A CEU-ügyről: a demokratikus illúziók vége?

Nem kell leírnunk, mi történik a CEU-val: a hatalom be akarja zárni az egyetemet. Hogy a fő motiváció a belpolitikai okokból folytatott antiliberális hisztériakampány további feltüzelése, valamiféle kísérlet a geopolitikai mozgástér növelésére, vagy esetleg tárgyalóasztalhoz kerülni az új amerikai vezetéssel – ami talán Orbán nemzetközi ambícióinak lenne eszköze –, ez egyelőre nem világos.
A magyarországi fejlődés nem anomália: beleillik a rendszerváltás után kialakult kelet-európai, oligarchikus kapitalizmusok, mondjuk így, „korlátozottan” demokratikus, tekintélyuralmi – bár egyelőre nem nyíltan diktatórikus – menedzselési formáinak hosszú sorába (aminek mély történelmi gyökerei vannak, miként azt Magyarországon nap mint nap megcsodálhatjuk a Horthy-rendszerrel való számtalan szimbolikus és családi kontinuitásban). Gondoljunk korábban Tuđmanra, Mečiarra, ma pedig Kaczyńskire, a Romániában működő titkosszolgálati-ügyészségi, a parlamentarizmust felülíró „mély államra” vagy a Baltikum meglehetősen apartheid-jellegű államaira. Hogy ne is szóljunk a centrumországokban jelenleg zajló autoriter fordulatról, vagy a globális (fél)periféria olyan tekintélyelvű vagy már teljesen diktatórikus államairól, mint Modi Indiája vagy Erdoğan Törökországa. De kétségtelen, hogy az utóbbi években, saját régiójában, Magyarország vált a legextrémebb példává. Sokan érzik mérföldkőnek, ami most történik, és valószínűleg igazuk van: az oktatási rendszeren belüli pluralizmus állami szétzúzása politikai okokból – bár ne felejtsük el, hogy közben folyamatosan zajlik a közoktatás általános, „affiliáció- és tartalomfüggetlen” leépítése is, ami még több életet érint – újabb szint a magyarországi autoriter rendszer fejlődésében. Ki se térünk arra részletesen, hogy a CEU melletti kiállás miért magától értetődő. Igen, elmondható, hogy a CEU a rendszerváltás folyamatának tipikus intézménye, ahonnan túlnyomórészt – de nem kizárólag! – a poszt-szovjet térség (neo)liberális gazdasági-politikai-világnézeti menedzserei kerültek ki, illetve sokuk az anglo-amerikai akadémiai világba távozott budapesti tanulmányai után. De mi következik ebből? Az intézményben értékes kutatási és oktatási tevékenység folyik, itt található az ország egyetlen használható, angol nyelvű társadalomtudományi könyvtára, az intézmény befogadott kritikai és radikális tudósokat is (inkább mint a közoktatás…), akik a rendszerváltást kritikailag elemezték és elemzik. Egy olyan kormány akarja elpusztítani ezt az intézményt, amely a magyarországi félperifériás kapitalizmus semmilyen aspektusán nem enyhít, épp ellenkezőleg, lassan megszünteti a legminimálisabb szociális infrastruktúrát is, és latin-amerikai méretűre emeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. A CEU bezárásával egyidejűleg zajlik az állami egyetemek kiéheztetése, tovább erősödik a közoktatás szegregáló jellege és így tovább. Egy értékes tudományos műhely szűnik/szűnne meg, és a helyén semmi sem jönne létre, főleg nem valami jobb. Így azt mondani, hogy a CEU az utóbbi huszonöt év „neokoloniális” fejlődésének tipikus intézménye, bizonyos értelemben ugyan igaz, ez azonban nem érv az ellen, hogy kiálljunk az intézmény mellett, mivel megszüntetése ugyanennek a lefelé tartó folyamatnak újabb fázisa. Mindez, persze, most megbosszulja magát annyiban, hogy a tiltakozások, legalábbis eddig, mintha megint nem terjednének túl a budapesti – tág értelemben vett, az akadémiai szférával valamilyen kapcsolatban álló – értelmiségen és diákságon, s valószínűleg nem sok rendőrnek remeg meg a keze, mert úgy érzi, hogy a CEU az övé is. Ennek ellenére igaz, hogy a szociális infrastruktúra barbár szétrombolása – aminek újabb fejezete a CEU elleni támadás, amely az egyik kormánypárti vezető szavaival, „csak mellékhadszíntér” – végső soron az ő életük elleni támadás is. Ami az eddigi tüntetésekben ennél problematikusabb, nem annyira önmagában az, hogy eddig csak a közvetlenül érintett fővárosi felső-középrétegek vettek/vesznek részt benne, hanem hogy nem érezhetők erőfeszítések arra, hogy a tiltakozások megszólítsák a társadalom szélesebb rétegeit, amelyeket pedig a kormányzat általános antiszociális és antidemokratikus kurzusa még súlyosabban érint. Még egyszer: a CEU elleni támadás, a demokratikus politika felszámolása és az ország általános szociális krízise egymással nem állítható és állítandó szembe, épp ellenkezőleg: ezek a magyarországi oligarchikus kapitalizmus immár hosszútávra berendezkedő, tekintélyuralmi menedzselési formájának összefüggő elemei. De pontosan ennek az összefüggésnek kellene nyilvánvalóvá válnia és a tiltakozások középpontjába kerülnie ahhoz, hogy kritikus szintre tudjanak duzzadni, túllépve a relatíve privilegizált rétegek – ismételjük: teljesen indokolt – „single issue” protesztmozgalmán.
Nemcsak az intézménypusztítás maga, illetve az állami önkény általános fokozódása az, amiben a rendszer most „szintet lép”: az antiszemita retorika – a Soros György démonizált személye elleni hisztériakampánnyal – tovább intézményesül és beépül a mindennapokba. Ha a „Soros” szót, a rezsim legagresszívabb propagandistáinak kijelentéseiben, kicseréljük a „zsidó”-ra, goebbelsi kijelentések sorát kapjuk; a Magyarországon jelentős hagyománnyal és ezért sok „értő füllel” rendelkező antiszemitizmus ismert paneljei jönnek elő a „nemzetidegen paraziták”-ról. Bár e beszédmód felélesztése, majd szelektív használata a rendszerváltás óta része a magyar jobboldal „történelmi teljesítményének”, mára hivatalos állami nyelvezetté vált, ami jól mutatja, milyen messzire jutottunk. Ugyanezt az antikommunista-antiszemita nyelvezetet használta a jobboldal akkor is, amikor „a nemzeti kultúra megőrzésének” jegyében, nemrég, eltávolíttatta az egyetemes filozófiatörténet egyik legnagyobb alakja, Lukács György szobrát a Szent István parkból.
E diskurzus feltüzelése feltehetőn része a Jobbikkal való hatalmi harcnak is. A kormányfővel szembekerült egykori főoligarcha, Simicska Lajos egyértelműen beállt a néppártosodni kívánó -egyébként szélsőjobboldali – Jobbik mögé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy őket a 2018-as választásokon hatalomra segítse, s hogy általuk újra ellenőrzést gyakoroljon az állami költekezések felett. Az, hogy a most már évek óta államilag futtatott idegen- és/vagy fajgyűlölő kampányoknak (mint amilyen a korábbi migráns-ellenes hisztéria volt) milyen pszichológiai hatásuk van – már-már polgárháborús hangulatot szítva az országban –, láthatóan nem számít. Ebben a fenyegető helyzetben Orbán, úgy tűnik, egy minden eddiginél extrémebb lépéssel teszi próbára politikai és értelmiségi apparátusát, összezárva a sorokat, és végleg magához kötözve mindenkit. Annak, aki e point of no return után is vele tart, aligha lesz visszaút a „normális” társadalomba, számukra innentől a hatalomban maradás már túlélési kényszer.
Ez az, amit a tiltakozásokban, különféle ellenzéki kezdeményezésekben résztvevők jó része mintha nem látna, vagy nem merne kimondani: régen elhagytuk már a parlamentáris demokrácia feltételrendszerét. Az utóbbi időben mégis újabb ellenzéki kezdeményezések jelentek meg, amelyek kiindulópontja, hogy megfelelő „felkészüléssel”, úgymond, megtörténhet a jelenlegi kormány választási úton történő leváltása. De mennyiben racionális elképzelés ez, nem pedig illúziókergetés? Már a 2014-es választások is manipuláltak voltak: korlátozott választási kampány, a Fidesz állampárti viselkedése, az Oroszországból ismert pszeudopártok megjelenése és így tovább. Ez az államvezetés, amely most már egyetemet zárat be, és talán hamarosan a civil szervezetek általános betiltására készül, engedné, hogy egy veszélyessé váló választási helyzet „elfajuljon”, majd békésen átadná a hatalmat? Szembe kellene nézni azzal, hogy a jelenlegi kormány választási úton nem távolítható el.
De ha így van, vajon mi következik ebből? A képlet egyszerű: erővel csak erőt lehet szembeállítani. Csakhogy nem látszik, hogy a magyar társadalmon belül lennének olyan érzelmi, politikai és szervezeti „erőforrások” amelyek akár csak a közelébe érhetnének a koncentrált államhatalomban megtestesülő rezsim lehetőségeinek. Magyarországon a rendszerváltásokat történelmileg a külső feltételek megváltozása szokta előidézni. A belső politikai szereplők gyengesége miatt most is ez a forgatókönyv tűnik a legvalószínűbbnek. Hogy mikor és hogyan alakulhat ki olyan helyzet, amely megrendítheti az államhatalmat – előreláthatatlan. Ugyanakkor az utóbbi hetek eseményei arra utalnak, hogy a rezsim vezetője elvesztette realitásérzékét, vagy mindenesetre olyan lépésekre szánta el magát, amelyek elvághatják az államháztartást és a nemzetgazdaságot életben tartó nemzetközi kapcsolatoktól, támogatásoktól. Hogy a szintén be- és kiszámíthatatlan új amerikai kormány milyen stratégiát fog végül alkalmazni Kelet-Európával, illetve Magyarországgal kapcsolatban, most, hogy Trump úgynevezett „oroszbarátsága” semmivé foszlott – lehet, hogy ezen múlhat a magyarországi tekintélyuralmi rezsim sorsa is. Ám itt a stabilizálódás forgatókönyve sem kizárható: Törökország vajon nem NATO tag? Ha pedig a destabilizáló hatások erősödnének – akár gazdasági okokból, akár a növekvő külső politikai nyomás miatt –, immár sajnos az „ukrán” jellegű forgatókönyvek (Majdan) sem tűnnek elképzelhetetlennek.
Az efféle elemzések végén általában valamilyen reményteljesebb perspektívát szokás adni, de nagyon nehéz megmondani, hogy a rendszerkritikai baloldal számára a mai Magyarországon – az elméleti munkán túl – milyen közvetlen cselekvési lehetőség kínálkozik. A tüntetések folytatódása olyan kezdet lehet talán, amely nyomán sokakban fokozatosan tudatosulhat, mi is az a hatalom, amivel a magyar társadalom szemben áll. Hogy ebből ki és milyen konzekvenciákat fog levonni, ez a jövő kérdése.
Eszmélet szerkesztőség , 2017. április 12.