A magyar liberalizmus még mindig jobbra nyitott, balra zárt. Adalékok egy recenzió történetéhez

Folyóiratunk 106. számában közöltük szerkesztőnk, Krausz Tamás recenzióját az L. Balogh Béni által jegyzett dokumentumkötetről (“Törvényes” megszállás Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között, Magyar Nemzeti Levéltár, 2015.) Azóta a recenzióra számos reflexió született, egyik sem a folyóiratunkban, hanem főleg napilapokban, internetes oldalakon látott napvilágot. A Népszabadság is csatlakozott a nem éppen ízléses kampányhoz, amennyiben közölte Ungváry Krisztián írását, amelyben egy „ellenrecenzió” keretében Krausz Tamást és tulajdonképpen korábbi szerkesztőtársát, Varga Éva Máriát is megbírálta. Eddig minden rendben lenne, ha a Népszabadság nem tagadta volna meg Révész Sándor és Nagy N. Péter közös „vállalkozásában” annak lehetőségét, hogy az írásra válaszoljanak. Két cikk is született, amelyeket a szerkesztőurak kicenzúráztak. Kutyakötelességünk, hogy mi publikáljuk a két írás közül azt, amelynek publikálására kollégánk, Bartha Eszter egyetemi docens, egyébként szerkesztőtársunk felhatalmazott.  (Időközben lehetővé vált a másik írás közlése is, amelynek szerzője Fekete György nyug. mentálpedagógus történelemtanár, ld. Bartha Eszter cikke után.)

Hogy maga a jelenség tisztábban álljon előttünk, közreadjuk Krausz Tamás néhány levelét, amelyeket a Népszabadság főszerkesztő helyettesének írt Ungváry Krisztián a lapban megjelent recenziójával (Tilos a tovaris! 2015. szeptember 26. http://nol.hu/kultura/tilos-a-tovaris-1565425) kapcsolatosan. A levelekből elhagytuk azokat a sorokat, szavakat, amelyek esetleg személyiség jogokat sérthetnek. A kihagyások helyét három ponttal jelöltük.

Feladó: Krausz Tamás
Dátum: 2015. szeptember 29. 7:24
Tárgy: Révész-Ungváry összeesküvés :)
Címzett: Nagy N. Péter

Kedves Péter!

Külföldön vagyok, s az ellenem folyó kampányra  egyelőre nem tudok reflektálni. Tegnap este például megtudtam, hogy Révész Sándor és barátja, Ungváry Krisztián  jóvoltából a Népszabadság is beszállt a dologba. (Nincs más ellenség?) Ungváry egy recenziónak álcázott szöveggel támad neki az Eszméletben írt recenziómnak, amely egy olyan könyvről szól, amely mögött ő és Romsics áll! Egy napilapban politikát csinál egy tudományos kritikából, amely tudományos-elméleti fórumon jelent meg. Révész egy recenzióból vitát nyit a Népszabadságban (ami mindenki más esetében kizáró ok, legalábbis rendkívül szokatlan eljárás). (L. Balogh korábban egészen a Mandiner kulturális színvonalára vitte le a vitát a nyilvánvalóan szakszerűtlen könyvéről, ahol engem a kommentelők moderálás nélkül “rohadt kommunista zsidó magyargyűlölő gecinek” nevezhetnek – tudomány Magyarországon 2O15-ben.) Most Ungváry szállt be személyes barátja, Révész jóvoltából, noha Ungvárynak Németországban szélsőjobboldali híre van…Dehát első a (elv?)barátság…  Kár lenne, ha a vitát a lapon kívülre kéne vinni.

Barátsággal üdvözöllek bízva szokásos politikai bölcsességedben: KT

Feladó: Krausz Tamás
Dátum: 2015. október 6. 13:56
Tárgy: Re: levél2 Révész-Ungváry összeesküvés :)
Címzett: Nagy N., Péter

Kedves Péter!

A Népszabadság, mondjuk meg őszintén, harci lap, amelyet ideológiailag Révész alapjában meghatároz, a baloldalt lejáratja, kiszorítja. Ne legyünk naivak. Ő a baloldalt mindig megvereti a lapban. Ravasz róka. 1o eset van a tarsolyomban:), amikor a baloldal megszólalt … mint most is, és Révész pedig  a vitát eleve berekeszti. Te pedig naivan segíted. Ugyan is Révész azt szokta, hogy – …  –  Ungváry mint igazságosztó mindig zárszót kap. És kész. Mi értelme van magunkból pofozógépet csinálni? Most itt ez a XY-cikk, átküldte a cikkét, nagyon rendben van. Semmi durvaság, semmi prekoncepció, a végén még elnézést is kér, noha nyilvánvaló, hogy Ungváry az én recenziómmal vitázik (neki lehet recenzióval vitázni!!!) … Kidobjátok a XY-cikket, hogy ne legyen szabad vita. … A szakfolyóiratokban kvázi „megnyerem” a szakmai vitát, most sincsen semmi ellenérvük, nézd meg az Eszméletben a cikkemet, a lényegre az egész kampányuk (Mandiner, Népszabadság, Rubikon stb.) nem tud érdemben reagálni, de ők „megnyerik” a vitát a napilapokban, mert a liberálisok a baloldallal szemben a konzervatívok oldalára állnak.. A Népszabadságban ennek Révész a kulcsfigurája. Nincsen Révész-fóbiám, nekem még cikkemet nem utasított el, de úgy szerkeszt, ahogyan mondom…A többi helyen (pl. Mandiner) érthetően nem reagáltam, mert ott az intellektuális és politikai ellenfeleim uralják a pályát. A Népszabadságban is? Költői a kérdés…:)

Üdv.: KT

From: Krausz Tamás
Sent:
Sunday, October 11, 2015 9:28 PM
To: Nagy. N. Péter
Subject:

Kedves Péter!

Próbálom megérteni, hogy mi a célja annak, hogy a baloldali szerzőket és kritikai tartalmakat kiszűritek a Népszabadságból. Révész a legfőbb fegyveretek, de közös a felelősségetek. Nem csoda, ha zuhan a lapszámotok vásárlóinak száma, hiszen a Népszabadságból, az állampárti kommunista lapból csináltatok egy dogmatikus liberális lapot. Újabban, hallom, Bartha Eszter egyetemi docens Ungváryt bíráló írását is kidobtátok. Révész a szokásos álságos, képmutató érveléssel állt elő, hogy Ungváry recenziót írt, amit nem szokás megtámadni. A h(….) Sándor pontosan tudja, hogy Ungváry recenziója (kritikátlan ömlengése) éppen egy recenziót támad meg, mégpedig az enyémet. Amit a jobboldali Ungvárynak lehet, azt a baloldali Bartha Eszternek nem lehet. Szégyelljétek magatokat. Révész neve baloldali körökben már most is szégyen és nevetség tárgya. Te ezt fedezed. Biztosan megéri, de gondolni kellene a jövőre, a felelősségedre, a felelősségetekre.

Üdv.: KT

From: Krausz Tamás
Sent:
Monday, October 12, 2015 2:07 PM
To: Nagy N. Péter
Subject:
RE:

Kedves Péter, elfelejtettem mondani, hogy a saját leveleimet nyilvánosságra fogom hozni. Ugyanis egy barátom felhívta a képmutató magatartásotoknak egy másik aspektusára is a figyelmet. Elmentek Révésszel együtt ama tény mellett, hogy Ungváry az oroszokkal szemben nyíltan rasszista eszméket fejteget.  Erre mutatott rá egyébként Bartha Eszter, aki utóbb szintén elküldte ópuszát. Ráadásul az európai magyarok, lettek, litvánok, németek, ukránok, románok stb. olyan európaian viselkedtek szovjet területen, hogy a szovjet felszabadítókat „ázsiai” bandákként lehet leírni a Népszabadságban. Logikus. Az meg már a hülyeséggel határos, hogy a mi könyvünk az áldozatok szemével tükrözi a népirtást, a felszabadítást viszont az L.B.B.-féle (valójában részben ungvárysta) kötet mindkét oldal szemével nézi. Ugyanaz a két jelenség? Hát lehet a népirtásnak más nézőpontja mint az áldozatoké? Gondolod, a magyar levéltárak nem tükrözik a népirtást? Majd küldök róla anyagot, könyvet, magyar tisztek fotóival, amint éppen levetkőztetik a zsidókat a kivégző gödör szélén, hogy a német és ukrán kivégzők belelőjék őket a gödörbe. Meggárgyul itt mindenki? Mi történt veletek? Eddig legalább a rasszizmus bírálható volt. Nem lehet arra hivatkozni, hogy Ungváry régen meg máskor mást ír. Ő mindig mást ír. És kicsoda ő, hogy őt meg kelljen védeni? Hogy a Révész teljesen elvakult Ungváry-ügyben, az rendben van, no de te is, aki  elolvastál minden írást, képes vagy a rasszizmus elhallgatását egy szűk személyes-hatalmi érdek nevében támogatni? A saját jó hírneved érdekében nem kellett volna belemenned ebbe a sajtócenzúra határát túllépő akcióba. Tedd a szívedre a kezed, és mondd, hogy igazam van.

Üdv.: KT


Bartha Eszter:
Manipulált emlékezet: Egy tendenciózus könyvkritika margójára

Írásom apropója Ungváry Krisztián „Tilos a tovaris!” című cikke. A cikk műfaját tekintve recenzió, az L. Balogh Béni által szerkesztett „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között című monumentális levéltári forrásgyűjteményről, amelyet egy terjedelmes, a szerző által írt tanulmány egészít ki. A kötet kritikai értékelése mellett azonban a szerző inkább arra helyez túl nagy hangsúlyt, hogy bemutassa saját koncepcióját a Vörös Hadsereg és a szovjet rendszer általános kriminalizálásáról, valamint hangsúlyozza (talán túlságosan is) a civilizációs különbséget a nyugati megszállók és az „ázsiai mentalitást” hordozó oroszok között (meg kell jegyeznünk, hogy a szovjet hadseregben különféle nemzetiségű katonák harcoltak, beleértve az Oroszország európai területein élő állampolgárokat!). Ungváry Krisztián megkísérli (és a mai antiszovjet, antikommunista légkörben nem is számít bátor tettnek) a Vörös Hadsereg egykor heroizált narratíváját kicserélni egy negatív előjelűre, azonban ez történelmileg semmivel sem igazolható. „Az ázsiai hordákról” annyit jegyez meg, hogy törvénytelenül erőszakolnak, rabolnak és tömegeket hurcolnak el kényszermunkára.

Emellett Ungváry a kritika örvén kétszer is kétségbe vonja Krausz Tamás – az ELTE történészprofesszorának és számos díjjal elismert szovjetológusnak – szakmai hitelességét. Ungváry – Krausz korábbi munkáit figyelmen kívül hagyva – úgy tálalja a totalitárius paradigmát, amely lényegi azonosságot tételez fel a fasizmus és a kommunizmus között, mint új felfedezést. Azonban mint ismert nagyon is régi keletű és szerteágazó a sztálinizmus jellegéről és gyökereiről az angolszász akadémiában folytatott vita (többek között Isaac Deutscher fejtett ki egy nagyon eredeti koncepciót a sztálinizmusról). Ungváry továbbá túlhangsúlyozva a civilizációs szakadékot az „ázsiai hordák” és a korrektül viselkedő nyugat-európai és amerikai megszálló csapatok között, elmulasztott reagálni arra a felvetésre, amelyre Krausz Tamás a megbírált recenzióban hivatkozik: Miriam Gebhard módszeresen bemutatja, hogy nemcsak a szovjet katonák követtek el százezres nagyságrendben nemi erőszakot a német nőkön, hanem bizony, a „korrekt módon” viselkedő nyugatiak is. (Miriam Gebhard: Als die Soldaten kamen. Die Vergewaltigung der deutschen Frauen am Ende des zweiten Weltkriegs. Berlin, 2015.) Az is homályban marad, hogy a defasizálás nemcsak „szovjet „projekt” volt, hanem nemzetközi szerződések írták elő, mint ahogyan az is, hogy nagyon sokan (az üldözöttek és a nem-üldözöttek egyaránt) valóban felszabadulásként érték meg (ha megérték…) a háború végét.

Ez elvezet minket a recenzió másik megkérdőjelezhető pontjához: a történeti kontextus elferdítéséhez (mintha Sztálin „preventív” háborút tervezett volna a Nyugat ellen!), és a magyar politikai elit felelősségének teljes elkenéséhez a háborúért. Az a kötet, amelyre Ungváry Krisztián tendenciózusként hivatkozik (Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban: Levéltári dokumentumok 1941-1947, szerk. Krausz Tamás és Varga Éva Mária, L’Harmattan, 2013.) épphogy a nemzeti önismeretet kívánja erősíteni bemutatván, hogy milyen háborús bűnöket követett el a megszálló magyar hadsereg szisztematikusan a Szovjetunióban. Tegyük hozzá: miközben a garázda szovjet katonákat esetenként dokumentálhatóan utolérte a büntetés, addig nincs rá adat, hogy a „túlkapásokért” megbüntették volna a magyar megszálló katonákat. Ami a dokumentumok hitelességét illetően Christian Hartmann, a téma egyik vezető német kutatója a Népszabadságnak ekképpen nyilatkozott: „Szerintem hitelt érdemlőek a dokumentumok. A magyar katonák sok olyan eseményben vettek részt, amelyek során népirtás történt.[…] Úgy gondolom, a kegyetlenkedések egyik legfőbb mozgatórugója a katonák körében uralkodó féktelen antiszemitizmus volt. Példaként említhetem Zsolt Béla Kilenc koffer (Zsolt Béla: Kilenc koffer. Budapest, XXI. Század Kiadó, 2015.) című életrajzi könyvét, amelyben leírja a magyar fegyveres alakulatok mellé kényszerített munkaszolgálatosok élményeit az antiszemitizmusról, a fajgyűlöletről és a mindennapi kegyetlen bánásmódról.” (Népszabadság, 2014. január 12. Heimer György interjúja)

Ezt figyelmen kívül hagyva Ungváry Krisztián kettős mércét alkalmaz: egyet a nyugatiakra, egyet pedig a szovjet csapatokra, akiket mindenáron kriminalizálni próbál. (Lásd UNGVÁRY Krisztián: Üllő és simogatás között. Válasz Krausz Tamásnak. Századok, 148. évf. 2014/1.szám, 229-233) Itt visszatérünk a sztálinizmus-nácizmus, tágabb értelemben a fasizmus és a kommunizmus azonosítására. A két rendszer összemosásával Ungváry ugyanis éppen a nácizmus bűneit kisebbíti, amelyért a mérvadó német akadémiában is kapott már bírálatot. A totalitarizmus hidegháborús ideológia volt, és a nácizmus és kommunizmus egy oldalra helyezésével elsősorban a kommunizmus lejáratására szolgált, mintsem valódi tudományos elméletet képviselt. (BARTHA Eszter: Történetírás és ideológia: Vita a totalitarizmusról. Múltunk, LVIII. Évf. 2013/3. sz.6-38) Abbott Gleason egy alapos munkában járja körül a totalitarizmust, ahol bebizonyítja, milyen nagylelkű támogatást kaptak a totalitarizmust felkaroló szovjetológiai tanszékek az amerikai kormányzati szervektől – sőt, sokszor kifejezetten a totalitárius elmélet továbbfejlesztésére és népszerűsítésére hozták létre ezeket a műhelyeket. (Abbott GLEASON: Totalitarianism: The Inner History of the Cold War. New York, Oxford, Oxford University Press, 1995.) Ezt az elméletet az ún. revizionista iskola az 1970-es évektől komolyan támadta, és bebizonyította annak ideologikus, tudománytalan jellegét. (Azért hívták őket revizonistáknak, mert a totalitárius elméletet kívánták górcső alá venni és revideálni. Elsősorban politológusok és társadalomtörténészek tartoztak ide. ) Sajnálatos, hogy Kelet-Európába és azon belül Magyarországra a rendszerváltás után ezt az elméletet exportálta a korábbi marxista-leninista dogmából kiábrándult  mainstream értelmiség. Az egyik cél kétségtelenül az államszocialista múlt teljes diszkreditálása volt, az új legitimációs igényeknek megfelelően. Holott nem szabad elfelejtenünk, hogy a Wehrmacht gerincét az a Szovjetunió roppantja meg, amelyik a háború legfőbb terhét viseli, és óriási áldozatok árán vívja ki a győzelmet a náci Németország felett! Érdemes összevetni a rendszerváltás után Kelet-Európában rögzült képet (amelyet természetesen a hollywoodi filmek is megtámogatnak): az amerikai sereg, amelyik becsületesen és hősiesen harcol és csokoládét osztogat a helyi lakosságnak, szemben az oroszok brutalitása, akik rabolnak, fosztogatnak és tömegesen erőszakolnak. A kép a témát tárgyaló szépirodalmi források tükrében kissé egyoldalú, felidézhetjük például Alberto Moravia Egy asszony meg a lánya c. regényét, ahol a lányt történetesen a francia-marokkói hadsereg katonái erőszakolják meg. Ez természetesen nem szolgál mentségül a szovjetek viselkedésére – annyit azonban a Krausz Tamás és Varga Éva Mária által közölt dokumentumok tükrében meg kell jegyeznünk: a szovjet katonáknak lehetett okuk bosszúra, még ha ez természetesen nem is menti a tömeges nemi erőszakot.

Zárógondolatként annyit szeretnék megjegyezni, hogy sokan a mai Magyarországon azért tagadják a nyilvánvaló tényeket, mert úgy érzik, akkor szembe kellene nézniük nagyszüleik, dédszüleik felelősségével, holott a nemzeti önismeret a tények objektív értelmezésére, nem pedig erkölcsi megtisztulásra, Canossa-járásra vagy pláne valamiféle kollektív bűnösség elismerésére szólít. Ezt minden józan gondolkodású történész elutasítja, hiszen a kutatónak nem feladata „tetemre hívni” sem a holtakat, még kevésbé az élőket, hiszen az utódok semmiképpen nem felelnek eleik tetteiért.

Szembenézés nélkül azonban nem lép tovább a nemzeti önismeret. Az igazság kedvéért jegyezzük meg, ez a folyamat a távoli Japánban és a közeli kelet-európai országokban vagy Ukrajnában is nehezen halad. A japánok máig nehezen ismerik el, milyen brutalitásokra voltak képesek a civilizált japán katonák egy őrült és gyilkos fajelmélet bűvöletében. (Lásd erről Iris CHANG: The Rape of Nanking. Penguin Books, 1998.) Ezért érdemes nagyon elgondolkodni azon, hogy az ember milyen eszméknek adja oda magát, vagy szélsőséges esetben milyen eszmékért hal meg – még ha a történelem „objektíven” sokszor kevés választásra is ad esélyt.


Fekete György:
Sérelmi történetírás?
Vita Ungváry Krisztiánnal

Magyarországon az új rendszer szellemi önigazolása még nem jutott nyugvópontra. Az utóbbi időben Ungváry Krisztián, „a magyar Nolte”, sietett a hivatalos történetkoncepció megtámogatására. Számos esetben jelentkezett a II. világháború és a szovjetek honvédő háborújának átértékelése, felülvizsgálata ügyében, a Századok folyóirattól a Rubiconon át a Népszabadságig igen különféle fórumokon. Legutóbbi megszólalása mintegy összegezi törekvéseit. Ehhez fűzök észrevételeket, lásd „Tilos a tovaris!” c. írása (Népszabadság, 2015. szept. 26.), amelyet L. Balogh Béni (LBB) legutóbb megjelent kötete („Törvényes megszállás” Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947. Magyar Nemzeti Levéltár. Budapest, 2015.) kapcsán adott közre Ungváry. A cikket – szerzői felvezetése alapján – recenziónak olvasnánk, azonban már a kezdés ellentmond az ilyenkor megszokott műfaji sajátosságoknak. Ugyanis szinte nyomban beszáll az LBB-kötet és egy másik mű, Krausz Tamás-Varga Éva Mária: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. L’Harmattan, 2013. c. kiadvány viszonyának értelmezési vitájába. Ungváry felveti, hogy az előbbi könyv nem revánsul szolgál-e az utóbbiért, valamilyen „levéltári háború” részeként. Ezután újabb, recenzióban módszertani szokatlanságnak számító fejtegetésbe ütközünk. LBB munkájának okkal remélt taglalása ismét halasztást szenved. Helyette Krausz Tamás elméleti folyóiratban (Eszmélet, 106. szám. 2015. nyár) megjelent, a „Törvényes megszállás”… kötetet elemző (történet)tudományos recenziójának (Egy levéltári kurzuskötet a Győzelem 70. évében) bírálatába fog Ungváry. Ráadásul nem tárgyszerű megoldásokat (szövegre mutatás stb.) alkalmaz, hanem sejtetéseket, bizonyítatlanságokat, közvetetten gyanúsító célozgatásokat, amelyek egészükben „kötetkarakter-romboló” hatássá állnak össze, például: „…Oroszországban mind a mai napig jellemző, hogy a levéltárak zártságát szelektív és manipulált >forráskötetekkel< próbálják elfedni. A magyar megszállókról írt kötettel összehasonlítva azonban nyilvánvaló, hogy a >Törvényes< megszállás esetében erről nem lehet szó. Már csak azért sem, mert utóbbi fókuszában nem kizárólag az atrocitások állnak.” Vagyis nem a Krausz által adott elemzés valamely állítását törekszik cáfolni. Beéri azzal, hogy a Krausz-Varga kettős forráskiadványát kódoltan ugyan, de egyértelműen manipuláltnak jelenti ki – mindennemű konkrét érv nélkül. Továbbá – közvetve persze – méltatlankodik, hogy munkájuk kizárólag atrocitásokra fókuszál. Mintha Ungváry nem tudná, hogy csak azt lehet elemezni, ami megtörtént. Márpedig a csokoládéosztás, a szovjet területeket megszállva tartó magyar csapatok kicsit is jellemző tevékenységeként, ismeretlen a történelmi idő és tér adott konstellációjában…

Természetesen – Krausz csepülése mellett – Ungváry leszögezi saját álláspontját a szóban forgó munkákban tárgyalt történeti kérdésekben. Aláhúzom, nem arról szólok, hogy az LBB által szerkesztett kötet vagy a Krausz-Varga munka mit és hogyan tartalmaz (e tekintetben csak akkor teszek kivételt, amikor Ungváry feltétel nélkül azonosul LBB egyik vagy másik igen kétséges kijelentésével, illetve nyilvánvaló kritikátlansággal minősíti a Krausz-Varga szerzőpáros teljesítményét). Ungváry Krisztián több tételét az LBB szerkesztette kötettől függetlenül szövegezi meg, elsősorban azokra reagálok.

Cikkében Ungváry egyetlenegy példát nem hoz arra, hogy a szovjet csapatok Magyarországon népirtást hajtottak végre. Nem is állítja. Korábbi nyilatkozataiban (például: Ungváry Krisztián a magyar katonák rémtetteiről és a múlttal való szembenézésről. Népszabadság. Belföld. Czene Gábor. 2013. márc. 18.) viszont megfogalmazta, hogy a magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban elkövették a nem célként, hanem eszközként értelmezhető (Ungváry kitétele…) népirtás bűnét, nem beszélve (teszem hozzá én) az általuk igazgatott területek gazdasági kifosztásáról, sőt a polgári lakosság otthonainak kirablásáról (ikon, szőrmeruha, szamovár és más holmik szajrézása – lásd Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart – Harctéri napló 1942-43. Rubicon Ház Bt. 2002. 1942. júl. 9., 11., 15. és 25.). Miért nem jelzi Ungváry a történelmi tényt, hogy magyar-szovjet viszonylatban népirtó hadsereg harcolt nem népirtóval? Még ha a szovjet területek feletti magyar katonai megszálló hatalom gyakorlása (melynek során legkevesebb kétszázezer szovjet civil és hadifogoly életét kioltották) meg is előzte Magyarország szovjet megszállását… E körülményt pedig ok-okozati tényezőként szintén mérlegelni illett volna. Ha már felrója LBB-nek, hogy „egy viszonylag ritka típusú atrocitás, a lakosság tömeges meggyilkolása hiányzik a dokumentumok közül, holott például Olaszfaluban 32 ártatlan civilt mészároltak le szovjet katonák”. Ungváry különben ide csúsztatja talán legfelháborítóbb, az erkölcstelenség – pontosabban, a nácizmusmosdatás – határát súroló kijelentését: „Anélkül, hogy a szörnyűségek jelentőségét kisebbíteni kívánnám, jeleznem kell, hogy hetven évvel a háború után nem biztos, hogy célszerű lenne egy újabb szenvedéstörténet megírása.” Szerinte LBB szerzői-szerkesztői erénye, hogy ezt elvetette. Szemben Krausz Tamással és Varga Éva Máriával, hiszen az ő kivitelezésük „csak a sértettek irányából közelíti meg a kérdést”. Nos, e logikával fölmerülhet az Olvasóban, a jövőben ne szóljunk akár a Soá retteneteiről? – persze „Anélkül, hogy a szörnyűségek jelentőségét kisebbíteni” kívánnánk… Ungváry e tétele félelmet keltő. Ugyanis a holokauszt-bagatellizálók törekvéseit asszociáltatja, amelyek célja a holokauszt eltávolítása a nemzeti-társadalmi emlékezetből. Ungváry Krisztián szembehelyezkedik a holokauszt valós emlékének recepciójával?

Persze Ungváry nem mond le teljesen a részéről kárhoztatott gravaminális közelítésről, amennyiben prekoncepcióját kiszolgálónak véli. Tudniillik nem mulasztja el a nyugati szövetséges hadseregek és a szovjet katonák atrocitásainak összevetését. Azonban ez – természetesen – igencsak billegősre sikerül neki. Elfelejti megemlíteni, hogy a vezetés szovjet részről se adott ki parancsot atrocitásokra (Magyarországról van szó). Ugyanakkor elhallgatja, hogy a Vörös Hadseregben nem egy esetben tényleg felelősségre vonták az e bűncselekményeket elkövető katonákat.

Szintén fura, hogy rangos történész létére mi végre tárgyalja felettébb leegyszerűsítve Sztálin ún. szovjetizálási politikáját. Hiszen az a Szövetségesekkel való kölcsönhatásban formálódott.

Ugyancsak érthetetlen, hogy Ungváry elfogultságtól nem mentesen szelektál az események között. Hivatkozik a román és bolgár elit megsemmisítésére, ám negligálja a náciellenes küzdelem kommunista görög partizánjainak brit lemészárlását, miként Churchill és Sztálin érdekszféra megállapodását a hírhedt papír fecnin.

Ungváry olyan mértékű gleichschaltolást is produkál, hogy hozzá képest Churchill és Roosevelt – az alapján, ahogyan értékelték a Szovjetuniót, illetve vezetőit és hadseregét – már-már kommunista ügynökök… Így fogalmaz: „A Vörös Hadsereg következményeiben talán legszörnyűbb magyarországi bűncselekményeit, a tömegeket érintő elhurcolásokat központi felső parancsra hajtották végre.” Pedig a történelem valóságában az történt, hogy a megszálló magyar csapatok (akár a németek meg a többi szövetséges) módszeresen kifosztották a leigázott területeket, „hasznosításukra” külön logisztikát is kiépítve (lásd Bálint József: A Szovjetunió gazdasági kifosztása dokumentumokban elbeszélve (1941-1944). Ruszisztikai Könyvek XXXIV. Russica Pannonicana. Budapest, 2011. 462 p.). Tekintettel erre a nyugati szövetségesek vezetői ténylegesen nem kifogásolták, hogy a Szovjetunió az ellene háborút indító, majd népirtást folytató, javait elrabló, ekként egyértelműen agresszornak és hódítónak minősülő országok (Németország, Magyarország) polgári lakosságából tömegeket vegyen igénybe jóvátételi munkákra (nélkülük – óriási veszteségei miatt – újjáépítésének elkezdése is lehetetlen lett volna).

Végül, bár további kifogásokat lehet támasztani. Ungváry írja: „a Szovjetunió második világháborús szereplése nem szűkíthető le az ártatlan áldozatéra”. Értelemmel nem bíró tétel. Tudniillik a kérdés nem az, hogy Hitler vagy Sztálin volt-e ártatlan. Hanem, hogy melyik támadott rá a másikra és kettőjük egymás ellen vívott háborújában melyikük küzdelme esett egybe (végső soron persze) az egész emberi civilizáció védelmével, az emberiség üdvével. Avagy a müncheni paktumban Csehszlovákiát a Harmadik Birodalomnak kiszolgáltató Nagy-Britannia és Franciaország „ártatlan”? Ártatlanok-e azok az angol és francia politikusok, akik az 1939. nyári, a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokat (a náci Németország háborús terjeszkedésének blokkolását célozták) nyilvánvalóan szabotálták, illetve úgy próbálták alakítani, hogy a Szovjetunió gyakorlatilag egyedül kerüljön szembe az akkor már igen valószínűsíthető hitlerista agresszióval? – megjegyzés: az így létrejött kényszerhelyzetben kötötték meg a szovjet-német megnemtámadási egyezményt.

Ungváry Krisztián teljesen megfeledkezni látszik az alapvető történelmi összefüggésről a tárgyban. Arról, hogy a Magyar Királyság támadott rá a Szovjetunióra, s a honvédcsapatok harci elszántságát csupán a német, finn hadseregeké múlta felül. A magyar megszálló hadosztályok egységeinek népirtó magatartásával pedig a Magyarországot utóbb elfoglaló (megszállóan felszabadító) szovjet katonák viselt dolgai még csak nem is említhetők egy lapon.

Összegezve. Ungváry Krisztiánt írása elkészítésekor egyáltalán nem motiválhatta, hogy LBB – számos, méltatlan szakmai helyzetbe hozott magyar levéltáros fáradsága árán kreált – munkáját recenzálja. Hiszen, ismételjük a már bizonyított állítást, a formailag LBB kötetét értékelő recenziójának tulajdonképpeni tárgya egy másik kötet, Krausz Tamás-Varga Éva Mária: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. c. műve, valamint Krausz Tamás szakmai recenziója, amely éppen az LBB szerkesztésével fémjelzett levéltári kiadványt teszi mérlegre. Ez, akárhogyan is nézzük, fura eljárás Ungvárytól. A tranzakcióanalízis nyelvén fogalmazva, duplafenekű akció. Amikor a szembetűnő cselekvés egy másik, a valójában fontos elrejtésére hivatott. Természetesen Ungváry megtehette volna, hogy direktben bírálja a Krausz-Varga páros forrásgyűjteményét és/vagy Krausz szóban forgó recenzióját. Ám ekként az utóbbi két közlés a tárgyalás rangjára emelkedik. Ami Ungváry számára diszfunkcionális. Ugyanis ő és elvbarátai minden történészre (így Krauszra is), aki zavarja őket a történelem, különösen a huszadik század újraalkotásában, a róluk való hallgatás, felejtésbe űzésük sorsát mérnék. Narratíváikban az efféle tények nem férnek el, legalábbis a történelmi hűséghez igazodó nyomatékkal: „Nagy érdeklődéssel figyeltem a vitát a magyar hadsereg megszállóként való viselkedéséről a háború alatt a Szovjetunió területén, 82 éves öregasszony vagyok, távol áll tőlem, hogy véleményt nyilvánítsak, arra ott vannak Önök, történészek, akiktől elvárnám, hogy mindenkor, minden korról az igazat írják. Én most a saját gyermekkori tapasztalatomat írnám le. A háború kitörésekor tízéves kislány voltam. Édesapám hivatásos katona volt, nem tiszt, csak tiszthelyettes. (…) …zongorát, csodálatos álló faliórát, gramofont rengeteg lemezzel, ezüst szamovárt, függönyöket, festményeket, órát, még sorolhatnám, hogy milyen értékeket zsákmányolt. Gondolom, nem csak ő.” Sárosiné Albert Ilona. Rádió Paprikáskrumpli, 2013. április 10. Közli: Gémesi Ferenc [szerk.]: A magyar megszállás – vajúdó nemzeti önismeret. Válasz a kritikákra. Russica Pannonicana, 2013. 128-129. old. Forráskritikaként vö. egy magyar királyi honvédtiszt (Somorjai Lajos) fent utalt harctéri naplójával…

Ungváry gyakorlatilag nem tud reagálni Krausz recenzióba foglalt konkrét kifogásaira, bírálataira. Nincsen komoly ellenvetése. Ezért választja a műfajilag elmosódó kifejezési formát, hol recenzióban, hol vitairatban megszólalva, s azt se tisztázva, hogy mi írásának alapvető témája: LBB vagy Krausz-Varga könyve, avagy a kritika, amellyel Krausz illette LBB kötetszerkesztését. Ő és LBB a médiában és médiaháborús eszközökkel kívánnak megnyerni egy már általuk elveszített szakmai-tudományos vitát. Lehetséges-e ez a mai Magyarországon?

(Első megjelenés: Kritika, 2015. november-december.)