Nagy Éva összes bejegyzése

Krausz Tamás: GULAG-évad. A neohorthysta emlékezetpolitikáról

A magyar kormány – az 1990-es évek után ismét – csúcsra járatja a „GULAG-ipart”. Külön „emlékév” keretei között milliárdos költségvetési összegekkel végre a szellemi élet egyik ágazatává nőheti ki magát. Hogy ne haragítsam magamra az áltörténészek, az újdonsült megélhetési Gulag-„szakértők” csapatát, nem veszem sorra a megrendelésre készült termékeket (könyvek, tanulmányok, filmek stb.), személy szerint nem emlegetek egyetlen szerzőt sem. Csak általában jelzem a hamisítások, torzítások fő irányát, miközben igyekszem rávilágítani a történelemhamisítás fő okára is. Ez alkalomból nem térek ki a jelenség regionális sajátosságaira és társadalmi gyökereire.

A neohorthysta emlékezetpolitika alapvonala

 A 2010-ben ismét visszatért tekintélyuralmi rezsim – az új legitimációs ideológia kiküzdése érdekében – „új” történelemértelmezésre vágyik.  Mindenekelőtt 1941, 1944-1945, 1956, 1989, a Horthy-rendszer, a szocializmus története, a Gulag és a holokauszt újraértelmezése fontos a hatalom számára. A „keresztény-nemzeti”, neohorthysta restauráció vagy reneszánsz (felfogás kérdése!) az a szellemi étek, amelyet már évek óta szinte kötelezően lenyomnak a gyermekek torkán is. Nincs mese, itt hősökre van szükség. De hol keressük a hőseinket? Hogyan lehet a régi államszocialista rendszer bonyolult történetét annak kriminalizálásával helyettesíteni? Hogyan lehet ismét mozgásba hozni a „kommunizmus –fasizmus”, a GULAG-Auschwitz azonosságának megvesztegetően egyszerű ideológiáját? Ezek a mai rezsim ideológusainak fő kérdései. Mindez végső soron arra fut ki, az a hamisítások fő mozgatója, hogy a mai hatalmi elitek a horthysta hatalomnak a népirtásért való történelmi felelősségét elhárítsák vagy legalább is csökkentsék, és azt igyekeznek a náci támadás, a népirtás fő áldozatára, a Szovjetunióra áthelyezni.

Nem véletlen, hogy a magyar kormány emlékezetpolitikai elaborátumai, hivatalos koszorúzásai, furmányos utcanév-átkeresztelései Horthynál, a náci Németország oldalán a Szovjetuniót megtámadó magyar megszálló csapatoknál, végül a Rongyos Gárdánál kötöttek ki. Ez az emlékezetpolitika olyan mértékben hódolt be a neohorthysta „dekommunizációs” törekvéseknek, hogy a napokban még a világhírű magyar filozófus, Lukács György szobrának ledöntését is elhatározták. Mindeközben ifjabb Hegedüs Lóránt a Szabadság térre (templomi védelemben!) rittyentett egy Horthy-mellszobrot. Ám a történelmi és politikai értelemben háborús bűnös Horthyt valójában a kormány ugyanezen a téren felállított emlékműve rehabilitálta igazán. Orbán Viktor személyes döntése alapján húzták fel a német megszállás áldozatainak emlékművét, mintha a magyar hatalmi elit és maga Horthy nem szövetségese  lett volna a náci Németországnak, hanem maga is csupán annak áldozata. Ezzel az emlékművel – ritka cinikus módon – még a holokauszt relativizálásának bűnét is elkövették. Az antifasiszta üldözöttek és harcosok, a kommunisták, a liberálisok, a demokraták, az egyházi ellenállók, nem is szólva a szovjetekről, mind átkerültek az „áldozati” kategóriából a „nemzetellenes” bűnösök kategóriájába, vagy ha áldozatokként is tekintenek egyes csoportokra, nem a Horthy-rendszer, hanem a náci Németország áldozataiként ábrázolják őket. Sőt a „GULAG-emlékév” jó alkalom arra is, hogy a szovjet hadifogoly-táborokat egybemossák a náci megsemmisítő táborokkal, amit a mai Németországban még a mérsékeltebb szélsőjobboldal sem kockáztat meg.

Mindezt megfejelve, ennek alapzatán kívánnak ugyanott, a Szabadság téren most a GULAG magyar áldozatainak emlékművet állítani. Dicséretes dolog, gondolhatnánk, ha a rezsim „menedzserei” nem megint saját maguknak, illetve szellemi elődeiknek akarnának egy újabb emlékhelyet teremteni.

Miért a GULAG – ha a hadifoglyokról van szó?

A megértéshez és általában az egész jelenség megfelelő kontextusba helyezéséhez tudni kell, hogy az ELTE-n még az 1990-es évek legelején Szvák Gyula kezdeményezése alapján jött létre a Ruszisztikai Intézet, amelynek egyik legelső tudományos vállalkozása éppen a GULAG történetének feltárásához kapcsolódott. A (poszt)Szovjet Füzetek kiadványsorozatának IV. darabjaként publikáltuk 1991-ben (!) az éppen akkortájt megnyílt oroszországi archívumok GULAG-ra vonatkozó legfontosabb adatsorait V. Ny. Zemszkov, orosz kutató tálalásában. Majd 2001-ben megjelent – jelen sorok írójának szerkesztésében, egy általunk szervezett nemzetközi tudományos GULAG-konferencia nyomán – egy 440 oldalas könyvünk, amely a hatalmas adatmennyiség mellett különböző országok jeles kutatóinak tanulmányait is magában foglalta. Tehát az alapvető adatok több mint 25 éve ismertek Magyarországon, ha nem számítjuk ide a Hruscsov-korszak és a peresztrojka időszakának „desztalinizációs” irodalmát és művészetét! 2003-ban a témakör monográfiája is elkészült tanszékünkön egy doktori disszertáció formájában (Czéh Zoltán: A GULAG mint gazdasági jelenség)

Az eredendő bűnbeesés a „GULAG-évet” illetően akkor történt, amikor a pályázók számára előre kijelölték az utat, amelyet hazugságok, hamisítások, tévedések, sületlenségek köveztek ki. Íme, a kiindulópont, idézem: 2015. február 23-án „A kormány azzal a céllal hozta létre a Gulág Emlékbizottságot, hogy a Kárpát-medencében élők 1944-45-ben kezdődő internálásának 70. évfordulóján méltó módon emlékezzen az áldozatokra. A testület feladata, hogy a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévében tartsa a kapcsolatot az események megvalósításában érintett szervezetekkel, és javaslatot tegyen a költségvetési források felhasználására…A tárcavezető kiemelte, a kormány a Málenkij robot 70. évfordulóján folytatja a történelmi bűnökkel való szembenézést. Beszédében kifejtette: a mai Magyarország területéről mintegy 200-230 ezer lakost hurcoltak el, közülük 150-170 ezer civil férfit és fiút hadifogolyként, 50-60 ezer németet internáltként. A korabeli 172 ezer km2 területű Magyarországról mintegy 300 ezer civilt vetettek fogságba. A deportáltak 30-40%-a… halt meg.”  Azután előkerül a misztikus 800 000-es szám, amely már szegény Medgyessy miniszterelnök (vagy tanácsadóinak) képzeletét is megragadta sok évvel ezelőtt.

Természetesen itt minden állítás téves vagy hamis. Szokás szerint egyetlen adat sem stimmel. Mindeközben a „GULAG-év” mint kormánykampány véget ért, de még odáig sem jutottak el, hogy tisztázzák: a hadifogolytáborok (és azok különböző típusai) és a GULAG egyszerűen nem azonos intézmények. Feltehető, hogy tudatosan összekeverik a kettőt? Noha Dr. Varga Éva Mária, a kitűnő levéltáros és történész könyvéből (2010-ben az Év Ruszistája címet nyerte el) mindenki tudhatja, aki akarja tudni:  „A Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd 1946 márciusától a Belügyminisztérium (MVD) irányítása alatt álló Hadifogoly- és Internáltügyi (Fő)Parancsnokság (UPVI/GUPVI) …szervezetileg és személyileg is – elkülönült a GULAG felügyelete alá tartozó büntető- és javító-nevelő táboroktól” – olvasható mindjárt a bevezetőben. A magyar hadifoglyok sem a GULAG-ra kerültek!  Kik kerültek akkor a GULAG-ra?

Kik voltak a GULAG-on?

Mindjárt az elején szögezzük le: a GULAG (Táborok Főigazgatósága) táboraiban egyidejűleg a legtöbben 1950-ben voltak: kerekítve kétmillió-ötszáztízezer (2 510 000) fő. Nemzetiségi megoszlás szerint az oroszok voltak legtöbben, a magyarok létszáma különböző időkben – egyelőre – pontosan megállapíthatatlan. Ám az 1951. január elsejei állapotokra vonatkozóan találunk ránk, magyarokra vonatkozó adatot. A GULAG táboraiban és telepein az akkor fennállt állapot szerint 12 085 külföldi állampolgárt tartottak őrizetben. „Ebből 3949 volt német állampolgár, magyar 1623…”. (A GULAG tényekben, adatokban. Szovjet Füzetek IV. Bp., 1991. 58.o.) A magyar (román, szlovák, finn stb) megszálló csapatok háborús bűncselekményeinek, a népirtásban való részvételének, mint a németek „segéderőinek” több százezer szovjet állampolgár esett áldozatul. Csapataink részt vettek a szovjet területeken lezajlott holokausztban is. Minderről egyébként az ágyban és párnák között megboldogult Horthy Miklósnak tudomása volt, hiszen diplomáciai forrásokból, leggyakrabban első kézből kapott információt mint a legfelső katonai parancsnok. A háború után az elkövetett legsúlyosabb bűncselekményekért bíróság előtt felelni kellett. (Ld. erről: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. /Szerk.: Krausz Tamás – Varga Éva Mária/, Budapest, L’Harmattan, 2013.) Ebből következően a népirtásban résztvevők közül azok, akiket közvetlen felelősség terhelt, bírósági ítélet alapján büntetésképpen a GULAG-ra kerültek. Számuk felszaporodhatott, mert 1947 és 1950 között a Szovjetunióban eltörölték a halálbüntetést. A GULAG-on lévő magyarok nagyobb részét tehát háborús bűnösök alkották. A foglyok egy másik csoportját azok képezték, nem tudjuk, pontosan hányan voltak ilyenek, akiket alaptalanul bevádoltak olyan bűncselekmények elkövetésével, amelyeket nem követtek el vagy legalábbis jogszerűen nem tudtak rájuk bizonyítani. A harmadik kategóriába azok a többségükben kommunista foglyok tartoztak, akiket a sztálinista „ellenségkeresés” kampányainak áldozataiként az 1930-as évek közepétől jogtalanul elítéltek. Az ő sorsukról sok mindent megtudhatunk Lengyel József, a kiváló magyar író műveiből.

A már idézett, 2001-ben publikált terjedelmes kötetünk (GULAG. A szovjet táborrendszer története. Szerk.: Krausz Tamás, Budapest, Pannonica) egyik mellékletében a híres kommunista,  vörös parancsnok, Karikás Frigyes kivégzési dokumentumai mellett közöltük a moszkvai GULAG Múzeum forrásait, amelyek a Moszkvában és Moszkvai területen kivégzett 188 magyar kommunistára vonatkozó releváns információkat tartalmaznak (333-375. p).  Azért említem mindezt, mert az emlékévet szervező kormánybizottság, személyesen Balog Zoltán miniszter feltehetően nem a háborús bűnösöknek kíván emlékművet felállítani!  Vagy igen? Ha a sztálinizmus kommunista áldozatainak és más meggyőződésű, ártatlan magyar áldozatainak kívánnak emlékművet állítani, amit jó érzésű ember nem ellenezhet, akkor az itt jelzett tényeket az emlékműre fel kell írni, nehogy a magyar kormány – a világ szégyenére – a magyar háborús bűnösök és általában a náci megsemmisítő háborúban való részvétel mentegetésének vétkét kövesse el – sajnos, nem először.

A magyar hadifoglyok a levéltári adatok tükrében

Tudjuk, sokféle probléma merül fel a számok világában (is) a hadifoglyok sorsát illetően, immáron nem a GULAG-on, hanem a hadifogolytáborokban. Nemcsak a különböző források természetes bizonytalanságaira gondolok, hiszen sok millió dokumentumról van szó, amelyek az orvosi jelentésektől a munkateljesítményekig igen különféle információkat tartalmaznak. Arra gondolok, hogy végre legalább az orosz forrásokban kialakult arányok legyenek ismertek a szélesebb társadalmi nyilvánosság előtt is. A gondos forráskritikájáról ismert Varga Éva Mária által feltárt forrásokból ugyanis megállapítható, hogy „az akkori Magyarország területéről szovjet fogságba 555–565000 magyar állampolgár kerülhetett. Az egyik legfontosabb, már említett új információ, hogy távolról sem minden szovjet fogságba esett személyt szállítottak ki a Szovjetunióba. A korabeli szovjet források bizonyítják, hogy a háború kezdetétől fogságba esett magyarok kb. 70 %-a, mintegy 385–390000 hadifogoly és internált került ki a Szovjetunió területére. Részben a szovjet hátországi táborokból, de főként a magyarországi és közép-európai gyűjtőtáborokból már 1945-ben szabadult, illetve átadott magyar személyek száma 209000–219000 főre tehető.” Vannak magyar szerzők, akik ezt a több mint 200 000 embert is hol GULAG-foglyokként tartják számon, hol „kitelepítik” őket a Szovjetunióba, nyilván a nagyobb hatás kedvéért, hogy valamiképpen a 800 ezres szám közelébe jussanak, vagy egyszerűen csak a tudatlanság okán. „A szovjet fogságba elhurcolt polgári személyek száma pedig mintegy 100000–110000 főre tehető.”   A német nemzetiségűek ügye valóban eltérő kategóriába tartozott, mert őket a „kollektív bűnösség” elve alapján a „hiányzó” hadifoglyokat pótlandó, részben közülük válogatták ki. Persze a dokumentumok szerint a sok tízezres szám egyáltalában nem igazolódik, a Magyarországról elhurcolt civilek nagy többsége magyar volt és nem német („sváb”).

A németek ilyen negatív megkülönböztetése nem szovjet döntés volt, hanem a szövetségesek együttesen különböztették meg őket – többek között –  arra hivatkozván, hogy a német nemzetiségűek főleg szovjet területeken a megszállóktól privilégiumokat kaptak a helyi lakosság üldözése közepette.   Magyarországon a hazai németek mozgósítására létrehozott szervezetet, a Volksbundot náci szervezetként örök időkre betiltották, vezetőjét, Basch Ferencet kivégezték. Ugyanakkor tudjuk, hogy a szervezetnek számos kényszerrel beléptetett tagja is volt, akik nem voltak sem nácik, sem fasiszták.

Az elhurcoltak döntő többségének szenvedéstörténete tehát nem a GULAG-hoz, hanem a hadifogolytáborokhoz kapcsolódik.

Sérelmi vagy empatikus történetírás?

Költői a kérdés, hiszen a neohorthysta emlékezetpolitikának a sérelmi történetírásra van szüksége. Ám a neohorthysta emlékezetpolitika igazi trükkje csak akkor lepleződik le, ha magát a történeti folyamatot egészében tekintjük, azaz az egész problematikát a gyarmatosító-népirtó, német terminológiával megsemmisítő háború, illetve a Horthy-rendszer háborús bűneinek összefüggésrendszerébe illesztjük. Akkor válik érthetővé az is, hogy a Horthy-rendszert terheli a történelmi-politikai és jogi felelősség is annak a mintegy egymillió magyar állampolgárnak a haláláért, akik 1941 és 1945 között a háború és a népirtás áldozataivá váltak. Ebből kiszakítva persze felállítható a régről ismert „sérelmi” történetírás magyar és általában kelet-európai „kódexe”, amely figyelmen kívül hagyja, elhallgatja, sőt mentegeti a történelmileg példátlan náci népirtást és pusztítást, amelynek egyik következménye volt a hadifogolyok sorsa.

A dolgokat összegezve kirajzolódnak tehát a valóságos kép főbb kontúrjai. Természetesen a magyar kormány és a „GULAG-program” keretében született szellemi termékek nem szembesültek a valósággal, nem tártak fel semmi újat, semmi olyasmit, amit eddig ne tudtunk volna, amit történetírásunk ne tárt volna fel. Amit ők tettek, az nem más, mint hogy a GULAG-jelenséget saját legitimációs ideológiájuknak, a neohorthysta szellemiség restaurációjának megfelelően „újraértelmezték”.

A hadifogolykérdés megvilágítása során is emlékeznünk kell arra, hogy a Szovjetunió szenvedte el a II. világháború összes emberveszteségének több mint felét, amit a náci Németország és szövetségesei (beleértve a megszállt országok helyi lakosságának náci szövetségeseit is) idéztek elő. Emlékeznünk kell a több mint 13 millió szovjet civil áldozatra, ártatlan emberekre, nőkre és csecsemőkre, gyermekekre és öregekre, milliók kiéheztetésére, megalázására, megkínzására, nők tömegeinek megerőszakolására, külön is megemlítendő közöttük a holokauszt közel hárommillió áldozata. Emlékeznünk kell a legyilkolt és kiéheztetett szovjet hadifoglyok millióira. Emlékeznünk kell a példátlan fizikai pusztítás adataira is.  A megszállók 1700 lerombolt várost és több mint 70 000 lerombolt, felégetett falut (6 millió épületrommal), 25 millió fedél nélküli embert hagytak maguk után. Amikor katonáinkra, a magyar hadifoglyokra emlékezünk, – akik a Horthy-rendszer áldozataiként kerültek ki a náci megsemmisítő háború frontjaira vagy hátországi „feladataira” – tudnunk kell, hogy számukra a reális, a valószínű perspektíva a halál és a hadifogság között húzódott. A velük szemben és a magyar, illetve nem magyar civilekkel szemben elkövetett jogtalanságokat – egy pillanatra sem elfelejtve, hanem éppen feltárva – a fentebbi viszonylatban kell mérlegelnünk.

Megjelent az Antikapitalista baloldal (Szerk. Krausz Tamás)

Megjelent az ANTIKAPITALISTA BALOLDAL című kötetünk Krausz Tamás szerkesztésében.

A könyv kapható az Írók Boltjában (VI. Andrássy út 45.), a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületében (VII. Rottenbiller u. 35.) valamint rendezvényeinken. Közvetlenül megrendelhető a kiadótól az eszmelet1989@gmail.com e-mail c`ímen.

TARTALOMJEGYZÉK:

  1. Kommunizmus (1989)
  2. Alfa: Milyen lesz a baloldal holnap? (1989)
  3. Michael Löwy: A kommunizmus halála? Nyolc tézis a „létező szocializmus” válságáról (1990)
  4. Szabó András György: Korszerű-e a marxizmus? (1991)  
  5. Szigeti Péter: A baloldal elméleti zsákutcáiról (1993)
  6. A baloldali egység megteremtéséért – A Baloldali Alternatíva Egyesülés politikai nyilatkozata (1993)
  7. Krausz Tamás: A Kádár-rendszer és a baloldali ellenzék (Egy probléma felvetéséhez) (1993)
  8. Kapitány Gábor: Még egyszer a baloldaliságról (1994)
  9. Néhány ötletes módszer alárendelt munkaerő létrehozására, avagy hogyan tüntessük el azt a fölösleges szocializmust? (1994)
  10. Szabó András György: Marxizmus és liberalizmus (1996)
  11. Rosa: Osztály, nem, etnikum (1996)
  12. Magyar Jenő: A Kommunista Kiáltvány néhány tanulsága a XXI. századra (1998)   
  13. Szalai Pál: Bibó szocializmusképe ürügyén (1998)   
  14. Paul Le Blanc: Kik azok a szocialisták? (2000)
  15. Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok (2007)
  16. David Harvey: Szerveződés az antikapitalista átmenet érdekében (2010)
  17. Immanuel Wallerstein: A világ baloldala 2011 után (2011)
  18. Tütő László:  Kik a marxisták, és miért nem akarnak kommunizmust? (Hypo)tézisek arról, hogy kell-e nekünk a világforradalom (2012)

Antikapitalista baloldal 1956-ban

  1. Feitl István: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban (1989)
  2. Krausz Tamás: Az 1956-os munkástanácsokról (2006)


ELŐSZÓ

Az Eszmélet az antikapitalista-szocialista baloldal örököse

Az államszocializmus összeomlása az egész világon megváltoztatta a történelmi baloldal minden irányzatát, és egyúttal nyilvánvalóvá tette, hogy a hagyományos baloldal – a kapitalizmus belső átalakulásával (a „globalizációval”) párhuzamosan – történelmi méretű vereséget szenvedett. Ennek következtében rákényszerült és továbbra is rákényszerül az átalakulásra. A történelmi fordulat óriási zavart, sőt, néhol káoszt hozott magával. A kapitalizmus (geo)politikai értelemben megerősödött, noha belső, szerkezeti válsága még szembetűnőbbé  vált.

A kapitalizmus „második kiadása” Kelet-Európában nem igazolta azokat a várakozásokat, illúziókat, amelyek a rendszerváltás folyamatában embermilliók fejét elcsavarták: nem történt meg a „Nyugat utolérése”. Mindennek éppen az ellenkezője történt. Nincs dinamikus gazdasági növekedés, különösen a világ fejlődéséhez viszonyítva, s a térség országaira a kevesek felemelkedése, sőt, a privatizáció következtében, oligarchikus meggazdagodása a jellemző, egyidejűleg a tömeges lecsúszással, társadalmi dezintegrációval, kulturális hanyatlással.  A régi rendszer visszahozhatatlansága sokakat elbizonytalanított a baloldal jövőjével kapcsolatban. Egyes társadalmi csoportok megtértek a terméketlen nosztalgiához, mások a „modernizáció” jelszavával a globális liberalizmus egyik szegmenseként szerették volna „újra feltalálni” a baloldalt. Csak egy kisebbségben tudatosult, hogy a valódi baloldal alapvető funkciója továbbra is ama globális küzdelemben áll, amely a kapitalizmus rendszerén való túllépés, a „tőkén túli” (Mészáros István) fejlődés lehetőségeit keresi. 1989-ben – több éves felkészülés nyomán – az Eszmélet erre az útra lépett. Döntésünk helyességét, úgy véljük, a történelem igazolta. A mai útkeresés, amely nem egyszerűbb az 1989-esnél, aligha kerülheti meg az általunk megtett út végiggondolását.

A régi-új uralkodó osztályok érdekei már-már megkövetelik azt az eszmei zűrzavart, amelyben társadalmaink mindennapjaikat élik. A párt- és ideológiai államapparátusok, az információs bőség zavarát tudatosan előidézve, mozaikszerűvé, átláthatatlanná teszik a társadalmi valóságot. A nacionalizmus és a liberalizmus különféle válfajaival etetik a hiszékeny tömegeket. A zűrzavarnak azonban van iránya: mondj le környezeted és a világ átalakíthatóságának puszta reményéről is, s fogadd el a fennállót. Szolgáld a hatalmat, a tőkét és az államot! A látványkommunikáció tengerében sikerrel lehet dominánssá tenni a lemondást, a rendszerrel való megbékélést, még azoknál is, akik nem vagy csak alig-alig érdekeltjei a profithajszának. Sőt, paradox módon, a rendszer sokszor éppen a vesztes rétegek támogatásával tudja újraszervezni magát, amire Magyarország egyértelmű példa. Mindez jól megfér a szabadságjogok és a polgári demokrácia politikai kereteivel, már ahol nem tekintélyuralmi rezsimek uralkodnak, mint hazánkban és a kelet-európai régió számos más országában.

A rendszerkritikai, a kapitalista kizsákmányolástól szabadulni kívánó tudatos mozgalom és gondolkodásmód – Karl Marxtól kezdve – mint a fennálló tőkerendszer bírálata és meghaladásának szándéka emelkedett fel, amit az emberiség kultúrkincseként mi is megörököltünk. A megelőző évszázad történelmi tapasztalatai és hagyományai alapján, az államszocializmus és a Szovjetunió összeomlását követő elmúlt 25 évben a nyugati centrumországokban és a félperiféria számos országában felemelkedett egy igen sokszínű neomarxista baloldal, amelynek 1989 óta egyik fontos fóruma az Eszmélet, amely, mondhatjuk, mára önálló szellemi irányzattá vált.

E baloldalnak, miután levonta az államszocializmus történeti hibáiból, összeomlásának okaiból az alapvető tanulságokat, gyakorlati alaptörekvése, lényege, hogy segítse a bérmunka világát a tőkétől és az államtól való függetlenedés megszerveződésében, egy „ellentársadalom” – végső soron a tőke globális uralmán túlmutató gazdálkodási rendszer – kialakításában. Az egész marxista és az ahhoz kötődő évszázados kritikai hagyomány, benne az orosz forradalom és nyomában az összes, valódi szocialista kísérlet, helyi és globális erőfeszítés legalapvetőbb öröksége a termelők és a termeléshez kapcsolódó társadalmi csoportok gazdasági, szociális és politikai felszabadítása a tőkés kizsákmányolás alól. A felszabadulás kulcsa az, hogy a bérből, fizetésből, segélyekből élő kiszolgáltatott társadalmi tömegek szervezett közösségei magában a(z anyagi és szellemi) termelési folyamatban vegyék magukhoz az ellenőrzési és igazgatási funkciókat a helyi és regionális társadalom más csoportjaival együtt. Persze, könnyű a társadalmi önkormányzást és önigazgatást leírni, ám mint történelmünk mutatja, ez az út szinte végtelen nehézségekkel van kikövezve. Elhódítani,  visszaszerezni a tőkétől – s mindenfajta elnyomó intézménytől – saját életfeltételeink gyakorlati ellenőrzését, ez számos nemzedéken átívelő történelmi lehetőség és egyben felelősség. Reális alternatíva ugyanis, hogy az emberiség saját pusztulásának irányába megy tovább. Ma, a globális kapitalizmusban korlátlan a transznacionális korporációk és a kapcsolódó vállalatrendszerek fölénye a félperiféria, a periféria társadalmaival, a globális munkatársadalommal szemben. Ma a „papírgazdasági” spekuláció a mindennapok részévé vált, a jövedelmek újraelosztása az említettek kárára a nemzetközi pénzügyi rendszeren keresztül megy végbe, amelyet a digitális világhálón keresztül működtetnek. A nagy magántőkés korporációk, a szupermenedzserek és a spekulánsok világa új, szabályozó hatalmak segítségével tartja fenn gazdasági és társadalmi uralmát. A mindennapi élet része a tömeges szegénység, a fegyver-, a drog- és emberkereskedelem, az offshore cégekbe való adózatlan jövedelemkimentés, s általában a korrupció, a nőket lealacsonyító szexizmus, a tőkés gazdasági és pénzügyi válságok terheinek áthárítása az adókból gazdálkodó államokra, a perifériákra és mindenekelőtt az egyetemes munka helyi társadalmaira. Észre sem vesszük, hogy a mindennapi élet részévé váltak a pilótajátékok, a bennfentes kereskedelem, az élelmiszerhamisítás. Nem látjuk, hogy a tőkés világrendszer és a nemzeti kormányok a nyereséget rendre privatizálják, miközben a veszteséget társadalmasítják. Még a digitális világháló is könnyen valaminő totális kontrollmechanizmussá, a hatalmi ellenőrzés és a piaci nyerészkedés eszközévé fajulhat, elpusztítva a benne rejlő demokratikus kommunikáció lehetőségét. A délről északra áramló migrációra, annak kiváltó okaira (a háborúkra és a helyi gazdaságok szerkezeti átalakulására), valamint a súlyosan veszélyeztetett természeti környezet megóvására a politikusok nem képesek valóságos megoldásokat kidolgozni. Ehelyett szép csendben a különböző hosszú és rövid tőkeérdekeket – s ezek részeként a háborúkat és a fegyverkereskedelmet – szolgálják.

A sort sokáig lehetne folytatni. A nehézségek következtében az is világos, hogy a tőkés rendszer ellentmondásai, gyógyíthatatlan szerkezeti és ciklikus válsága – és annak mind súlyosabb következményei – a közösségi-szocialista alternatívát immár nem veszik le az emberiség válláról. A világ különböző részein a kapitalizmusról való „leválás”, „lekapcsolódás” különféle intenzitással és sikerrel zajlik. Lokális, regionális és globális emancipációs törekvésekre egyaránt szükség van. Miközben a burzsoázia nemzetközivé vált, egyúttal a rendszernek sikerült ellehetetlenítenie  potenciális ellenlábasát, a mai, bérből és fizetésből élő munkatársadalmat, az alávetett nemzeti társadalmakat, a szociálisan elnyomorítottakat. Az előrehaladás és a visszalépés általában egyidejűleg mutatkozik meg. A nemzeti védővonalra visszalépés ott már aligha lehetséges, ahol a világgazdaság a tevékenységek cseréjének elsődleges „hadszínterévé” vált.

Maga a „társadalmi forradalom” (Marx), a közösségi társadalom  nem megváltást kínál,  a „nagy átalakulás” nem jöhet felülről és kívülről. Csupán a világ átalakításának fent említett öntevékeny útját jelentheti. Saját és más népek története tükröződik a munkástanácsi mozgalmakbam és a társadalmi önvédelem, önszerveződés, közösségi gazdálkodás más formáiban. 1917-1919, 1936, 1956, 1968 munkástanácsait és a latin-amerikai forradalmi ellenállás önszerveződő millióit a közös célok szálai fűzik össze. Hogy kataklizmák vagy békés átalakulások kísérik-e ezt az utat, az mindig a konkrét feltételektől függ.  Rajtunk, magyarokon is múlik.

Útkeresésünk a kapitalizmuskritikus és szocialista-közösségi orientációt képviselő humanista baloldal önértelmezését, a jelzett feladat nagyságának és jelentőségének tudatosítását szolgálja. Korábban született, de ma is érvényes írásokról, egy koncepcióról, hagyományról, világlátásról, jövőre irányuló gyakorlatról van szó. Nem hiszünk a jó kapitalizmus lehetőségében. Az osztályszintű helyi és világméretű egyenlőtlenségeket meghaladó, demokratikus-önkormányzó ellentársadalom mozgalmi, szervezeti-gyakorlati perspektíváit keressük.

Tarts velünk!

Budapest, 2016. december

A szerkesztőség


A kötetet képező írásokat kizárólag az Eszmélet  különböző számaiból válogattuk és azokat minden változtatás nélkül közöljük. Az írásokat  megjelenésük sorrendjébe állítottuk, hogy az olvasó a kialakuló koncepció és az egyre bővülő tartalmak, témakörök bizonyos történeti kibontakozásáról is képet kapjon. Néhány írás álnév alatt jelent meg, amelyeket szintén érintetlenül hagytunk. A kötet két utolsó írását egyfajta mellékletként közöljük, amelyek a baloldaliság 1956-os tartalmának összefüggéseit tükrözik a 60. évfordulójára is emlékezve és emlékeztetve.

 

 

Krausz Tamás szerkesztőnk visszaadta állami kitüntetését

Szerkesztőnk, Krausz Tamás visszaadta állami kitüntetését:

Elnök Úr!

A 2010-ben létrejött neohorthysta tekintélyelvű rendszer a fehérterrort védelmébe vevő, rasszista uszítót, Bayer Zsoltot kitüntette. Ez a humanista eszmék iránt elkötelezett emberek számára elfogadhatatlan, ezért tiltakozásképpen visszaadom állami kitüntetésemet, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, amelyet 2005. március 15-én kaptam.

Krausz Tamás

Budapest, 2016. augusztus 21.

KT_tisztikereszt

 

 

Tiltakozó nyilatkozat

Megint  bebörtönzik a kommunistákat!

“Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

Martin Niemöller

Kísértet járja be Kelet-Európát, az antikommunizmus kísértete. E kísértet még a rendszerváltozás szülötte, hiszen az eltelt 25 évben a Nyugat – ígért gazdasági utolérése és a demokrácia megteremtése helyett az egykori közvagyont privatizáló oligarchikus kapitalisták gazdasági hatalma és azok érdekében manipuláló tekintélyelvű politikai rendszerek jöttek létre a régióban. Ukrajnában és Lengyelországban kommunistákat és más rendszerellenes ellenzékieket börtönöznek be és üldöznek antikapitalista, rendszerkritikai nézeteik és cselekedeteik miatt, noha nekik semmilyen felelősségük nincsen a sok évtizeddel korábban elkövetett bűnökért.  Az Európai Unió és a többi vezető hatalom sajtója erről hallgat, mivel a kelet-európai államok teljesítik Brüsszel és a szupranacionális társaságok pénzügyi, gazdasági és katonai-geostratégiai elvárásait. Magyarországon is hasonló a helyzet, ám sokan még mindig illúziókat táplálnak saját sorsukat és a rendszert illetően. Főleg e rendszerek nacionalista retorikája téveszti meg az embereket, amely pedig csak a globális tőke és a nemzeti nagyburzsoá rétegek kiszolgálásának valóságát leplezi.

A szerény nemzetközi tiltakozás nem gondolkodtatja el sem Ukrajnában, sem Lengyelországban, sem a balti államokban, sem nálunk a rendszer hatalmi elitjeit. Nekünk mégis tudatosítanunk kell a magyar társadalom lehető legszélesebb köreivel, hogy Kelet-Európában az újkapitalista rezsimek a rendszer ellenfeleiből, mint „nemzetellenes” „idegenekből” csinálnak bűnbakot. Ezeknek a korrupt és elnyomó rendszereknek csak látszólag stabil a bázisa, ám képesek arra, hogy megfélemlítsék és prostituálják a társadalom széles rétegeit. Az értelmiség, az írástudók felelőssége, hogy felhívják országuk és a világ figyelmét arra, mi zajlik a „demokratikusnak” kikiáltott kelet-európai államokban. Magyarországon a Horthy-rendszer szellemi örökösei kriminalizálják a baloldal, a szocializmus egész történetét. Az antikommunista keresztes hadjárat célja mindenekelőtt az, hogy elterelje a figyelmet a rendszer belső bűneiről, a szociális és kulturális hanyatlásról. A kommunisták üldözése egyúttal jelzi, hogy a tekintélyuralmi rendszer szélsőjobbra, diktatórikus irányban nyitott, aminek ára nem csupán a baloldal kirekesztése, „megfékezése”, a szocializmus, a kommunizmus bármely elméletének és gyakorlatának teljes körű kriminalizálása, hanem a  demokrácia kiüresítése és milliók nyomorba döntése is.

Követeljük, hogy engedjék szabadon a letartóztatott politikai foglyokat, másként gondolkodókat Ukrajnában és Lengyelországban!

Ha szeretné aláírni a nyilatkozatot küldje el a nevét az  eszmelet1989@gmail.com e-mail címre.

Aláírók:
ATTAC Magyarország
Baloldali Alternatíva Egyesülés
Civil Parlament
Eszmélet szerkesztősége
Ferencvárosi Munkás Szabadidős Egylet
Marx Károly Társaság
Május Elseje Társaság
MEASZ 43 fős küldött közgyűlése
MEASZ Pécs-Baranyai szervezet 98 tagja
MEBAL

Agárdi Péter
Aggod József
Aggod Józsefné
Anyiszonyan Klára
Artner Annamária
Nicolas Bárdos-Féltoronyi
Benedek István Gábor
Benedekné Köves Hajnalka
Benedikt Szvetlána
Bakos Antalné
Balta Csaba
Bartók Gyula
Bartha Eszter
Bedő János
Benyik Mátyás
Bócz Ferenc
Böröcz József
Csikós Sándor
Csoma Lajos
Farkas Péter
Fekete György
Fogler Tibor
Gál Béla
Gold Márton
Gyimesi László
Hajdú Miklós
Havas Ferenc
Harsányi Iván
Hegedűs Sándor
Hirschler Tamás
Horváth Mihály
Horváth Mihályné
Jakab Attila
Jóny Iván
Juhász József
Kalmár Szilárd
Kató Péter
Kemény László
Matthias István Köhler
Krausz Tamás
Léderer Pál
Lugosi Győző
Majoros Attila László
Matheika Zoltán
Melegh Attila
Mészáros Gyula
Milner György
Morva Judit
Nagy Éva
Pál Gizella
Julien Papp
Poór Péter
Pogonyi Pál
Rajnai Gábor
Réti Józsefné
Róna Judit
Salánki László
Sebő Géza Zoltán
Somi Judit
Szalai József
Szatina János Tamás
Szász Gábor
Széchy Éva
Székely Péter
Szepes Erika
Szerdahelyi István
Szende György
Szigeti Péter
Sz. Molnár Zsuzsanna
Szvák Gyula
Tokár István
Török Kálmán
Vadász János
Vajnai Attila
Vígh László
Zalka Vera