Nagy Éva összes bejegyzése

Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája. A forradalom előtti Oroszország túlságosan is emberi tragikomédiája

ISBN: 978-963-236-347-9
Kiadó: L’Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány
Kiadás helye: Budapest
Megjelenés: 2011.
Terjedelem: 325 oldal
Kötés: ragasztókötött, puhatáblás
DVD melléklet: Jevgenyij Bauer: Életet az életért, 1916. 43′
Ár: 2900 Ft

Ajánló:

Az amerikai melodráma az örökkévalóságot célozza meg, az orosz melodráma a semmit. Ebben a tekintetben állítható, hogy a tízes évek orosz némafilmje rendkívül modern. Az elviselhetetlenség, a botrány, a cserbenhagyottság és az összeomlás motívumainak sűrítése esztétikai vákuumot eredményez. A filmek végére az idő kimerülésének élményéhez jutunk: „megáll az idő”. Ebben a vákuumban az élet lázadása a „mit tegyünk?” kérdésében láthatta az egyetlen visszautat az időbe. A fiatal mozgófilm a mozduló idő követelése. A szerző szerint a „szent” és „démoni” Oroszország száz évvel ezelőtti partikuláris helyzete a mai emberiség univerzális szituációját előlegezi. Egy rég elmúlt művészeti virágkorból a ma és a holnap alternatívái olvashatók ki. Az elévülhetetlen elevenségű filmek elemzése variáció Walter Benjamin témájára: a jövő addig létezik, amíg a jelen a múltakba foglalt kisiklott jövők visszanyerésében látja megbízatását. Jóvátételre vár egy totálisan romlott világ. Az orosz némafilm már a tízes években kiáltás, de nem a félelem néma kiáltása, mint a német expresszionizmus, hanem a haragé.

Brüsszel vagy Moszkva? Tiltakozás a politikai átverés ellen

Az alulírott civilszervezetek országos tiltakozásra hívják fel a magyar társadalmat a manipulatív és ostoba ellenségkeresés politikájának leleplezése érdekében. A magyar kormány és liberális politikai ellenzéke a magyarországi valóságos társadalmi problémák megoldása helyett egy álságos és közveszélyes harcot erőltetnek ránk. A “Brüsszel vagy Moszkva” értelmetlen választás elé akarnak állítani bennünket.

A kormány Brüsszelre mutogat, miközben maga teremtette meg a demokrácia felszámolását, az új típusú tekintélyelvű rendszert, amely a magyar társadalom harmadát örök szegénységbe sodorja, a munkanélküliséget és a modern történelemben példátlan egyenlőtlenségeket képtelen csökkenteni, az általuk menedzselt rendszer végletesen korrupt és amorális. Miközben a kormány demagóg módon a nyilvánosság előtt az Európai Uniót (jelképesen Brüsszelt) teszi meg a problémák bűnbakjául, a nyilvánosság elől elrejtve mindenben kiszolgálja az Európai Unió intézményeit, a brüsszeli bürokrácia pénzügyi elvárásait, a nemzetközi tőke igényeit, és a nép nyakába ültetett egy oligarchikus burzsoáziát, amelynek eltartását is velünk fizetteti meg.

Ennek ellenére a liberális politikai ellenzék csak a középosztály felső rétegeinek érdekeiről vesz tudomást. Egyfelől, helyesen, vissza akarja állítani a demokratikus szabadságjogokat. Másfelől viszont Moszkvára, mint ellenségre mutogatva eltereli a figyelmet a magyar társadalom valóságos problémáiról.

Önjelölt  “misszionáriusok”, félművelt demagógok az “oroszgyűlölet”, a  ruszofóbia,  a rasszizmus egy sajátos, de régi fegyveréhez nyúlnak, ami eddig nem volt jellemző a hazai liberalizmusra, ahelyett, hogy a kelet-európai és azon belül az oroszországi oligarchikus kapitalizmus ellen küzdenének​.

Nem a Munka Törvénykönyve további antidemokratikus megszorításairól beszélnek, nem a kibírhatatlan szegénységről, nem a szociális egyenlőtlenséget  kifogásolják, hanem Oroszországot teszik meg bűnbaknak. Úgy tesznek, mintha Magyarországot, a NATO-tagállamot bármilyen külső beavatkozás veszélyeztetné, holott Magyarország éppen úgy részt vesz a NATO bűnös hadműveleteiben, mint annak minden tagja. Valójában éppen  az új uralkodó rétegek privilegizált helyzete, elnyomó, kisajátító és elnyomorító politikája a valóságos probléma. De a liberális ellenzék nem erről beszél, hanem az ellenségkeresés eszközeit használja hatalmi ambícióinak kielégítése érdekében. Ezzel  a kormány által kikövezett útra tér, amelyen Magyarország a versengő nagyhatalmak titkosszolgálatainak területévé válhat.

Ennek megfelelően tiltakozunk a hazai politikai elitek manipulatív, a népet becsapó és elnyomó politikája ellen!!!

Budapest, 2017. május 5.

Aláíró szervezetek

A BALpárt
ATTAC Magyarország Egyesület
Eszmélet folyóirat Szerkesztősége
Európai Bal MMP2006
Magyar Egyesült Baloldal (MEBAL)
Magyar Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány
Marx Károly Társaság
Népi Front

Király Jenő: A mai film szimbolikája

MEGJELENT!

Az Eszmélet Alapítvány gondozásában megjelent Király Jenő új könyve A mai film szimbolikája. Kapható az Írók Boltjában, a Líra könyvhálózatában (többek közt Budapesten a Fókusz Könyváruházban és a Múzeum körúti Líra Könyvesboltban, Bonyhádon, Debrecenben, Dunakeszin, Miskolcon, Pécsen, Siófokon, Szegeden, Szentendrén, Szombathelyen), a Librinél, Bookline-on, az ELTE Eötvös-pontokon (BTK, PPK, Lágymányosi campus, ÁJK), az ELTE BTK jegyzetboltban, az Atlantisz Könyvszigetben, a Budapesti Teleki Tékánál, a KELLO Könyvtárellátóban és megrendelhető közvetlenül a kiadónál.

kiraly_jeno_a_mai_film_szimbolikaja_borito

A könyv adatai:

Király Jenő: A mai film szimbolikája, Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2017.
Válogatta és szerkesztette: Balogh Gyöngyi
Szakmailag lektorálta és az utószót írta: Varga Anna
ISBN: 978-615-80581-1-7
Megjelenés: 2017. április 20.
Terjedelem: 660 oldal
Kötés: cérnafűzött, keménytáblás
Formátum: 165 x 235 mm – B/5
Súly: 1170 gr
Ár: 4400 Ft

Ajánló:

A Balázs Béla- és Hauser Arnold díjas szerző új könyve – A mai film szimbolikája – azt kutatja, hogy korunk emberének lelki és társadalmi problémái miként jelennek meg általában a kor tipikus és különösképpen a legújabb idők jelentős, reprezentatív filmjeiben. A filmek gyakran a társadalomtudományokat megelőző érzékenységgel mutatják be a lelki hidegség és közöny, a szellemi cinizmus, az önimádat és a szenvedélybetegségek elhatalmasodását, a nemi szerepek bomlását, a házasság válságát, a gyermekkor eltorzulását és az ennek nyomában járó általános infantilizációt, a konkurencia elvadulását és a korrupció elhatalmasodását, a társadalmakon belüli és a társadalmak közötti kiéleződő viszonyokat, az életszínvonal különbségeinek abszurddá és elviselhetetlenné válását. A szerző könyve a mai turbókapitalizmus kártékonyságának előrejelzéseit már a némafilmben kimutatja, de a végeredmény, az emberiesség összeomlása jellemzésére összpontosít, melyet a könyv első részének döntő fejezetében, a Saul fia című film vizsgálata során összegez.

Részletesen elemzi azokat a kimagasló filmeket, melyek nagy ugrásokat jelentettek a mai stílus és élményvilág felé, így Hitchcock Psychoját, melynek történeti jelentősége, hogy a fenséget leváltja benne az iszonyat, s a melodrámát a thriller. Kiemelten tanulmányozza Pasolini Salo – Sodoma 120 napja című filmjét is, mely a szerelem nyers szexualitás általi leváltását mutatja be. Verhoeven filmjei elbúcsúztatják a klasszikus hősiesség-és boldogságmitológiát. Ezúttal a szerző részletesen elemzi a korábbi könyveiben is minduntalan emlegetett Turks Fruit című filmet, mint az utolsó jelentős tragikus románcot. Végső áttekintésben kibontakozik a boldogságmitológia leváltása az iszonyat és kéj mitológiája által, mely a XX. század második felében zajlott le.

A könyv egyik meglepő konklúziója, hogy a mai filmmitológia, különösképpen az amerikai film, egyrészt nyílt vagy rejtett módon túlpolitizált, másrészt gyorsuló módon militarizálódik.

Miután az utóbbi fél évszázadban a filmelemzés a retorikai formák és a műfajok osztályozására összpontosított, s ezáltal a filmiskolák belproblémájává vált, a szerző a freudi „álomfejtés” nyomán bevezeti a „filmfejtés” fogalmát. Az utóbbi feladata, hogy az auteur-elmélet által rekonstruált szerzői világképen és stílusvariánsokon túl a filmek tudattalan mélystruktúráit is feltárja, s a film értelmét a nézőnek átadott szellemi életlendületként kutassa, melynek legfontosabb része az, amiben a film „több önmagánál”, s ezzel bennünket is hozzásegít túllendülni megmerevedett vagy előírt meghatározottságainkon. Ezáltal újra a műalkotás katartikus (vagy terápiás) hatása kerül az esztétika érdeklődésének középpontjába.

A könyv utolsó része összehasonlítja a hanyatlás remélhetőleg átmeneti korának hisztérikus tömegfilmjét és skizoid művészfilmjét a „papák” mozijával, amelyet annak idején az „új hullám” elbúcsúztatott, és amelyet  érdemes újra felfedezni.

Részlet a könyvből

A mai film szimbolikájában, ahogy a sorozat előző köteteiben is, sok filmelemzés található, pl. az Alien filmekről, mivel a legújabb darab most került a mozikba, itt olvasható részlet az Alien 3. elemzéséről.

A könyv tartalomjegyzéke itt olvasható.

A szerzőről:

Király Jenőről konferenciát tartottak az ELTE BTK-n, majd a Metropolis egyik száma róla szólt:
http://metropolis.org.hu/?pid=16&aid=495

A szerzőről itt olvasható:

Varga Anna: Kiadói utószó A film szimbolikájához
III/2: A film szimbolikája – A kalandfilm formái, 569-610 oldal
http://mek.oszk.hu/14800/14809/index.phtml

Varga Anna: Utószó
A mai film szimbolikája, 605-640 oldal

A könyv ennek a sorozatnak a folytatása:

kiraly_jeno_a_(mai)_film_szimbolikaja_9_kotet

Király Jenő: A film szimbolikája, 1-8. kötet, Kaposvári Egyetem Művészeti Kar Mozgóképkultúra Tanszék – Magyar Televízió Zrt., Kaposvár – Budapest, 2010, 2011.

Király Jenő 2008-tól a Kaposvári Egyetemen volt tudományos munkatárs, 2010-ben a Művészeti Kar Mozgóképkultúra Tanszéke megjelentette A film szimbolikája első hat kötetét, majd 2011-ben a további két kötetet. Természetesen a feldolgozásra került anyag évtizedek tapasztalatát hordozza, ugyanakkor teljesen új mű született, mely nem a korábbi előadások közreadása vagy a korábbi művekhez készített jegyzetanyag publikálása, hanem a szerző által korábban felvetett problémakörök továbbgondolása szintén a szerző által. Ebben segítségére volt a nyolc kötetnél Balogh Gyöngyi, aki válogatta és szerkesztette az anyagot és Varga Anna, aki szakmailag lektorálta és az utószót írta.

A film szimbolikája az Országos Széchényi Könyvtár honlapján ingyenesen olvasható és letölthető.

I/1 és I/2: A film szimbolikája – A filmkultúra filozófiája és a filmalkotás szemiotikai esztétikája (ISBN: 978-963-9821-18-7, Terjedelem: 434 oldal és ISBN: 978-963-9821-19-4, Terjedelem: 368 oldal):
http://mek.oszk.hu/14800/14807/index.phtml

II/1 és II/2: A film szimbolikája – A fantasztikus film formái (ISBN: 978-963-9821-20-0, Terjedelem: 479 oldal és ISBN: 978-963-9821-21-7, Terjedelem: 591 oldal):
http://mek.oszk.hu/14800/14808/index.phtml

III/1 és III/2: A film szimbolikája – A kalandfilm formái (ISBN: 978-963-9821-22-4, Terjedelem: 674 oldal és ISBN: 978-963-9821-23-1, Terjedelem: 635 oldal):
http://mek.oszk.hu/14800/14809/index.phtml

IV/1: A film szimbolikája – Erőszak és erotika a filmben – Szexuálesztétika (ISBN: 978-963-9821-49-1, Terjedelem: 654 oldal)
IV/2: A film szimbolikája – Erőszak és erotika a filmben – Biopoétika (ISBN: 978-963-9821-50-7, Terjedelem: 531 oldal):
http://mek.oszk.hu/14800/14810/index.phtml

A film szimbolikájáról többek közt itt olvasható cikk:
http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=11245

kiraly_jeno_a_(mai)_film_szimbolikaja_9_kotet_es_masok

A mai film szimbolikája a fentebbi könyvsorozat legújabb darabja, de ezzel a sorozat nem ér véget, a szerző még egy további, lezáró kötetet készít elő, mely a forradalmi filmről szól.

A film szimbolikája első hat kötetének megjelenésekor a kaposvári mozgóképes diákok plakátokat és reklámfilmet készítettek hozzá (a plakátok Gyuricza Barbara munkái, a videó Kneipp Dávidé):

gyuricza_barbara_kj_konyv_kep_03

gyuricza_barbara_kj_konyv_kep_01

gyuricza_barbara_kj_konyv_kep_04

gyuricza_barbara_kj_konyv_kep_02

Krausz Tamás: GULAG-évad. A neohorthysta emlékezetpolitikáról

A magyar kormány – az 1990-es évek után ismét – csúcsra járatja a „GULAG-ipart”. Külön „emlékév” keretei között milliárdos költségvetési összegekkel végre a szellemi élet egyik ágazatává nőheti ki magát. Hogy ne haragítsam magamra az áltörténészek, az újdonsült megélhetési Gulag-„szakértők” csapatát, nem veszem sorra a megrendelésre készült termékeket (könyvek, tanulmányok, filmek stb.), személy szerint nem emlegetek egyetlen szerzőt sem. Csak általában jelzem a hamisítások, torzítások fő irányát, miközben igyekszem rávilágítani a történelemhamisítás fő okára is. Ez alkalomból nem térek ki a jelenség regionális sajátosságaira és társadalmi gyökereire.

A neohorthysta emlékezetpolitika alapvonala

 A 2010-ben ismét visszatért tekintélyuralmi rezsim – az új legitimációs ideológia kiküzdése érdekében – „új” történelemértelmezésre vágyik.  Mindenekelőtt 1941, 1944-1945, 1956, 1989, a Horthy-rendszer, a szocializmus története, a Gulag és a holokauszt újraértelmezése fontos a hatalom számára. A „keresztény-nemzeti”, neohorthysta restauráció vagy reneszánsz (felfogás kérdése!) az a szellemi étek, amelyet már évek óta szinte kötelezően lenyomnak a gyermekek torkán is. Nincs mese, itt hősökre van szükség. De hol keressük a hőseinket? Hogyan lehet a régi államszocialista rendszer bonyolult történetét annak kriminalizálásával helyettesíteni? Hogyan lehet ismét mozgásba hozni a „kommunizmus –fasizmus”, a GULAG-Auschwitz azonosságának megvesztegetően egyszerű ideológiáját? Ezek a mai rezsim ideológusainak fő kérdései. Mindez végső soron arra fut ki, az a hamisítások fő mozgatója, hogy a mai hatalmi elitek a horthysta hatalomnak a népirtásért való történelmi felelősségét elhárítsák vagy legalább is csökkentsék, és azt igyekeznek a náci támadás, a népirtás fő áldozatára, a Szovjetunióra áthelyezni.

Nem véletlen, hogy a magyar kormány emlékezetpolitikai elaborátumai, hivatalos koszorúzásai, furmányos utcanév-átkeresztelései Horthynál, a náci Németország oldalán a Szovjetuniót megtámadó magyar megszálló csapatoknál, végül a Rongyos Gárdánál kötöttek ki. Ez az emlékezetpolitika olyan mértékben hódolt be a neohorthysta „dekommunizációs” törekvéseknek, hogy a napokban még a világhírű magyar filozófus, Lukács György szobrának ledöntését is elhatározták. Mindeközben ifjabb Hegedüs Lóránt a Szabadság térre (templomi védelemben!) rittyentett egy Horthy-mellszobrot. Ám a történelmi és politikai értelemben háborús bűnös Horthyt valójában a kormány ugyanezen a téren felállított emlékműve rehabilitálta igazán. Orbán Viktor személyes döntése alapján húzták fel a német megszállás áldozatainak emlékművét, mintha a magyar hatalmi elit és maga Horthy nem szövetségese  lett volna a náci Németországnak, hanem maga is csupán annak áldozata. Ezzel az emlékművel – ritka cinikus módon – még a holokauszt relativizálásának bűnét is elkövették. Az antifasiszta üldözöttek és harcosok, a kommunisták, a liberálisok, a demokraták, az egyházi ellenállók, nem is szólva a szovjetekről, mind átkerültek az „áldozati” kategóriából a „nemzetellenes” bűnösök kategóriájába, vagy ha áldozatokként is tekintenek egyes csoportokra, nem a Horthy-rendszer, hanem a náci Németország áldozataiként ábrázolják őket. Sőt a „GULAG-emlékév” jó alkalom arra is, hogy a szovjet hadifogoly-táborokat egybemossák a náci megsemmisítő táborokkal, amit a mai Németországban még a mérsékeltebb szélsőjobboldal sem kockáztat meg.

Mindezt megfejelve, ennek alapzatán kívánnak ugyanott, a Szabadság téren most a GULAG magyar áldozatainak emlékművet állítani. Dicséretes dolog, gondolhatnánk, ha a rezsim „menedzserei” nem megint saját maguknak, illetve szellemi elődeiknek akarnának egy újabb emlékhelyet teremteni.

Miért a GULAG – ha a hadifoglyokról van szó?

A megértéshez és általában az egész jelenség megfelelő kontextusba helyezéséhez tudni kell, hogy az ELTE-n még az 1990-es évek legelején Szvák Gyula kezdeményezése alapján jött létre a Ruszisztikai Intézet, amelynek egyik legelső tudományos vállalkozása éppen a GULAG történetének feltárásához kapcsolódott. A (poszt)Szovjet Füzetek kiadványsorozatának IV. darabjaként publikáltuk 1991-ben (!) az éppen akkortájt megnyílt oroszországi archívumok GULAG-ra vonatkozó legfontosabb adatsorait V. Ny. Zemszkov, orosz kutató tálalásában. Majd 2001-ben megjelent – jelen sorok írójának szerkesztésében, egy általunk szervezett nemzetközi tudományos GULAG-konferencia nyomán – egy 440 oldalas könyvünk, amely a hatalmas adatmennyiség mellett különböző országok jeles kutatóinak tanulmányait is magában foglalta. Tehát az alapvető adatok több mint 25 éve ismertek Magyarországon, ha nem számítjuk ide a Hruscsov-korszak és a peresztrojka időszakának „desztalinizációs” irodalmát és művészetét! 2003-ban a témakör monográfiája is elkészült tanszékünkön egy doktori disszertáció formájában (Czéh Zoltán: A GULAG mint gazdasági jelenség)

Az eredendő bűnbeesés a „GULAG-évet” illetően akkor történt, amikor a pályázók számára előre kijelölték az utat, amelyet hazugságok, hamisítások, tévedések, sületlenségek köveztek ki. Íme, a kiindulópont, idézem: 2015. február 23-án „A kormány azzal a céllal hozta létre a Gulág Emlékbizottságot, hogy a Kárpát-medencében élők 1944-45-ben kezdődő internálásának 70. évfordulóján méltó módon emlékezzen az áldozatokra. A testület feladata, hogy a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévében tartsa a kapcsolatot az események megvalósításában érintett szervezetekkel, és javaslatot tegyen a költségvetési források felhasználására…A tárcavezető kiemelte, a kormány a Málenkij robot 70. évfordulóján folytatja a történelmi bűnökkel való szembenézést. Beszédében kifejtette: a mai Magyarország területéről mintegy 200-230 ezer lakost hurcoltak el, közülük 150-170 ezer civil férfit és fiút hadifogolyként, 50-60 ezer németet internáltként. A korabeli 172 ezer km2 területű Magyarországról mintegy 300 ezer civilt vetettek fogságba. A deportáltak 30-40%-a… halt meg.”  Azután előkerül a misztikus 800 000-es szám, amely már szegény Medgyessy miniszterelnök (vagy tanácsadóinak) képzeletét is megragadta sok évvel ezelőtt.

Természetesen itt minden állítás téves vagy hamis. Szokás szerint egyetlen adat sem stimmel. Mindeközben a „GULAG-év” mint kormánykampány véget ért, de még odáig sem jutottak el, hogy tisztázzák: a hadifogolytáborok (és azok különböző típusai) és a GULAG egyszerűen nem azonos intézmények. Feltehető, hogy tudatosan összekeverik a kettőt? Noha Dr. Varga Éva Mária, a kitűnő levéltáros és történész könyvéből (2010-ben az Év Ruszistája címet nyerte el) mindenki tudhatja, aki akarja tudni:  „A Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd 1946 márciusától a Belügyminisztérium (MVD) irányítása alatt álló Hadifogoly- és Internáltügyi (Fő)Parancsnokság (UPVI/GUPVI) …szervezetileg és személyileg is – elkülönült a GULAG felügyelete alá tartozó büntető- és javító-nevelő táboroktól” – olvasható mindjárt a bevezetőben. A magyar hadifoglyok sem a GULAG-ra kerültek!  Kik kerültek akkor a GULAG-ra?

Kik voltak a GULAG-on?

Mindjárt az elején szögezzük le: a GULAG (Táborok Főigazgatósága) táboraiban egyidejűleg a legtöbben 1950-ben voltak: kerekítve kétmillió-ötszáztízezer (2 510 000) fő. Nemzetiségi megoszlás szerint az oroszok voltak legtöbben, a magyarok létszáma különböző időkben – egyelőre – pontosan megállapíthatatlan. Ám az 1951. január elsejei állapotokra vonatkozóan találunk ránk, magyarokra vonatkozó adatot. A GULAG táboraiban és telepein az akkor fennállt állapot szerint 12 085 külföldi állampolgárt tartottak őrizetben. „Ebből 3949 volt német állampolgár, magyar 1623…”. (A GULAG tényekben, adatokban. Szovjet Füzetek IV. Bp., 1991. 58.o.) A magyar (román, szlovák, finn stb) megszálló csapatok háborús bűncselekményeinek, a népirtásban való részvételének, mint a németek „segéderőinek” több százezer szovjet állampolgár esett áldozatul. Csapataink részt vettek a szovjet területeken lezajlott holokausztban is. Minderről egyébként az ágyban és párnák között megboldogult Horthy Miklósnak tudomása volt, hiszen diplomáciai forrásokból, leggyakrabban első kézből kapott információt mint a legfelső katonai parancsnok. A háború után az elkövetett legsúlyosabb bűncselekményekért bíróság előtt felelni kellett. (Ld. erről: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. /Szerk.: Krausz Tamás – Varga Éva Mária/, Budapest, L’Harmattan, 2013.) Ebből következően a népirtásban résztvevők közül azok, akiket közvetlen felelősség terhelt, bírósági ítélet alapján büntetésképpen a GULAG-ra kerültek. Számuk felszaporodhatott, mert 1947 és 1950 között a Szovjetunióban eltörölték a halálbüntetést. A GULAG-on lévő magyarok nagyobb részét tehát háborús bűnösök alkották. A foglyok egy másik csoportját azok képezték, nem tudjuk, pontosan hányan voltak ilyenek, akiket alaptalanul bevádoltak olyan bűncselekmények elkövetésével, amelyeket nem követtek el vagy legalábbis jogszerűen nem tudtak rájuk bizonyítani. A harmadik kategóriába azok a többségükben kommunista foglyok tartoztak, akiket a sztálinista „ellenségkeresés” kampányainak áldozataiként az 1930-as évek közepétől jogtalanul elítéltek. Az ő sorsukról sok mindent megtudhatunk Lengyel József, a kiváló magyar író műveiből.

A már idézett, 2001-ben publikált terjedelmes kötetünk (GULAG. A szovjet táborrendszer története. Szerk.: Krausz Tamás, Budapest, Pannonica) egyik mellékletében a híres kommunista,  vörös parancsnok, Karikás Frigyes kivégzési dokumentumai mellett közöltük a moszkvai GULAG Múzeum forrásait, amelyek a Moszkvában és Moszkvai területen kivégzett 188 magyar kommunistára vonatkozó releváns információkat tartalmaznak (333-375. p).  Azért említem mindezt, mert az emlékévet szervező kormánybizottság, személyesen Balog Zoltán miniszter feltehetően nem a háborús bűnösöknek kíván emlékművet felállítani!  Vagy igen? Ha a sztálinizmus kommunista áldozatainak és más meggyőződésű, ártatlan magyar áldozatainak kívánnak emlékművet állítani, amit jó érzésű ember nem ellenezhet, akkor az itt jelzett tényeket az emlékműre fel kell írni, nehogy a magyar kormány – a világ szégyenére – a magyar háborús bűnösök és általában a náci megsemmisítő háborúban való részvétel mentegetésének vétkét kövesse el – sajnos, nem először.

A magyar hadifoglyok a levéltári adatok tükrében

Tudjuk, sokféle probléma merül fel a számok világában (is) a hadifoglyok sorsát illetően, immáron nem a GULAG-on, hanem a hadifogolytáborokban. Nemcsak a különböző források természetes bizonytalanságaira gondolok, hiszen sok millió dokumentumról van szó, amelyek az orvosi jelentésektől a munkateljesítményekig igen különféle információkat tartalmaznak. Arra gondolok, hogy végre legalább az orosz forrásokban kialakult arányok legyenek ismertek a szélesebb társadalmi nyilvánosság előtt is. A gondos forráskritikájáról ismert Varga Éva Mária által feltárt forrásokból ugyanis megállapítható, hogy „az akkori Magyarország területéről szovjet fogságba 555–565000 magyar állampolgár kerülhetett. Az egyik legfontosabb, már említett új információ, hogy távolról sem minden szovjet fogságba esett személyt szállítottak ki a Szovjetunióba. A korabeli szovjet források bizonyítják, hogy a háború kezdetétől fogságba esett magyarok kb. 70 %-a, mintegy 385–390000 hadifogoly és internált került ki a Szovjetunió területére. Részben a szovjet hátországi táborokból, de főként a magyarországi és közép-európai gyűjtőtáborokból már 1945-ben szabadult, illetve átadott magyar személyek száma 209000–219000 főre tehető.” Vannak magyar szerzők, akik ezt a több mint 200 000 embert is hol GULAG-foglyokként tartják számon, hol „kitelepítik” őket a Szovjetunióba, nyilván a nagyobb hatás kedvéért, hogy valamiképpen a 800 ezres szám közelébe jussanak, vagy egyszerűen csak a tudatlanság okán. „A szovjet fogságba elhurcolt polgári személyek száma pedig mintegy 100000–110000 főre tehető.”   A német nemzetiségűek ügye valóban eltérő kategóriába tartozott, mert őket a „kollektív bűnösség” elve alapján a „hiányzó” hadifoglyokat pótlandó, részben közülük válogatták ki. Persze a dokumentumok szerint a sok tízezres szám egyáltalában nem igazolódik, a Magyarországról elhurcolt civilek nagy többsége magyar volt és nem német („sváb”).

A németek ilyen negatív megkülönböztetése nem szovjet döntés volt, hanem a szövetségesek együttesen különböztették meg őket – többek között –  arra hivatkozván, hogy a német nemzetiségűek főleg szovjet területeken a megszállóktól privilégiumokat kaptak a helyi lakosság üldözése közepette.   Magyarországon a hazai németek mozgósítására létrehozott szervezetet, a Volksbundot náci szervezetként örök időkre betiltották, vezetőjét, Basch Ferencet kivégezték. Ugyanakkor tudjuk, hogy a szervezetnek számos kényszerrel beléptetett tagja is volt, akik nem voltak sem nácik, sem fasiszták.

Az elhurcoltak döntő többségének szenvedéstörténete tehát nem a GULAG-hoz, hanem a hadifogolytáborokhoz kapcsolódik.

Sérelmi vagy empatikus történetírás?

Költői a kérdés, hiszen a neohorthysta emlékezetpolitikának a sérelmi történetírásra van szüksége. Ám a neohorthysta emlékezetpolitika igazi trükkje csak akkor lepleződik le, ha magát a történeti folyamatot egészében tekintjük, azaz az egész problematikát a gyarmatosító-népirtó, német terminológiával megsemmisítő háború, illetve a Horthy-rendszer háborús bűneinek összefüggésrendszerébe illesztjük. Akkor válik érthetővé az is, hogy a Horthy-rendszert terheli a történelmi-politikai és jogi felelősség is annak a mintegy egymillió magyar állampolgárnak a haláláért, akik 1941 és 1945 között a háború és a népirtás áldozataivá váltak. Ebből kiszakítva persze felállítható a régről ismert „sérelmi” történetírás magyar és általában kelet-európai „kódexe”, amely figyelmen kívül hagyja, elhallgatja, sőt mentegeti a történelmileg példátlan náci népirtást és pusztítást, amelynek egyik következménye volt a hadifogolyok sorsa.

A dolgokat összegezve kirajzolódnak tehát a valóságos kép főbb kontúrjai. Természetesen a magyar kormány és a „GULAG-program” keretében született szellemi termékek nem szembesültek a valósággal, nem tártak fel semmi újat, semmi olyasmit, amit eddig ne tudtunk volna, amit történetírásunk ne tárt volna fel. Amit ők tettek, az nem más, mint hogy a GULAG-jelenséget saját legitimációs ideológiájuknak, a neohorthysta szellemiség restaurációjának megfelelően „újraértelmezték”.

A hadifogolykérdés megvilágítása során is emlékeznünk kell arra, hogy a Szovjetunió szenvedte el a II. világháború összes emberveszteségének több mint felét, amit a náci Németország és szövetségesei (beleértve a megszállt országok helyi lakosságának náci szövetségeseit is) idéztek elő. Emlékeznünk kell a több mint 13 millió szovjet civil áldozatra, ártatlan emberekre, nőkre és csecsemőkre, gyermekekre és öregekre, milliók kiéheztetésére, megalázására, megkínzására, nők tömegeinek megerőszakolására, külön is megemlítendő közöttük a holokauszt közel hárommillió áldozata. Emlékeznünk kell a legyilkolt és kiéheztetett szovjet hadifoglyok millióira. Emlékeznünk kell a példátlan fizikai pusztítás adataira is.  A megszállók 1700 lerombolt várost és több mint 70 000 lerombolt, felégetett falut (6 millió épületrommal), 25 millió fedél nélküli embert hagytak maguk után. Amikor katonáinkra, a magyar hadifoglyokra emlékezünk, – akik a Horthy-rendszer áldozataiként kerültek ki a náci megsemmisítő háború frontjaira vagy hátországi „feladataira” – tudnunk kell, hogy számukra a reális, a valószínű perspektíva a halál és a hadifogság között húzódott. A velük szemben és a magyar, illetve nem magyar civilekkel szemben elkövetett jogtalanságokat – egy pillanatra sem elfelejtve, hanem éppen feltárva – a fentebbi viszonylatban kell mérlegelnünk.

Antikapitalista baloldal (Szerk. Krausz Tamás)

Megjelent az ANTIKAPITALISTA BALOLDAL című kötetünk Krausz Tamás szerkesztésében.

A könyv kapható az Írók Boltjában (VI. Andrássy út 45.), valamint rendezvényeinken és közvetlenül megrendelhető a kiadótól az eszmelet1989@gmail.com e-mail c`ímen.

TARTALOMJEGYZÉK:

  1. Kommunizmus (1989)
  2. Alfa: Milyen lesz a baloldal holnap? (1989)
  3. Michael Löwy: A kommunizmus halála? Nyolc tézis a „létező szocializmus” válságáról (1990)
  4. Szabó András György: Korszerű-e a marxizmus? (1991)  
  5. Szigeti Péter: A baloldal elméleti zsákutcáiról (1993)
  6. A baloldali egység megteremtéséért – A Baloldali Alternatíva Egyesülés politikai nyilatkozata (1993)
  7. Krausz Tamás: A Kádár-rendszer és a baloldali ellenzék (Egy probléma felvetéséhez) (1993)
  8. Kapitány Gábor: Még egyszer a baloldaliságról (1994)
  9. Néhány ötletes módszer alárendelt munkaerő létrehozására, avagy hogyan tüntessük el azt a fölösleges szocializmust? (1994)
  10. Szabó András György: Marxizmus és liberalizmus (1996)
  11. Rosa: Osztály, nem, etnikum (1996)
  12. Magyar Jenő: A Kommunista Kiáltvány néhány tanulsága a XXI. századra (1998)   
  13. Szalai Pál: Bibó szocializmusképe ürügyén (1998)   
  14. Paul Le Blanc: Kik azok a szocialisták? (2000)
  15. Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok (2007)
  16. David Harvey: Szerveződés az antikapitalista átmenet érdekében (2010)
  17. Immanuel Wallerstein: A világ baloldala 2011 után (2011)
  18. Tütő László:  Kik a marxisták, és miért nem akarnak kommunizmust? (Hypo)tézisek arról, hogy kell-e nekünk a világforradalom (2012)

Antikapitalista baloldal 1956-ban

  1. Feitl István: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban (1989)
  2. Krausz Tamás: Az 1956-os munkástanácsokról (2006)


ELŐSZÓ

Az Eszmélet az antikapitalista-szocialista baloldal örököse

Az államszocializmus összeomlása az egész világon megváltoztatta a történelmi baloldal minden irányzatát, és egyúttal nyilvánvalóvá tette, hogy a hagyományos baloldal – a kapitalizmus belső átalakulásával (a „globalizációval”) párhuzamosan – történelmi méretű vereséget szenvedett. Ennek következtében rákényszerült és továbbra is rákényszerül az átalakulásra. A történelmi fordulat óriási zavart, sőt, néhol káoszt hozott magával. A kapitalizmus (geo)politikai értelemben megerősödött, noha belső, szerkezeti válsága még szembetűnőbbé  vált.

A kapitalizmus „második kiadása” Kelet-Európában nem igazolta azokat a várakozásokat, illúziókat, amelyek a rendszerváltás folyamatában embermilliók fejét elcsavarták: nem történt meg a „Nyugat utolérése”. Mindennek éppen az ellenkezője történt. Nincs dinamikus gazdasági növekedés, különösen a világ fejlődéséhez viszonyítva, s a térség országaira a kevesek felemelkedése, sőt, a privatizáció következtében, oligarchikus meggazdagodása a jellemző, egyidejűleg a tömeges lecsúszással, társadalmi dezintegrációval, kulturális hanyatlással.  A régi rendszer visszahozhatatlansága sokakat elbizonytalanított a baloldal jövőjével kapcsolatban. Egyes társadalmi csoportok megtértek a terméketlen nosztalgiához, mások a „modernizáció” jelszavával a globális liberalizmus egyik szegmenseként szerették volna „újra feltalálni” a baloldalt. Csak egy kisebbségben tudatosult, hogy a valódi baloldal alapvető funkciója továbbra is ama globális küzdelemben áll, amely a kapitalizmus rendszerén való túllépés, a „tőkén túli” (Mészáros István) fejlődés lehetőségeit keresi. 1989-ben – több éves felkészülés nyomán – az Eszmélet erre az útra lépett. Döntésünk helyességét, úgy véljük, a történelem igazolta. A mai útkeresés, amely nem egyszerűbb az 1989-esnél, aligha kerülheti meg az általunk megtett út végiggondolását.

A régi-új uralkodó osztályok érdekei már-már megkövetelik azt az eszmei zűrzavart, amelyben társadalmaink mindennapjaikat élik. A párt- és ideológiai államapparátusok, az információs bőség zavarát tudatosan előidézve, mozaikszerűvé, átláthatatlanná teszik a társadalmi valóságot. A nacionalizmus és a liberalizmus különféle válfajaival etetik a hiszékeny tömegeket. A zűrzavarnak azonban van iránya: mondj le környezeted és a világ átalakíthatóságának puszta reményéről is, s fogadd el a fennállót. Szolgáld a hatalmat, a tőkét és az államot! A látványkommunikáció tengerében sikerrel lehet dominánssá tenni a lemondást, a rendszerrel való megbékélést, még azoknál is, akik nem vagy csak alig-alig érdekeltjei a profithajszának. Sőt, paradox módon, a rendszer sokszor éppen a vesztes rétegek támogatásával tudja újraszervezni magát, amire Magyarország egyértelmű példa. Mindez jól megfér a szabadságjogok és a polgári demokrácia politikai kereteivel, már ahol nem tekintélyuralmi rezsimek uralkodnak, mint hazánkban és a kelet-európai régió számos más országában.

A rendszerkritikai, a kapitalista kizsákmányolástól szabadulni kívánó tudatos mozgalom és gondolkodásmód – Karl Marxtól kezdve – mint a fennálló tőkerendszer bírálata és meghaladásának szándéka emelkedett fel, amit az emberiség kultúrkincseként mi is megörököltünk. A megelőző évszázad történelmi tapasztalatai és hagyományai alapján, az államszocializmus és a Szovjetunió összeomlását követő elmúlt 25 évben a nyugati centrumországokban és a félperiféria számos országában felemelkedett egy igen sokszínű neomarxista baloldal, amelynek 1989 óta egyik fontos fóruma az Eszmélet, amely, mondhatjuk, mára önálló szellemi irányzattá vált.

E baloldalnak, miután levonta az államszocializmus történeti hibáiból, összeomlásának okaiból az alapvető tanulságokat, gyakorlati alaptörekvése, lényege, hogy segítse a bérmunka világát a tőkétől és az államtól való függetlenedés megszerveződésében, egy „ellentársadalom” – végső soron a tőke globális uralmán túlmutató gazdálkodási rendszer – kialakításában. Az egész marxista és az ahhoz kötődő évszázados kritikai hagyomány, benne az orosz forradalom és nyomában az összes, valódi szocialista kísérlet, helyi és globális erőfeszítés legalapvetőbb öröksége a termelők és a termeléshez kapcsolódó társadalmi csoportok gazdasági, szociális és politikai felszabadítása a tőkés kizsákmányolás alól. A felszabadulás kulcsa az, hogy a bérből, fizetésből, segélyekből élő kiszolgáltatott társadalmi tömegek szervezett közösségei magában a(z anyagi és szellemi) termelési folyamatban vegyék magukhoz az ellenőrzési és igazgatási funkciókat a helyi és regionális társadalom más csoportjaival együtt. Persze, könnyű a társadalmi önkormányzást és önigazgatást leírni, ám mint történelmünk mutatja, ez az út szinte végtelen nehézségekkel van kikövezve. Elhódítani,  visszaszerezni a tőkétől – s mindenfajta elnyomó intézménytől – saját életfeltételeink gyakorlati ellenőrzését, ez számos nemzedéken átívelő történelmi lehetőség és egyben felelősség. Reális alternatíva ugyanis, hogy az emberiség saját pusztulásának irányába megy tovább. Ma, a globális kapitalizmusban korlátlan a transznacionális korporációk és a kapcsolódó vállalatrendszerek fölénye a félperiféria, a periféria társadalmaival, a globális munkatársadalommal szemben. Ma a „papírgazdasági” spekuláció a mindennapok részévé vált, a jövedelmek újraelosztása az említettek kárára a nemzetközi pénzügyi rendszeren keresztül megy végbe, amelyet a digitális világhálón keresztül működtetnek. A nagy magántőkés korporációk, a szupermenedzserek és a spekulánsok világa új, szabályozó hatalmak segítségével tartja fenn gazdasági és társadalmi uralmát. A mindennapi élet része a tömeges szegénység, a fegyver-, a drog- és emberkereskedelem, az offshore cégekbe való adózatlan jövedelemkimentés, s általában a korrupció, a nőket lealacsonyító szexizmus, a tőkés gazdasági és pénzügyi válságok terheinek áthárítása az adókból gazdálkodó államokra, a perifériákra és mindenekelőtt az egyetemes munka helyi társadalmaira. Észre sem vesszük, hogy a mindennapi élet részévé váltak a pilótajátékok, a bennfentes kereskedelem, az élelmiszerhamisítás. Nem látjuk, hogy a tőkés világrendszer és a nemzeti kormányok a nyereséget rendre privatizálják, miközben a veszteséget társadalmasítják. Még a digitális világháló is könnyen valaminő totális kontrollmechanizmussá, a hatalmi ellenőrzés és a piaci nyerészkedés eszközévé fajulhat, elpusztítva a benne rejlő demokratikus kommunikáció lehetőségét. A délről északra áramló migrációra, annak kiváltó okaira (a háborúkra és a helyi gazdaságok szerkezeti átalakulására), valamint a súlyosan veszélyeztetett természeti környezet megóvására a politikusok nem képesek valóságos megoldásokat kidolgozni. Ehelyett szép csendben a különböző hosszú és rövid tőkeérdekeket – s ezek részeként a háborúkat és a fegyverkereskedelmet – szolgálják.

A sort sokáig lehetne folytatni. A nehézségek következtében az is világos, hogy a tőkés rendszer ellentmondásai, gyógyíthatatlan szerkezeti és ciklikus válsága – és annak mind súlyosabb következményei – a közösségi-szocialista alternatívát immár nem veszik le az emberiség válláról. A világ különböző részein a kapitalizmusról való „leválás”, „lekapcsolódás” különféle intenzitással és sikerrel zajlik. Lokális, regionális és globális emancipációs törekvésekre egyaránt szükség van. Miközben a burzsoázia nemzetközivé vált, egyúttal a rendszernek sikerült ellehetetlenítenie  potenciális ellenlábasát, a mai, bérből és fizetésből élő munkatársadalmat, az alávetett nemzeti társadalmakat, a szociálisan elnyomorítottakat. Az előrehaladás és a visszalépés általában egyidejűleg mutatkozik meg. A nemzeti védővonalra visszalépés ott már aligha lehetséges, ahol a világgazdaság a tevékenységek cseréjének elsődleges „hadszínterévé” vált.

Maga a „társadalmi forradalom” (Marx), a közösségi társadalom  nem megváltást kínál,  a „nagy átalakulás” nem jöhet felülről és kívülről. Csupán a világ átalakításának fent említett öntevékeny útját jelentheti. Saját és más népek története tükröződik a munkástanácsi mozgalmakbam és a társadalmi önvédelem, önszerveződés, közösségi gazdálkodás más formáiban. 1917-1919, 1936, 1956, 1968 munkástanácsait és a latin-amerikai forradalmi ellenállás önszerveződő millióit a közös célok szálai fűzik össze. Hogy kataklizmák vagy békés átalakulások kísérik-e ezt az utat, az mindig a konkrét feltételektől függ.  Rajtunk, magyarokon is múlik.

Útkeresésünk a kapitalizmuskritikus és szocialista-közösségi orientációt képviselő humanista baloldal önértelmezését, a jelzett feladat nagyságának és jelentőségének tudatosítását szolgálja. Korábban született, de ma is érvényes írásokról, egy koncepcióról, hagyományról, világlátásról, jövőre irányuló gyakorlatról van szó. Nem hiszünk a jó kapitalizmus lehetőségében. Az osztályszintű helyi és világméretű egyenlőtlenségeket meghaladó, demokratikus-önkormányzó ellentársadalom mozgalmi, szervezeti-gyakorlati perspektíváit keressük.

Tarts velünk!

Budapest, 2016. december

A szerkesztőség


A kötetet képező írásokat kizárólag az Eszmélet  különböző számaiból válogattuk és azokat minden változtatás nélkül közöljük. Az írásokat  megjelenésük sorrendjébe állítottuk, hogy az olvasó a kialakuló koncepció és az egyre bővülő tartalmak, témakörök bizonyos történeti kibontakozásáról is képet kapjon. Néhány írás álnév alatt jelent meg, amelyeket szintén érintetlenül hagytunk. A kötet két utolsó írását egyfajta mellékletként közöljük, amelyek a baloldaliság 1956-os tartalmának összefüggéseit tükrözik a 60. évfordulójára is emlékezve és emlékeztetve.