Koltai Mihály összes bejegyzése

A CEU-ügyről: a demokratikus illúziók vége?

Nem kell leírnunk, mi történik a CEU-val: a hatalom be akarja zárni az egyetemet. Hogy a fő motiváció a belpolitikai okokból folytatott antiliberális hisztériakampány további feltüzelése, valamiféle kísérlet a geopolitikai mozgástér növelésére, vagy esetleg tárgyalóasztalhoz kerülni az új amerikai vezetéssel – ami talán Orbán nemzetközi ambícióinak lenne eszköze –, ez egyelőre nem világos.
A magyarországi fejlődés nem anomália: beleillik a rendszerváltás után kialakult kelet-európai, oligarchikus kapitalizmusok, mondjuk így, „korlátozottan” demokratikus, tekintélyuralmi – bár egyelőre nem nyíltan diktatórikus – menedzselési formáinak hosszú sorába (aminek mély történelmi gyökerei vannak, miként azt Magyarországon nap mint nap megcsodálhatjuk a Horthy-rendszerrel való számtalan szimbolikus és családi kontinuitásban). Gondoljunk korábban Tuđmanra, Mečiarra, ma pedig Kaczyńskire, a Romániában működő titkosszolgálati-ügyészségi, a parlamentarizmust felülíró „mély államra” vagy a Baltikum meglehetősen apartheid-jellegű államaira. Hogy ne is szóljunk a centrumországokban jelenleg zajló autoriter fordulatról, vagy a globális (fél)periféria olyan tekintélyelvű vagy már teljesen diktatórikus államairól, mint Modi Indiája vagy Erdoğan Törökországa. De kétségtelen, hogy az utóbbi években, saját régiójában, Magyarország vált a legextrémebb példává. Sokan érzik mérföldkőnek, ami most történik, és valószínűleg igazuk van: az oktatási rendszeren belüli pluralizmus állami szétzúzása politikai okokból – bár ne felejtsük el, hogy közben folyamatosan zajlik a közoktatás általános, „affiliáció- és tartalomfüggetlen” leépítése is, ami még több életet érint – újabb szint a magyarországi autoriter rendszer fejlődésében. Ki se térünk arra részletesen, hogy a CEU melletti kiállás miért magától értetődő. Igen, elmondható, hogy a CEU a rendszerváltás folyamatának tipikus intézménye, ahonnan túlnyomórészt – de nem kizárólag! – a poszt-szovjet térség (neo)liberális gazdasági-politikai-világnézeti menedzserei kerültek ki, illetve sokuk az anglo-amerikai akadémiai világba távozott budapesti tanulmányai után. De mi következik ebből? Az intézményben értékes kutatási és oktatási tevékenység folyik, itt található az ország egyetlen használható, angol nyelvű társadalomtudományi könyvtára, az intézmény befogadott kritikai és radikális tudósokat is (inkább mint a közoktatás…), akik a rendszerváltást kritikailag elemezték és elemzik. Egy olyan kormány akarja elpusztítani ezt az intézményt, amely a magyarországi félperifériás kapitalizmus semmilyen aspektusán nem enyhít, épp ellenkezőleg, lassan megszünteti a legminimálisabb szociális infrastruktúrát is, és latin-amerikai méretűre emeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. A CEU bezárásával egyidejűleg zajlik az állami egyetemek kiéheztetése, tovább erősödik a közoktatás szegregáló jellege és így tovább. Egy értékes tudományos műhely szűnik/szűnne meg, és a helyén semmi sem jönne létre, főleg nem valami jobb. Így azt mondani, hogy a CEU az utóbbi huszonöt év „neokoloniális” fejlődésének tipikus intézménye, bizonyos értelemben ugyan igaz, ez azonban nem érv az ellen, hogy kiálljunk az intézmény mellett, mivel megszüntetése ugyanennek a lefelé tartó folyamatnak újabb fázisa. Mindez, persze, most megbosszulja magát annyiban, hogy a tiltakozások, legalábbis eddig, mintha megint nem terjednének túl a budapesti – tág értelemben vett, az akadémiai szférával valamilyen kapcsolatban álló – értelmiségen és diákságon, s valószínűleg nem sok rendőrnek remeg meg a keze, mert úgy érzi, hogy a CEU az övé is. Ennek ellenére igaz, hogy a szociális infrastruktúra barbár szétrombolása – aminek újabb fejezete a CEU elleni támadás, amely az egyik kormánypárti vezető szavaival, „csak mellékhadszíntér” – végső soron az ő életük elleni támadás is. Ami az eddigi tüntetésekben ennél problematikusabb, nem annyira önmagában az, hogy eddig csak a közvetlenül érintett fővárosi felső-középrétegek vettek/vesznek részt benne, hanem hogy nem érezhetők erőfeszítések arra, hogy a tiltakozások megszólítsák a társadalom szélesebb rétegeit, amelyeket pedig a kormányzat általános antiszociális és antidemokratikus kurzusa még súlyosabban érint. Még egyszer: a CEU elleni támadás, a demokratikus politika felszámolása és az ország általános szociális krízise egymással nem állítható és állítandó szembe, épp ellenkezőleg: ezek a magyarországi oligarchikus kapitalizmus immár hosszútávra berendezkedő, tekintélyuralmi menedzselési formájának összefüggő elemei. De pontosan ennek az összefüggésnek kellene nyilvánvalóvá válnia és a tiltakozások középpontjába kerülnie ahhoz, hogy kritikus szintre tudjanak duzzadni, túllépve a relatíve privilegizált rétegek – ismételjük: teljesen indokolt – „single issue” protesztmozgalmán.
Nemcsak az intézménypusztítás maga, illetve az állami önkény általános fokozódása az, amiben a rendszer most „szintet lép”: az antiszemita retorika – a Soros György démonizált személye elleni hisztériakampánnyal – tovább intézményesül és beépül a mindennapokba. Ha a „Soros” szót, a rezsim legagresszívabb propagandistáinak kijelentéseiben, kicseréljük a „zsidó”-ra, goebbelsi kijelentések sorát kapjuk; a Magyarországon jelentős hagyománnyal és ezért sok „értő füllel” rendelkező antiszemitizmus ismert paneljei jönnek elő a „nemzetidegen paraziták”-ról. Bár e beszédmód felélesztése, majd szelektív használata a rendszerváltás óta része a magyar jobboldal „történelmi teljesítményének”, mára hivatalos állami nyelvezetté vált, ami jól mutatja, milyen messzire jutottunk. Ugyanezt az antikommunista-antiszemita nyelvezetet használta a jobboldal akkor is, amikor „a nemzeti kultúra megőrzésének” jegyében, nemrég, eltávolíttatta az egyetemes filozófiatörténet egyik legnagyobb alakja, Lukács György szobrát a Szent István parkból.
E diskurzus feltüzelése feltehetőn része a Jobbikkal való hatalmi harcnak is. A kormányfővel szembekerült egykori főoligarcha, Simicska Lajos egyértelműen beállt a néppártosodni kívánó -egyébként szélsőjobboldali – Jobbik mögé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy őket a 2018-as választásokon hatalomra segítse, s hogy általuk újra ellenőrzést gyakoroljon az állami költekezések felett. Az, hogy a most már évek óta államilag futtatott idegen- és/vagy fajgyűlölő kampányoknak (mint amilyen a korábbi migráns-ellenes hisztéria volt) milyen pszichológiai hatásuk van – már-már polgárháborús hangulatot szítva az országban –, láthatóan nem számít. Ebben a fenyegető helyzetben Orbán, úgy tűnik, egy minden eddiginél extrémebb lépéssel teszi próbára politikai és értelmiségi apparátusát, összezárva a sorokat, és végleg magához kötözve mindenkit. Annak, aki e point of no return után is vele tart, aligha lesz visszaút a „normális” társadalomba, számukra innentől a hatalomban maradás már túlélési kényszer.
Ez az, amit a tiltakozásokban, különféle ellenzéki kezdeményezésekben résztvevők jó része mintha nem látna, vagy nem merne kimondani: régen elhagytuk már a parlamentáris demokrácia feltételrendszerét. Az utóbbi időben mégis újabb ellenzéki kezdeményezések jelentek meg, amelyek kiindulópontja, hogy megfelelő „felkészüléssel”, úgymond, megtörténhet a jelenlegi kormány választási úton történő leváltása. De mennyiben racionális elképzelés ez, nem pedig illúziókergetés? Már a 2014-es választások is manipuláltak voltak: korlátozott választási kampány, a Fidesz állampárti viselkedése, az Oroszországból ismert pszeudopártok megjelenése és így tovább. Ez az államvezetés, amely most már egyetemet zárat be, és talán hamarosan a civil szervezetek általános betiltására készül, engedné, hogy egy veszélyessé váló választási helyzet „elfajuljon”, majd békésen átadná a hatalmat? Szembe kellene nézni azzal, hogy a jelenlegi kormány választási úton nem távolítható el.
De ha így van, vajon mi következik ebből? A képlet egyszerű: erővel csak erőt lehet szembeállítani. Csakhogy nem látszik, hogy a magyar társadalmon belül lennének olyan érzelmi, politikai és szervezeti „erőforrások” amelyek akár csak a közelébe érhetnének a koncentrált államhatalomban megtestesülő rezsim lehetőségeinek. Magyarországon a rendszerváltásokat történelmileg a külső feltételek megváltozása szokta előidézni. A belső politikai szereplők gyengesége miatt most is ez a forgatókönyv tűnik a legvalószínűbbnek. Hogy mikor és hogyan alakulhat ki olyan helyzet, amely megrendítheti az államhatalmat – előreláthatatlan. Ugyanakkor az utóbbi hetek eseményei arra utalnak, hogy a rezsim vezetője elvesztette realitásérzékét, vagy mindenesetre olyan lépésekre szánta el magát, amelyek elvághatják az államháztartást és a nemzetgazdaságot életben tartó nemzetközi kapcsolatoktól, támogatásoktól. Hogy a szintén be- és kiszámíthatatlan új amerikai kormány milyen stratégiát fog végül alkalmazni Kelet-Európával, illetve Magyarországgal kapcsolatban, most, hogy Trump úgynevezett „oroszbarátsága” semmivé foszlott – lehet, hogy ezen múlhat a magyarországi tekintélyuralmi rezsim sorsa is. Ám itt a stabilizálódás forgatókönyve sem kizárható: Törökország vajon nem NATO tag? Ha pedig a destabilizáló hatások erősödnének – akár gazdasági okokból, akár a növekvő külső politikai nyomás miatt –, immár sajnos az „ukrán” jellegű forgatókönyvek (Majdan) sem tűnnek elképzelhetetlennek.
Az efféle elemzések végén általában valamilyen reményteljesebb perspektívát szokás adni, de nagyon nehéz megmondani, hogy a rendszerkritikai baloldal számára a mai Magyarországon – az elméleti munkán túl – milyen közvetlen cselekvési lehetőség kínálkozik. A tüntetések folytatódása olyan kezdet lehet talán, amely nyomán sokakban fokozatosan tudatosulhat, mi is az a hatalom, amivel a magyar társadalom szemben áll. Hogy ebből ki és milyen konzekvenciákat fog levonni, ez a jövő kérdése.
Eszmélet szerkesztőség , 2017. április 12.

111. szám | (2016. ősz)

E számunk többféle témát kínál olvasóinknak – remélve, hogy minden olvasónk talál magának érdeklődésére számot tartó, színvonalas írást az esős, őszi, népszavazás-sújtotta napokra… Mint (majdnem) mindig, ezúttal is foglalkozunk a társadalmi önszerveződés kérdéseivel, ezúttal főként észak- és dél-amerikai tapasztalatok alapján, s az agroökológia látószögén, az újraparasztosodás és az élelmiszerszuverenitás hívószavain keresztül. Ezek tükrében (is) föltárul, hogy a kapitalista verseny cui bono. A sport, a futball „elüzletiesedését” és „szétglobalizálódását” taglaló két külhoni írást szerkesztőink beszélgetése vezeti be. A(z elfeledett) marxista gondolkodók munkásságát fölelevenítő „sorozatunkban” most Isaac Deutscher gondolatait idézzük, saját szövegei tükrében. 1956 kerek évfordulójáról folyóiratunk nem a köldöknéző, nemzeti-áldozati narratíva jegyében, hanem a munkástanácsok örökségének fölidézésével emlékezik meg, és a sokáig eltitkolt, kelet-afrikai brit gyarmati (rém)uralom bemutatásával igyekszik illusztrálni a korszak nemzetközi hátterét.

A szám teljes tartalma elérhető itt.

Tartalom

Globális válságjelenségek nyomában. Törökország, menekültkérdés, „Brexit”
Változatok egy témára Foci a XXI. században. Szigeti Péter és Krausz Tamás beszélgetése
Laurent Delcourt: Sport és globalizáció
Az olimpiai eszme értékeivel szöges ellentétben a sportbiznisz nagyon is jö- vedelmező iparággá vált. Mint a globalizáció terméke és tükre, kifejezi annak kereskedelmi logikáját, megosztó dinamikáját és maffiaszerű kilengéseit. Ennek az egyenlőtlen versenynek legfelsőbb fokai a mega-sportesemények, mintegy kötelező lépcsőfokká váltak a feltörekvő gazdaságok számára. De amikor a füg- göny leereszkedik, az eseményeket vendégül látó országok számára gyakran eljön a kiábrándulás pillanata.
Dale T. McKinley: A FIFA tőkés felhalmozási modellje
A labdarúgó-világbajnokság egy összetett, bejáratott felhalmozási modell mo- torja. A szereplők privatizációja és globalizációja lehetővé tette a FIFA számára, hogy – a sport és a fejlődés nevében – kizsákmányolja a vendéglátó országokat, és minden rendelkezésre álló eszközzel óriási hasznot biztosítson maga és kereskedelmi partnerei számára. A kapitalizmus faltörő kosaként felhasznált sport felhívja figyelmünket arra, hogy alapvető kérdéseket fogalmazzunk meg a fennálló rendszerrel kapcsolatban
Terbe Teréz: Mértékválság és agroökológia. Egy alternatív mezőgazdaság terjedése és jelentősége
A tőkés rendszer logikája lehetetlenné teszi, hogy az optimális léptékeket figyelembe véve, szuverén módon alakítsuk termelési és életmódunkat. Az élelmiszer-szuverenitás megteremtésére irányuló kísérletek kudarcot vallottak ott, ahol azt a helyi természeti-kulturális környezet adottságaitól függetlenedő, a mezőgazdasági termelők és fogyasztók szeparációját fenntartó, a helyi kis- termelők autonómiáját korlátozó, iparilag szervezett mezőgazdasági modellre alapozva próbálták megvalósítani
Kovács Kikova László: A munkás-önigazgatás jelszaváról és a munkástanácsokról
A szerző az ’56-os munkástanácsok történelmi jelentőségéről gondolkodik, amelyeket a társadalmi önszerveződő mozgalmak legmagasabb rendű formájának tekinti, minthogy kiterjedtek a termelési folyamat irányítására is, és mivel a valódi demokrácia lényege a termelés munkásellenőrzése
Sam Gindin: Utópiakergetés. A kapitalizmus játékszabályai szerint vívott versenyben a munkástulajdon és a szövetkezetek nem győzhetnek
A baloldal újabb kori vereségeinek nyomán sokan szorgalmazzák a közvetlen munkás- és közösségi ellenőrzésen alapuló gazdaság létrehozását mint új stratégiát a kapitalizmus meghaladására. Ám a kapitalizmuson belül működő szövetkezetek története megmutatja, hogy az önigazgatói társadalomba való békés átnövés teljesen irreális forgatókönyv. A versenypiaci logikával, illetve az azt védelmező állammal való konfrontáció nélkül a kapitalizmus meghaladása lehetetlen
Étienne Balibar: Időszerűbb, mint bármikor: Más Európát! Tézisek
A neves francia marxista filozófus cikkében a „baloldali európaizmus” mellett áll ki. Szerinte, az EU megreformálhatatlansága melletti érvek nem meg- győzők, és az európai integráció jellegén igenis lehetséges és szükséges is változtatni. Csak egy összeurópai intézményrendszer jelentene olyan erőt, amely szembe tudna fordulni a nemzetközi pénzpiacok anonim hatalmával. Az EU szétverését indítványozó „nemzetállami baloldali” elképzelések nemcsak kivihetetlenek, hanem egyben a nacionalizmus további felkorbácsolásának veszélyét is fölvetik
Mayer Ádám: A multipolaritás eszmetörténetének értelmezéséhez
A cikk feltérképezi a multipolaritás koncepciójának nyugati eredetvidékeit, majd a fogalomnak a globális politikai közbeszédbe való beépülését mutatja be Oroszországban, s a koncepció eredeti kínai megfelelőjének, a tuo csi hua-nak is értelmezését adja. Az újabb indiai, marxizáló értelmezések mellett (Radhika Desai), megismertet Samir Amin innovatív elemzésével, és tárgyalja a „létező multipolaritás” csíráit is
Pogátsa Zoltán: Thomas Piketty és Anwar Shaikh válságelméleteinek ütközése. Anwar Shaikh: Capitalism. Competion, Conflict, Crises. New York, Oxford Univerity Press, 2016
Isaac Deutscher: A marxizmus korunkban
A szerző azokat az okokat vázolja, amelyek miatt egész életében kitartott marxista meggyőződése mellett, és ezt a tudományt, világnézetet mindvégig termékenyítő erejűnek érezte. Ezt a marxizmust már akkor elhatárolta a sztálini kor- szakban kanonizálódott vulgáris marxizmustól, amikor a dogmává merevedett legitimációs ideológiát még milliók hitték üdvözítő tannak. Deutscher rámutat arra is, hogy Marx kapitalizmus-kritikája (a termelés társadalmasul, miközben a tulajdon magánkézben marad, s egyre inkább eltűnnek a kistulajdonosok) a jóléti államokban is érvényes (azt már csak találgathatjuk, mit mondana ma, amikor a kapitalizmus egy egészen más szakaszához érkezett)
Isaac Deutscher: Németország és a marxizmus
Az interjú ma is fontos tanulságokkal szolgál. A marxista tudós szocializmus- képe, az a hit, hogy csak a szabadsággal párosult szocializmus állíthatja meg az újabb és újabb háborúkat, amelyek a nukleáris korban az emberiség pusztulásával is fenyegetnek, máig érvényes üzenet. Deutscher ugyanakkor azt is világosan látta, hogy a tekintélyelvű reakció és a nacionalizmus reális fenyegetés az újjászülető Európában
Gyarmatiság, rasszizmus és erőszak az 1950-es években. Megjegyzések és dokumentumok 1956 globális összefüggéseirőlMelegh Attila
Aimé Césaire: Levél Maurice Thoreznak
A Mau Mau-felkelés Kenyában és a brit gyarmati terror Caroline Macy Elkins tanúvallomása Ndiku Mutua és négy társának a Külügy- és Nemzetközösségi Minisztérium elleni perében
Frank Furedi: A Mau Mau-háború – történelmi távlatból Az írás az Angliában élő Füredi Ferenc 1989-ban megjelent könyvének beve- zető fejezete, amely a Kenyában, 1952-ben kitört Mau Mau-lázadás társadalmi hátterét tárgyalja, s amely máig a kérdéskör egyik legfontosabb történelmi materialista feldolgozása. Füredi megvilágítja, hogy a britek milyen „techniká- kat” használtak a helyi tulajdonviszonyok megváltoztatása érdekében, miként próbáltak mind több kényszermunkát kisajátítani, s mi vezetett el végső soron a lázadáshoz, amit a brit gyarmatosító állam véres terrorral vert le

110. szám (2016 nyár)

E számunkat a hazai és nemzetközi baloldal napi küzdelmei alakították. A szám első tematikus egységét Lukács György emlékének szenteljük, akinek hagyatékát, a Lukács Archívumot az MTA fel akarja számolni. Dokumentumokat adunk közre a hazai és nemzetközi tudomány tiltakozásáról, valamit Lukács és Ernst Bloch levelezéséből. Másik blokkunkban a nemzetközi terrorizmus „iszlamista” szárnyá- val kapcsolatos – jeles marxista szerzők által írt – tanulmányok kaptak helyet, amelyek megvilágítják a radikális, antihumanista elkövetők motivációit, társadalmi hétterüket és az iszlámmal való kapcsolatukat, amelyben a vallás eszközszerepre degradálódik. „Szocializmus” rovatunk írása a nemzetközi radikális baloldal (párt) politikai rétegződését taglalja, s rámutat arra, hogy e politikai irányzat a mai Kelet-Európában, úgyszólván, halott. A kínai szocializmus fejlődési tapasztalataira vonatkozó elemzések sorát Samir Amin nagy ívű történeti esszéjének publikálásával folytatjuk.

A szám teljes tartalma elérhető itt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

109. szám (2016 tavasz)

E számunkban négy fontosabb témakör jelenik meg: 1. Az emberi jogok gyarmatosítás-történeti és geopolitikai összefüggései, különös tekintettel a „globális Dél” népei által megfogalmazott és politikai cselekvéssé érlelt kritikákra; 2. A Kínai Népköztársaság jelenkori történelmének mai meg- ítélése és az Új Selyemút grandiózus tervével összefüggő kérdések, ame- lyek Magyarországon alig ismertek. 3. A közép-keleti „átrendez(őd)és” geopolitikai viharai közepette – amiről előző számunkban átfogó elemzést közöltünk – nem feledkezhetünk meg a sokáig szőnyeg alá söpört kurd kérdésről, amely kulcsszerepet tölt be napjainkban a térség antiimperialista nemzeti-felszabadító harcaiban. 4. A 2013-ban kezdő- dött polémia a magyar megszálló csapatok szerepéről a nagy honvédő háború idején nem csupán szaktudományos kérdés, mert rendkívüli tétje van: most formálódik újjá a jobb- és baloldali narratíva. A szakmai egyoldalúságok mögött a regnáló hatalom „időtálló” emlékezetpolitikai torzításai állnak.
A szám teljes tartalma két részletben érhető el: itt
és itt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

AUTORITER KAPITALIZMUS KELET-EURÓPÁBAN (NEMZETKÖZI KONFERENCIA)

2016. június 2., Auróra. A rendezvényt a Rosa Luxemburg Alapítvány (Varsó) támogatja.

https://www.facebook.com/events/1736745059895317/

PROGRAM:
15:30 Köszöntő és bevezető – Krausz Tamás

15:45 1. panel – Gazdaság, politika, társadalom

Moderál: Köhler I. Matthias (Eszmélet)

Burak Gürel (Törökország): From Authoritarianism to Fascism? A Comparative Analysis of Contemporary India and Turkey

Alex Cistelecan (Románia): Technocracy and anticorruption in Romania since 2008

16:45 Szünet

17:00 2. panel – Kultúra, gender, pszichológia

Moderál: Koltai Mihály (Eszmélet)

Sipos Balázs: (A) forradalmak a magyar irodalomban

Andrea Jovanovic (Szerbia): Gender and Authoritarian Capitalism

Ványi Dániel: A társadalmi hierarchia internalizálása: a tekintélyelvűség

18:30 Szünet

19:00 Záróelőadás

Frank Deppe (Németország): Authoritarian Capitalism