Hírek kategória bejegyzései

A CEU-ügyről: a demokratikus illúziók vége?

Nem kell leírnunk, mi történik a CEU-val: a hatalom be akarja zárni az egyetemet. Hogy a fő motiváció a belpolitikai okokból folytatott antiliberális hisztériakampány további feltüzelése, valamiféle kísérlet a geopolitikai mozgástér növelésére, vagy esetleg tárgyalóasztalhoz kerülni az új amerikai vezetéssel – ami talán Orbán nemzetközi ambícióinak lenne eszköze –, ez egyelőre nem világos.
A magyarországi fejlődés nem anomália: beleillik a rendszerváltás után kialakult kelet-európai, oligarchikus kapitalizmusok, mondjuk így, „korlátozottan” demokratikus, tekintélyuralmi – bár egyelőre nem nyíltan diktatórikus – menedzselési formáinak hosszú sorába (aminek mély történelmi gyökerei vannak, miként azt Magyarországon nap mint nap megcsodálhatjuk a Horthy-rendszerrel való számtalan szimbolikus és családi kontinuitásban). Gondoljunk korábban Tuđmanra, Mečiarra, ma pedig Kaczyńskire, a Romániában működő titkosszolgálati-ügyészségi, a parlamentarizmust felülíró „mély államra” vagy a Baltikum meglehetősen apartheid-jellegű államaira. Hogy ne is szóljunk a centrumországokban jelenleg zajló autoriter fordulatról, vagy a globális (fél)periféria olyan tekintélyelvű vagy már teljesen diktatórikus államairól, mint Modi Indiája vagy Erdoğan Törökországa. De kétségtelen, hogy az utóbbi években, saját régiójában, Magyarország vált a legextrémebb példává. Sokan érzik mérföldkőnek, ami most történik, és valószínűleg igazuk van: az oktatási rendszeren belüli pluralizmus állami szétzúzása politikai okokból – bár ne felejtsük el, hogy közben folyamatosan zajlik a közoktatás általános, „affiliáció- és tartalomfüggetlen” leépítése is, ami még több életet érint – újabb szint a magyarországi autoriter rendszer fejlődésében. Ki se térünk arra részletesen, hogy a CEU melletti kiállás miért magától értetődő. Igen, elmondható, hogy a CEU a rendszerváltás folyamatának tipikus intézménye, ahonnan túlnyomórészt – de nem kizárólag! – a poszt-szovjet térség (neo)liberális gazdasági-politikai-világnézeti menedzserei kerültek ki, illetve sokuk az anglo-amerikai akadémiai világba távozott budapesti tanulmányai után. De mi következik ebből? Az intézményben értékes kutatási és oktatási tevékenység folyik, itt található az ország egyetlen használható, angol nyelvű társadalomtudományi könyvtára, az intézmény befogadott kritikai és radikális tudósokat is (inkább mint a közoktatás…), akik a rendszerváltást kritikailag elemezték és elemzik. Egy olyan kormány akarja elpusztítani ezt az intézményt, amely a magyarországi félperifériás kapitalizmus semmilyen aspektusán nem enyhít, épp ellenkezőleg, lassan megszünteti a legminimálisabb szociális infrastruktúrát is, és latin-amerikai méretűre emeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. A CEU bezárásával egyidejűleg zajlik az állami egyetemek kiéheztetése, tovább erősödik a közoktatás szegregáló jellege és így tovább. Egy értékes tudományos műhely szűnik/szűnne meg, és a helyén semmi sem jönne létre, főleg nem valami jobb. Így azt mondani, hogy a CEU az utóbbi huszonöt év „neokoloniális” fejlődésének tipikus intézménye, bizonyos értelemben ugyan igaz, ez azonban nem érv az ellen, hogy kiálljunk az intézmény mellett, mivel megszüntetése ugyanennek a lefelé tartó folyamatnak újabb fázisa. Mindez, persze, most megbosszulja magát annyiban, hogy a tiltakozások, legalábbis eddig, mintha megint nem terjednének túl a budapesti – tág értelemben vett, az akadémiai szférával valamilyen kapcsolatban álló – értelmiségen és diákságon, s valószínűleg nem sok rendőrnek remeg meg a keze, mert úgy érzi, hogy a CEU az övé is. Ennek ellenére igaz, hogy a szociális infrastruktúra barbár szétrombolása – aminek újabb fejezete a CEU elleni támadás, amely az egyik kormánypárti vezető szavaival, „csak mellékhadszíntér” – végső soron az ő életük elleni támadás is. Ami az eddigi tüntetésekben ennél problematikusabb, nem annyira önmagában az, hogy eddig csak a közvetlenül érintett fővárosi felső-középrétegek vettek/vesznek részt benne, hanem hogy nem érezhetők erőfeszítések arra, hogy a tiltakozások megszólítsák a társadalom szélesebb rétegeit, amelyeket pedig a kormányzat általános antiszociális és antidemokratikus kurzusa még súlyosabban érint. Még egyszer: a CEU elleni támadás, a demokratikus politika felszámolása és az ország általános szociális krízise egymással nem állítható és állítandó szembe, épp ellenkezőleg: ezek a magyarországi oligarchikus kapitalizmus immár hosszútávra berendezkedő, tekintélyuralmi menedzselési formájának összefüggő elemei. De pontosan ennek az összefüggésnek kellene nyilvánvalóvá válnia és a tiltakozások középpontjába kerülnie ahhoz, hogy kritikus szintre tudjanak duzzadni, túllépve a relatíve privilegizált rétegek – ismételjük: teljesen indokolt – „single issue” protesztmozgalmán.
Nemcsak az intézménypusztítás maga, illetve az állami önkény általános fokozódása az, amiben a rendszer most „szintet lép”: az antiszemita retorika – a Soros György démonizált személye elleni hisztériakampánnyal – tovább intézményesül és beépül a mindennapokba. Ha a „Soros” szót, a rezsim legagresszívabb propagandistáinak kijelentéseiben, kicseréljük a „zsidó”-ra, goebbelsi kijelentések sorát kapjuk; a Magyarországon jelentős hagyománnyal és ezért sok „értő füllel” rendelkező antiszemitizmus ismert paneljei jönnek elő a „nemzetidegen paraziták”-ról. Bár e beszédmód felélesztése, majd szelektív használata a rendszerváltás óta része a magyar jobboldal „történelmi teljesítményének”, mára hivatalos állami nyelvezetté vált, ami jól mutatja, milyen messzire jutottunk. Ugyanezt az antikommunista-antiszemita nyelvezetet használta a jobboldal akkor is, amikor „a nemzeti kultúra megőrzésének” jegyében, nemrég, eltávolíttatta az egyetemes filozófiatörténet egyik legnagyobb alakja, Lukács György szobrát a Szent István parkból.
E diskurzus feltüzelése feltehetőn része a Jobbikkal való hatalmi harcnak is. A kormányfővel szembekerült egykori főoligarcha, Simicska Lajos egyértelműen beállt a néppártosodni kívánó -egyébként szélsőjobboldali – Jobbik mögé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy őket a 2018-as választásokon hatalomra segítse, s hogy általuk újra ellenőrzést gyakoroljon az állami költekezések felett. Az, hogy a most már évek óta államilag futtatott idegen- és/vagy fajgyűlölő kampányoknak (mint amilyen a korábbi migráns-ellenes hisztéria volt) milyen pszichológiai hatásuk van – már-már polgárháborús hangulatot szítva az országban –, láthatóan nem számít. Ebben a fenyegető helyzetben Orbán, úgy tűnik, egy minden eddiginél extrémebb lépéssel teszi próbára politikai és értelmiségi apparátusát, összezárva a sorokat, és végleg magához kötözve mindenkit. Annak, aki e point of no return után is vele tart, aligha lesz visszaút a „normális” társadalomba, számukra innentől a hatalomban maradás már túlélési kényszer.
Ez az, amit a tiltakozásokban, különféle ellenzéki kezdeményezésekben résztvevők jó része mintha nem látna, vagy nem merne kimondani: régen elhagytuk már a parlamentáris demokrácia feltételrendszerét. Az utóbbi időben mégis újabb ellenzéki kezdeményezések jelentek meg, amelyek kiindulópontja, hogy megfelelő „felkészüléssel”, úgymond, megtörténhet a jelenlegi kormány választási úton történő leváltása. De mennyiben racionális elképzelés ez, nem pedig illúziókergetés? Már a 2014-es választások is manipuláltak voltak: korlátozott választási kampány, a Fidesz állampárti viselkedése, az Oroszországból ismert pszeudopártok megjelenése és így tovább. Ez az államvezetés, amely most már egyetemet zárat be, és talán hamarosan a civil szervezetek általános betiltására készül, engedné, hogy egy veszélyessé váló választási helyzet „elfajuljon”, majd békésen átadná a hatalmat? Szembe kellene nézni azzal, hogy a jelenlegi kormány választási úton nem távolítható el.
De ha így van, vajon mi következik ebből? A képlet egyszerű: erővel csak erőt lehet szembeállítani. Csakhogy nem látszik, hogy a magyar társadalmon belül lennének olyan érzelmi, politikai és szervezeti „erőforrások” amelyek akár csak a közelébe érhetnének a koncentrált államhatalomban megtestesülő rezsim lehetőségeinek. Magyarországon a rendszerváltásokat történelmileg a külső feltételek megváltozása szokta előidézni. A belső politikai szereplők gyengesége miatt most is ez a forgatókönyv tűnik a legvalószínűbbnek. Hogy mikor és hogyan alakulhat ki olyan helyzet, amely megrendítheti az államhatalmat – előreláthatatlan. Ugyanakkor az utóbbi hetek eseményei arra utalnak, hogy a rezsim vezetője elvesztette realitásérzékét, vagy mindenesetre olyan lépésekre szánta el magát, amelyek elvághatják az államháztartást és a nemzetgazdaságot életben tartó nemzetközi kapcsolatoktól, támogatásoktól. Hogy a szintén be- és kiszámíthatatlan új amerikai kormány milyen stratégiát fog végül alkalmazni Kelet-Európával, illetve Magyarországgal kapcsolatban, most, hogy Trump úgynevezett „oroszbarátsága” semmivé foszlott – lehet, hogy ezen múlhat a magyarországi tekintélyuralmi rezsim sorsa is. Ám itt a stabilizálódás forgatókönyve sem kizárható: Törökország vajon nem NATO tag? Ha pedig a destabilizáló hatások erősödnének – akár gazdasági okokból, akár a növekvő külső politikai nyomás miatt –, immár sajnos az „ukrán” jellegű forgatókönyvek (Majdan) sem tűnnek elképzelhetetlennek.
Az efféle elemzések végén általában valamilyen reményteljesebb perspektívát szokás adni, de nagyon nehéz megmondani, hogy a rendszerkritikai baloldal számára a mai Magyarországon – az elméleti munkán túl – milyen közvetlen cselekvési lehetőség kínálkozik. A tüntetések folytatódása olyan kezdet lehet talán, amely nyomán sokakban fokozatosan tudatosulhat, mi is az a hatalom, amivel a magyar társadalom szemben áll. Hogy ebből ki és milyen konzekvenciákat fog levonni, ez a jövő kérdése.
Eszmélet szerkesztőség , 2017. április 12.

Ma már nincsenek evidenciák… Hatalom és emlékezetpolitika – van-e alternatíva? Interjú Krausz Tamással

Beszélgetésünk apropója angolul is megjelent Lenin-könyved jelentős nemzetközi elismerése: a kötet 2016-ban elnyerte a rangos Isaac Deutscher-díjat, amelyet olyan nagy baloldali gondolkodók érdemeltek ki, mint Eric Hobsbawm vagy Mészáros István. A kötet megjelentetését Brazíliában és Törökországban is tervezik. Mivel magyarázod ezt a komoly nemzetközi érdeklődést egy olyan téma iránt, ami Kelet-Európában nemcsak teljesen a perifériára szorult a történetírásban, hanem ráadásul súlyosan átpolitizált, és megítélését sokkal inkább ideológiai szempontok döntik el, mintsem komoly tudományos érvek?   

Hát ugye az ember magát nem minősíti, de két dolog lehet, ami szerepet játszik abban, hogy ezt a könyvet különböző nyelveken meg akarják jelentetni. Az egyik, hogy itt a pre-sztálinista marxizmus és szocializmus értékrendjének bizonyos aktualitásáról van szó, tehát arról a problémáról, hogy az államszocializmus bukása után mi maradt meg abból a hagyományból, amelyet szocializmusnak neveznek. Másfelől egyre többen felvetik a kérdést, hogy lehetséges-e gyakorlati alternatíva a kapitalizmussal szemben, hiszen nyomasztó a mai kapitalizmus válsága a háborúk, az erőszak, a munkanélküliség, a kilátástalanság terjedésével… Vagy kit vonz  a mai USA belső világa a trumpizmussal és a clintomizmussal, és még sorolhatnánk a válság jeleit. Nagyon sok helyen igennel válaszolnak egy újszocialista alternatívára még az USA-ban is. Azt gondolom, hogy az hozza mozgásba az emberi gondolkodást, amikor reális alternatívák merülnek fel a történelemben. Lenin esetében a reális alternatíva kétségtelenül tetten érhető, hiszen az orosz forradalom egy antikapitalista forradalom volt. Komoly emberek nem vonják ezt kétségbe. Ez az egyik dolog, ami a könyvet aktuálissá teheti. A másik pedig az, hogy zajlik egy emlékezetpolitikai küzdelem a világban, és nagyon erős az a törekvés, hogy minden, a szocializmushoz köthető alternatívát eltiporjanak az emberi gondolkodásban, úgy állítják be a dolgot, mintha a szocializmus vagy akár a baloldaliság önmagában egy olyan értékrendet képviselne, ami az erőszakhoz kapcsolódik. Ezzel az új rezsimek igyekeznek elterelni a figyelmet saját politikai, szociális és erkölcsi válságukról. Közben ezen emlékezetpolitika fedezékében a kapitalizmus a demokrácia zászlaja alatt egész régiókat borít vérbe a NATO fegyveres beavatkozásai révén. Ennek az emlékezetpolitikai törekvésnek egész története van, gyakorlatilag visszamegy az orosz forradalom történetéig. Mióta a Szovjetunió nincsen, hivatalos államhatalmi támogatást az az emlékezetpolitika kap, amelyik ezt a szocialista gondolatkört diszkreditálja vagy negligálja, mintha nem is létezne, úgymond csak Kínában maradt valami…. Ezért az emberek sokfelé kíváncsiak arra, hogy ebben az emlékezetpolitikai küzdelemben vannak-e még esélyei a rendszerkritikai gondolkodásnak. Sokan értik, hogy ez a globális emlékezetpolitikai harc geopolitikai törekvések igazolására is szolgál.

Azt mondtad, hogy komoly emberek nem vonják kétségbe az októberi forradalom antikapitalista jellegét, holott ma már a forradalmi jelleget is vitatják, sőt, egyenesen  – sok éve – bolsevik puccsról beszélnek… 

Folyik a módszeres agymosás globális méretekben. Ahol a hatalom emlékezetpolitikai törekvései felbukkannak, ott a tudománynak befellegzett. Az új rendszer szellemi újratermelésének része, hogy nincsenek többé tudományos evidenciák, de keletkeznek új, tisztán politikailag motivált evidenciák, és ezek az új evidenciák azok, amelyek meghatározzák az új emlékezetpolitikát. Ilyen ez a puccs-koncepió is. Én erre csak azt tudom mondani, hogy népi forradalom az, amiben milliók és tízmilliók vesznek részt, márpedig az orosz forradalom ilyen volt, hiszen a szovjetekben 9-10 millió ember volt megszerveződve, tehát itt óriási néptömegek mozdultak meg, elsöpörve évszázados történelmi struktúrákat, máskülönben nem is nyerhette volna meg a Vörös Hadsereg és a szovjet hatalom  a polgárháborút a felfegyverzett fehérekkel és a nyugati intervenciós csapatokkal szemben. Tehát itt nyilvánvaló, hogy egy óriási tömegtámogatottságú forradalom zajlott le, de a háború körülményei között kétségtelenül kibontakozott az erőszaknak egy új világa, magában az emberi gondolkodásban is. Mivel a bolsevikok magukra maradnak a „félanalfabéta tömegekkel”, nyilvánvaló volt, hogy a kormányzás „proletár demokratikus” formájának, amit elképzeltek, nincs meg a feltétele. Na, de mi az alternatíva? Vissza kellett volna adni a hatalmat a fehéreknek, a generálisok diktatúrájának? Gondoljunk csak arra, hogy 70 évvel később a rendszerváltás után 25 évvel milyen „demokrácia” alakult ki kapitalista körülmények között? Semmilyen. Gondoljunk hát vissza, hogy 100 évvel korábban miről lehetett szó, ha csak Oroszországra korlátozódik a forradalom…Nincsen nagyobb butaság annál, minthogy a nyugati fejlődés struktúraformái alapján akarjuk értelmezni az orosz-szovjet-kelet-európai fejlődést.

Az ún. totalitárius elméletről, ami manapság meghatározza a kelet-európai emlékezetpolitikát, jó páran írtunk, rámutatva az elmélet tudománytalan jellegére. A régóta létező és egyébként a revizionista iskola által cáfolt ún. evolúciós modell folytonosságot tételez Marx, Lenin és Sztálin között. Sokan ez alapján egyenesen Lenin követőjének látják Sztálint… Te hogyan látod a közöttük lévő viszonyt?

Megmondom őszintén, valóban rendkívül nehéz ezt tudományosan komolyan venni bármilyen, a tényeket komolyan vevő szovjetológusnak, sőt, gondolkodó embernek. Ha történetileg közelítjük meg a kérdést, más-más történelmi korszakok határozták meg alapjában e személyek tevékenységét. Lenin 1924-ben meghal, az, amit Sztálinhoz kötnek, valójában csak akkor kezdődik, noha gyökerei, természetesen, mélyen az orosz múltban keresendők. A sztálini ún. felülről irányított forradalom kibontakozására csak 1929-ben került sor.  Lenin minden törekvése az volt, hogy elkerüljék a „szocializmus egy országban”-t, és egy nemzetközi baloldali forradalmi értékrendben gondolkodott. Oroszországban ma éppen ezt róják fel neki… Nála a szocializmus még a társadalmi önigazgatás fogalmával volt azonos, nem az államszocializmussal, mint ami Sztálinnál megvalósult és amely rendszert,  ugyebár, a szovjet alkotmány 1936-ban szocializmusnak deklarált. Ez Leninből egyáltalán nem következik.  Aki egy kicsit is ismeri Lenin gondolkodását, az pontosan tudja, hogy a polgárháború viszonyait a kommunista párt diktatúrájának nevezte, 1921-ben bevezetett új gazdaságpolitikát sem nevezte szocializmusnak…

Sztálin elképzelését a megvalósult szocializmusról a sztálini alkotmányból és a történelemből is ismerjük…de hogyan képzelte el Lenin azt a rendszert, amely megteremtésének szentelte egész tudományos és forradalmi munkásságát?

Lenin alapjában a szocializmust a társadalmi önkormányzás egy meghatározott történelmi fokával azonosította, amit Marxtól és Engelstől vett, mint gondolatot és törekvést, valamint az európai, mindenekelőtt a francia és az orosz forradalmi hagyományból. Mint gyakorlatot, mindenekelőtt a szovjetek tapasztalataiból merített. A szocializmus – túllépve „a politikai átmeneti időszakon” – a munkamegosztás szerkezete felől tekintve még féllábbal a kapitalizmus talaján áll, de már nem pártok irányítják a termelést, a hagyományos osztályok már nincsenek. De Lenin számára általában elméletileg a demokrácia mint fogalom, gazdasági, szociális és politikai-jogi fogalom volt egyidejűleg. Demokrácia ott van valójában, ha az a gazdaságban, a termelési folyamatban is érvényesül, vagyis létrejön a termelők demokráciája. Ez volt a kiindulópontja Leninnek. Namármost a sztálini fejlődésben éppen az ellenkezőjéről volt szó e tekintetben. A szocializmus letéteményese a bürokratikus hatalom lett, mert nem voltak meg a társadalomban azok az erők, amelyek a társadalmi önigazgatást realizálhatták volna, hiszen akkor kellett megtanulni írni-olvasni. A szocializmust magasabb fejlődési fokra „találták ki”, ilyen értelemben nem Oroszországra. A szocialista forradalom egy szikrának volt elgondolva és elképzelve, amely egész Európában a társadalmi forradalmat kibontakozását ösztönzi, az egész imperialista centrumnak az átalakítását is feltételezte. De a történelem más irányt vett. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak a szovjet fejlődésben alternatívák, mert példának okáért egyáltalán nem volt elkerülhetetlen a nagy terror valósága 1936- 1939 között. És volt alternatívája a végbevitt kollektivizálásnak is, lehetett volna másképp csinálni, hiszen más eszközrendszerrel tervezték. De magának az egész fejlődésnek az alapszerkezete, azt gondolom, a náci Németország felbukkanása után nem nagyon volt módosítható, mert akkor az államhatalomnak minden gazdasági erőforrást a saját kezébe kellett koncentrálnia, ez valóban feltételezett egy erőltetett iparosítást, mindenekelőtt a hadiipar kifejlesztése érdekében, hogy a Szovjetunió megvédje önmagát a náci erőszakos terjeszkedéssel szemben.

Visszatérnék az evidenciákra…a mai emlékezetpolitikában ez sem evidencia, hiszen egyre nagyobb teret kapnak azok az elméletek, amelyek szerint valójában Sztálin egész Európa megtámadására készült.

Kelet-Európában mindenütt olyan tekintélyelvű rezsimek szilárdulnak meg, amelyek egy etno-nacionalista legitimációs ideológiai bázison mozognak. Ezeknek az etno-nacionalista tekintélyuralmi rendszereknek egy nacionalista emlékezetpolitikára van szükségük. Mindig is így volt. Ennek a forrásai a két világháború közötti időszakra mennek vissza. Mindenütt. Ebből következik, hogy a mai emlékezetpolitika is egy olyan nemzeti mitológiát dolgoz ki a maga számára, amely az államszocializmust, a kommunizmust, a szocializmust tekinti a fő ellenségének. A marxizmus és a szocializmus ellen mindenütt vad dühvel lépnek fel. Csak egy példa, hogy hova vezet a kelet-európai rezsimek már-már patologikus antikommunizmusa: Ukrajnában a pronáci rezsim hívei azt is elvitatják, hogy volt honvédő háború, és még a nemzeti függetlenség zászlaját magasba emelő – a náci szövetséggel büszkélkedő – szélsőjobboldali hagyományt is belerakták a rendszert legitimáló emlékezetpolitikába. Kijev főutcáját főhősükről, Banderáról nevezik el…ebben tulajdonképpen minden benne van. Olyan ez, mintha az Andrássy utat Szálasiról vagy Sztójayról neveznék el.

Hogyan látod a 2. világháború megítélését az új emlékezetpolitikában? Utalnék itt az elhíresült Krausz-Ungváry vitára, amelyben előjöttek az alapvető vitapontok.

A vita ideológiai tétje tulajdonképpen az, hogy Ungváry a II. világháború egész tematikáját, annak saját értelmezését beillessze a kormány, a rezsim kvázi  hivatalos legitimációs ideológiájába, amely törekvésben számos kolléga, szélsőjobboldali is, mint Szakály Sándor, „segítségére” van. Ennek lényege az az őrülten leegyszerűsítő, minden szempontból tudománytalan tézis, amelyről már beszéltünk: hogy Hitler és Sztálin, a náci Németország és a Szovjetunió lényegében azonos. Vagyis a háborúban nincsen jó és rossz oldal. Ungváry ugyan bizonyos tényeket elismer, pl. elismeri, hogy a magyar megszállók is részt vettek a nácik oldalán a holokausztban, de a „totalitarizmus-elmélet” védelmében, a rezsim hűséges ideológusaként nem ismeri el, hogy maga az egész háború a népirtás céljával folyt a Szovjetunió ellen, nemcsak a zsidók, hanem a szlávok ellen is.  A népirtás volt ugyanis a nácik célja és eszköze egyszerre, hogy elrabolják, gyarmatosítsák a Szovjetunió mezőgazdasági, ipari fejlődése és nyersanyag tartalékai szempontjából fontos területeit. Ungváry ezt képtelen felfogni, relativizálja a nácizmus mint az „abszolút gonosz” történelmi szerepét. Aki a népirtást tagadja, mint a náci gyarmatosító háború lényegét, az óhatatlanul is a Wehrmacht, az SS bűneinek relativizálásához jut, mint Ungváry, aki végső soron magát a holokausztot, annak történelmi egyediségét is relativizálja. Ungváry szellemi horizontját a német és magyar kultúrfölény határozza meg. Ebben a logikában az sem számít, hogy a zsidók melyik oldalon harcoltak és ki szabadította fel Auschwitzot…és ki hozta létre. Ezen az a tény semmit nem változtat, hogy Ungváry gyakran felszólal a politikában az antiszemitizmus ellen, ami egyébként dicséretes dolog. A tudományban azonban egyetlen kérdés számít: igaz valami vagy nem igaz. Márpedig Ungváry meghamisított dokumentumokra építi egész, az abszurd határait feszegető koncepcióját, miszerint Sztálin világforradalomra tört 1939-ben.  Számos történész rámutatott már erre, akik értenek hozzá. Ungváry viszont nem tud oroszul sem, hovatovább mégis „szovjet szakértőnek” adja ki magát. Ez erkölcsi értelemben is helytelen. Megjegyzem, hogy a hivatalos német emlékezetpolitikában nincs jelen, hogy azonosítanák a két rendszert, vagy, hogy a Vörös Hadsereg antifasiszta felszabadító harcát kétségbe vonnák. Persze a Szakály-Ungváry duóval ellentétben a német történészek az általunk hazahozott forrásokat nem „áldokumentumoknak” tekintik, hanem alapvető forráscsoportnak…De hát Ungváry, mint korábban már többször jeleztem, sajnos kiírta magát azon történészek köréből, akiket komolyan lehet venni.

A második világháborúhoz hasonlóan 1956 megítélését is meghatározzák az emlékezetpolitikai küzdelmek. Te hogyan látod itt a különböző politikai oldalakat és diskurzusokat? 

Én ezzel összefüggésben három nagy narratíváról beszélnék, ha most nem vesszük figyelembe a régi, az „ellenforradalom” narratíváját, amelyet egyszerűen 1990-ben az 1-es számú törvénnyel „demokratikusan” betiltottak, ami nem magasabb rendű eljárás, mint régen a Központi Bizottság határozata az ellenforradalom szó kötelező használatáról. Először, van tehát a hivatalos, nemzeti-konzervatív értelmezés, ami csak a nemzeti függetlenség összefüggésében értelmezi 1956-ot, amelyet egy antiszocialista, antikommunista, és antiliberális forradalomként ír le, amely jórészt megfelel a régi „ellenforradalmi”  elképzelésnek, csak a visszájára fordítva. Ennek annyi igazságtartalma van, hogy a jobboldal, sőt a szélsőjobboldal erői is megjelentek 56-ban: kétségtelenül volt egy, a konzervatív Horthy-rendszer iránt nosztalgikus erő. Nemcsak Mindszenty, hanem a régi uralkodó osztályok számos képviselője gondolta azt, hogy itt új lehetőségek nyílnak meg a régi rendszer restaurációja előtt…  Ez a felfogás azonban nem vesz tudomást a felvonuló összes többi erőről (polgári demokraták, demokratikus kommunisták, kisgazdák stb.), akiket manapság legszívesebben kiiktatnának a nemzeti emlékezetből Nagy Imrével együtt. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy ’56 „nacionalista-terrorházi” kisajátítása (még az áldozatokkal is politikai kereskedés folyik, ld. Dózsa-ügy) nem más, mint kendőzetlen  történelemhamisítás. Aztán van a liberális narratíva, amelyik viszont nem vesz tudomást a demokratikus kommunista részvételről és a munkástanácsokról, lebecsüli azok jelentőségét, egyszerűen az utópia birodalmába száműzi ’56 szocialista tendenciáit, hogy utat nyisson a kapitalista restauráció, az új rendszer legitimációs célú apológiájának. Érthető, hiszen a munkástanácsok valóban nem a kapitalizmust akarták, minden dokumentumukban azt hangsúlyozták, hogy a régi tulajdonosoknak, földbirtokosoknak se gyárat, se földet, semmit nem adnak vissza! Ezzel a munkástanácsok egyfelől a sztálinistáknak, másfelől viszont a kapitalista restauráció híveinek „üzentek”? És végül van a tisztán szocialista forradalom narratívája, amelynek viszont ellentmond a jobboldal, szélsőjobboldal jelenléte. A jobboldalt nem lehet csupán a „kilengések” fogalmába beleszuszakolni 11 évvel a háború, a fasizmus, a nácizmus bukása után. 1956 olyan sokszínű és olyan mértékben lezáratlan a szovjet katonai beavatkozással, hogy nem lehetséges belegyömöszölni a fentiek szerinti egyetlen narratívába sem. Én inkább párhuzamot vonnék 1929 és 1956 között: a sztálini fordulat egyidejűleg verte le a tőkés magántulajdont, és zúzta szét a társadalmi önigazgató kezdeményeket itt és most nem részletezhető belső és külső történelmi okok folytán. 1956-ban a szovjet hadsereg ugyancsak egyfelől megsemmisítette a kapitalista restauráció lehetőségét, másfelől viszont megakadályozta a szocializmus mint a társadalmi önigazgatás irányába való továbbfejlődést. Tehát ugyanaz a kettőség nyilatkozik meg a rendszerben, mint a rendszer keletkezési időszakában.

’56 összefüggésében már jelezted, de mit értesz napjainkban a neohorthysta szellemi restauráción?

Az egész ideológiai-kulturális katyvasz mögött a kapitalizmus oligarchikus-félperifériás rendszere áll a maga rémes egyenlőtlenségeivel, ismert embertelenségeivel, torz társadalmi szerkezetével, szellemileg megrokkant hatalmi apparátusokkal. Szabályosan műveletlen, nem ritkán félnótás emberek nyilatkoznak kulturális és oktatási kérdésekben. Az ideológiai katyvasz elmerül egy nagyon képmutató nyugatellenes-nemzeti szabadságharcos retorikában, amely egyidejűleg megfér a nyugati pénzügyi elvárások legpontosabb teljesítésével és kiszolgálásával, sőt éppen annak fedezésére szolgál.  A rendszer képmutató és manipulatív jellege azonban csak keveseknek tűnik fel, mert sokan éppen azt hallják, amit szeretnének hallani a „magyar nemzet nyugati-multi kizsákmányolásáról”. A Fidesz előbb magába olvasztotta, „felnevelte” a szélsőjobbot, az új fasizmust – a szocialista-liberális koalíció korábbi nagyfokú hozzájárulásával, majd az európai szalonképesség érdekében részben kinyomta magából a neofasiszta szélsőjobboldalt – mintegy „tartalékhadseregként”, ugyanakkor a fékevesztett antikommunista kampány folyamán visszaédesgeti az újfasiszta, szélsőjobboldali szavazók egy részét a saját soraiba a meghonosodó Horthy(sta)-kultusz támogatásával is. Mindennek meghosszabbításaként – egy permanens „kultúrharc” keretei között – a rasszista alapú etnikai, „fajvédő” nacionalizmus, a „nagymagyarországos” álkulturális giccs társadalmi méretű eluralkodása végső soron a szociális kérdés legyőzését, a tekintélyuralmi rendszer ideológiai diadalát jelentette, akárcsak a Horthy-korszak időszakában 1919 után. Az „új”, neohorthysta „kultúra” nap mint nap leszámol az antifasiszta hagyománnyal, Ságvári helyett az őt legyilkoló csendőr, Károlyi helyett Bethlen, Marx, Engels, Lenin, Lukács György helyett Horthy, Teleki, Prohászka vagy Hóman, Déry Tibor,  Gelléri Andor Endre vagy Nagy Lajos  helyett a nyilas Vass Albert, Nyírő József vagy a vad antiszemita Tormay Cecil lett a kulturális minta. Ez a jelenség a társadalomtudományok és társadalmi gondolkodás alapvető területein is határozottan jelen van – kifejezve a társadalmi elbutítás jellemzőit.

Leninnel és az evidenciákkal kezdtük az elemzést. Ma  a baloldalon is szép számmal vannak az antileninisták…

Paul Bleackledge igen helyesen írta több mint tíz évvel ezelőtt az “antileninista antikapitalistákról” szóló tanulmányában, hogy azok a modern “antiglobalisták”, akik tagadják “a munkamegosztást korábban megteremtő tényezők” szerepét a modern termelő tevékenységben, és a “nem materiális munka dominanciájáról” elmélkednek (gondoljunk csak Magyarországon a “szellemi termelési mód” ideológiájára), gyakorlatilag nem vesznek tudomást a modern társadalom és a termelő osztályok belső tagozódásáról és az ebből fakadó szervezeti problémákról. Így valóban elmosódnak, „felszívódnak”, eltűnnek a modern társadalom olyan fontos társadalmi különbségei, mint a bérből-fizetésből élők és a tőkejövedelemből élők, az értelmiségi és a munkás, a munkavállaló és a munkanélküli között létező valódi különbségek. Az ilyen megközelítésekben a társadalmi struktúra a “rossz elit” és a “jó nép”, néhány nemzetközi pénzügyi intézmény és a “civil társadalom” ellentétére egyszerűsödik. Ezek az antikapitalisták (olykor csak “szalonforradalmárok”) olyan absztrakt tiltakozási mozgalmak létrehozására képesek, amelyek ezen ellentmondások meg nem értése miatt, a parcialitás, a részlegesség jegyében strukturálatlanul támadják a tőkés világrendszer “igazságtalanságait”, elitjeit, anélkül hogy világos elméleti-politikai és gazdasági-szervezeti elképzelésekkel rendelkeznének. Nem is rendelkezhetnek ilyennel, mert ideológiai, politikai és szervezeti strukturálatlanságuk következtében még társadalmi bázisuk meghatározására sem képesek (hacsak elemzésüket nem pótolják a munkásosztályra való általános és frázisszerű hivatkozással). Mindennek megfelelően perspektívameghatározásuk kimerül az elvont negációban. Az ilyen típusú kapitalizmuskritikai mozgalmak, nevezzük őket “strukturálatlan” mozgalmaknak, fokozatosan “felszívódnak”, és a végén egyfajta turisztikai flash  mob látványossággá szelídülnek a periférián néhány felgyújtott autóval, hogy a polgári médiának alkalmat adjanak arra, hogy a szociális mozgalmat széles embertömegek szemében, mint “erőszakosat”, lejárassák. Máskor, pl. éppen Lenin szidalmazásával tulajdonképpen a hatalom nyelvén szólalnak meg, mintha csak belépő jegyet váltanának ezzel a mainstream rádió és tv műsoraiba. Mindez a zavarosság tükröződik a megszámlálhatatlanul sokféle és átláthatatlan, kaotikus (olykor egymást is legyengítő) organizációs forma létezésében, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a helyi ellenállások gyengesége vetül ki a nemzetközi síkra.

Létrehozható(k)-e a mai helyzetben valóban antikapitalista szervezeti centrum(ok)?

Egy ilyen centrum létét nem valamiféle bürokratikus értelemben kell fölfogni. A már Leninnél felbukkanó “hálózati szervezkedés” mind ideológiai-elméleti, mind gyakorlati-politikai értelemben zseniális szervező erő volt, amely a tőkés rendszer “gyenge pontjait” kereste. A mai szalonradikális utópisták – tagadva minden fegyelemre épülő szervezetiséget – a maguk küldetéstudatával arra sem képesek, amit az orosz szociáldemokraták több mint egy évszázaddal ezelőtt felismertek (aminek éppen az internet korában lenne igazán aktuális jelentősége). A munka világából kell kiindulni és oda kell visszatérni. Míg ez a szóban forgó 100 év előtti “centrum” – napjainkban már megvívhatatlan – konkrét politikai forradalomra (is) szerveződött, a mai helyzetben Európában egy alternatív “kultúra” elméleti, társadalmi önvédelmi, vagyis gazdasági-politikai szervezeti képességeinek “megtanulására” jöhet létre nemzeti és nemzetközi keretekben. Ám nem lehetséges semmiféle hatásos antikapitalista mozgalom munkásmozgalom nélkül, és e hagyomány elsajátítása nélkül.   Mármost a munkásokkal való “kapcsolatteremtés” – miután a tőke, illetve az állam mint össztőkés kizárja a társadalmi mozgalmakat (is) a munkahelyekről – a legbonyolultabb problémává vált. És még nem is elemeztük a távmunka következményeit. Felértékelődik tehát a munkahelyeken túlnyúló szervezkedés szükségessége, ám a rendszerkritikai szervezetek még a munkásfiatalokon keresztül sem tudták ezt a feladatot nemhogy megoldani, de még világos fogalmakban felvetni sem. Alapjában megnehezíti persze a szervezeti feladatot, hogy a tőkés rendszer által működtetett munkamegosztás szétforgácsolja a munkásság szervezett ellenállását a tőkés elnyomással szemben, másfelől pedig az, hogy a munkásosztály tudatát a rendszer manipulatív struktúrái uralják. Ám a felismert feladat előbb-utóbb elkerülhetetlenül életre hívja, “kitermeli” a fentebbi értelemben említett “szervezeti centrumot”. Mint hangsúlyoztuk, e “centrumok” természetesen nem lehetnek olyanok, mint Lenin idején, hiszen egy teljesen más világ eltérő sajátosságai jellemzik a tőkés rendszer viszonyait. Ám egy “hálózatszervező” centrum idővel kikristályosodhat egy vagy több szervezet körül, akár egy-egy folyóirat vagy egy-egy újság, egy lakótelepi szerveződés vagy egy szakszervezet stb. körül.

 

Ma, amikor a szélsőbaloldal reálisan egyáltalán nem, a szélsőjobb viszont annál közvetlenebbül fenyegeti Kelet-Európát, te miben látod a kiutat – akár a világ számára, hiszen, ne tagadjuk, a globális erők nagyon is alakítják a régiónk sorsát? 

A kiút végső soron csak is a tőkés rendszeren való túllépés napirendre állítása lehet a realitás talaján. De ennek vannak objektív feltételei. Ilyenek például olyan mozgalmak, amelyek felismerik, hogy a tőkének igazán csak egy dolog fáj: a munkahelyek elfoglalása, üzemi bizottságok, munkástanácsok stb. létrehozása. Tehát le kell szögezni: a terek, utcák elfoglalása, a politikai happening különféle formái – esetleg (!) felébreszthetik sok ember érdeklődését a rendszerellenes mozgalmak iránt, de ezek, szerintem, inkább csak illúziók keltésére alkalmasak. A megoldás csak olyan mozgalom lehet, amely a tőkének fáj. Kimondva persze minden egyszerű, megvalósítva igen bonyolult…. Az egész egyetlen dologra megy vissza, a profit termelés megakadályozására, vagyis – szimbolikusan mondom – nem a Wall streetet kell elfoglalni, hanem – mint említettem – a munkahelyeket, amelyeken az ott dolgozók megválasztják saját képviselőiket és azok alulról felfelé centralizálódva létrehozzák a közösségi társadalom első szintjének működési rendszerét, amelyről sokat tudunk a forradalmak történelemből, Marx, Luxemburg, Lenin, Gramsci stb. stb. munkásságából. Sok minden olvasható erről magyarul az Eszmélet folyóiratban. Tehát a mozgalmi szervezetek igazi egyesítése a termelő munka folyamatában történhet meg, ott tudják elhódítani a tőkétől mindazokat a gazdasági, hatalmi-tulajdonosi „jogosítványokat”, autonómiájuk feltételeit, ami a munka felszabadítása felé tett első komoly lépés lehet. Mindezt ma, véletlenül éppen november 7-e táján  aktuálisnak tűnik legalább elgondolni, hiszen a szovjetek eredendően ilyesfajta szervezetek voltak…

A liberális demokratikus berendezkedés válsága sokakban felveti az újfasizmustól való félelmet… Elégséges-e ma pusztán több demokráciát vagy a régi demokráciát visszakövetelni?  

Eddig csak átmeneti követelések voltak, a stratégia már nem érdekel senkit, a parlamentben ma már szinte megkülönböztethetetlenek a baloldali pártok a jobboldaliaktól, ezek nem vonzották a munka társadalmát, hiszen nyomorukon, a munkanélküliségen, a létbizonytalanságon nem enyhítettek, csak kifosztásukban jeleskedtek. Azt papolták, hogy előbb felépítik a „jó” kapitalizmust, aztán majd harcolnak ellene. Nos, felépítették az oligarchikus kapitalizmus rémes épületét és nem akarnak ellene harcolni, jól megélnek a politikából. Ezek a pártok nem kellenek…Hiteltelenekké váltak milliók szemében. Lehet demokratikus követelésekkel előállni, természetesen, de mindig jelezni kell, nehogy összekeverjenek bennünket a liberálisokkal vagy nacionalistákkal: a termelés, a munka, a tulajdon és a szabadság fogalmai számunkra a legszorosabban összetartoznak. Ha szétválasztjuk e fogalmakat magunk is a szemfényvesztők közé kerülnénk. Rövid távon ismét legalizálni kell a közösségi tulajdont és a közösségi gazdálkodás lehetőségét, eleinte legalább egy gazdálkodási szektorként, érvényteleníteni kell az antidemokratikus rezsim oligarchikus-tekintélyelvű  uralmát. A többszektorú vegyes gazdaság keretei között ismét lehetőség nyílna a társadalmi öntevékenység, a társadalom szabad szervezkedése előtt. Persze széles regionális társadalmi mozgásra van szükség, mert a helyi kísérleteket a tőke és állama hamar szétzúzza. De ne rohanjunk előre, lássunk már egy igazi, a munka világát érintő átfogó mozgalmat. Hogy ez mikor indul el? Csak kérdéssel lehet válaszolni: vajon megvárják-e az emberek a teljes ellehetetlenülés állapotát, a háborút vagy a teljes összeomlást?

Amíg nincsen válasz a baloldalon addig a „trampizmus” nyomul előre az egész világon.

Krausz Tamással, az ELTE professzorával Bartha Eszter beszélgetett.

Krausz Tamás: Trump – az amerikai Hitler?

Néhány szempont a trumpizmus értelmezéséhez

A kapitalizmus globális rendszerében a politikai alternatívák is globálisak minden sajátszerűségük ellenére is. Mi, kelet-európaiak igazán jól ismer(het)jük Trumpot és a trumpizmust. Most már jobban ismeri Amerika és hamarosan még intenzívebben megismeri Nyugat-Európa is a francia Le Pen, az osztrák Hoffer vagy a holland Wilders és a többi szélsőjobbos figura alakjában. Orbán és Kaczynski a klasszikus történelmi örökség modern megszemélyesítői Kelet-Európában. Ők a „nemzeti tőke” kíméletlen, tréfát nem ismerő képviselői, akik érdekeiket úgy tudják eladni, mintha a mindenkori „nemzeti” vesztesek, a „kisemberek” oldalán állnának, őket védenék. A recept szinte mindenütt ugyanaz: a kapitalizmus megoldhatatlan strukturális válságát, a munkanélküliséget, emberek milliárdjainak végtelen szegénységét, a környezetpusztítást, a háborúk és az erőszak örökös körforgását nem tudják, nem is akarják kiküszöbölni. Az ellenállás, a „lázadók” leszerelésének „vezérelvű” módszereit alkalmazzák. Mindezt azzal a látszattal teszik, mintha valóban el akarnák söpörni az establishmentet. Eltekintve itt a történelmi gyökerek felidézésétől, csupán jelezzük, hogy a tőkés rendszer több mint két évszázados történetében a politikai hatalom menedzselésének különféle típusai jöttek létre: polgári demokrácia, tekintélyuralmi rezsim, fasizmus…

Az Egyesült Államokban nyilvánvalóan nem fenyeget fasiszta diktatúra. A félperiférián a lengyel és a magyar fejlődés a tekintélyelvű politikai rezsimet szült (Horthy, Pilsudski), beleértve itt az államszocialista rendszerek – természetesen egészen más tartalmú – tekintélyelvű alapjait is. Mára ez ismét megszilárdulni látszik. Ám Ukrajnában a fejlemények egy pronáci rezsim létrejöttéig terjednek, amelyet alapjában a Nyugat hívott életre, hogy biztosítsa a tőkés újratermelési folyamatot a korábban nem létezett állami keretek között, amely vagy csak szovjet kommunista vagy erős szélsőjobboldali-pronáci hagyománnyal rendelkezett.

Az USA-ban a polgári rezsim másfajta eltorzulása megy végbe, itt a kígyótojásból másfajta kígyó kel ki, a történelmileg létrejött tenyésztelepen a fasizmus csak periferiálisan bukkan elő, például a Ku-klux klán formájában. A trumpizmus sem előzmények nélküli, ha belegondolunk, a mccarthyzmus bizonyosan rokonságban áll vele. De napjainkban nincsen kommunistaellenség, nincsen „ötödik hadoszlop”. Van viszont „hivatkozás” a régi tekintélyi elvekre, a tisztességre, a lovagiasságra, a helyi értékekre, a vallásra. A liberalizmussal szemben az idegenek megvetésére, kirekesztésre, és a rasszizmusra támaszkodó autoriter kormányzási mód körvonalazódik, amely mögött felsejlik a hazai piacokhoz erősebben kapcsolódó tőke profitrátájának süllyedő tendenciája, a közvagyonok, a közpénzek „nemzeti”, azaz magánkisajátítása. A demokrácia „globális értékeivel” (Jugoszlávia, Irak, Líbia, Szíria, Afganisztán, Ukrajna stb. „felszabadítása”) szemben a nacionalizmus egy másfajta, az izolacionizmus hagyományait követő formája borul virágjába. A világ gazdasági és területi újrafelosztásáért folyó harc modellt vált: a nemzetállam zászlaja alá áll. Az országok nemzeti dohányboltokká változnak…A félperifériás gengszterkapitalizmus törvényeit kezdjük itthon végre megismerni, most megismerhetjük a centrumkapitalizmus fokozatos lerohadását, alámerülését is – a trampizmus formájában.

Trump és a trumpizmus győzelme – a neoliberalizmusra mint koncepcióra és (geo)politikai gyakorlatra épülő világrendszer válságának terméke és megnyilvánulása. A globális tőkeuralom másik arca. A trampizmus alapvető társadalmi bázisa a fellázadt „vidéki bunkó”, a sportos homofób macho, a felfegyverzett, emellett persze „bigottan” vallásos, piás „kisember”, aki (kis)vállalkozóként ma már az „amerikai álom” egyre hervatagabb képviselője. A fehér angol-szász kispolgár mindenre kész, ha érdekeiről van szó.

Obama vagy Clinton asszony talán szebb, mint Trump, hiszen legalább nem rasszisták, de minden feltételt megteremtettek Trump számára. Már réges-régen „kinyírták” az amerikai baloldalt, a mostani választási kampányban még a mérsékelt szocialista Sandersből is bohócot csináltak, aki segíteni próbált azáltal, hogy fellépett a demokraták (liberálisok) által létrehozott rémes egyenlőtlenségek ellen, az USA-ban is terjedő szegénység ellen, az általuk gerjesztett háborúk, a globális tőkeuralom korlátlansága ellen. Ám a liberális uralmi elit, amely a korrupcióban elmerülve azt gondolta, hogy bármit megtehet, tévedett. Európában már régen tart az a folyamat, amely a kapitalizmus megnyomorító jelenségeit a „kisebbségekből” (színes bőrűek, melegek, kommunisták, civilek, nagyvárosi értelmiségiek, zsidók és mexikóiak, másként gondolkodók és nők stb.) ellenséget faragó új (szélső)jobboldal . Mert hát ellenség, az kell, mégsem helyezkedhet a trumpizmus osztályalapokra a milliárdos zagyváló vezérrel az élen. Trump mögött felsejlik a tőke minden csoportja, az olajnagytőkétől Zuckerbergig.

Trump „érdeme”, „haszna” annyi, hogy érzékelte azt, amit az elbizakodott, a világuralmi pozíció fenntartásába belerokkant nagyvárosi elit nem érzékelt. Nem veszi tudomásul, hogy Amerika többé már nem képes arra, hogy a világot ellenőrzése alatt tartsa. E feltételek között megerősödhet az antikapitalista baloldal a maga rendszerellenes, a rendszeren túllépő alternatívájával. Ki az, aki még ez után is hisz a jó kapitalizmus eljövetelében?

Ha van ilyen, ne nevezzétek többé baloldalinak, végleg eladta lelkét az ördögnek.

(Eredeti megjelenés: http://hu.mebal.eu/krausz-tamas-trump-az-amerikai-hitler/ )

Eszmélet állásfoglalás: Globális válságjelenségek nyomában (111. szám)

Törökország, menekültkérdés, „Brexit”

Lapunk történetében viszonylag új „műfajnak” számít a szerkesztőségi állásfoglalás vagy „vezércikk”. Szerkesztőségünk úgy véli, bár folyó-iratunk feladata elsődlegesen továbbra is a mélyebb, hosszabb távú történeti folyamatok és elméleti kérdések kritikai marxista elemzése, fontos világpolitikai, regionális vagy helyi fejlemények alkalmából időnként mégis helyes megszólalnia, segítendő olvasóink tájékozódását az úgy-nevezett tények dzsungelében. Mostani írásunknak az ad aktualitást, hogy a világpolitikában – számos jel szerint – olyan átrendeződések (is) zajlanak, amelyek a későbbi fejlődés szempontjából meghatározó jelentőségre tehetnek szert.
Korábban többször írtunk arról, hogy az elmúlt negyedszázadban, a bipoláris világrend megszűnése, majd az USA – kezdetben sokak által örökkévalónak hirdetett – globális hegemóniájának megkérdőjeleződése következtében, hogyan alakultak át a nagy- és középhatalmak belső és egymás közötti erőviszonyai. E hatalmak egyidejűleg állnak szövetséges és ellenséges viszonyban egymással, attól függőn, hogy a világrendszer egyes válsággócaiban érdekeik – tudniillik az állami
érdekekként megnyilvánuló osztályérdekek – mit diktálnak számukra. A nagyhatalmak számára az egész térség nem egyszerűen felvonulási terület, hanem mint háborús övezet, óriási hadi üzlet is: a német, orosz, amerikai, francia, izraeli, török fegyvergyárak és -kereskedők kincsesbányája, a legmodernebb haditechnika kísérleti terepe. A tőkefelhalmozásért, a piacokért, a természeti erőforrásokért – a profitért – folytatott szakadatlan harc az emberiséget ma újfent a világháború rémével fenyegeti.
Az alábbiakban a globális válság három aktuális – a közvéleményt joggal foglalkoztató, noha korántsem azonos súlyú, jelentőségű – problémakörére hívjuk fel olvasóink figyelmét: 1. a nyugat-ázsiai/ közép-keleti krízis eszkalálódásának hátterére, különös tekintettel a legújabb törökországi fejleményekre, 2. a nem szűnő menekülthullám okaira, valamint 3. az Európai Unióból való brit kilépés, a „Brexit” körülményeire.

A török regionális ambíció és határai
A Földközi-tenger keleti medencéje – a délkelet-európai, nyugat-ázsiai és észak-afrikai térség –, amely a hidegháború egész korszakában (sőt, a transzkontinentális kereskedelemben játszott „relészerepe” folytán valójában évszázadok óta) az államközi kapcsolatok első számú konfliktuszónája volt, az 1970-es és 80-as évek fordulóján válságának új szakaszába érkezett. A Szovjetunió regionális jelenlétének fokozatos visszaszorulásával (mögötte az államszocializmus rendszerválságával) kibontakozott az az áldatlan harc, aminek tétje a térség feletti külső nagyhatalmi és a régión belüli befolyás megszerzése volt (és maradt). A menekültek nagyobb csoportjainak vándorlását és a 2013 óta látványosan megemelkedett menekült-létszámokat a folyamatos háborús állapot, az erőszak eszkalációja magyarázza. Érdemes röviden áttekintenünk e folyamat főbb tényezőit.
1979 februárjában – mint ismeretes – a síita iszlám forradalom Iránban megdöntötte a császári rendszert, amely a térségben az USA első számú stratégiai szövetségese volt. Az esztendő végén – sikeres amerikai csapdaállítás és a szklerotikus szovjet vezetés téves percepciója nyomán – Moszkva csapatokat küldött Afganisztánba, ami által súlyos anyagi és politikai áldozatokkal járó s kezelhetetlen morális szétesést okozó háborús konfliktusba hanyatlott. Egyidejűleg – 1980 szeptemberétől – véres háború kezdődött, majd pusztított nyolc esztendőn keresztül Irán és Irak között (egymillió halottat követelve). Már az első Öböl-háborúban világosan föltárult az USA és – Teherán elvesztése után – felértékelődött két másik térségbeli szövetségese, Szaúd-Arábia és Izrael vitális érdeke: Irán és Irak, a két – politikai-katonai, demográfiai és gazdasági szempontból egyaránt – erős középhatalom meggyengítése. A második Öböl-háború következtében (Kuvait iraki annexiója, majd az amerikai vezetésű ENSZ-koalíció katonai győzelme az iraki hadsereg felett, amit repüléstilalmi övezetek létesítése köve-tett) a bagdadi rezsim szuverenitása Irak nemzeti területének középső harmadára szorult vissza, Irak (elvi) politikai egysége azonban még fennmaradt. 2001 után viszont – a szeptember 11-i terrortámadások légkörében – az USA-ban hatalomra került keresztény-fundamentalista, neokonzervatív kormányzó elit (Léo Strauss követői: Donald Rumsfeld-tól Paul Wolfowitz-on és Richard Perle-en át Condoleeza Rice-ig, s persze, George W. Bush-ig) meghirdette a „teremtő káosz” („constructive chaos”) stratégiáját, amely egy olyan „nagy” vagy „új” Közel-Kelet (Greater/New Middle East) megteremtésében vélte biztosíthatónak az amerikai befolyás fenntartását, ahol az amerikai érdekekkel ellenséges államok intézményes politikai struktúrái felpuhulnak, vagy egyenesen felszámolásra kerülnek. Az amerikai külügyminiszter e gigantikus „átrendez(őd)és” által a térség társadalmainak okozott szenvedést 2006 júliusában az Új Közel-Kelet létrehozásával együtt járó, elkerülhetetlen „szülési fájdalmaknak” („birth pangs of the New Middle East”) nevezte…
E stratégia első és legnagyobb szabású/hatású akciója Irak – minden nemzetközi jogi alapot nélkülöző, sőt, egyes NATO-szövetségeseinek (Németország, Franciaország, Luxemburg) álláspontját is kihívón semmibe vevő – újbóli megtámadása volt (2003), amely most már az iraki államiság szisztematikus lerombolására irányult. Mindenekelőtt az Irakban (a brit mandátumos uralom óta) domináns pozíciót birtokló szunnita-arab klánok hatalmát törték meg és alázták őket porig – ami majd egy évtizeddel később hozza meg rettenetes gyümölcsét az (Iraki és Levantei) Iszlám Állam (Daesh) megalakulásával.
Washington e stratégia jegyében ösztönözte és támogatta – vagyis igyekezett saját érdekei szerint manipulálni – 2011-ben az „arab tavasz” népfelkeléseit és rendszerellenes mozgalmait is. A lázadáshullám, amely Líbia, Bahrein, Szíria és Jemen esetében külső (NATO- [francia és brit], illetve szaúdi és katari) intervencióval/agresszióval párosul(t), a térség államai egy részének megrendüléséhez/megszűnéséhez vezetett. Máshol – így mindenekelőtt az arab világ kulcsfontosságú államában, Egyiptomban – az amerikai beavatkozás a fennálló politikai rendszer stabilizálását szolgálta, helyreállítva/megszilárdítva az ország négy évtizedes szövetségét a Nyugattal. E cél jegyében került sor a Muszlim Testvérek hatalomra engedésére/segítésére, majd az iszlamista kormány előrelátható, totális kudarca után – támaszkodva 2012 nyarán az elemi erejű, tömeges elégedetlenségre – annak meg-buktatására.
A 2009 -es (elcsalt) elnökválasztás után, majd az „arab tavasz” hatására, 2011 februárjában Iránban is történt kísérlet rendszerváltásra, ezt azonban az iráni nemzeti burzsoázia és politikai képviselete meghiúsította: a síita klérussal kötött sorozatos politikai kompromisszumok révén itt sikerült megőrizni/megszilárdítani az ország állami-nemzeti egységét, stabilitását és függetlenségét. Ezt 2015 júliusában az Obama-kormányzat és főbb NATO-szövetségesei (kiegészülve Oroszországgal és Kínával mint a BT állandó tagjaival) a Teheránnal megkötött atommegállapodással ismerték el, megszüntetve Irán több évtizedes nyugati kiközösítését. Ami előre vetíti Irán államközi kapcsolatainak kiszélesedését és jövőbeli aktív regionális szerepét, beleértve, hogy Teherán az USA (és a NATO) számára alternatív partner lehet az egyre inkább diszkreditálódó, mind kevésbé vállalható szaúdi vahabita rezsimmel szemben. Ez részben már meg is valósult azzal, hogy Irán – Oroszország oldalán – a Daesh elleni nemzetközi katonai koalíció megkerülhetetlen résztvevőjévé vált, ami szíriai együttműködésükben különösen is szembetűnő. Ebben a (geo)politikai kontextusban érdemes szemlélni Törökország régiós szerepét is, különös tekintettel a 2016. július 15-i sikertelen katonai hatalomátvétel körülményeire és (várható) következményeire – hozzátéve, hogy ami a konkrét eseményeket illeti, ezekről egyelőre csupán ellenőriz(het)etlen föltevések, találgatások állnak rendelkezésre. Annyi bizonyos, hogy a puccs idején Oroszország támogatta a török kormányt, míg a szövetséges Egyesült Államok az eseményeket szkeptikusan szemlélte (ami például orosz sejtések szerint, a hatalomátvételi próbálkozás amerikai támogatására utal).
Ismeretes, hogy Törökország a hidegháború tetőzésekor, 1952-ben csatlakozott a NATO-hoz, s azóta a szövetség déli szárnyának szilárd oszlopa (az Incirlik légitámaszpont a szíriai határtól 110 km-re a NATO egyik világszinten is legfontosabb bázisa). Ezt az elmúlt több mint hat évtized során sem a török belpolitika vissza-visszatérő krízisei (amelyek gyakran végződtek katonai puccsokban), sem az államközi rendszer globális vagy regionális léptékű átalakulásai nem kérdőjelezték meg. Ilyesmire a mostani fejlemények nyomán sem lehet számítani – még ha a meghiúsult puccs után a török államfő első külföldi útja Szentpétervárra vezetett is (rendezni a török–orosz kétoldalú kapcsolatokat, amelyek tavaly novemberben egy orosz vadászbombázó török lelövése miatt mélypontra kerültek). Ilyenformán a júliusi puccskísérlet inkább a török belpolitika meglévő tendenciáit erősíti: eszköz arra, hogy Recep T. Erdoğan elnök folytassa a számos vonásában a kelet-európai félperifériára emlékeztető, autoriter kapitalista rendszer sajátos török változatának kiépítését. Törökország regionális ambíciót mutatja, hogy Szíriában igyekszik a kurdokkal és damaszkuszi kormánnyal szemben is megerősíteni a vele szolidáris fegyveres csoportok hatalmát. Távolabbra tekintve pedig, arra törekszik, hogy megpróbálja kibővítse külpolitikai mozgásterét azáltal, hogy (relatív) távolságot tart az USA-tól – amihez kellő érvet jelent(het), hogy a puccskísérlet „értelmi szerzőségével” megvádolt, 1999 óta az Egyesült Államokban „gyógykezelt” szúfi hitszónok, Fethullah Gülen kiadatására vonatkozó török kérelmet az amerikaiak nyilvánvalóan nem fogják teljesíteni –, illetve ismét megpróbálja kijátszani az „orosz kártyát”: erősíti gazdasági és politikai együttműködését Moszkvával. Ez egyúttal arra is utal(hat), hogy azt szeretné, ha a véres eszközökkel elnyomott kurdok nemzetközi támogatása alább hagyna.

A menekülthullám: okok és következmények
A feltörekvő és a hatalom megszerezésére törekvő új elitek – összejátszva a nagy- és kevésbé nagy hatalmakkal, gyakran azok instrukcióit követve – (újra)élesztik, kiélezik, és manipulatív módon terjesztik a térség társadalmaiban a nyelvi, etnikai-törzsi és felekezeti ellentéteteket. A rendszeres terrorcselekmények és háborúk által okozott fájdalmak beleégnek a társadalmak mély szerkezeteibe, s emiatt a mindennapi együttlét akkor is lehetetlenné válik, ha egyik vagy másik területen éppen nem zajlik háború. A menekülés a létezés mindennapi formájává vált. A nyugat-ázsiai, észak-afrikai emberek csupán a súlyos anyagi áldozatokkal járó menekülési formák között választhatnak, s hozzájuk kapcsolódnak az ugyancsak brutalizált szubszaharai afrikai viszonyoktól megcsömörlött menekülők. Futnak férfiak és nők, gyerekek, sőt, öregek is – nemcsak Szíriából, Irakból vagy Líbiából, hanem Szomáliából, Eritreából, Dél- Szudánból és Nigériából is. Túlnyomó többségük az adott régiókban vándorol, s igyekszik helyet, menedéket találni valamely táborban, közösen bérelt albérleti szobácskákban, vagy éppen az utcán s más nyílt tereken. Próbálnak heti pár dollárért dolgozni, gyerekként vagy felnőttként, hogy legalább a mindennapi betevő meglegyen, még ha iskola vagy orvosi ellátás nincs is. Egy részük aztán elindul Európába. Ezektől a vándorló emberektől: a nagyhatalmak előidézte háborúk áldozataitól és megtévesztett, lelkileg megsebzett/megőrjített fiatalok által elkövetett terrorista cselekményektől esett „orientalista” pánikba Európa.
Az európai társadalmak, saját én-centrikus előítéleteik, beidegződéseik rabságában a menekültválságot – ahelyett, hogy kezelni próbálnák – minden szinten elmélyítik, s eközben fokozatosan önpusztító gömböccé hizlalják a hegemón pozícióra törő szélsőjobboldal csoportjait. Meglehet: a menekültválság Európa történelmének olyan váltója, amely új pályára állítja e jelentőségét vesztő földrészt.

Reakció a menekültválságra
Az Európai Unió ellentmondásos, kaotikus és több szinten önsorsrontó válasza a menekültválságra sokféle elemet tartalmaz. Egyrészt mélyen hallgat a lehetséges béketervekről, s elzárkózik a háborúzó felek nyílt kritikájától, vagy esetleges diplomáciai nyomás gyakorlásáról. Jellemző módon, kritikai hangokat egyedül Oroszország szíriai beavatkozásával kapcsolatban hallatott; két okból: egyrészt, ez beleillik az USA és az EU oroszellenes stratégiájába, másrészt csendben várja, hogy az Asszad-rendszer megbukjon, s elnyerje a leendő győztes(ek) „barátságát”. Emiatt nem csökken a háború intenzitása, s csupán a távolabbi jövőben képzelhető el, hogy a térségben olyan állami keretek jöhetnek létre, amelyek képesek stabil életviszonyokat kialakítani. Más szóval, az Európába áramló, menekültstátuszt kérő emberek száma belátható ideig nem mérséklődhet, sőt, fennáll a veszélye annak is, hogy a remény-vesztettség és a konfliktusok szaporodása miatt tovább gyarapszik a menekültek egyébként heterogén tömege. Ha a szubszaharai Afrika gazdaságai további növekedést mutatnak, miközben államrendjük bizonytalan marad, a képződő jövedelmek növekedése előrevetíti, hogy még többen próbálkozhatnak „legális” átköltözéssel, illetve „illegális” menekültcsatornák igénybevételével. Szintén ebbe az irányba mutat, hogy a sorsukra hagyott milliók – nők és férfiak, iskolához nem jutó gyermekek, tétlenségre kárhoztatott szülők – Törökországban vagy Jordániában, Libanonban vagy Iránban újabb csempészhálózatok kiépülését ösztönzik, illetve maguk közül kitermelik azoknak a „bátraknak” az ezreit, akik reménytelenségükben vállalják a gyilkos tengeri utakat. Az EU által létrehozott menekültügyi alap és intézményi rendszer messze nem elegendő a menekültek alapvető egészségügyi, oktatási és megélhetési szükségleteire, és nem látszik, hogy keletkezne ennél szélesebb, nemzetközi forrás, vagy hogy a terhekből a háború nyerészkedői is magukra vállalnának valamennyit. Ne feledjük: menekültek millióiról van szó. 8–10 millió emberről? Ki tudná megmondani pontosan? Az ENSZ is csak szeptemberben rendez e témáról magas szintű találkozót, anélkül, hogy valamiféle béketerv megvitatásra kerülne. Más szóval, az aktív békepolitika, a béke kikényszerítésére irányuló akarat hiánya, valamint a nemzetközi és uniós menekültügyi rendszer fenntartása olyan intézményi feszültséghez vezet(ett), amely maga alá temetheti a humánusabb menekültügyi rendszereket, s ez-által megmutathatja, hogy a mai globális viszonyok között a liberális/ humanitárius utópiák hosszabb távon nem tarthatók fenn. Ennek az ellentmondásnak a része az ún. kvóta-terv is, amely a nemzetközi szolidaritás valós igényéből indul ki, ám miután a válságból nem mutat kiutat, maga is könnyen a krízis áldozatává válhat. A válság különböző oldalai csakis együtt, a maguk történeti komplexitásában kezelhetők. Olyan globális politikai fordulatra van szükség, amely megfékezi a nagy- és középhatalmak agresszív szándékait.
A helyi politikai válság és a migráció más formái az EU-ban
A globális válságot azonban egy regionális szintű, „európai” válság is kiegészíti. Az elmúlt negyven év neoliberális gazdaságpolitikája – és az élőmunka-igények vele összefüggő csökkenése – oda vezetett, hogy az Unión belül is nagy tömegben élnek olyan munkavállalók, akik a társadalom perifériájára szorultak, kényszernyugdíjba menekültek, alacsony értékű szolgáltatói munkát végeznek, vagy éppen maguk is vándorbotot fogtak, főképpen itt, Kelet-Európában. A nem (vagy még nem) vándorlók kiabálnak a menekültekkel és bevándorlókkal, s aktív támogatói a félfasiszta „passzív forradalomnak” szerte Európában: kiszavazzák például az Egyesült Királyságot az EU-ból, politikai támogatást adnak a visegrádi „migráció-ellenes” blokknak, autokrata vezetőket istenítenek, és várják az „európai” – értsd: rasszista – politikai védelmet a „külső” „migránsokkal” szemben, illetve rasszista alapú garanciákat az EU-n belüli „migránsok” részére. Ennek a fordulatnak a magyar kormány az egyik megtestesítője/megjelenítője és motorja.
Orbán nemcsak a jobbra sodródott hazai tömegekhez intézi szavait, hanem Trump, Farrage, Le Pen és mások mellett egyik fő alakja az új, „tiszta beszéd”-nek. Mostani népszavazás-kampánya hazug negyed-igazságokat tartalmaz, szélsőségesen gyűlöletkeltő és megalázó minden ép érzésű és gondolkodású, itt és másutt született honfitársunk számára, s az EU döntéshozatalai képességének leépítését szolgálja.
Mindeközben a volt munkástömegek mélyen szemben állnak a globális tőkével, amely bizony nyerészkedőn hangoztatja, hogy növelni szeretné a vándoralkalmazottak tömegét, hogy a globális versenyben még hatékonyabban tudjon közöttük válogatni a munkaerő-piacon. Az új autokraták és szélsőjobbos populisták szavakban meg is ígérik a nagytőke ellenőrzését az „elhagyott” munkásosztálynak (ezért szeretik őket, hiszen védik a „történeti nemzetet”), miközben a „nemzeti” vezetők „természetesen” remek ügyleteket kötnek a globális cégekkel vendégmunkás-programokról vagy közpénzből folyósított támogatásokról. És ezt az ellentmondást nem akarja (vagy nem képes) érdemben befolyásolni a politikai baloldal, amely belecsúszik a „migránspártság” vs. „migránsellenesség” hamis dilemmájába.
Tort ül az idegenellenesség. Európa (volt) munkásai és az egzisztenciájában fenyegetett középosztály jelentős része is „orientalista” pánikban van a „keleti álmenekült hordák” – vagy épp’ a kelet-európai „legális” vándormunkások – miatt. Eközben a szélsőjobboldali vagdalkozáson kívül semmilyen globális „New Deal” nem körvonalazódik a kapitalizmus újabb válságának kezelésére. Pedig a probléma sokszorosan összetett, s ezért csakis komplex megoldás lehet sikeres, amely a világrendszer egész szerkezetét alakítja át. Egyelőre marad hát a válság és a gerjesztett fortélyos félelem.

A „Brexit”
Az instabilitás most már nem csupán a világrendszer perifériáin tapasztalható: az egyik fő európai centrumállamban, az Egyesült Királyságban megtörtént a „lehetetlen”, a szavazók többsége az Európai Unióból való kilépés mellett szavazott. Bár a közvélemény-kutatások folyamatosan azt mutatták, hogy a Brexit-szavazatok könnyen többségbe kerülhetnek, a brit és nemzetközi sajtó – és, úgy tűnik, a City és a brit politikai elit – nem számolt komolyan ezzel a forgatókönyvvel, s azt totális megdöbbenéssel fogadta.
A brit kilépés politikai és gazdasági jelentőségét egyelőre nehéz felmérni, hiszen úgy tűnik, a kormányzó brit jobboldalnak (a kilépés melletti torykat is beleértve) sem volt kész cselekvési terve a kialakult helyzetre. A történtek társadalmi -politikai gyökerei szerteágazók és heterogének, és nehéz elkerülni a monokauzális magyarázatok veszélyét. Mondhatjuk, hogy – Margaret Thatcher győzelme után több mint harmincöt évvel – a neoliberális konszenzus szétmállását látjuk: a felhalmozódó politikai elégedetlenség régóta keres kitörési pontokat magának, s a Brexit-szavazók végre boldogan találtak egy lehetőséget, hogy a kilépés ellen szinte teljesen egységesen felsorakozó média- és politikai eliten végre valamiféle „bosszút” állhassanak. Az „européer” brit sajtóban és a közösségi médiumok tipikusan fiatalabb, mobilisabb, „kozmopolitább”, liberális felhasználói körében a népszavazás eredményét kiadós „büdösprolizás” fogadta, szemére hányva a demográfiailag tipikusan idősebb, férfi, kisvárosi szavazóknak, hogy nem csak az EU-párti „optimisták” karrierlehetőségeit károsították meg súlyosan, hanem saját, kevésbé fényes életkilátásaikat is. Az ingatlanárak esni fognak, a font gyengül, a megtakarítások értéke megcsappan; a hálátlan Brexit-régiók pedig valójában nettó felvevői az EU támogatásoknak – szóltak a vádak. Mindez nagyrészt igaz is. Csak hát: nem mindenki volt haszonélvezője az utóbbi három évtized ingatlanbuborékainak, a dezindusztrializációnak és a City mérhetetlen burjánzásának. A háztartások jelentős részének nincsenek megtakarításai. Az EU támogatások sovány vigaszt jelentenek azoknak a volt ipari és mezőgazdasági régióknak, ahol a neoliberális növekedési modell nemcsak a gazdasági biztonságot, hanem régóta létező élet-formákat és a hozzájuk kötődő önképet és önbecsülést is szétzúzta. Racionálisan szavaztak Sunderland vagy Wales Brexit-szavazói? Aligha. De vajon racionálisabb lenne-e részükről a neoliberális status quo támogatása?
Itt azonban nem állhatunk meg. Mert még ha igaz is, hogy a Brexitet támogató szavazatok jelentős részének volt egyfajta osztálydimenzója, s kifejezett valamiféle szembenállást a kurrens felhalmozási modell-lel szemben, nem lehet szemet hunyni afölött, mi volt az a narratíva, amely összefogta ezen impulzusokat, hogyan és milyen politikai erők mobilizálták a szavazókat, s végül az eredmény miféle politikai dinamikát hozott felszínre. Ne áltassuk magunkat: a Brexit-kampányt az angol jobboldal és szélsőjobboldal uralta. A fő „hívószavak” az idegen-ellenesség, a fajgyűlölet, a „külfölddel” szembeni brit nacionalizmus s a „dicsőséges” gyarmati múlt iránti nosztalgia voltak. Az angol szélső-baloldal Brexit-párti csoportocskáinak „Lexit”-kampánya lényegében senkihez sem jutott el, szemben a Konzervatív Párt jobbszárnya és a Függetlenségi Párt (UKIP) idegenellenes retorikájával. Mint újabb felmérések is kimutatták,2 az angol és walesi munkásosztály, illetve alsó-középosztály jelentős része idegengyűlölő, erősen azonosul a brit nacionalizmussal, a monarchiával és a gyarmati múlttal, és jól mobilizálható a különféle (etnikai, szexuális, életmódbeli) kisebbségeket megcélzó, antiliberális diskurzussal. Mindez nem új fejlemény, mély történelmi gyökerei vannak. Ami új, hogy ezek a reflexek a „győzelemmel” most felszínre kerültek, ahogy ezt a népszavazást követő napok idegenellenes atrocitásai megmutatták. Ezekkel a meglehetősen sötét tendenciákkal vegyültek össze a különböző elitellenes impulzusok. De ez még nem minden. Mert míg a Brexit-szavazók politikai motivációi heterogének voltak, a kampányt domináló politikai erők vegytisztán radikális jobboldaliak: a Konzervatív Párt „hiperatlantista” szárnya és a bevándorló-ellenesség politikai business-éből élő UKIP. Olyan politikai erőkről van itt szó, amelyek az Európai Uniót, az európai neoliberalizmus talán legfontosabb intézményes szervét, gyakran „kommunistának” írják le, és a szerintük túlzottan rigorózus szociális (például munkajogi) és környezeti szabályozásoktól akarnak megszabadulni. Céljuk egy olyan felhalmozási modell felé elmozdulni, amely még tovább csökkentené a vállalatokra háruló munkaerő- és környezetvédelmi költségeket, fokozva a bevándorlók kiszolgáltatottságát, s erősítve az USA-val és a volt brit gyarmatokkal való (ellenkező előjelű) kapcsolatokat. Persze felmerül az a kérdés is, hogy egyáltalán milyen mértékben lehet kilépni az EU-ból: miképpen érinti a Brexit a multi-nacionális társaságok és pénzügyi intézmények nemzeti határokon messze átnyúló érdekeit? Vajon a nemzetállamok felülkerekedhetnek-e a regionális infrastruktúrákon és piaci érdekeken? Ismét vámhatárokat vezetnek be? Vagy az egész arról szól, hogy Nagy-Britannia további privilégiumokhoz ragaszkodik az EU-n belül? A tőke szabad áramlása marad, csak a munkaerőt kötik még szorosabb korlátok közé? Vagy az a baloldali projekt kerekedne felül, amely a „szociális Európa” zászlaja alatt szervezkedik, és magának az EU-nak az átalakítását követeli? A jövő megadja a válaszokat.
Összességében: a népszavazás eredménye – Nagy-Britannián túlmutatón – szimptomatikusnak tekinthető annyiban, hogy úgy tűnik, a szükséges többség már a centrumállamokban sem rakható össze ahhoz, hogy a rendszer a neoliberális business-as-usual szavazatokkal újratermelhető legyen. Más centrumállamokhoz (USA, Franciaország) hasonlóan, a szétmálló konszenzus „törmelékei” egyelőre főleg a szél-sőjobboldalhoz sodródnak. Az Egyesült Királyság esetében az ország földrajzi megosztottsága és a skót politika átalakulása miatt (a koráb-ban a Munkáspárt által uralt Skóciában a baloldali nacionalista, függet-lenség- és EU-párti SNP mára teljesen maga alá gyűrte a politikai éle-tet) ez még az állam integritásának kérdését is felveti. Nagy-Britannia esetében ugyanakkor van még egy specifikus mozzanat: ellentétben a legtöbb európai centrumországgal, nem csak a (szélső)jobboldalon látható jelentős mobilizáció. A Munkáspárt – amely a Brexit ügyében nem állt elő világos állásponttal – tagságának hatalmas többségével tavaly megválasztott, de a parlamenti frakció és a pártot támogató sajtó által soha el nem fogadott Jeremy Corbyn – a párt történetének alighanem legbaloldalibb vezetője – elleni „puccskísérlet” a pártelit és a mainstream média által egyelőre, úgy tűnik, nem a „cselszövők” reményei szerint alakul, hanem a mobilizáció újabb hullámát váltotta ki. Ez fölveti a kérdést: lesz-e az európai centrumban, Görögország után, újabb baloldali (baloldali szociáldemokrata) kísérlet a neoliberális hegemónia megtörésére balról? Létrehozható-e egy ilyen politikai koalíció, és ha igen, jobbak-e túlélési esélyei a gazdag agy-Britanniában, mint a törékeny, félperiférikus Görögországban?

A NÉPSZABADSÁG EINSTANDOLÁSÁRÓL

A NÉPSZABADSÁG EINSTANDOLÁSÁRÓL

A 2010-ben létrejött tekintélyuralmi rendszer az új uralkodó osztályok hatalmi elitjének egyik frakcióját „örök időkre” bebetonozta a hatalmi struktúrákba. A Népszabadság e fejlődés jogosságát kétségbe vonta, sőt reakciós fordulatnak tekintette. Most mint a (bal)liberális ellenzék utolsó befolyásos lapját, a „zavarkeltés” forrását egyszerűen felszámolják. Hogy e fejlődésnek mennyiben oka maga a hazai liberalizmus (és benne a Népszabadság), azt most ne vitassuk. Folyóiratunk számos cikke, tanulmánya világította már meg ezt a kérdéskört. Tiltakozásunkat akkor fogalmazzuk meg helyesen, ha az autokratikus fordulattal szemben érdekelt minden társadalmi csoportot összefogásra szólítunk fel. Ha „a szabadság kis körei” mind így cselekszenek, az újkapitalizmus hegemonisztikus, tekintélyuralmi politikai menedzselésének gépezetébe homokszemet szórhatunk, s végül, kedvező belső és külső feltételek esetén, meg is állíthatjuk. Ám ne feledjük el: Kelet-Európában az ilyen típusú rezsimeket választási úton – a történelem eddig tapasztalatai szerint – aligha vagy nem lehet elkergetni.  Vagy népfelkelés vagy külső hatalmak gazdasági-politikai-katonai nyomása szokott eredményre vezetni. De bárhogyan legyen is, a magyar értelmiségnek utolsó esélye maradék becsületének megmentésére az, hogy széles frontot nyit minden rezsimellenes erő összefogásával a tekintélyuralmi fordulat visszafordítása érdekében.
Mi, baloldali rendszerkritikusok most ne azon dilemmázzunk, mi vezetett ide, mennyiben felelősek a liberalizmus és a parlamenti baloldal politikai erői abban, hogy a dolgok idáig jutottak. Politikailag racionális következtetésként ehelyett szögezzük le: most már a diktatúra kiépítése kerülhet napirendre, amelynek az a célja, hogy az új hatalmi elit és csatolt részei gazdasági és politikai szerzeményeiket „örök időkre” megtartsák. Tegyük világossá hát a magyar társadalom számára, hogy e rezsimmel szemben csak olyan ellenállás és olyan politikai megoldás jöhet számításba, amely a magyar társadalom legszélesebb rétegeinek szociális érdekeiből indul ki. Vagyis a „fent és lent” ellentétében az utóbbi oldalon állunk, a nemzetközi rendszerkritikai baloldal régi terminológiájával, a gazdaságilag és politikailag uralkodó rendekkel szemben végre az elnyomottak pártját fogjuk! Minden FELTÁMADÁSNAK ez az alapja.

Az Eszmélet folyóirat szerkesztősége

 

Zur Beschlagnahmung von Népszabadság

Das 2010 zustande gekommene autoritäre System hat in seinen Machtstrukturen eine Fraktion der neuen herrschenden Klassen „auf alle Zeiten“ einbetoniert. Népszabadság stellte die Legitimität dieser Entwicklung in Frage, betrachtete sie gar als eine reaktionäre Wende. Jetzt wurde die letzte einflussreiche Zeitung der (links)liberalen Opposition als „Störenfried“ liquidiert. Inwieweit nun der ungarische Liberalismus (und darin Népszabadság) Grund für eben jene Entwicklung ist, soll an dieser Stelle nicht diskutiert werden. Unzählige Artikel unserer Zeitschrift widmen sich der Erörterung dieses Fragenkomplexes. Auf den Punkt bringen wir unseren Widerstand, wenn wir alle gesellschaftlichen Gruppen zum Zusammenhalt aufrufen, die gegen die autokratische Wende eintreten. Werden all „kleinen Zirkel der Freiheit“, wie der Intellektuelle und Politiker István Bibó sie 1947 nannte, so handeln, können wir Sandkörner in das Getriebe der hegemonialen autoritären Politikmanagementmaschine des Neokapitalismus streuen, und im Falle von günstigen inneren und äußeren Bedingungen am Ende die Maschine stoppen. Vergessen wir aber nicht: in Osteuropa lassen sich derartige Regime – der Erfahrung der Geschichte nach – nicht oder nur schwer durch Wahlen verjagen. In der Regel braucht es entweder einen Volksaufstand oder ökonomisch- politisch-militärischen Druck von außen. Was auch immer geschehen möge, die letzte Möglichkeit der ungarischen Intelligenz, ihre angekratzte Ehre zu retten, besteht darin, eine breite Front zu bilden und alle regimekritischen Kräfte zu bündeln, um die autoritäre Wende wieder rückgängig zu machen.

Wir, die systemkritische Linke, sollten nun nicht darüber lamentieren, was uns in diese Lage gebracht hat, wie sehr Liberalismus und die parlamentarischen linken Kräfte dafür verantwortlich sind, dass die Dinge stehen, wie sie stehen. Stattdessen müssen wir die politisch rationale Konsequenz ziehen: ab jetzt steht der Ausbau der Diktatur auf der Tagesordnung, dessen Ziel es ist, dass die neue Machtelite und ihre Verbündeten ihre wirtschaftliche und politische Beute „auf alle Zeiten“ behalten können. Machen wir also der ungarischen Gesellschaft klar, dass gegen dieses Regime nur ein solcher Widerstand und eine solche politische Lösung in Frage kommen, die von den sozialen Interessen der breiten ungarischen Gesellschaft ausgehen. Im Konflikt zwischen „oben und unten“ ist klar, wo wir stehen. Mit der alten Terminologie der internationalen systemkritischen Linken gesprochen: ergreifen wir endlich gegen die wirtschaftliche und politische herrschende Ordnung die Partei der Unterdrückten! Dies ist die Grundlage jeglicher Erhebung.

Die Redaktion der Zeitschrift Eszmélet