Online cikkek kategória bejegyzései

Tertium datur. A párizsi merénylet apropóján

A párizsi iszlamo-fasiszta merényletsorozat napnál világosabban megmutatja, hogy az a gondolkodásmód (és persze a mögötte meghúzódó érdekrendszer), amely a világot “globalista univerzalistákra” és “nemzeti-vallási fundamentalistákra” osztja ketté, szakadékba sodorja az emberiséget. Régóta írjuk-mondjuk, hogy itt ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó. Huntington könyve – amely hovatovább kötelező egyetemi tananyaggá avanzsált –  a “civilizációk összeütközéséről”, az “eltérő kultúrák összecsapásáról” fantáziál, a “globalistáknak” éppen úgy érveket ad, mint a “fundamentalistáknak”. Pedig éppen nem a  vallási  kultúrharc itt az érdekes, mivel az csak ideológiai tünet. Elfedi a nagy- és középhatalmak között folyó geostratégiai-gazdasági-katonai versengést, amelynek végső tétje a világ regionális piacok újrafelosztása, az energiaforrások és kereskedelmi utak fölötti ellenőrzés ismételt átrendezése. Tehát nem keresztények és muszlimok, zsidók és arabok között húzódnak a  valóságos ellentétek, hanem a helyi és globális oligarchák, gazdasági érdekcsoportok, valamint a nagy- és kishatalmak érdekeinek összecsapásáról van szó, amelynek nagy vesztesei természetesen a helyi-nemzeti keretek között szerveződő alsó társadalmi csoportok, az alsó “néposztályok”, Marx szóhasználatában a “bérmunkások osztálya”. A neoliberális világrend létrejötte, a kapitalizmus kiterjedésének  új szakasza, amely végső soron elsöpörte a hagyományos (szociáldemokrata, kommunista) munkásmozgalmakat, a baloldali tömegmozgalmakat, az új kihívásokra válaszolni nem tudó Szovjetuniót, magát az államszocialista rendszert, soha nem látott gazdasági-anyagi, kulturális egyenlőtlenségeket zúdított a népek nyakába. A baloldal, a szocializmus világméretű vereségének egyik következménye, hogy mindenfajta radikális és tömeges ellenzékiség a helyi-nemzeti ellenállás fundamentalista formájában tör felszínre. A jövő felé fordulásnak, a tőkés rendszer meghaladása szocialista-kommunista projektjének helyére sokfelé az új nacionalista-vallási fundamentalizmus lépett, aminek az Iszlám Állam terrorgépezete csak egyik, igaz, manapság a legszélsőségesebb megnyilvánulása. A feladat súlyosságától megrettenve a “bánatbaloldaliak” az iszlamo-fasizmus ellenében a Nyugat katonai és erőszakgépezetének  további kiterjesztését támogatják a mainstream médiában, nem pedig végre a rendszerkritikai baloldal hazai és nemzetközi újraépítésére mozgósítanak, gyakorlatilag továbbra is a globális és helyi tőke játékszereivé válnak. Akaratukon kívül hozzájárulnak a humanista-közösségi hagyományokban gondolkodó kapitalizmuskritikai ellenállás további periferizálásához, vagyis magának a rendszernek az egyik fő törekvéséhez.  A globális és helyi egyenlőtlenségek növekedésével, “a kapitalizmus strukturális válságával” (Mészáros István) szemben nem kínálnak reális alternatívát. Miközben tagadják a nemkapitalista megoldásokat, a többszektorú vegyes gazdaságot, az alulról szerveződő gazdálkodási közösségeket, a társadalmi ellenőrzést, a nem piaci, közösségi termelési formákat és életmódkísérleteket, vagyis a harmadik lehetőséget, atertium datur-t, elkerüli figyelmüket, hogy ezzel az új fasizmus elleni küzdelmet alávetik a tőke spontán érdekeinek, ama politikai erőknek, amelyeket a válságért, a fasizmus felemelkedéséért történelmi felelősség terhel. József Attilával szólva: “tőke és fasizmus jegyesek”, de tegyük hozzá, az iszlamo-fasizmus is a tőke valamely helyi-regionális formájának, érdekeinek megtestesítője, maga is üzlet.

            A hatalom által félrevezetett sok szamár a NATO bombázásai és az Iszlám Állam terrorja elől menekülő “migránsokban” látja az ellenséget. Pedig nem a menekültek idézték elő saját borzalmas sorsukat, hanem azok a nagyhatalmak és helyi kiszolgálóik, akik kibombázták őket lakásaikból, megszokott mindennapi életükből. Ha nem a rendszerkritikai baloldal emberközpontú értékei és törekvései határozzák meg a perspektívákat, benne a menekültek sorsát, akkor a rendszer újabb tömegeket sodor majd a szélsőséges, középkorias, véres fundamentalista ellenállás karjaiba.  Ma már nem állunk messze attól a jövendöléstől, amely a humanizmus vereségét az eluralkodó világméretű káosszal köti össze. Rosa Luxemburg alternatíva-meghatározása aktuálisabb, mint valaha: “szocializmus vagy barbárság”. 1914-ben az emberiség az utóbbi irányba lépett.

Krausz Tamás

A magyar liberalizmus még mindig jobbra nyitott, balra zárt. Adalékok egy recenzió történetéhez

Folyóiratunk 106. számában közöltük szerkesztőnk, Krausz Tamás recenzióját az L. Balogh Béni által jegyzett dokumentumkötetről (“Törvényes” megszállás Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között, Magyar Nemzeti Levéltár, 2015.) Azóta a recenzióra számos reflexió született, egyik sem a folyóiratunkban, hanem főleg napilapokban, internetes oldalakon látott napvilágot. A Népszabadság is csatlakozott a nem éppen ízléses kampányhoz, amennyiben közölte Ungváry Krisztián írását, amelyben egy „ellenrecenzió” keretében Krausz Tamást és tulajdonképpen korábbi szerkesztőtársát, Varga Éva Máriát is megbírálta. Eddig minden rendben lenne, ha a Népszabadság nem tagadta volna meg Révész Sándor és Nagy N. Péter közös „vállalkozásában” annak lehetőségét, hogy az írásra válaszoljanak. Két cikk is született, amelyeket a szerkesztőurak kicenzúráztak. Kutyakötelességünk, hogy mi publikáljuk a két írás közül azt, amelynek publikálására kollégánk, Bartha Eszter egyetemi docens, egyébként szerkesztőtársunk felhatalmazott.  (Időközben lehetővé vált a másik írás közlése is, amelynek szerzője Fekete György nyug. mentálpedagógus történelemtanár, ld. Bartha Eszter cikke után.)

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Az Eszmélet folyóirat állásfoglalása a menekültválságról

Aligha kell olvasóinknak elmondani, milyen jelenetek zajlanak új (107.) számunk lezárásának napjaiban a Keleti Pályaudvarnál és szerte az országban, milyen módon bánik a magyar állam a szíriai (és más) menekültekkel. Hogy mi lenne egy humanista minimum, nem kell kifejtenünk (menekültek befogadása, szállás, élelmiszer, megfelelő higiéniai körülmények azonnali biztosítása a magyar állam részéről). Hálával tartozunk azoknak a szervezeteknek (MigSzol, Migration Aid), akik hősiesen magukra vállalják a segítségnyújtást, amit a magyar állam megtagad. De a fasizálódó magyar államtól – amelynek vezetője a fajgyűlölő focihuligánokkal mulat együtt azon a napon, amikor ezek megtámadták az otthontalan menekülteket – ilyesmit követelni szép szóval egyébként is nevetséges lenne. A migráció, a szétrombolt-szétesett közel-keleti (és egyéb) államok menekültjei sorsának kérdésével következő (108.) számunkban fogunk részletesen foglalkozni. Most csak néhány szó a tágabb összefüggésekről, amelyekről alig esik szó. A magyar állam európai összehasonlításban is kirívó brutalitása nem tagadható. Ugyanakkor szögezzük le: a menekült- és bevándorlóellenes intézményes kereteket, amelyek ezt a helyzetet létrehozták, az EU gazdag és erős centrumállamai alkották meg, s ezek következményei most rászakadnak az EU-periféria “szörnyállamaira”. E centrumállamok a folyamatosan zajló kitoloncolásokkal, a tengerbe fulladók cserbanhagyásával már “letették a névjegyüket”. S ez még nem minden. A közel-keleti krízist elsősorban e centrumállamok katonai beavatkozásai, mindenekelőtt az iraki háború által beindított erőszakhullám okozta. Ehhez még hozzájárul számos “humanista” európai állam (legfőképpen Németország) gyalázatos fegyverkereskedelmi praxisa, a szabadkereskedelmi politika rákényszerítése gyengébb államokra, és Szíria destabilizálásának valószínűsíthető aktív előmozdítása több nyugati nagyhatalom részéről (aggasztó jelek mutatnak arra, hogy még az ISIS támogatása is “belefért”). A pokol, amely elől ezek az emberek menekülnek, igen jelentős részben a nyugati nagyhatalmak és katonai szövetségük, a NATO műve. Ennek a szövetségnek Magyarország is aktív és hűséges tagja – és miközben a magyar állam vezetői magukat jobbnak akarják beállítani az EU (centrumállamainak) vezetőinél, lelkesen vesznek részt a különböző hadgyakorlatokban, a NATO kibővítésében, és támogatják kivétel nélkül a vérengző háborúkat, bombázásokat. Valójában tehát a magyar állam és a centrum vezetői mély azonosságát láthatjuk már megint, minden ködösítés ellenére. Az Immanuel Wallerstein által megjövendölt “turbulencia” a világrendszerben láthatólag új fokot ért el: a hegemón tőkés állam (az USA) és szövetségesei háborús kalandjai és saját lakosságuk többsége ellen folytatott osztályháborúja (‘austerity’) következményeibe beleremeg a világrendszer. Más-más módon, de Bagdad, Athén, Baltimore és immár Budapest utcáin egyaránt ott tombol az önmagát is felfaló világkapitalizmus káosza. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Krausz Tamás: Spiró-Diavolina

Spiró György: Diavolina. Budapest, Magvető Kiadó, 2015

 

 

 

Sziszifosz visszalép
Rettenthetetlen hülyék kora jő,
Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
Egyszerre félem és röhögöm általlátni:
a szikla óhatatlan visszafelé görög.

Petri György (1989)

Kortünet, hogy a magyar értelmiség színe-java is áttért a nagy társadalom-megváltó eszmék elleni harcra, s leszámol a forradalmi múlttal”, attól való félelmében, hogy „gyilkos alternatíva” keletkezik a fennálló rendszerrel szemben, amely valamilyen értelemben mégiscsak privilegizált társadalmi státuszt biztosít számára. A jelenséget alapjában a rendszerváltás, a szocialista kísérlet bukása egyik következményének tekintem. Spiró Gyögy új regénye a 80-as évek végének, a 90-es évek elejének világát, annak leleplező szellemi atmoszféráját, propagandaszellemét idézi s hozza vissza. Az író kissé megkésett műve, azaz kései „személyes leszámolása” Leninnel, a „bolsevizmussal”, a „kommunizmussal” azóta már nem egyszerűen kormánypolitikává vált a balti államoktól Ukrajnán át Magyarországig, Lengyelországtól Horvátországig, hanem az állami legitimáció részévé is. Az érdeklődő olvasó tanácstalan és egyszerre kíváncsi is abban a tekintetben, hogy vajon Spiró György csak „most ért ide”, vagy valamiféle eredeti „újragondolás” céljából írta meg „történelmi” kisregényét, egyszersmind visszatérve a politikai író kelet-európai szerepéhez. Mindenesetre ma egy ilyen vállalkozás egy ismert értelmiségi részéről fontos szellemi elköteleződés, amelynek természetét érdemes közelebbről is szemügyre venni.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Győzelem és vereség: 1945, 1989, 2015

Az urak nem bírták a nyilvános bizalmaskodást. Emlékszem, évekkel később az egyik közeli pusztán milyen meglepetéssel kaptam föl a napszám-szőlőkötözésből a fejemet arra a hangra, ahogy a felügyeletre megjelent segédtiszt az egyik lányra támadt, aki elmaradt a sorban. – Azt hiszed – üvöltötte –, egész nap kódoroghatsz, amiért tegnap este… – s azzal a szóval jelölte meg a nemi együttlétet, melyet a cselédek is csak megvetésül használnak.

(Illyés Gyula: Puszták népe)

Miért kell ma, 2015-ben megemlékezni 1945-ről, a náci Németország legyőzésének 70. évfordulójáról? Nem kell. A kérdés az, miért akarunk. A ma Magyarországon uralkodó szellemi áramlatok viszonya a Vörös Hadsereg és szövetségesei győzelméhez ismert. A konzervatív jobboldal és a szélsőjobboldal lényegében a tengelyhatalmak és a nácikkal szövetséges egykori magyar állam nézőpontjából tekint rá: 1945 májusa vereség és nemzeti katasztrófa volt, “elvesztettük” a háborút. A Magyarországon egykor domináns, de időközben marginálissá zsugorodott liberális kánon szerint, amennyiben a nyugati szövetségesekről van szó, a “liberális demokrácia” ünneplendő győzelméről beszélhetünk, amennyiben a Szovjetunióról viszont, “zéró összegű játszmáról”: totalitarizmust totalitarizmus váltott.

Ha mindezt elutasítjuk, és Kelet-Európa 1945-éről beszélve (is) győzelemrőlfelszabadulásról, sőt forradalomról beszélünk, miért tesszük?

Egy kattintás ide a folytatáshoz….