Hagyományos felfogás szerint 1991-ben a szocialista gazdaság összeomlása volt az előmozdítója a Szovjetunió látványos bukásának, aminek hatására az állampolgárok békés úton megbuktatták a kommunista vezetést és az elgyengült szocialista rendszert. Mégis, ha valaki a kvázi eltávolított kommunista vezetők hollétét kutatja, azt veszi észre, hogy többségük nem sínylődik számkivetésben, hanem továbbra is tartja magas pozícióját a Szovjetunióból kivált 15 új nemzet élén. Legtöbbjük ráadásul ma jóval tehetősebb, mint a Szovjetunió bukása előtt. Két évvel e sajátságos “forradalom” után ebből a 15 új nemzetből 11 áll egykori kommunista vezető irányítása alatt.

A hagyományos felfogással ellentétben az 1991. évi szovjet átalakulás nem a Szovjetuniót irányító kis számú elit ellen, hanem az elit által ment végbe. Ezt a folyamatot pedig nem a szovjet tervgazdálkodás összeomlása indította el, hiszen ilyen összeomlás nem történt. Jóllehet a szovjet tervgazdálkodás az 1970-es évek második felére komoly gondokkal találta magát szemben, összeomlásról az 1980-as évek végén még korántsem beszélhetünk. Inkább a szovjet elit tagjai rombolták le saját rendszerüket, miközben a személyes gazdagodásuk további lehetőségét keresték.

A valóságnak megfelelően a Szovjetunió bukását az ország rendszerének antidemokratikus vonásai okozták, nem pedig a tervgazdálkodás csődje. Jelen értelmezés azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a szocializmus demokratikus formája lényegesen jobb életfeltételeket és gazdasági stabilitást hozhat a társadalom minden tagjának, nemcsak az elitnek, legyen szó akár kapitalista, akár kommunista elitről.

A szovjet gazdasági tervezés

Az 1917. évi oroszországi forradalom után a bolsevikok egy évtizeden át kísérleteztek gazdasági szerkezetek különböző formáival. Csak az 1920-as évek végén lépett életbe az ún. “szovjet rendszer”. Ezt a rendszert az jellemezte, hogy a nem mezőgazdasági vállalatok szinte kivétel nélkül köztulajdonban voltak, és az egész hatalmas ország termelő tevékenységét Moszkvából szabályozták. Sok nyugati szocialista élesen bírálta a Szovjetunióban alkalmazott rendkívül központosított, formájában fentről lefelé ható gazdasági tervezést, és elítélte az ezzel együttjáró tekintélyi elven alapuló, elnyomó kormányformát.

A kereseti különbségek sokkal kisebbek voltak, mint a tőkés országokban, és minden dolgozó számára biztosítottak munkahelyet. Azonban a hatalmon levő kommunista pártban és a kormányban a magas rangú tisztviselőkből álló kiváltságos és elszigetelt “pártállami elit” irányította a rendszert és kisajátította a legjobb fogyasztási cikkeket. A szovjet rendszernek voltak ugyan szocialista vonásai, mégis mind gazdaság, mind kormány tekintetében igen messze járt attól a demokratikus rendszerű népi hatalomtól, amelyet hosszú ideje megálmodtak és megvalósítani igyekeztek a világ szocialistái. Joszif Sztálinnak, a szovjet diktátornak 1953-ban bekövetkezett halála után az általa vezetett, az 1930-as évek kezdetétől fennálló embertelen és vérengző rezsimje a tekintélyuralomnak egy mérsékeltebb formájává alakult át, de a rendszer alapvető intézményei egészen az 1980-as évekig, a gorbacsovi reformokig változatlanok maradtak.

A szovjet rendszer, dacára a kezdeti évtizedekben elkövetett bűncselekményeknek és a szocialista eszményektől való állandó elhajlásoknak, gyors gazdasági fejlődést hozott mintegy ötven éven át létrejötte után (az 1920-as évek vége óta). A falusias, agrárjellegű gazdaság városias, ipari jellegű gazdasággá való átalakulása, ami más országokban 30-tól 50 évig terjedő folyamat volt, mindössze 12 év alatt, 1928 és 1940 között ment végbe.

Egyes tudósok úgy gondolják, a parasztság erőszakos kollektivizálása, életszínvonalának rendkívüli mértékű visszaesése és az embertelen, tekintélyi elven alapuló munkaviszonyok az iparban Sztálin idején nagyrészt magyarázatul szolgálnak az 1928 és 1940 közötti gyors iparosodásra. Mi viszont úgy véljük, Sztálin rémtettei ahelyett, hogy felgyorsították volna a gazdasági növekedést, inkább lelassították a fejlődést, passzív ellenállást kiváltva a lakosságból. A Szovjetunió gyors iparosodásában az ország szocialista vonásaié az érdem, nem pedig az elnyomásé.

Leszámítva a nagyrészt szovjet területen vívott II. világháborúhoz kapcsolódó harcokat, illetve a helyreállítás időszakát, a szovjet nemzeti bruttó össztermelés (GNP) nyugati becslések szerint 1928 és 1975 között évente nagy mértékben, átlagosan 5,1%-kal növekedett. Még 1950 és 1975 között is, amikorra lényegében befejeződött az iparosítás, gyorsan fejlődött a szovjet gazdaság – még az Egyesült Államok akkori gazdaságánál is gyorsabban, ahogy azt az 1. számú táblázat mutatja.

A szovjet gazdasági rendszernek volt néhány előnye a kapitalizmussal szemben. Ezek közé tartozik a gazdaságirányítóknak az a lehetősége, hogy a nemzeti kibocsátás nagy részét vissza tudták forgatni a tőkejavak előállításába, az oktatásba és a munkaerő képzésébe; továbbá a tőkés gazdaságot sújtó, periodikusan ismétlődő recesszió hiánya és a folyamatos, teljes körű foglalkoztatottság megvalósítása.

A GNP növekedése nem mutatja pontosan a gazdasági fejlődést egy adott időszakban, de más mérések is megerősítik, hogy a Szovjetunó gyorsan fejlődött. 1975-re a korábban elmaradott Szovjetunió megelőzte az Egyesült Államokat nyers- és hengerelt acél, valamint cement termelésében, fémvágó és fémmegmunkálógépek, traktorok, kombájnok gyártásában, búzatermesztésben, sertéstenyésztésben, a tej, valamint a gyapot előállított mennyiségében. 1960-ban a szovjet családok közel felének volt rádiója, tízből egynek volt televíziója, huszonötből egynek pedig hűtőszekrénye; 1985-re átlagosan minden családra jutott egy ezek közül. 1980-ra 20 millió szovjet polgárnak volt felsőfokú végzettsége. Ugyanebben az évben a Szovjetunióban magasabb volt az egy főre jutó orvosok és kórházi ágyak száma, mint az Egyesült Államokban, a várható élettartam pedig 69 évre emelkedett, és ezzel öt évre csökkent a különbség az Egyesült Államokban várható élettartamtól. Az 1970-es évekre a Szovjetunió vívmányai a tudományok, a technológia és a gazdasági növekedés terén aggodalommal töltötték el a nyugati hatalmakat. Sokan attól féltek, hogy a jövő a szovjet modellé lehet gazdasági sikerei alapján, számos nemkívánatos vonása ellenére.

1975 után a szovjet gazdasági növekedés feltűnően lelassult, technológiai fejlődésének mértéke szintén csökkent. 1985-re a szovjet vezetők tudták, hogy probléma van. Az Egyesült Államok gazdasága, a korábbi tendenciával ellentétben, egy évtizede gyorsabban fejlődött a szovjet gazdaságnál. Ráadásul a Reagan-adminisztráció által megkezdett fegyverkezési versengés 1981-ben súlyosan megterhelte a szovjet gazdaságot.

Mihail Gorbacsov 1985-ben került hatalomra, részint a szovjet vezetés azon felismerésének köszönhetően, hogy komoly gazdasági reformokra van szükség. A gorbacsovi reformok azonban nem tudták jelentősen javítani a GNP növekedésének mértékét, amely 1985 és 1989 között mindössze évi 2,2% volt az előző évtized 1,8%-os arányához képest (l. 2. táblázat).

A GNP növekedésének mértéke 1975 és 1989 között elmaradt ugyan a várakozásoktól a szovjet gazdaság korábbi eredményeihez képest, ám a gazdaság az összeomlástól messze volt. A szovjet gazdaság 1975 és 1989 között egyetlen évben sem mutatott csökkenő GNP-t, míg az Egyesült Államokban erre három évben is volt példa.

Az 1980-as évek végén egyes fogyasztási cikkek hiánya fokozódott, ami hosszú sorokat eredményezett a boltok előtt. Nyugati megfigyelők azt feltételezték ebben az időben, hogy ez a termelés összeomlását tükrözte. Pedig a hiányosságokat valójában az okozta, hogy a családi jövedelem gyorsabban emelkedett, mint a fogyasztási cikkek termelése. A “bűnösök” a gazdasági reformok voltak, amelyek decentralizálták az egyéni vállalkozási szintnek megfelelő jövedelem fölötti ellenőrzést.

Ennek megfelelően a családi anyagi jövedelem növekedése, amelynek mértéke az 1980-as évek közepén mindössze 3-4% volt évente, 1988-ban hirtelen 9,1%-ra, 1989-ben pedig 12,8-ra “ugrott”. A központi gazdaságirányítók által rögzített árak mellett a tehetős fogyasztók gyorsan “kifosztották” a boltokat, a valós fogyasztás mégis tovább növekedett. Bár az 1980-as évekbeli gazdasági teljesítmény nem volt igazán fényes, mégsem volt teljesen igaz az az elterjedt nézet, mely szerint a szovjet tervgazdálkodás összeomlott.

1990 és 1991 között azonban a helyzet megváltozott. Ezekben az években Gorbacsov és a szovjet kormány fokozatosan elvesztette a hatalmat a Borisz Jelcin ellenzéki politikus vezette mozgalommal szemben. 1990 májusában Jelcin megszerezte a hatalmat az Orosz Föderáció fölött, amely akkoriban a Szovjetunió egyik köztársasága volt. Az Orosz Köztársaság első embereként Jelcin fokozatosan át tudta venni a politikai és a pénzügyi irányítást a szovjet kormánytól. 1990 júniusában Jelcin rábírta az Orosz Köztársaság törvényhozó testületét, hogy nyilvánítsa ki egyeduralmát minden gazdasági forrás fölött az Orosz Köztársaságban. A gazdasági tervezés e folyamat során összeomlott, a roppant egységes szovjet gazdaság pedig gyorsan romlásnak indult (l. 2. táblázat). Ezt a gyengülést azonban nem a tervgazdálkodás szükségszerű megvalósíthatatlansága okozta; a visszaesés azért következett be, mert a tervgazdálkodás megszűnt, s ezzel a gazdaság hatékony koordináló eszközök nélkül maradt.

Az elit a kapitalizmust választja

Hogyan volt képes egy ellenzéki politikai mozgalom békés úton eltörölni a szovjet rendszert, amely egészen az 1920-as évek óta nem ütközött komoly belső ellenállásba? Erre a kérdésre a válasz Gorbacsovnak a szovjet rendszer megreformálására irányuló erőfeszítéseiben és ezeknek a szovjet társadalomra gyakorolt váratlan hatásaiban rejlik.

Gorbacsov és hívei úgy gondolták, a szovjet rendszer fő fogyatékossága a demokrácia hiánya. A szovjet rendszert az 1920-as évek óta sújtó komoly társadalmi és gazdasági problémák, valamint az 1975 után kezdődött viszonylagos gazdasági stagnálás okait ebben látták. Azzal érveltek, hogy a szovjet rendszernek a nép tényleges részvételével történő átalakítása mind a kormányban, mind a gazdasági döntéshozatalban valóban képes lenne kihozni a szovjet rendszerből a benne rejlő lehetőségeket.

Ennek megfelelően a peresztrojka (átalakítás) néven közismert gorbacsovi reformprogramnak három összetevője volt. A “glasznoszty”, ami a korlátozások feloldását jelentette az általános üzleti és politikai tevékenység terén, az állampolgárok számára a közügyekben való szabad részvétel lehetősége volt. A kormány demokratizálása a szabad választások intézményesítésével és a kommunista pártnak az államra kiterjedő szigorú ellenőrzésének eltörlésével lehetővé tette a nép számára a politikai hatalomban a szuverenitás kinyilvánítását. A gazdasági reformok a gazdasági tervezés demokratizálására és decentralizálására irányultak. Az új törvényhozás áthárított némi hatalmat a vállalkozás szintjére, ahol a dolgozóknak egyenlő joguk volt a vállalatigazgató megválasztására. A reformok révén megvalósult a piaci ellenőrzésnek egy korlátozott mértéke, ami nagyobb választási lehetőséget adott a fogyasztóknak és a termelés is megnövekedett.

A glasznoszty számos különböző, a Szovjetunió jobb jövőjét illetően más és más elképzelésekkel rendelkező politikai csoport virágzását eredményezte. A legnagyobb támogatásra három csoport talált. Az első a vezetés programja volt az átalakított szerkezetű és demokratikus szocializmus építéséről. A második a reformok előtti, tekintélyi elven alapuló rendszerhez való visszatérésre szólított fel. A harmadik álláspont hívei pedig egyre nyíltabban a szocializmusról való lemondást hirdették a kapitalizmus javára.

A glasznoszty lehetővé tette a vezetéssel szembehelyezkedő álláspontok támogatását, a szovjet politika demokratizálása pedig lehetővé tette az újonnan alakult szembenálló csoportok számára a hatalomért való versengést. A gazdasági reformtörekvések által előidézett gazdasági szakadás hozzájárult Gorbacsov és hívei általános támogatásának csökkenéséhez. A Borisz Jelcin vezette kapitalizmuspárti csoportosulás leginkább azért aratott győzelmet, mert megnyerte a pártállami elit elsöprő többségének, a szovjet társadalom legerősebb csoportjának támogatását.

Első pillantásra valószínűtlennek tűnik, hogy a pártállami elit a kapitalizmus mellett döntött. Olyan ez, mintha a római katolikus egyházi hierarchia hirtelen az ateizmus felé fordulna, vagy mintha az Egyesült Államokbeli Kereskedelmi Kamara a privát üzlet államosítására szólítana fel. Mégis pontosan ilyen látványos fordulat ment végbe a Szovjetunióban. Az 1980-as évekre a szovjet pártállami elit legtöbb tagja – a magas rangú tisztviselők a Kommunista Pártban, a kormányban és a gazdasági irányítás rendszerében – már régen nem hitt a rendszer ideológiájában.

Ahogy arról Alec Nove, Mervyn Matthews, Kenneth Farmer és más Szovjetunió-szakértők számoltak be tanulmányaikban, a II. világháború utáni szovjet elit nagyrészt ambíciózus, mindenfajta erős személyes meggyőződés nélküli személyiségekből állt, akik a hatalmat, a tekintélyt és az anyagi kiváltságokat hajszolva emelkedtek az elit soraiba. Amikor 1991 júliusában a szerzők egyike azt kérdezte Nyikolaj L.-től, a szovjet elit régi tagjától, tagja-e a Kommunista Pártnak, az így válaszolt: “Természetesen tagja vagyok a Kommunista Pártnak – de nem vagyok kommunista.” Amikor a gorbacsovi reformok lehetővé tették a rendszer jövőbeni irányvonaláról szóló vitákat, ennek az opportunista elitnek a tagjai saját érdekeik szerint értékelték az alternatívákat.

Az elit nagyrésze úgy érezte, a Gorbacsov által képviselt demokratizált szocializmus nem kedvez számukra. A demokratikus szocializmus azzal fenyegetett, hogy megfosztja őket attól az önkényes hatalomtól, amelyet a lakosság felett gyakoroltak, és hogy anyagi kiváltságaik lecsökkennek. A szovjet elit magában foglalta a szocialista eszmények néhány igazi hívét, köztük magát Gorbacsovot is, ők azonban csekély számú kisebbségben maradtak.

Egyes ellenzéki csoportok a reformok előtti szovjet rendszerhez való visszatérés mellett szálltak síkra. Meglepő módon azonban az elitnek csak kevés tagja találta meggyőzőnek ezt az álláspontot. Jóllehet a reformok előtti rendszer segítette őket az elitbe, anyagi kiváltságaikat mégis megszorították a régi rendszer szocialista törekvései. Nem rendelkezhettek magántulajdonnal vagy felhalmozott vagyonnal, és privilegizált életstílusuk teljes egészében a hierarchián belül elfoglalt pozíciójuktól függött. A fölöttes elégedetlensége alacsonyabb kategóriába való besoroláshoz, valamint a megszokottá vált luxus elvesztéséhez vezethetett. Amikor a régi rendszernek egy tucatnyi magas pozícióban levő híve 1991 augusztusában megpróbált államcsínyt végrehajtani, a puccskísérlet hamar megbukott, mivel a hatalomra pályázók jóformán semmiféle támogatásra nem találtak a szovjet eliten belül ahhoz, hogy visszaállítsák a régi rendszert.

A kapitalizmus ezzel szemben roppant vonzó volt az elit többsége számára. ők észrevették, mennyivel tehetősebben élnek Nyugaton a hozzájuk hasonló pozícióban levő emberek, nemcsak abszolút értelemben, de országuk átlagos életszínvonalához viszonyítva is. A szovjet rendszer óriási mennyiségű tőkével rendelkezett, és az elit tagjai megértették, hogy ha a rendszer kapitalistává alakul át, a legjobb pozícióba kerülhetnek ahhoz, hogy ennek a tőkének az új tulajdonosai lehessenek.

Valóban így is történt. Viktor Csernomirgyin, aki 1992 decembere óta Oroszország miniszterelnöke (volt 1998-ig – a szerk.), a szovjet korszakban földgázkitermeléssel- és feldolgozással foglalkozó miniszter volt. Ma a világ földgázkészletének a Szovjetunióban fellelhető 20-35%-át ellenőrző privatizált társaság, a Gazprom legfőbb részvényesének őt tartják, és a világ leggazdagabb emberei közé sorolják. Egy vizsgálat kimutatta, hogy a száz legtehetősebb orosz üzletember 62%-a korábban a szovjet pártállami elit tagja volt (a fennmaradó 38% zömének háttere nagy valószínűség szerint a szervezett bűnözés világában keresendő). Szintén kimutatták, hogy a posztszovjet Oroszországban a Jelcin elnök adminisztrációjában helyet foglaló magas rangú politikai vezetők 75%-a a szovjet elitből érkezett.

A szovjet elit tagjait nem söpörte el az alulról jövő demokratikus forradalom 1991-ben. Bukás helyett hatalmon maradtak, sutba dobták kommunista mivoltukat és folytatták a szovjet rendszer vagyonának egymás közötti felosztását.

1991 júniusában egy amerikai politológusnak, Judith Kullbergnek a moszkvai elitről készített tanulmánya megerősítette, hogy a kapitalizmus gondolata széles körben népszerű volt a szovjet társadalom legfelső rétegében. A tanulmányozott elit mintája alapján 77% támogatta a kapitalizmust, 12% a demokratikus szocializmust, 10% pedig a “kommunista vagy nacionalista” állásponton volt.

A szovjet átlagpolgárok nézetei között óriási különbségek mutatkoztak. 1991 májusában egy kérdőíves felméréseket végző amerikai cég, a Times-Mirror Center for the People and the Press széleskörű közvélemény-kutatást folytatott Oroszország európai részén. Arra az eredményre jutott, amelyre a fenti elitvizsgálat is: mindössze 10% favorizálta a reformok előtti rendszert. A közvélemény-kutatás szerint azonban 36% támogatta a demokratikus szocializmust, további 23% pedig a szociáldemokrácia svéd modelljét. Mindössze 17% akart “az amerikaihoz vagy a németországihoz hasonló kapitalizmust” (14%-nak nem volt véleménye). Ily módon a nagy többség (69%) kétségkívül egyfajta szocializmust vagy szociáldemokráciát akart és csak kevesen akartak nyugati típusú kapitalizmust. Más, akkoriban végzett közvélemény-kutatások még a Times-Mirror vizsgálatában látottaknál is kevesebb támogatóját találták a kapitalizmusnak.

A szovjet rendszer 1985 és 1991 közötti jelentős demokratizálása ellenére azonban az átlagpolgár politikailag passzív maradt. A társadalmi piramis csúcsán elhelyezkedő pártállami elitnek megvolt a hatalma ahhoz, hogy Gorbacsov törekvéseinek tömeges támogatottsága ellenére is felülkerekedjen Gorbacsov és hívei ellenállásán, és a Szovjetuniót a kapitalizmus felé fordítsa. Mivel Borisz Jelcin, a kapitalistapárti mozgalom vezetője intézményes hatalmat szerzett az Orosz Köztársaságban, mialatt Gorbacsov megőrizte az ellenőrzést a központi szovjet állam felett, a kapitalizmuspárti mozgalom törekvése a teljes államhatalomra megkövetelte a szovjet állam lebontását. Ennek a lépésnek nem volt legális vagy alkotmányos alapja, és az 1991-es referendum megmutatta, hogy a szovjet szavazók több mint háromnegyede ellenzi ezt. Oroszországnak a Szovjetuniótól való leválása volt az egyetlen járható út Jelcin és mozgalma számára, hogy véghezvigyék a kapitalista átalakítást.

A szocializmus jövője

A szovjet rendszer bukása nem azt bizonyítja, hogy egy köztulajdonon és gazdasági tervezésen alapuló rendszer működésképtelen, hanem azt, hogy egy viszonylagos egyenlőségre törekvő tervgazdálkodás, amelyet egy kiváltságos elit irányít, hosszú távon instabil rendszer. Amint a forradalom híveiből álló alapító nemzedék letűnik, az uralkodó elit végül rájön, hogy egy ilyen rendszer szocialista elemeinek fenntartása nem áll érdekében. A Szovjetunióban ez a folyamat a rendszer demokratikus szocializmussá való átalakítására irányuló kísérlet okozta zűrzavar közepette zajlott.

Kínában a pártállami elit szintén a saját érdekeit tartja szem előtt a gazdaságban, de más utakon jár. Ahelyett, hogy megszabadulni igyekeznének a kommunista párt uralmától, arra használják azt, hogy egy gyorsan fejlődő kapitalista szektort építsenek ki, amely végül felváltja majd a tervgazdálkodáson alapuló, köztulajdonban levő szektort. A vezető kínai párt tisztviselőinek gyermekei a családi kapcsolataikat használják ki, hogy jövedelmező pozíciót biztosítsanak maguknak az újonnan megjelent privát üzleti életben.

Csakis egy, a gazdaságban és a hatalomban egyaránt a népi szuverenitáson alapuló, demokratikus szocializmus lenne hosszú távon életképes. Ilyen rendszerben a jogait érvényesítő lakosság képes lenne ellenállni bármilyen kísérletnek, amelyet egy kisebbség kezdeményez, hogy a nép által megteremtett vagyon felett ellenőrzést nyerjen. Úgy gondoljuk, hogy a demokratikus szocializmus gazdasági teljesítmény és társadalmi igazság terén fölötte állna mind a szovjet típusú rendszernek, mind a kapitalizmusnak.

A gazdasági tervezésen keresztül a demokratikus szocializmus biztosítani tudja a teljes körű foglalkoztatottságot, képes elkerülni a recessziókat, és képes erőteljesen befektetni az emberi erőforrásokba, valamint az új technológiákba. Mivel nem lenne magántulajdonnal rendelkező, vagyonos réteg, a jövedelmet sokkal egyenletesebben lehetne elosztani, mint a kapitalizmusban. A kaptalizmusnak a profitért folyó elvakult harcával ellentétben a demokratikus szocializmus képessé tenné a lakosságot arra, hogy a gazdasági fejlődést a fenntartható gazdasági haladás útján vezesse előre. Egy ilyen út javítaná az életszínvonalat, csökkentené a munka nem kívánt formáira fordított időt, elkerülné a természeti környezet rombolását, és igazságosan osztaná szét a gazdasági fejlődés gyümölcseit.

A szovjet történelem azt mutatja, hogy a gazdasági tervezés és az állami vállalatok még az eltorzult szovjet formában is képesek gyors gazdasági fejlődést hozni. Az a hit, hogy a demokratikus szocializmus jól működne, nem támasztható alá történelmi példákkal, mivel ilyen rendszer még sehol nem létezett kiteljesedett formában. De a helyesen értelmezett szovjet tapasztalatokban sem található semmi, ami aláásná a demokratikus szocializmus ígéretét.

(Fordította: Tauszik Viktor)

[A tanulmány David Kotz és Fred Weir Revolution from Above: The Demise of the Soviet Union (New York, Routlege, 1997.) című könyve alapján készült.]

1. táblázat:

2. táblázat: