Történelem: a ráció új korszaka

Minden dolog azonos a maga történetével – miért éppen a történelem lenne kivétel? A marxista történettudományra is áll ez a Hegel-parafrázis – mutatja fel a szerző írásában. Marx hajdan közismert intenciója, miszerint „a filozófusok eddig csak különbözőképpen értelmezték a világot: a feladat az, hogy megváltoztassuk”, érvényes, de az érvényesség nem adottság. A világ megváltozott – a világértés, különösen a világ változásának megértése maga is változik, egyáltalán, a „megértés” mint olyan kétessé válik, szokás is ezt közhelyszerűen emlegetni, azzal a konklúzióval, hogy a világ megváltoztatása illúzió.

A 2012. október 1-jén elhunyt Eric John Hobsbawm történészt Magyar­országon igazán jól ismerik, hiszen Ránki György – a hazai marxista történetírás legjelentősebb alakja – Berend T. Ivánnal együtt még a hetvenes években kezdeményezte, hogy Hobsbawm a Magyar Tudomá­nyos Akadémia tiszteletbeli tagja legyen. Legfontosabb művei magyarul is olvashatók.1 Hobsbawm a maga világtörténelmi látásmódjával, kivételes erudíciójával magával ragadta kis és nagy országok olvasóközönségét évtizedeken keresztül. De Hobsbawm jelentősége messze túlmutat a történetírás szűkebb keretein. Nemcsak történetíró, történettudós volt ő, hanem nagy formátumú gondolkodó, a marxizmus XX. századi történetének egyik jelentős, igen befolyásos alakja is. 95 éves korában bekövetkezett halála alkalom volt arra, hogy munkásságát világmére­tekben számba vegyék, értékeljék, hiszen művei mára minden jelentős nyelven megjelentek, népszerűek, még Magyarországon is olvassák. A több száz, talán ezer nekrológ között alighanem az egyik legauten­tikusabb egy magyar szerzőé, a jeles munkásmozgalom-történészé, Jemnitz Jánosé, aki sok éven át személyes kapcsolatban, levelezésben állt E. J. Hobsbawmmal, s aki bizonyos értelemben „rendet tesz” a halá­la kapcsán Magyarországon is kibontakozott Hobsbawm-­recepcióban, amennyiben a marxista, kommunista történész életművét kiemeli az új korszak közhelyes, differenciálatlan antikommunista, antimarxista vagy politikailag zavaros, elfogult megítéléseiből, és ilyen értelemben Hobsbawm munkásságának történeti értékelésére szólít fel. Hobsbawm útválasztásai mindig konkrét történelmi feltételrendszerben értelmezhe­tők valamennyire is tudományos módon. Életének és gondolkodásának végső soron két összetartó eleme volt: a gyarmatosítással/fasizmussal/ nácizmussal terhelt tőkés rendszer meghaladásának problematikája és a meghaladási kísérletek társadalmi-­gazdasági, politikai lehetőségei, történeti feltételei. Hogy ez a kérdésfelvetés és Hobsbawm egész kritikai szellemisége eleve marxi inspirációjú, az nyilvánvaló, ám e gondolatkör történelmi változásai éppen olyan fontosak, mint maga a kiindulópont és szándék. Nem véletlen hát, hogy Hobsbawm haláláról megemlékezve mi egy 2004. novemberi, a Brit Akadémián elmondott beszédét publikáljuk.2Ezzel adósságot is törlesztünk, hiszen a marxista történetírás fejlődésé­ről, mibenlétéről ma is aktuális módszertani kérdéseket vetett ott fel. Mi sem természetesebb, hogy az Eszmélet – noha jelentős késéssel – közli azt a megnyilvánulását, amely a történész küldetéséről, arról a gyakorlati orientációról szól, amely a történetírást, illetve annak társadalmi-kritikai szerepét a XIX. századtól új perspektívába állította. Ez a (rendszer) kritikai látásmód akadályozta meg, hogy Eric Hobsbawm művei éppen a Szovjetunióban, a „szocializmus hazájában” megjelenhessenek. Alább következő beszéde a marxista történetírás történetének értékeléséhez és lehetséges pozitív perspektívájához nyújt adalékot. Mivel az Eszmélet maga is fóruma a marxista történetírásnak, a rendkívüli hatású marxista történetíró munkásságának népszerűsítését természetes feladatának tekinti. Különösen aktuális ma az a tézise, hogy a racionális történetma­gyarázat pozíciójának visszaállításában a marxista historiográfiának nö­vekvő és fontos szerep jut. E törekvés, szándékunk szerint, folyóiratunk lapjain is megnyilatkozik – a hobsbawmi értelemben.

A szerkesztőség

*

„A filozófusok eddig csak különbözőképpen értelmezték a világot: a fel­adat az, hogy megváltoztassuk.”

A marxista történetírás két, egymással párhuzamos úton fejlődött Marx híres, Tézisek Feuerbachrólcímű írása idézett tézisének két felével összhangban. A legtöbb olyan értelmiségi, a történészeket is beleértve, aki 1880 után lett marxista, azért tette e szemléleti fordulatot, mert a munkás- és szocialista mozgalmakkal karöltve meg akarta változtatni a világot; e mozgalmak pedig, jórészt marxista hatásra, egyre inkább politikai tömegerőkké fejlődtek. Ez az összefüggés a világmegváltó történészeket magától értetődően vezette el bizonyos kutatási területekhez, nevezetesen az átlagemberek vagy dolgozók történetének vizsgálatához. Bár e megközelítés természetesen vonzotta a baloldali gondolkodásúakat, ám eredetileg nem állt specifikus kapcsolatban a marxista interpretációval. És megfordítva, amikor ezek az értelmiségiek 1890-től kezdve feladták társadalmi forradalmár szerepü­ket, nagy valószínűséggel marxista meggyőződésükkel is leszámoltak.

Az 1917. októberi szovjet forradalom új lendületet adott ennek a szemléletnek. Ne feledjük azonban, hogy a marxizmust a jelentősebb, európai szociáldemokrata pártok formálisan nem adták fel az 1950-es évekig vagy még későbbi időszakig. Ez a ragaszkodás hívta életre a Szovjetunióban és a kommunista hatalmi befolyás alá került országokban a kötelező marxista történetírást. Az antifasiszta korszak felerősítette azt a motivációt, hogy marxistának kell lenni.

Az 1950-es évektől ez az ösztönző erő egyre vesztett hatásából a fejlett országokban – bár a harmadik világban cseppet sem -, noha az egyetemi oktatás kiterjesztése és a diáklázadások jelentős számban pro­dukáltak felsőfokú végzettségű új világmegváltókat az 1960-as években.

Közülük valóban sokan radikális gondolkodásúak lettek, de már nem nevezhetők egyértelműen – vagy egyáltalában – marxistáknak.

E feltámadás csúcspontját az 1970-es években, röviddel az előtt érte el, hogy megkezdődött a marxizmussal szembeni masszív ellenhatás – és döntően ismét politikai okok következtében. Az ellentámadás leg­erőteljesebb megnyilvánulása abban állt, hogy aláásta a hitet, miszerint az emberi társadalom bizonyos típusú megszervezésének sikerét a történelmi elemzés előre tudja jelezni és elő tudja mozdítani, bár ezt a hitet a liberálisok mind a mai napig nem adták fel. A történelem ekkor vált le a teleológiáról.

A szociáldemokrata vagy társadalmi-forradalmi mozgalmak bizony­talan perspektívái miatt nem tartom valószínűnek, hogy politikai moti­vációk alapján megismétlődne a marxizmushoz való megtérés. De itt mindenképp el kell kerülnünk a túlzott Nyugat-centrizmust. Ha annak alapján ítélem meg a helyzetet, hogy mekkora kereslet mutatkozik az én történelemkönyveim iránt, akkor meg kell állapítanom, hogy megnőtt az érdeklődés Dél-Koreában és Tajvanban az 1980-as évek óta, Törökor­szágban az 1990-es évek óta, és mostanában mutatkoznak jelei annak, hogy az arab nyelvű világban is élénkül az érdeklődés.

És hogy állunk a „világ értelmezésével”?

Ezen a ponton a történet egy kicsit más ugyan, de vannak a fentiekkel párhuzamos elemek. Itt annak a jelenségnek lehetünk tanúi, amit a történetírásban tapasztalható Ranke-ellenes3 reakciónak is nevezhe­tünk, amelynek a marxizmus fontos, ám nem mindig teljesen felismert, azonosított eleme volt. A Ranke-ellenes reakció eredendően kettős mozgalom volt.

Kétségbe vonta egyfelől azt a pozitivista meggyőződést, hogy a való­ság objektív struktúrája magában is magyarázza önmagát: csak arra van szükség, hogy a tudomány módszerét alkalmazzuk a valóság vizsgála­tára, magyarázzuk meg, miért éppen úgy történtek a dolgok, ahogyan történtek, és fedezzük fel a wie es eigentlich gewesent (ahogyan az valójában volt). A történetírás minden történész számára az objektív realitásban van lehorgonyozva – abban a realitásban, hogy mi is történt a múltban. De a történetírás nem tényekből, hanem problémákból indul ki, és azt kívánja tőlünk, hogy kutassuk ki: az effajta problémák – para­digmák és koncepciók – hogyan és miért formálódnak meg eltérő társa­dalmi/kulturális környezetben és eltérő történelmi hagyományok között.

Másfelől a Ranke-­ellenes mozgalom közelebb akarta hozni a társada­lomtudományokhoz a történelmet, és ilyenformán egyfajta generalizáló tudományág részévé tenni, amely képes megmagyarázni az emberi társadalom múltjában végbement átalakulásokat. A történelmet valami olyasminek gondolták, amit Lawrence Stone4 így fogalmazott meg:

„a fontos miért-kérdésekre keres választ”. Ez a „társadalmi fordulat” nem magából a történetírásból eredt, hanem a társadalomtudományokból, amelyek némelyike éppen kialakulóban volt, és amelyek maguk is fejlődő, másképpen fogalmazva, történeti tudományágakként jöttek létre.

Amennyiben Marxot tekinthetjük a tudományszociológia megalapí­tójának, a marxizmus valóban hozzájárult az első ilyen mozgalomhoz – noha tévesen támadták állítólagos vak objektivizmusáért. Másfelől, a marxista eszme legismertebb hatása, a gazdasági és társadalmi ténye­zők hangsúlyozása, sosem volt specifikusan marxista jelenség, noha azt nagyban előrelendítette a marxista elemzés. Ez is része volt annak az 1890-es évektől megfigyelhető, általános történetírói mozgalomnak, amely csúcspontját az 1950-es, 1960-as években érte el, az én generáci­ómban működő történészek hasznára, akik abban a nagy szerencsében részesültünk, hogy e tudományág átformálói lehettünk.

Ez a társadalmi-gazdasági vonulat tágabb volt, mint a marxizmus. Olykor marxista szociáldemokratáktól származott a kezdeményezés, hogy gazdaság- és társadalomtörténettel foglalkozó intézményeket és folyóiratokat hozzanak létre (így például a Vierteljahrschrift című folyóira­tot 1893-ban). Ám Nagy-Britanniában, Franciaországban és az Egyesült Államokban nem ez volt a helyzet. Ahogy még Németországban sem, ahol a gazdaságtan erősen történeti szemlélete ellenére is meglehető­sen távol állt a marxi szemléletmódtól. A gazdaságtörténet csak a XIX. századi harmadik világban – Oroszországban és a Balkánon -, majd a XX. századiban vett elsődlegesen társadalmi-forradalmi orientációt az összes többi „társadalomtudományhoz” hasonlóan, s ennek következ­tében erősen vonzódott Marhoz.

Marx hatása a történelemre

A legtöbb marxista történész történeti érdeklődését nem annyira az „alap” (a gazdasági infrastruktúra) vizsgálata kötötte le, hanem inkább az alap és a felépítmény viszonyának elemzése. A specifikusan marxista történészek száma mindig is relatíve csekély volt. Marxnak a történe­lemre gyakorolt legjelentősebb hatása azoknak a történészeknek és társadalomtudósoknak a munkássága révén érvényesült, akik átvették Marx kérdéseit – attól függetlenül, hogy adtak-e e kérdésekre alternatív válaszokat vagy sem. Másfelől pedig a marxista történetírás jócskán előrelépett ahhoz képest, amilyen Karl Kautsky és Georgij Plehanov5 idején volt; ezt jobbára annak köszönheti, hogy más tudományágak (ne­vezetesen a társadalomantropológia) és a Marx gondolatainak hatása alatt álló, illetve Marxot kiegészítő gondolkodók, mint például Max Weber6 munkássága megtermékenyítették.

Nem azért hangsúlyozom e történetírói áramlat általános jellegét, hogy alábecsüljem a benne rejlő eltérő álláspontokat vagy az alkotóelemei közötti különbségeket. A történetírás megújítói mind ugyanazokat a kér­déseket tették fel és ugyanazokat az intellektuális harcokat vívták meg, függetlenül attól, hogy inspirációikat a humán földrajzból, a Durkheim-féle szociológiából7 és a statisztikatudományból merítették-e, mint Francia­országban (az Annales-iskola és E. Labroussemunkássága), vagy a weberi szociológiából, mint a Historische Socialwissenschaft a Német Szövetségi Köztársaságban, vagy a kommunista párt marxista történé­szeinek munkáiból, akik a történetírás modernizációjának legmeghatá­rozóbb jelentőségű szereplői voltak Nagy-Britanniában, de legalábbis ők voltak e modernizáció legfontosabb folyóiratának alapítói.

Ezek a kutatók akkor is szövetségeseknek tekintették egymást a törté­netírásban mutatkozó konzervativizmus elleni harcban, ha egymás iránt ellenséges politikai vagy ideológiai álláspontot képviseltek, mint mondjuk Michael Postan8 és brit marxista tanítványai. A haladás e szövetségének klasszikus megtestesülése volt az 1952-ben alapított Past & Present című folyóirat, amely meglehetősen nagy befolyásra tett szert a törté­nészvilágban. Sikerét az adta, hogy az ifjú marxisták, akik alapították, nyomatékosan elutasították az ideológiai kizárólagosság elvét, a másféle ideológiai indíttatású, fiatal modernizáló történészek pedig hajlandónak mutatkoztak arra, hogy melléjük álljanak, mi több, azt is felismerték, hogy nem állnak az együttműködés útjában ideológiai és politikai különbségek. A haladásnak ez az egységfrontja elképesztő hatékonysággal működött a második világháború befejezését követően egészen az 1970-es éve­kig, illetve a Lawrence Stern által megfogalmazott „a történeti diskurzus természetében bekövetkezett széles spektrumú változásokig”. Ez a folya­mat az 1985-ös válságig tartott, amikor a mennyiségi helyébe a minőség tanulmányozása lépett, a makrotörténetet felváltotta a mikrotörténet, a strukturális elemzés helyébe a narratíva, a társadalmi elem helyébe pedig a kulturális elem került.

Azóta a modernizálásért harcoló koalíció védelembe szorult vissza – még az olyan nem marxista komponensek is, mint a gazdaság- és társadalomtörténet.

Az 1970-es évekre a történetírás fősodra ilyenformán átalakult – nem kis mértékben annak hatására, hogy a marxista gondolkodásban meg­fogalmazódtak a „nagy kérdések”; ezzel kapcsolatban történetesen azt írtam: „Manapság gyakran lehetetlen megmondani, hogy egy adott művet marxista vagy nem marxista szerző írt-e, hacsak a szerző nem fogalmazza meg nyíltan ideológiai álláspontját… Várakozással tekintek azon korszak elé, amikor már senki nem kérdezi meg, hogy egy adott szerző marxista-e vagy sem.” De, mint azt ugyancsak szóvá tettem, na­gyon távol voltunk az ilyen utópiától. Éppen ellenkezőleg állt a helyzet. Azóta is egyre nő az igény mindaz iránt, amit csak a marxizmus tud a történetírásba integrálni. Manapság nagyobb ez az igény, mint az ko­rábban hosszú ideig tapasztalható volt. A megnövekedett igény egyrészt abból fakad, hogy a történelmet meg kell védeni azokkal szemben, akik tagadják, hogy képes lenne a világ megértésében segítségünkre lenni, másrészt abból, hogy a tudományok terén jelentkező új fejlemények új problémaköröket tűztek a történetírás napirendjére.

Módszertanilag az a legjelentősebb negatív fejlemény, hogy egy sor akadály épült be a történelemben végbement-végbemenő események és a mi befogadói, értelmezői képességeink közé. Sokan már azt is kétség­be vonják, hogy volna bármilyen valóság, amely objektíve létezik s nem pedig a szemlélő teremtette-e különböző és változó célok érdekében. Az az állítás is megfogalmazódott, hogy soha nem tudunk áthatolni a nyelvi korlátozottság falain, vagyis azon koncepciók korlátain, amelyek az egyetlen lehetséges módját jelentik annak, hogy a világról – beleértve a múltat is – érdemben beszélhessünk.

Ez a vízió értelmetlenné tenné azt a kérdést is, vajon léteznek-e rend­szerek és szabályszerűségek a múltban, amelyekről a történészek jelen­tőségteljes megállapításokat fogalmazhatnak meg. Időközben a kevésbé teoretikus hajlamú történészek azt az álláspontot hangoztatják, hogy a múlt folyamata túlságosan is esetleges ahhoz, hogy általánosítható vagy okszerűen magyarázható lehetne, mivel a történelemben végtelen számú lehetőség adott. Azt is mondhatjuk, hogy bármi megtörténhetett vagy megtörténhetett volna. Ezek a kijelentések implicite mindenféle tudomány ellen hatnak. Nem akarok most foglalkozni azokkal az ennél is triviálisabb kíséretekkel, amelyek célja, hogy visszatérjünk a múltbeli gyakorlathoz: vagyis oda, hogy egyesek megpróbálják visszavezetni a történelmi folya­matot a felső politikai vagy katonai döntéshozók köreihez, az eszmék és „értékek” teljhatalmához, vagy a történelmi vizsgálódást lefokozni a múlt iránt tanúsított empátiára, ami persze fontos, de önmagában elégtelen.

„Az én igazságom éppen annyira érvényes, mint a tied”

A legfőbb, a történetírást közvetlenül politikailag fenyegető veszély manapság az „univerzalizmus-ellenesség” vagy más szóval ez a szem­lélet: „a tényektől függetlenül az én igazságom éppen annyira érvényes, mint a tied”. Ez természetesen vonzza a különféle identitáscsoportokkal foglalkozó történetírást, amely számára a történelem központi kérdése nem az, hogy mi történt, hanem az, hogy hogyan érintették a történtek az adott csoport tagjait. Ami az ilyenfajta történelemszemlélet számára fontos, az nem a racionális magyarázat, hanem a „jelentés”, nem az, ami történt, hanem az, hogy az adott csoport tagjai, akik magukat – vallási, etnikai, nemzeti, nemi, életmódbeli vagy egyéb alapon – a csoporthoz nem tartozókkal szemben határozzák meg, hogyan éreznek a történelmi eseményekkel kapcsolatban.

Az identitáscsoport-történelemre a relativizmus csábítása hat. Számta­lan okból az utóbbi harminc év az érzelmi alapon eltorzított, óriási tömegű történelmi valótlanságok és mítoszok kiművelésének aranykora volt. Ezek némelyike közveszélyes: gondoljunk csak Indiára a BJP9 időszakában, az Egyesült Államokra, Silvio Berlusconi Olaszországára, nem is beszélve sokféle új nacionalizmusról – akár van mögöttük fundamentalista vallási támogatás, akár nincs.

E folyamat végtelen sok hatásvadász elemet és elhanyagolható eredményt produkált a nacionalisták, a feministák, a homoszexuálisok, a feketék és sok más, a csoporttörténelem peremén létező egységek­kel kapcsolatban – ugyanakkor a kultúratudományok terén ösztönzött is néhány elképesztően érdekes, új történelmi fejleményt, így például a „visszaemlékezések újfajta fellendülését eredményezte a modern történettudományban”, ahogyan Jay Winter10 e jelenséget leírja, és amelynek a Pierre Nora által kiadott, hét kötetes Les Lieux de Mémoire [Az emlékezet helyei] (Párizs, Edition Gallimard, 1984-1992) jó példája.

Itt az ideje annak, hogy újra szövetséget kössenek azok, akik hinni szeretnének a történelemben mint az emberiség átalakulásának fo­lyamatára irányuló racionális vizsgálódásban, mert akkor felléphetnek azokkal szemben, akik politikai céljaiknak megfelelően szisztematiku­san eltorzítják a történelmet, meg azokkal a jóval általánosabban vett relativistákkal és posztmodernistákkal szemben, akik tagadják e racio­nális vizsgálódás lehetőségét. Mivel a relativisták és posztmodernisták némelyike baloldalinak tekinti magát, ezzel politikailag váratlan módon oszthatja meg a történészeket. Úgy vélem, a marxista megközelítés az ész frontjának rekonstrukciója folyamatában az egyik szükséges komponens, ahogyan az 1950-es és 1960-as években is volt. Valóban, a marxista közreműködés talán még jelentősebb ma, mivel a koalíció többi résztvevői, például a poszt-­braudeliánus Annales és a strukturális­funkcionális társadalomantropológia által ihletett történészek, hátat for­dítottak a küzdelemnek. A társadalomantropológiát mint tudományágat különösen is érzékenyen érintette a fejvesztett menekülés a posztmo­dern szubjektivitás irányába.

Az emberiség evolúciós történelme

Míg a posztmodernisták tagadják a történelmi megértés lehetőségét, a történészek viszont szinte teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy olyan új fejlemények születtek a természettudományokban, amelyek az em­beriség evolúciós történetét megkerülhetetlenül újra napirendre tűzték. A természettudományok ezt kétféleképpen érték el.

Először is azzal, hogy az új DNS-elemzés a homo sapiens mint faj fejlődésének a korábbinál tudományosan megalapozottabb kronoló­giáját teremtette meg, és különösen nagyot lendített annak időrendi tisztázásán, hogy az írásos források megjelenése előtt hogyan terjedt el fajunk eredeti afrikai bölcsőjétől a világ többi részeiben. Ugyanakkor elősegítette az ebből következő fejlemények kronológiájának tisztá­zását is. Ezzel egyidejűleg megalapozta az emberiség – földrajzi és paleontológiai szempontok szerinti – meghökkentően rövid történetének elméletét, és egyszeriben kihúzta a talajt az újdarwinista11 szocio-biológia redukcionista magyarázata alól. A kollektív és egyéni emberi életnek az elmúlt tízezer évben, vagy pontosabban a megelőző tíz generáció életében bekövetkezett változásai túlságosan jelentősek ahhoz, hogy a gének adta magyarázaton keresztül is tisztán a darwini fejlődési mecha­nizmussal magyarázzuk. A változások a kulturális és nem a genetikus mechanizmusok révén járulnak hozzá a szerzett tulajdonságok gyorsuló örökléséhez – azt hiszem, Lamarck12 így, az emberi történelem révén áll bosszút Darwinon. És cseppet sem segít, ha biológiai metaforákba öltöztetjük a dolgot – „mémeket”13 mondunk „gének” helyett. A kulturális és a biológiai öröklés nem azonos elvek szerint működik.

Egyszóval, a DNS-forradalom az emberi faj evolúciójának specifikus történeti kutatómódszerét igényli. Továbbá a világtörténelemhez is racionális keretet biztosít számunkra; mégpedig olyan keretet kínál a történelemhez, amely a Földet a maga teljességében teszi meg a tör­ténelmi kutatások alapegységének, nem pedig a Föld egyik alárendelt területét vagy egy tetszőleges partikuláris környezetét állítja vizsgálatá­nak középpontjába. A történelem a homo sapiens biológiai fejlődésének továbbvitele más eszközökkel.

Másodszor pedig, az új evolúciós biológia leszámol a történelem és a természettudományok közötti kategorikus megkülönböztetéssel, amit már jelentősen meggyengített a természettudományoknak az elmúlt évti­zedekben tapasztalt szisztematikus „historizációja”. Luigi Cavalli-Sforza, a DNS-forradalom egyik multidiszciplináris úttörője így ír: „Intellektuális élvezet a tudományágak közötti, sokféle hasonlóságot felfedezni, ame­lyek egyike-­másika hagyományosan a kultúra két, ellentétes oldalához, a természettudományhoz és a társadalomtudományhoz tartozik”. Rövi­den, e fejlemény áthidalja a hamis vitát arról, vajon a történelem egzakt tudomány-e vagy sem.

Harmadszor, ez a lépés szükségszerűen visszavezet minket az embe­riség evolúciójának a régészek és őstörténészek által elfogadott alapvető magyarázatához, aminek lényege, hogy fajunk és a környezet közötti interakciók módszereit, illetve azt tanulmányozzák, ahogyan az ember egyre inkább ellenőrzése alá vonja környezetét. Ez pedig annyit jelent, hogy azokat a kérdéseket kell feltennünk, amelyeket Marx fogalmazott meg. A „termelési módok” (vagy nevezhetjük, ahogy akarjuk), amelyek a termelés technológiájában, a kommunikációban és a társadalomszer­vezetben – sőt, a haderőben is – bekövetkezett jelentősebb újításokon alapultak, döntő jelentőségűek voltak az emberiség evolúciója szempont­jából. Az innovációk – amint azt Marx is hangsúlyozta – sem a múltban nem jöttek létre, sem a jelenben nem születnek maguktól. Az anyagi és kulturális erők, illetve a termelési viszonyok nem választhatók el egy­mástól. Ezek a készen kapott történelmi szituációkban tevékenykedő emberek produktumai („maguk csinálják történelmüket”), igaz, ezek az emberek persze nem is légüres térben tevékenykednek – még csak nem is a feltételezett racionális számítás légüres terében.

Ugyanakkor a történelem új perspektívái visszavezethetnek bennün­ket a lényegi, bár a múlt kutatói által tökéletesen soha nem tudatosított feladathoz: a „totális történelemhez”. Nem „a minden dolgok történe­téhez”, hanem a történelemhez mint láthatatlan szövethez, amelyben minden emberi cselekedet szála egymáshoz kötődik. Nem a marxisták az egyetlenek, akik magukévá tették ezt a célt (hanem például Fernand Braudel is), de ők voltak legkitartóbb képviselői, ahogyan azt egyikük, Pierre Vilar megjegyezte.14 Marxhoz hasonlóan ő is elutasította „a törté­nelem különböző részterületei közötti merev felosztást vagy átjárhatatlan elkülönítésüket. Az elemzés, természetesen, mindenféle kutatás lényegi eleme marad, és a történészszakma nem lehet meg specializáció nélkül. Ám a közgazdaságtan önmagában sose fog teljesen számot adni minden gazdasági jelenségről, ahogyan a politikaelmélet sem tud minden politikai jelenséget magyarázni, és a spirituális szféra elmélete sem ad magya­rázatot az összes spirituális kérdésre. Minden egyes konkrét esetben a probléma mindezek interakcióján alapszik.”

Azon nagy jelentőségű elméleti problémák sorában, amelyeket e távlatok fölvetnek, különösen fontos az a kérdés, amely visszavezet bennünket az emberi történelem fejlődéstörténetéhez. Ahhoz a konf­liktushoz, ami egyfelől a neolitikus kortól a nukleáris korszakig ható, a homo sapiens átalakulásához hozzájáruló erők, másfelől pedig azok között az erők között feszül, amelyek célja az emberi közösségek és a társadalmi környezet változatlan újratermelésének és stabilitásának fenntartása. A történelemben többnyire a változást gátló erők – bár akadnak kivételek – hatástalanították a nyílt végű, bizonytalan kimenetelű változásokat. Ma ez az egyensúly egyértelműen egy irányba billent el. És ez az egyensúlytalanság, aminek megemésztése meghaladhatja az emberiség képességeit, szinte teljes bizonyossággal meghaladja a tár­sadalmi és politikai intézmények ellenőrző képességét. Talán a marxista történészek, akiknek lehetőségük volt reflektálni az emberiség közös, XX. századi vállalkozásainak nem szándékolt és nem akart következménye­ire, legalább segíteni tudnak nekünk abban, hogy megértsük, hogyan következett be mindez.

Fordította: Baráth Katalin

Eredeti megjelenés: Le Monde diplomatique, 2004. december