"A kommunizmus fekete kőnyve" propaganda céljából íródott – így méltán futott be szép karriert. A recenzió a könyv állításait a történelmi tényekkel szembesíti. (Stephane Courtois: Le livre noir du communisme. Robert Laffont, Párizs, 1997.)
Hosszú idő elteltével a számok már csak megközelítő pontosságúak, és csak a nagyságrendre vonatkozóan adnak információt. A sétifi megtorlás (1945) áldozatainak számát a becslések hatezer és 45 ezer közé teszik. Madagaszkáron (1947) állítólag 80 ezer áldozat volt. Az Indokínára (1945–54) vonatkozó számok a források szerint 800 ezer és 2 millió között váltakoznak, Algériában (1954–62) pedig 300 ezer és 1 millió között. Ha Tunéziát és Marokkót figyelembe sem vesszük, és eltekintünk attól is, hogy megemlítsük a franciák felelősségét a közelmúlt olyan katasztrófáival kapcsolatban, mint a ruandai népirtás, ezek a gyászos adatok akkor is azt mutatják, hogy – ha az áldozatok számával összevetjük Franciaország népességének nagyságát – Franciaország a század második felének tömeggyilkos országainak élmezőnyébe tartozik.
Oly megátalkodott makacssággal folytatta a gyilkolást, hogy azt is mondhatnánk: e bűn bele volt kódolva az akkori politikai rendszerbe. Mert hiszen bűnről van szó. A két évtizeden keresztül, két kontinensen is folytatott megtorlás jellegében olyan volt, amilyennek az új francia büntetőtörvénykönyv az emberiség elleni bűnöket definiálja: “Rendszeresen ismétlődő tömeges kivégzések, emberek elrablása és eltűnése, emberek megkínzása és más embertelen cselekedetek.”
A Francia Kommunista Párt volt az egyetlen jelentős politikai szervezet, mely fellépett ez ellen az egyszerre kegyetlen és őrült gyakorlat ellen. A párt veteránjai jól emlékeznek erre a nehéz harcra, melyet szinte teljesen magukra hagyatva kellett megvívniuk. A túloldalon ez a múlt semmi gondot nem okoz, és François Bayrout, aki annak a kereszténydemokráciának a politikai örököse, amely bármely más politikai szervezetnél mélyebben kötődött a gyarmati elnyomáshoz, nemigen zavarták a múlt emlékei, amikor a képviselőházban a széksorok alkotta félkör másik oldalán ülőknek felmutatta A kommunizmus fekete könyvét. Úgy tűnik, a memória is képes érdekes változásokra.
A tények eltorzítása
Egyetlen könyv? Inkább könyvek. Egy rendhagyó gyűjteményes kötet, melyhez a mű szerkesztője, Stéphane Courtois írt bevezetést és utószót, megpróbálván megadni az egész mű irányultságát. A kiadótól megtudjuk, hogy az előszót eredetileg az időközben elhunyt François Furet írta volna. Ez esetben bizonyára egy okos előszót olvashattunk volna. Stéphane Courtois más eszközökkel élt: az általa írt szöveg a történetírásban fel-felbukkanó publicisztikai technikákat látszik szentesíteni. (Így aztán, miközben a “fotók okozta sokkhatásról” értekezik, hosszasan panaszkodik is a könyvbeli illusztrációs anyag szegényessége kapcsán.) Posztulátumai a jelszavak hatékonyságával vetekednek. A kommunizmus úgy hordja magában a terrort, mint felhő a vihart. Ez öröktől fogva és mindörökre bele van írva genetikus–politikai kódjába.
Vajon nincs-e a VIII. Henrik által 1535-ben lefejeztetett Morus Tamásnak, az Utópia írójának emlékműve a Kreml tövében? Ahelyett, hogy minden kommentár nélkül, egyszerűen felvesszük a kommunizmus bűneinek listájára a volgai németek 1941-es deportálását, nem lett volna-e méltányosabb megemlíteni azt, hogy nyilvánvaló stratégiai megfontolások legalább részben igazolják ezt a tettet egy olyan órában, amikor az ország a túlélésért harcolt? Meg azután az Amerikai Egyesült Államok is minden formaság nélkül az egész háború időtartamára internálta az esetenként már igen régóta az országban élő japán bevándorlók ezreit, akik pedig biztosan nem jelentettek hasonló potenciális veszélyt.
Az ennyire megszállott acsarkodás már szinte lehangoló. Nincs-e így is elég okunk az elborzadásra? Az áldozatoknak a propaganda eszközeiként való felhasználása mintha már a szenvedéseik iránti közönyről tanúskodna.
Csakhogy Stéphane Courtois ambiciózus célt tűzött maga elé: tudván, hogy a nácik bűnei, nevezetesen az európai zsidóság kiirtásának kísérlete úgy vésődött be az emberiség kollektív emlékezetébe, mint a legnagyobb szörnyűségek egyike, analógiát kíván felállítani a nácizmus és a kommunizmus között. A nácizmus 25 millió áldozata egyfelől, másfelől a kommunizmus áldozatainak 100 millióra becsült száma, és máris itt lenne a bizonyíték, hogy a második rendszer négyszer olyan bűnös, mint az első. Annyi bizonyos, hogy az áldozatokat nem lehet összehasonlítani. A zsidókat és a cigányokat zsidó, illetve cigány voltuk miatt gyilkolták meg. Bár a forradalmi retorika követelményei miatt a bolsevikok kijelentései távolról sem voltak tekintettel a nüanszokra, ezeket idézve Stéphane Courtois-nak mégis el kell ismernie, hogy a bolsevikok, amikor a burzsoá, kulák stb. ellenség likvidálását követelték, ezekkel mint “osztállyal” szemben léptek fel. Bevezeti tehát az “osztályirtás” fogalmát, amely szerinte pontosan azonos a “népirtással”. Csak ámulhatunk ezen a merész gondolati csúsztatáson. A nácik szemében egy zsidó fogantatásától a haláláig pusztán zsidósága által definiáltatott. Egy, a javaitól megfosztott burzsoá azonban nem burzsoá többé. A francia forradalom meg akarta semmisíteni az arisztokráciát mint osztályt vagy mint kasztot (ez részben sikerült is). Azonban a hajdani arisztokratákat, miután megfosztották őket címeiktől és privilégiumaiktól, nem küldték automatikusan vérpadra, vagy legalábbis közülük kevesebben végezték ott, mint a munkások vagy a parasztok közül.
Stéphane Courtois ezt írja: “A sztálini rezsim által szándékosan előidézett éhínségnek kitett ukrajnai kulákcsalád gyermekének éhhalála ugyanannyit ‘ér’, mint a nácik által a varsói gettóban halálra éheztetett zsidó gyermek halála.” Ez az összehasonlítás azonban semmit sem ér, hiszen amennyiben az az ukrajnai gyermek túlélte az átmeneti éhínséget, a továbbiakban lehetősége volt az életre, míg az éhínséget túlélő gettóbeli zsidó gyermekre Treblinka gázkamrája várt.
A tények eltorzításában Stéphane Courtois egészen odáig elmegy, hogy megemlíti az SS-főnök, Rudolf Hess nevét is, mégpedig egy, a szovjet táborokról szóló dokumentációval kapcsolatban, melyet állítólag alárendeltjei állítottak össze számára. Ennek alapján hozta aztán létre Rudolf Hess Auschwitz-ot, mely tábort azonban egyetlen gondolkodó lény sem hasonlíthat össze még a Gulág legszörnyűbb létesítményeivel sem. Stéphane Courtois és a hozzá hasonlók mindig is belebotlanak a Shoah letagadhatatlan egyediségébe.
A megszüntetett tér és idő
Nicolas Werth-nek köszönhetően, aki több mint 250 oldalt – könyvet a könyvben – szentel a Szovjetunióbeli erőszak, megtorlás, terror témájának, végre elbúcsúzhatunk ettől a 30-as évek legrosszabb agit-propját idéző előszótól, és megkönnyebbülten merülünk el ismét a történelemben. De miért kellett ennek a figyelemreméltó munkának egy ilyen kétes környezetben megjelennie? És főleg, miért kellett ennyire redukálni a témát? A szerkesztő, Stéphane Courtois, aki kedveli a fellengzős kijelentéseket, Sztálinnal kapcsolatban a következőt jósolja: “Kétségtelen, hogy a Történelem a XX. század legnagyobb politikusaként tekint majd Sztálinra, amiért sikerült neki az 1922-es kis Szovjetuniót egy szuperhatalom rangjára emelnie.”
A legkevesebb, amit mondhatunk az az, hogy Nicolas Werth tanulmánya nem adja meg a kulcsot ehhez a vitathatatlan felemelkedéshez. Senki sem kételkedik abban, hogy a szovjet társadalom olyan erőszakos és olyan megkínzott volt, mint amilyennek ő aprólékos pontossággal leírja. De ez a társadalom nemcsak ilyen volt, hiszen sem a Gulágon végzett kényszermunka (a maga közepesnél is gyengébb gazdasági teljesítményével), sem az általános lelki kényszer nem biztosíthatta azt a dinamizmust, mely valóban képes lett volna az ország átalakítására. A Szovjetunió történetét pusztán az ottani terror történetére redukálni éppen olyan téves, mintha a francia IV. Köztársaság történetéből csak a gyarmatokon elkövetett gyalázatos tetteket emelnénk ki, s figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy ez a rezsim mellesleg új lendületet tudott adni az országnak, a háború és a megszállás miatt meggyengült Franciaországot újra a prosperitás útjára vezette.
Egy ilyen témaválasztás távolról sem segíti elő a múlt megértését, sőt a jelent is enigmatikussá teszi. A nyugatiak – elsősorban az értelmiségiek – vak felelőtlenségét mélyen elítélő Stéphane Courtois felháborodása odáig terjed, hogy nagyon elcsodálkozik azon, hogy napjainkban “nyíltan forradalmi csoportok még tevékenykedhetnek, és teljes legalitást élvezve [a szerző kiemelése] terjeszthetik nézeteiket, és megvetően utasíthatják vissza az elődeik bűneire vonatkozó legkisebb kritikai észrevételt is.”
Keleten, a közvetlenül érintett népek sokkal tisztábban látnak e kérdésben. Ha az a rezsim, melyet elszenvedtek, nem lett volna más, mint véres megtorlások gyászos sorozata, mivel lenne magyarázható, hogy a kommunizmus eszméjének még mindig ennyi híve van ezekben az országokban? Mivel magyarázható, hogy Lengyelország, a Szovjetunió “ellenség-nemzete”, melynek kemény megpróbáltatásait Andrzej Poczkowski idézi fel a könyvben, alig néhány évvel a szovjet blokkból való kiszakadás után teljesen demokratikus módon neokommunista elnököt és neokommunista parlamenti többséget juttatott hatalomra?
Mit mondjunk végül a mű azon törekvéséről, mellyel megszüntetni kívánja az időt és a teret? A szerkesztő számára mindig és mindenhol egyedül a kommunista ideológia a felelős az állandó terrorért. A sommás ítélkezést elutasító Jean-Louis Margolin kitér a konfuciuszi hagyomány jelentőségére az ázsiai kommunista országokban (kivéve Kambodzsát), és hangsúlyozza e hagyomány különleges szerepét ezen országok közelmúltbeli történetében, beleértve annak legtragikusabb aspektusait is.
Kubáról értekezve Pascal Fontaine is megemlékezhetett volna a helyi caudillista tradícióról, melyet François Maspero oly részletesen elemzett Fidel Castróról írva. És végül miféle aberráció kell ahhoz, hogy ugyanúgy ítéljük el a nicaraguai sandinistákat (akik vállalták a demokratikus megmérettetést), mint a Fényes Ösvény dühödt őrültjeit?
Egy nagy hiány: az ellenfél. A könyvben minden kommunista kísérletet úgy írnak le, mintha üvegbúra alatt zajlott volna le, a külvilágtól teljesen elvágva. Miért nem tesz említést Nicolas Werth a külföldi intervenciós erőkről, melyek elkeseredetten igyekeztek megfojtani a fiatal bolsevik forradalmat? Ha van Kuba történelmében központi jelentőségű esemény, az minden bizonnyal annak az inváziós seregnek az 1961-es partraszállási kísérlete, melyet a világ legerősebb hatalma látott el fegyverekkel. Ezzel kapcsolatban megtudhatjuk, hogy a sziget katonai körzetekre volt osztva, s az egyes körzetek védelmét a forradalmi védelmi bizottságok látták el. De a disznó-öbölbeli eseményekről a szerző csak annyit közöl, hogy Fidel Castro ezt használta fel “ürügyként” arra, hogy betiltsa a La Quincena magazint!
Az amerikaiaknak arról a szándékáról, hogy bármi áron – többek között a kikötők elaknásításával – végezzenek a sandinistákkal, még csak említés sem történik. Tudjuk pedig, hogy a bekerítettség érzete, a külföldi intervenció és a blokád fenyegetése milyen termékeny talajt jelent a paranoiás megtorláshoz. E momentumok elhallgatása kétségkívül lehetővé teszi a szerzőknek, hogy úgy írják le a gonosz erőit, hogy azok lényegi, belső perverzitása világosan megmutatkozzék, szemben egy, a szigorúan a passzív és borzadó néző szerepére kárhoztatott világgal. Ez a szemfényvesztés azonban annulálja a dialektikát, amely pedig a történelem vázát adja, s amely nélkül az nem más, mint “egy idióta által elmesélt, zajos, dühös, és semmit sem jelentő történelem”.
A másik hiányosság: az emberi tényező. Kell-e még ismételni, hogy a kommunizmus hívei egy olyan eszméhez csatlakoztak, amely univerzálisnak és felszabadító jellegűnek határozta meg magát? Az, hogy ez az ideál eltorzult, semmit nem von le motivációjuk őszinteségéből. És pusztán ennyi elég ahhoz, hogy megkülönböztessük őket náci ellenfeleiktől, akiknek nyíltan vallott programja az volt, hogy egy magasabbrendűnek mondott “faj” uralma alá hajtsák az alacsonyabbrendűnek bélyegzett népeket, és azokat, ha nem is mindig kiirtásra, de mindenképpen szolgasorsra szánták. Az emberiség számára elfogadható nácizmus elképzelhetetlen: magában a fogalomban ott van az ellentmondás.
Még a kommunista ideál eltorzulásából következő döbbenetesen nagy számú áldozatot figyelembe véve sem tagadható, hogy ez az eszme a remény hordozója volt az egész világon. Kétségtelen, hogy a Kommunista Internacionálé történetének vannak sötét fejezetei, de működését oly sommásan elítélni, ahogy azt Stéphane Courtois és Jean-Louis Panné teszik, az már a karikatúra határát súrolja. Több az igazság a “forradalom utazó ügynökeivel” kapcsolatban Malraux, Koestler vagy akár Jan Valtin műveiben, mint ezeken az oldalakon, ahol a szerzők egyszerűen gyilkológépekként írják le őket, akik még sokáig megmaradnak az emberiség emlékezetében.
A nácizmus történelmi szankciója végleges, veresége tette azzá: az állítólagos felsőbbrendű embereket lefegyverezték és hazaküldték. A kommunizmus becsülete és jövője az Artur Londonhoz hasonló militánsokban ölt testet, aki életét egy nemes ügynek áldozva végigszenvedte azt, hogy először az ellenség deportálja és kínozza meg, majd megélte azt a tragédiát is, hogy azok kínozzák meg, akiket az övéinek hitt: megőrölte őt ez a kegyetlen gépezet, és mégis hű maradt ifjúkora ideáljához.
A jelen súlya
Ami pedig a kapitalizmus fekete könyvét illeti, nos az mindennap itt íródik szemünk előtt, a saját életünkben. A pénzpiacok diktatúrájának uralma alá hajtott népek; a pusztító munkanélküliség; a terület feletti ellenőrzés megszerzése érdekében cinikusan kirobbantott törzsi háborúk; a nemzetközi intézmények által kikényszerített gazdasági diktátumok, melyek az egészségügyi költségek radikális korlátozásával tovább rontják az emberek életesélyét; a megszámlálhatatlanul sok kivándorló, aki azért kényszerül elhagyni hazáját, mert helyzete reménytelen… És ha minden rendszert ártatlan áldozatainak száma alapján kell megítélni, vajon milyen súllyal esik latba az a napi 10 000 gyermek, aki éhen hal a harmadik világban?
Az emberek tragédiája többet érdemel egy szenzációhajhász könyvnél. A helyzet javításához propaganda-műveleteknél többre van szükség.
(Fordította: Takács M. József)
