Összetett Keresés

Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája. A forradalom előtti Oroszország túlságosan is emberi tragikomédiája

ISBN: 978-963-236-347-9
Kiadó: L’Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány
Kiadás helye: Budapest
Megjelenés: 2011.
Terjedelem: 325 oldal
Kötés: ragasztókötött, puhatáblás
DVD melléklet: Jevgenyij Bauer: Életet az életért, 1916. 43′
Ár: 2900 Ft

Ajánló:

Az amerikai melodráma az örökkévalóságot célozza meg, az orosz melodráma a semmit. Ebben a tekintetben állítható, hogy a tízes évek orosz némafilmje rendkívül modern. Az elviselhetetlenség, a botrány, a cserbenhagyottság és az összeomlás motívumainak sűrítése esztétikai vákuumot eredményez. A filmek végére az idő kimerülésének élményéhez jutunk: „megáll az idő”. Ebben a vákuumban az élet lázadása a „mit tegyünk?” kérdésében láthatta az egyetlen visszautat az időbe. A fiatal mozgófilm a mozduló idő követelése. A szerző szerint a „szent” és „démoni” Oroszország száz évvel ezelőtti partikuláris helyzete a mai emberiség univerzális szituációját előlegezi. Egy rég elmúlt művészeti virágkorból a ma és a holnap alternatívái olvashatók ki. Az elévülhetetlen elevenségű filmek elemzése variáció Walter Benjamin témájára: a jövő addig létezik, amíg a jelen a múltakba foglalt kisiklott jövők visszanyerésében látja megbízatását. Jóvátételre vár egy totálisan romlott világ. Az orosz némafilm már a tízes években kiáltás, de nem a félelem néma kiáltása, mint a német expresszionizmus, hanem a haragé.


Brüsszel vagy Moszkva? Tiltakozás a politikai átverés ellen

Az alulírott civilszervezetek országos tiltakozásra hívják fel a magyar társadalmat a manipulatív és ostoba ellenségkeresés politikájának leleplezése érdekében. A magyar kormány és liberális politikai ellenzéke a magyarországi valóságos társadalmi problémák megoldása helyett egy álságos és közveszélyes harcot erőltetnek ránk. A “Brüsszel vagy Moszkva” értelmetlen választás elé akarnak állítani bennünket.

A kormány Brüsszelre mutogat, miközben maga teremtette meg a demokrácia felszámolását, az új típusú tekintélyelvű rendszert, amely a magyar társadalom harmadát örök szegénységbe sodorja, a munkanélküliséget és a modern történelemben példátlan egyenlőtlenségeket képtelen csökkenteni, az általuk menedzselt rendszer végletesen korrupt és amorális. Miközben a kormány demagóg módon a nyilvánosság előtt az Európai Uniót (jelképesen Brüsszelt) teszi meg a problémák bűnbakjául, a nyilvánosság elől elrejtve mindenben kiszolgálja az Európai Unió intézményeit, a brüsszeli bürokrácia pénzügyi elvárásait, a nemzetközi tőke igényeit, és a nép nyakába ültetett egy oligarchikus burzsoáziát, amelynek eltartását is velünk fizetteti meg.

Ennek ellenére a liberális politikai ellenzék csak a középosztály felső rétegeinek érdekeiről vesz tudomást. Egyfelől, helyesen, vissza akarja állítani a demokratikus szabadságjogokat. Másfelől viszont Moszkvára, mint ellenségre mutogatva eltereli a figyelmet a magyar társadalom valóságos problémáiról.

Önjelölt  “misszionáriusok”, félművelt demagógok az “oroszgyűlölet”, a  ruszofóbia,  a rasszizmus egy sajátos, de régi fegyveréhez nyúlnak, ami eddig nem volt jellemző a hazai liberalizmusra, ahelyett, hogy a kelet-európai és azon belül az oroszországi oligarchikus kapitalizmus ellen küzdenének​.

Nem a Munka Törvénykönyve további antidemokratikus megszorításairól beszélnek, nem a kibírhatatlan szegénységről, nem a szociális egyenlőtlenséget  kifogásolják, hanem Oroszországot teszik meg bűnbaknak. Úgy tesznek, mintha Magyarországot, a NATO-tagállamot bármilyen külső beavatkozás veszélyeztetné, holott Magyarország éppen úgy részt vesz a NATO bűnös hadműveleteiben, mint annak minden tagja. Valójában éppen  az új uralkodó rétegek privilegizált helyzete, elnyomó, kisajátító és elnyomorító politikája a valóságos probléma. De a liberális ellenzék nem erről beszél, hanem az ellenségkeresés eszközeit használja hatalmi ambícióinak kielégítése érdekében. Ezzel  a kormány által kikövezett útra tér, amelyen Magyarország a versengő nagyhatalmak titkosszolgálatainak területévé válhat.

Ennek megfelelően tiltakozunk a hazai politikai elitek manipulatív, a népet becsapó és elnyomó politikája ellen!!!

Budapest, 2017. május 5.

Aláíró szervezetek

A BALpárt
ATTAC Magyarország Egyesület
Eszmélet folyóirat Szerkesztősége
Európai Bal MMP2006
Magyar Egyesült Baloldal (MEBAL)
Magyar Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány
Marx Károly Társaság
Népi Front


Király Jenő: A mai film szimbolikája

MEGJELENT!

Az Eszmélet Alapítvány gondozásában megjelent Király Jenő új könyve A mai film szimbolikája. Kapható az Írók Boltjában, a Líra könyvhálózatában (többek közt Budapesten a Fókusz Könyváruházban és a Múzeum körúti Líra Könyvesboltban, Bonyhádon, Debrecenben, Dunakeszin, Miskolcon, Pécsen, Siófokon, Szegeden, Szentendrén, Szombathelyen), a Librinél, Bookline-on, az ELTE Eötvös-pontokon (BTK, PPK, Lágymányosi campus, ÁJK), az ELTE BTK jegyzetboltban, az Atlantisz Könyvszigetben, a Budapesti Teleki Tékánál, a KELLO Könyvtárellátóban és megrendelhető közvetlenül a kiadónál.

kiraly_jeno_a_mai_film_szimbolikaja_borito

A könyv adatai:

Király Jenő: A mai film szimbolikája, Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2017.
Válogatta és szerkesztette: Balogh Gyöngyi
Szakmailag lektorálta és az utószót írta: Varga Anna
ISBN: 978-615-80581-1-7
Megjelenés: 2017. április 20.
Terjedelem: 660 oldal
Kötés: cérnafűzött, keménytáblás
Formátum: 165 x 235 mm – B/5
Súly: 1170 gr
Ár: 4400 Ft

Ajánló:

A Balázs Béla- és Hauser Arnold díjas szerző új könyve – A mai film szimbolikája – azt kutatja, hogy korunk emberének lelki és társadalmi problémái miként jelennek meg általában a kor tipikus és különösképpen a legújabb idők jelentős, reprezentatív filmjeiben. A filmek gyakran a társadalomtudományokat megelőző érzékenységgel mutatják be a lelki hidegség és közöny, a szellemi cinizmus, az önimádat és a szenvedélybetegségek elhatalmasodását, a nemi szerepek bomlását, a házasság válságát, a gyermekkor eltorzulását és az ennek nyomában járó általános infantilizációt, a konkurencia elvadulását és a korrupció elhatalmasodását, a társadalmakon belüli és a társadalmak közötti kiéleződő viszonyokat, az életszínvonal különbségeinek abszurddá és elviselhetetlenné válását. A szerző könyve a mai turbókapitalizmus kártékonyságának előrejelzéseit már a némafilmben kimutatja, de a végeredmény, az emberiesség összeomlása jellemzésére összpontosít, melyet a könyv első részének döntő fejezetében, a Saul fia című film vizsgálata során összegez.

Részletesen elemzi azokat a kimagasló filmeket, melyek nagy ugrásokat jelentettek a mai stílus és élményvilág felé, így Hitchcock Psychoját, melynek történeti jelentősége, hogy a fenséget leváltja benne az iszonyat, s a melodrámát a thriller. Kiemelten tanulmányozza Pasolini Salo – Sodoma 120 napja című filmjét is, mely a szerelem nyers szexualitás általi leváltását mutatja be. Verhoeven filmjei elbúcsúztatják a klasszikus hősiesség-és boldogságmitológiát. Ezúttal a szerző részletesen elemzi a korábbi könyveiben is minduntalan emlegetett Turks Fruit című filmet, mint az utolsó jelentős tragikus románcot. Végső áttekintésben kibontakozik a boldogságmitológia leváltása az iszonyat és kéj mitológiája által, mely a XX. század második felében zajlott le.

A könyv egyik meglepő konklúziója, hogy a mai filmmitológia, különösképpen az amerikai film, egyrészt nyílt vagy rejtett módon túlpolitizált, másrészt gyorsuló módon militarizálódik.

Miután az utóbbi fél évszázadban a filmelemzés a retorikai formák és a műfajok osztályozására összpontosított, s ezáltal a filmiskolák belproblémájává vált, a szerző a freudi „álomfejtés” nyomán bevezeti a „filmfejtés” fogalmát. Az utóbbi feladata, hogy az auteur-elmélet által rekonstruált szerzői világképen és stílusvariánsokon túl a filmek tudattalan mélystruktúráit is feltárja, s a film értelmét a nézőnek átadott szellemi életlendületként kutassa, melynek legfontosabb része az, amiben a film „több önmagánál”, s ezzel bennünket is hozzásegít túllendülni megmerevedett vagy előírt meghatározottságainkon. Ezáltal újra a műalkotás katartikus (vagy terápiás) hatása kerül az esztétika érdeklődésének középpontjába.

A könyv utolsó része összehasonlítja a hanyatlás remélhetőleg átmeneti korának hisztérikus tömegfilmjét és skizoid művészfilmjét a „papák” mozijával, amelyet annak idején az „új hullám” elbúcsúztatott, és amelyet  érdemes újra felfedezni.

Részlet a könyvből

A mai film szimbolikájában, ahogy a sorozat előző köteteiben is, sok filmelemzés található, pl. az Alien filmekről, mivel a legújabb darab most került a mozikba, itt olvasható részlet az Alien 3. elemzéséről.

A könyv tartalomjegyzéke itt olvasható.

A szerzőről:

Király Jenőről konferenciát tartottak az ELTE BTK-n, majd a Metropolis egyik száma róla szólt:
http://metropolis.org.hu/?pid=16&aid=495

A szerzőről itt olvasható:

Varga Anna: Kiadói utószó A film szimbolikájához
III/2: A film szimbolikája – A kalandfilm formái, 569-610 oldal
http://mek.oszk.hu/14800/14809/index.phtml

Varga Anna: Utószó
A mai film szimbolikája, 605-640 oldal

A könyv ennek a sorozatnak a folytatása:

kiraly_jeno_a_(mai)_film_szimbolikaja_9_kotet

Király Jenő: A film szimbolikája, 1-8. kötet, Kaposvári Egyetem Művészeti Kar Mozgóképkultúra Tanszék – Magyar Televízió Zrt., Kaposvár – Budapest, 2010, 2011.

Király Jenő 2008-tól a Kaposvári Egyetemen volt tudományos munkatárs, 2010-ben a Művészeti Kar Mozgóképkultúra Tanszéke megjelentette A film szimbolikája első hat kötetét, majd 2011-ben a további két kötetet. Természetesen a feldolgozásra került anyag évtizedek tapasztalatát hordozza, ugyanakkor teljesen új mű született, mely nem a korábbi előadások közreadása vagy a korábbi művekhez készített jegyzetanyag publikálása, hanem a szerző által korábban felvetett problémakörök továbbgondolása szintén a szerző által. Ebben segítségére volt a nyolc kötetnél Balogh Gyöngyi, aki válogatta és szerkesztette az anyagot és Varga Anna, aki szakmailag lektorálta és az utószót írta.

A film szimbolikája az Országos Széchényi Könyvtár honlapján ingyenesen olvasható és letölthető.

I/1 és I/2: A film szimbolikája – A filmkultúra filozófiája és a filmalkotás szemiotikai esztétikája (ISBN: 978-963-9821-18-7, Terjedelem: 434 oldal és ISBN: 978-963-9821-19-4, Terjedelem: 368 oldal):
http://mek.oszk.hu/14800/14807/index.phtml

II/1 és II/2: A film szimbolikája – A fantasztikus film formái (ISBN: 978-963-9821-20-0, Terjedelem: 479 oldal és ISBN: 978-963-9821-21-7, Terjedelem: 591 oldal):
http://mek.oszk.hu/14800/14808/index.phtml

III/1 és III/2: A film szimbolikája – A kalandfilm formái (ISBN: 978-963-9821-22-4, Terjedelem: 674 oldal és ISBN: 978-963-9821-23-1, Terjedelem: 635 oldal):
http://mek.oszk.hu/14800/14809/index.phtml

IV/1: A film szimbolikája – Erőszak és erotika a filmben – Szexuálesztétika (ISBN: 978-963-9821-49-1, Terjedelem: 654 oldal)
IV/2: A film szimbolikája – Erőszak és erotika a filmben – Biopoétika (ISBN: 978-963-9821-50-7, Terjedelem: 531 oldal):
http://mek.oszk.hu/14800/14810/index.phtml

A film szimbolikájáról többek közt itt olvasható cikk:
http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=11245

kiraly_jeno_a_(mai)_film_szimbolikaja_9_kotet_es_masok

A mai film szimbolikája a fentebbi könyvsorozat legújabb darabja, de ezzel a sorozat nem ér véget, a szerző még egy további, lezáró kötetet készít elő, mely a forradalmi filmről szól.

A film szimbolikája első hat kötetének megjelenésekor a kaposvári mozgóképes diákok plakátokat és reklámfilmet készítettek hozzá (a plakátok Gyuricza Barbara munkái, a videó Kneipp Dávidé):

gyuricza_barbara_kj_konyv_kep_03

gyuricza_barbara_kj_konyv_kep_01

gyuricza_barbara_kj_konyv_kep_04

gyuricza_barbara_kj_konyv_kep_02


A CEU-ügyről: a demokratikus illúziók vége?

Nem kell leírnunk, mi történik a CEU-val: a hatalom be akarja zárni az egyetemet. Hogy a fő motiváció a belpolitikai okokból folytatott antiliberális hisztériakampány további feltüzelése, valamiféle kísérlet a geopolitikai mozgástér növelésére, vagy esetleg tárgyalóasztalhoz kerülni az új amerikai vezetéssel – ami talán Orbán nemzetközi ambícióinak lenne eszköze –, ez egyelőre nem világos.
A magyarországi fejlődés nem anomália: beleillik a rendszerváltás után kialakult kelet-európai, oligarchikus kapitalizmusok, mondjuk így, „korlátozottan” demokratikus, tekintélyuralmi – bár egyelőre nem nyíltan diktatórikus – menedzselési formáinak hosszú sorába (aminek mély történelmi gyökerei vannak, miként azt Magyarországon nap mint nap megcsodálhatjuk a Horthy-rendszerrel való számtalan szimbolikus és családi kontinuitásban). Gondoljunk korábban Tuđmanra, Mečiarra, ma pedig Kaczyńskire, a Romániában működő titkosszolgálati-ügyészségi, a parlamentarizmust felülíró „mély államra” vagy a Baltikum meglehetősen apartheid-jellegű államaira. Hogy ne is szóljunk a centrumországokban jelenleg zajló autoriter fordulatról, vagy a globális (fél)periféria olyan tekintélyelvű vagy már teljesen diktatórikus államairól, mint Modi Indiája vagy Erdoğan Törökországa. De kétségtelen, hogy az utóbbi években, saját régiójában, Magyarország vált a legextrémebb példává. Sokan érzik mérföldkőnek, ami most történik, és valószínűleg igazuk van: az oktatási rendszeren belüli pluralizmus állami szétzúzása politikai okokból – bár ne felejtsük el, hogy közben folyamatosan zajlik a közoktatás általános, „affiliáció- és tartalomfüggetlen” leépítése is, ami még több életet érint – újabb szint a magyarországi autoriter rendszer fejlődésében. Ki se térünk arra részletesen, hogy a CEU melletti kiállás miért magától értetődő. Igen, elmondható, hogy a CEU a rendszerváltás folyamatának tipikus intézménye, ahonnan túlnyomórészt – de nem kizárólag! – a poszt-szovjet térség (neo)liberális gazdasági-politikai-világnézeti menedzserei kerültek ki, illetve sokuk az anglo-amerikai akadémiai világba távozott budapesti tanulmányai után. De mi következik ebből? Az intézményben értékes kutatási és oktatási tevékenység folyik, itt található az ország egyetlen használható, angol nyelvű társadalomtudományi könyvtára, az intézmény befogadott kritikai és radikális tudósokat is (inkább mint a közoktatás…), akik a rendszerváltást kritikailag elemezték és elemzik. Egy olyan kormány akarja elpusztítani ezt az intézményt, amely a magyarországi félperifériás kapitalizmus semmilyen aspektusán nem enyhít, épp ellenkezőleg, lassan megszünteti a legminimálisabb szociális infrastruktúrát is, és latin-amerikai méretűre emeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. A CEU bezárásával egyidejűleg zajlik az állami egyetemek kiéheztetése, tovább erősödik a közoktatás szegregáló jellege és így tovább. Egy értékes tudományos műhely szűnik/szűnne meg, és a helyén semmi sem jönne létre, főleg nem valami jobb. Így azt mondani, hogy a CEU az utóbbi huszonöt év „neokoloniális” fejlődésének tipikus intézménye, bizonyos értelemben ugyan igaz, ez azonban nem érv az ellen, hogy kiálljunk az intézmény mellett, mivel megszüntetése ugyanennek a lefelé tartó folyamatnak újabb fázisa. Mindez, persze, most megbosszulja magát annyiban, hogy a tiltakozások, legalábbis eddig, mintha megint nem terjednének túl a budapesti – tág értelemben vett, az akadémiai szférával valamilyen kapcsolatban álló – értelmiségen és diákságon, s valószínűleg nem sok rendőrnek remeg meg a keze, mert úgy érzi, hogy a CEU az övé is. Ennek ellenére igaz, hogy a szociális infrastruktúra barbár szétrombolása – aminek újabb fejezete a CEU elleni támadás, amely az egyik kormánypárti vezető szavaival, „csak mellékhadszíntér” – végső soron az ő életük elleni támadás is. Ami az eddigi tüntetésekben ennél problematikusabb, nem annyira önmagában az, hogy eddig csak a közvetlenül érintett fővárosi felső-középrétegek vettek/vesznek részt benne, hanem hogy nem érezhetők erőfeszítések arra, hogy a tiltakozások megszólítsák a társadalom szélesebb rétegeit, amelyeket pedig a kormányzat általános antiszociális és antidemokratikus kurzusa még súlyosabban érint. Még egyszer: a CEU elleni támadás, a demokratikus politika felszámolása és az ország általános szociális krízise egymással nem állítható és állítandó szembe, épp ellenkezőleg: ezek a magyarországi oligarchikus kapitalizmus immár hosszútávra berendezkedő, tekintélyuralmi menedzselési formájának összefüggő elemei. De pontosan ennek az összefüggésnek kellene nyilvánvalóvá válnia és a tiltakozások középpontjába kerülnie ahhoz, hogy kritikus szintre tudjanak duzzadni, túllépve a relatíve privilegizált rétegek – ismételjük: teljesen indokolt – „single issue” protesztmozgalmán.
Nemcsak az intézménypusztítás maga, illetve az állami önkény általános fokozódása az, amiben a rendszer most „szintet lép”: az antiszemita retorika – a Soros György démonizált személye elleni hisztériakampánnyal – tovább intézményesül és beépül a mindennapokba. Ha a „Soros” szót, a rezsim legagresszívabb propagandistáinak kijelentéseiben, kicseréljük a „zsidó”-ra, goebbelsi kijelentések sorát kapjuk; a Magyarországon jelentős hagyománnyal és ezért sok „értő füllel” rendelkező antiszemitizmus ismert paneljei jönnek elő a „nemzetidegen paraziták”-ról. Bár e beszédmód felélesztése, majd szelektív használata a rendszerváltás óta része a magyar jobboldal „történelmi teljesítményének”, mára hivatalos állami nyelvezetté vált, ami jól mutatja, milyen messzire jutottunk. Ugyanezt az antikommunista-antiszemita nyelvezetet használta a jobboldal akkor is, amikor „a nemzeti kultúra megőrzésének” jegyében, nemrég, eltávolíttatta az egyetemes filozófiatörténet egyik legnagyobb alakja, Lukács György szobrát a Szent István parkból.
E diskurzus feltüzelése feltehetőn része a Jobbikkal való hatalmi harcnak is. A kormányfővel szembekerült egykori főoligarcha, Simicska Lajos egyértelműen beállt a néppártosodni kívánó -egyébként szélsőjobboldali – Jobbik mögé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy őket a 2018-as választásokon hatalomra segítse, s hogy általuk újra ellenőrzést gyakoroljon az állami költekezések felett. Az, hogy a most már évek óta államilag futtatott idegen- és/vagy fajgyűlölő kampányoknak (mint amilyen a korábbi migráns-ellenes hisztéria volt) milyen pszichológiai hatásuk van – már-már polgárháborús hangulatot szítva az országban –, láthatóan nem számít. Ebben a fenyegető helyzetben Orbán, úgy tűnik, egy minden eddiginél extrémebb lépéssel teszi próbára politikai és értelmiségi apparátusát, összezárva a sorokat, és végleg magához kötözve mindenkit. Annak, aki e point of no return után is vele tart, aligha lesz visszaút a „normális” társadalomba, számukra innentől a hatalomban maradás már túlélési kényszer.
Ez az, amit a tiltakozásokban, különféle ellenzéki kezdeményezésekben résztvevők jó része mintha nem látna, vagy nem merne kimondani: régen elhagytuk már a parlamentáris demokrácia feltételrendszerét. Az utóbbi időben mégis újabb ellenzéki kezdeményezések jelentek meg, amelyek kiindulópontja, hogy megfelelő „felkészüléssel”, úgymond, megtörténhet a jelenlegi kormány választási úton történő leváltása. De mennyiben racionális elképzelés ez, nem pedig illúziókergetés? Már a 2014-es választások is manipuláltak voltak: korlátozott választási kampány, a Fidesz állampárti viselkedése, az Oroszországból ismert pszeudopártok megjelenése és így tovább. Ez az államvezetés, amely most már egyetemet zárat be, és talán hamarosan a civil szervezetek általános betiltására készül, engedné, hogy egy veszélyessé váló választási helyzet „elfajuljon”, majd békésen átadná a hatalmat? Szembe kellene nézni azzal, hogy a jelenlegi kormány választási úton nem távolítható el.
De ha így van, vajon mi következik ebből? A képlet egyszerű: erővel csak erőt lehet szembeállítani. Csakhogy nem látszik, hogy a magyar társadalmon belül lennének olyan érzelmi, politikai és szervezeti „erőforrások” amelyek akár csak a közelébe érhetnének a koncentrált államhatalomban megtestesülő rezsim lehetőségeinek. Magyarországon a rendszerváltásokat történelmileg a külső feltételek megváltozása szokta előidézni. A belső politikai szereplők gyengesége miatt most is ez a forgatókönyv tűnik a legvalószínűbbnek. Hogy mikor és hogyan alakulhat ki olyan helyzet, amely megrendítheti az államhatalmat – előreláthatatlan. Ugyanakkor az utóbbi hetek eseményei arra utalnak, hogy a rezsim vezetője elvesztette realitásérzékét, vagy mindenesetre olyan lépésekre szánta el magát, amelyek elvághatják az államháztartást és a nemzetgazdaságot életben tartó nemzetközi kapcsolatoktól, támogatásoktól. Hogy a szintén be- és kiszámíthatatlan új amerikai kormány milyen stratégiát fog végül alkalmazni Kelet-Európával, illetve Magyarországgal kapcsolatban, most, hogy Trump úgynevezett „oroszbarátsága” semmivé foszlott – lehet, hogy ezen múlhat a magyarországi tekintélyuralmi rezsim sorsa is. Ám itt a stabilizálódás forgatókönyve sem kizárható: Törökország vajon nem NATO tag? Ha pedig a destabilizáló hatások erősödnének – akár gazdasági okokból, akár a növekvő külső politikai nyomás miatt –, immár sajnos az „ukrán” jellegű forgatókönyvek (Majdan) sem tűnnek elképzelhetetlennek.
Az efféle elemzések végén általában valamilyen reményteljesebb perspektívát szokás adni, de nagyon nehéz megmondani, hogy a rendszerkritikai baloldal számára a mai Magyarországon – az elméleti munkán túl – milyen közvetlen cselekvési lehetőség kínálkozik. A tüntetések folytatódása olyan kezdet lehet talán, amely nyomán sokakban fokozatosan tudatosulhat, mi is az a hatalom, amivel a magyar társadalom szemben áll. Hogy ebből ki és milyen konzekvenciákat fog levonni, ez a jövő kérdése.
Eszmélet szerkesztőség , 2017. április 12.

111. szám | (2016. ősz)

E számunk többféle témát kínál olvasóinknak – remélve, hogy minden olvasónk talál magának érdeklődésére számot tartó, színvonalas írást az esős, őszi, népszavazás-sújtotta napokra… Mint (majdnem) mindig, ezúttal is foglalkozunk a társadalmi önszerveződés kérdéseivel, ezúttal főként észak- és dél-amerikai tapasztalatok alapján, s az agroökológia látószögén, az újraparasztosodás és az élelmiszerszuverenitás hívószavain keresztül. Ezek tükrében (is) föltárul, hogy a kapitalista verseny cui bono. A sport, a futball „elüzletiesedését” és „szétglobalizálódását” taglaló két külhoni írást szerkesztőink beszélgetése vezeti be. A(z elfeledett) marxista gondolkodók munkásságát fölelevenítő „sorozatunkban” most Isaac Deutscher gondolatait idézzük, saját szövegei tükrében. 1956 kerek évfordulójáról folyóiratunk nem a köldöknéző, nemzeti-áldozati narratíva jegyében, hanem a munkástanácsok örökségének fölidézésével emlékezik meg, és a sokáig eltitkolt, kelet-afrikai brit gyarmati (rém)uralom bemutatásával igyekszik illusztrálni a korszak nemzetközi hátterét.

A szám teljes tartalma elérhető itt.

Tartalom

Globális válságjelenségek nyomában. Törökország, menekültkérdés, „Brexit”
Változatok egy témára Foci a XXI. században. Szigeti Péter és Krausz Tamás beszélgetése
Laurent Delcourt: Sport és globalizáció
Az olimpiai eszme értékeivel szöges ellentétben a sportbiznisz nagyon is jö- vedelmező iparággá vált. Mint a globalizáció terméke és tükre, kifejezi annak kereskedelmi logikáját, megosztó dinamikáját és maffiaszerű kilengéseit. Ennek az egyenlőtlen versenynek legfelsőbb fokai a mega-sportesemények, mintegy kötelező lépcsőfokká váltak a feltörekvő gazdaságok számára. De amikor a füg- göny leereszkedik, az eseményeket vendégül látó országok számára gyakran eljön a kiábrándulás pillanata.
Dale T. McKinley: A FIFA tőkés felhalmozási modellje
A labdarúgó-világbajnokság egy összetett, bejáratott felhalmozási modell mo- torja. A szereplők privatizációja és globalizációja lehetővé tette a FIFA számára, hogy – a sport és a fejlődés nevében – kizsákmányolja a vendéglátó országokat, és minden rendelkezésre álló eszközzel óriási hasznot biztosítson maga és kereskedelmi partnerei számára. A kapitalizmus faltörő kosaként felhasznált sport felhívja figyelmünket arra, hogy alapvető kérdéseket fogalmazzunk meg a fennálló rendszerrel kapcsolatban
Terbe Teréz: Mértékválság és agroökológia. Egy alternatív mezőgazdaság terjedése és jelentősége
A tőkés rendszer logikája lehetetlenné teszi, hogy az optimális léptékeket figyelembe véve, szuverén módon alakítsuk termelési és életmódunkat. Az élelmiszer-szuverenitás megteremtésére irányuló kísérletek kudarcot vallottak ott, ahol azt a helyi természeti-kulturális környezet adottságaitól függetlenedő, a mezőgazdasági termelők és fogyasztók szeparációját fenntartó, a helyi kis- termelők autonómiáját korlátozó, iparilag szervezett mezőgazdasági modellre alapozva próbálták megvalósítani
Kovács Kikova László: A munkás-önigazgatás jelszaváról és a munkástanácsokról
A szerző az ’56-os munkástanácsok történelmi jelentőségéről gondolkodik, amelyeket a társadalmi önszerveződő mozgalmak legmagasabb rendű formájának tekinti, minthogy kiterjedtek a termelési folyamat irányítására is, és mivel a valódi demokrácia lényege a termelés munkásellenőrzése
Sam Gindin: Utópiakergetés. A kapitalizmus játékszabályai szerint vívott versenyben a munkástulajdon és a szövetkezetek nem győzhetnek
A baloldal újabb kori vereségeinek nyomán sokan szorgalmazzák a közvetlen munkás- és közösségi ellenőrzésen alapuló gazdaság létrehozását mint új stratégiát a kapitalizmus meghaladására. Ám a kapitalizmuson belül működő szövetkezetek története megmutatja, hogy az önigazgatói társadalomba való békés átnövés teljesen irreális forgatókönyv. A versenypiaci logikával, illetve az azt védelmező állammal való konfrontáció nélkül a kapitalizmus meghaladása lehetetlen
Étienne Balibar: Időszerűbb, mint bármikor: Más Európát! Tézisek
A neves francia marxista filozófus cikkében a „baloldali európaizmus” mellett áll ki. Szerinte, az EU megreformálhatatlansága melletti érvek nem meg- győzők, és az európai integráció jellegén igenis lehetséges és szükséges is változtatni. Csak egy összeurópai intézményrendszer jelentene olyan erőt, amely szembe tudna fordulni a nemzetközi pénzpiacok anonim hatalmával. Az EU szétverését indítványozó „nemzetállami baloldali” elképzelések nemcsak kivihetetlenek, hanem egyben a nacionalizmus további felkorbácsolásának veszélyét is fölvetik
Mayer Ádám: A multipolaritás eszmetörténetének értelmezéséhez
A cikk feltérképezi a multipolaritás koncepciójának nyugati eredetvidékeit, majd a fogalomnak a globális politikai közbeszédbe való beépülését mutatja be Oroszországban, s a koncepció eredeti kínai megfelelőjének, a tuo csi hua-nak is értelmezését adja. Az újabb indiai, marxizáló értelmezések mellett (Radhika Desai), megismertet Samir Amin innovatív elemzésével, és tárgyalja a „létező multipolaritás” csíráit is
Pogátsa Zoltán: Thomas Piketty és Anwar Shaikh válságelméleteinek ütközése. Anwar Shaikh: Capitalism. Competion, Conflict, Crises. New York, Oxford Univerity Press, 2016
Isaac Deutscher: A marxizmus korunkban
A szerző azokat az okokat vázolja, amelyek miatt egész életében kitartott marxista meggyőződése mellett, és ezt a tudományt, világnézetet mindvégig termékenyítő erejűnek érezte. Ezt a marxizmust már akkor elhatárolta a sztálini kor- szakban kanonizálódott vulgáris marxizmustól, amikor a dogmává merevedett legitimációs ideológiát még milliók hitték üdvözítő tannak. Deutscher rámutat arra is, hogy Marx kapitalizmus-kritikája (a termelés társadalmasul, miközben a tulajdon magánkézben marad, s egyre inkább eltűnnek a kistulajdonosok) a jóléti államokban is érvényes (azt már csak találgathatjuk, mit mondana ma, amikor a kapitalizmus egy egészen más szakaszához érkezett)
Isaac Deutscher: Németország és a marxizmus
Az interjú ma is fontos tanulságokkal szolgál. A marxista tudós szocializmus- képe, az a hit, hogy csak a szabadsággal párosult szocializmus állíthatja meg az újabb és újabb háborúkat, amelyek a nukleáris korban az emberiség pusztulásával is fenyegetnek, máig érvényes üzenet. Deutscher ugyanakkor azt is világosan látta, hogy a tekintélyelvű reakció és a nacionalizmus reális fenyegetés az újjászülető Európában
Gyarmatiság, rasszizmus és erőszak az 1950-es években. Megjegyzések és dokumentumok 1956 globális összefüggéseirőlMelegh Attila
Aimé Césaire: Levél Maurice Thoreznak
A Mau Mau-felkelés Kenyában és a brit gyarmati terror Caroline Macy Elkins tanúvallomása Ndiku Mutua és négy társának a Külügy- és Nemzetközösségi Minisztérium elleni perében
Frank Furedi: A Mau Mau-háború – történelmi távlatból Az írás az Angliában élő Füredi Ferenc 1989-ban megjelent könyvének beve- zető fejezete, amely a Kenyában, 1952-ben kitört Mau Mau-lázadás társadalmi hátterét tárgyalja, s amely máig a kérdéskör egyik legfontosabb történelmi materialista feldolgozása. Füredi megvilágítja, hogy a britek milyen „techniká- kat” használtak a helyi tulajdonviszonyok megváltoztatása érdekében, miként próbáltak mind több kényszermunkát kisajátítani, s mi vezetett el végső soron a lázadáshoz, amit a brit gyarmatosító állam véres terrorral vert le