Összetett Keresés

110. szám (2016 nyár)

E számunkat a hazai és nemzetközi baloldal napi küzdelmei alakították. A szám első tematikus egységét Lukács György emlékének szenteljük, akinek hagyatékát, a Lukács Archívumot az MTA fel akarja számolni. Dokumentumokat adunk közre a hazai és nemzetközi tudomány tiltakozásáról, valamit Lukács és Ernst Bloch levelezéséből. Másik blokkunkban a nemzetközi terrorizmus „iszlamista” szárnyá- val kapcsolatos – jeles marxista szerzők által írt – tanulmányok kaptak helyet, amelyek megvilágítják a radikális, antihumanista elkövetők motivációit, társadalmi hétterüket és az iszlámmal való kapcsolatukat, amelyben a vallás eszközszerepre degradálódik. „Szocializmus” rovatunk írása a nemzetközi radikális baloldal (párt) politikai rétegződését taglalja, s rámutat arra, hogy e politikai irányzat a mai Kelet-Európában, úgyszólván, halott. A kínai szocializmus fejlődési tapasztalataira vonatkozó elemzések sorát Samir Amin nagy ívű történeti esszéjének publikálásával folytatjuk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….


Krausz Tamás: Trump – az amerikai Hitler?

Néhány szempont a trumpizmus értelmezéséhez

A kapitalizmus globális rendszerében a politikai alternatívák is globálisak minden sajátszerűségük ellenére is. Mi, kelet-európaiak igazán jól ismer(het)jük Trumpot és a trumpizmust. Most már jobban ismeri Amerika és hamarosan még intenzívebben megismeri Nyugat-Európa is a francia Le Pen, az osztrák Hoffer vagy a holland Wilders és a többi szélsőjobbos figura alakjában. Orbán és Kaczynski a klasszikus történelmi örökség modern megszemélyesítői Kelet-Európában. Ők a „nemzeti tőke” kíméletlen, tréfát nem ismerő képviselői, akik érdekeiket úgy tudják eladni, mintha a mindenkori „nemzeti” vesztesek, a „kisemberek” oldalán állnának, őket védenék. A recept szinte mindenütt ugyanaz: a kapitalizmus megoldhatatlan strukturális válságát, a munkanélküliséget, emberek milliárdjainak végtelen szegénységét, a környezetpusztítást, a háborúk és az erőszak örökös körforgását nem tudják, nem is akarják kiküszöbölni. Az ellenállás, a „lázadók” leszerelésének „vezérelvű” módszereit alkalmazzák. Mindezt azzal a látszattal teszik, mintha valóban el akarnák söpörni az establishmentet. Eltekintve itt a történelmi gyökerek felidézésétől, csupán jelezzük, hogy a tőkés rendszer több mint két évszázados történetében a politikai hatalom menedzselésének különféle típusai jöttek létre: polgári demokrácia, tekintélyuralmi rezsim, fasizmus…

Az Egyesült Államokban nyilvánvalóan nem fenyeget fasiszta diktatúra. A félperiférián a lengyel és a magyar fejlődés a tekintélyelvű politikai rezsimet szült (Horthy, Pilsudski), beleértve itt az államszocialista rendszerek – természetesen egészen más tartalmú – tekintélyelvű alapjait is. Mára ez ismét megszilárdulni látszik. Ám Ukrajnában a fejlemények egy pronáci rezsim létrejöttéig terjednek, amelyet alapjában a Nyugat hívott életre, hogy biztosítsa a tőkés újratermelési folyamatot a korábban nem létezett állami keretek között, amely vagy csak szovjet kommunista vagy erős szélsőjobboldali-pronáci hagyománnyal rendelkezett.

Az USA-ban a polgári rezsim másfajta eltorzulása megy végbe, itt a kígyótojásból másfajta kígyó kel ki, a történelmileg létrejött tenyésztelepen a fasizmus csak periferiálisan bukkan elő, például a Ku-klux klán formájában. A trumpizmus sem előzmények nélküli, ha belegondolunk, a mccarthyzmus bizonyosan rokonságban áll vele. De napjainkban nincsen kommunistaellenség, nincsen „ötödik hadoszlop”. Van viszont „hivatkozás” a régi tekintélyi elvekre, a tisztességre, a lovagiasságra, a helyi értékekre, a vallásra. A liberalizmussal szemben az idegenek megvetésére, kirekesztésre, és a rasszizmusra támaszkodó autoriter kormányzási mód körvonalazódik, amely mögött felsejlik a hazai piacokhoz erősebben kapcsolódó tőke profitrátájának süllyedő tendenciája, a közvagyonok, a közpénzek „nemzeti”, azaz magánkisajátítása. A demokrácia „globális értékeivel” (Jugoszlávia, Irak, Líbia, Szíria, Afganisztán, Ukrajna stb. „felszabadítása”) szemben a nacionalizmus egy másfajta, az izolacionizmus hagyományait követő formája borul virágjába. A világ gazdasági és területi újrafelosztásáért folyó harc modellt vált: a nemzetállam zászlaja alá áll. Az országok nemzeti dohányboltokká változnak…A félperifériás gengszterkapitalizmus törvényeit kezdjük itthon végre megismerni, most megismerhetjük a centrumkapitalizmus fokozatos lerohadását, alámerülését is – a trampizmus formájában.

Trump és a trumpizmus győzelme – a neoliberalizmusra mint koncepcióra és (geo)politikai gyakorlatra épülő világrendszer válságának terméke és megnyilvánulása. A globális tőkeuralom másik arca. A trampizmus alapvető társadalmi bázisa a fellázadt „vidéki bunkó”, a sportos homofób macho, a felfegyverzett, emellett persze „bigottan” vallásos, piás „kisember”, aki (kis)vállalkozóként ma már az „amerikai álom” egyre hervatagabb képviselője. A fehér angol-szász kispolgár mindenre kész, ha érdekeiről van szó.

Obama vagy Clinton asszony talán szebb, mint Trump, hiszen legalább nem rasszisták, de minden feltételt megteremtettek Trump számára. Már réges-régen „kinyírták” az amerikai baloldalt, a mostani választási kampányban még a mérsékelt szocialista Sandersből is bohócot csináltak, aki segíteni próbált azáltal, hogy fellépett a demokraták (liberálisok) által létrehozott rémes egyenlőtlenségek ellen, az USA-ban is terjedő szegénység ellen, az általuk gerjesztett háborúk, a globális tőkeuralom korlátlansága ellen. Ám a liberális uralmi elit, amely a korrupcióban elmerülve azt gondolta, hogy bármit megtehet, tévedett. Európában már régen tart az a folyamat, amely a kapitalizmus megnyomorító jelenségeit a „kisebbségekből” (színes bőrűek, melegek, kommunisták, civilek, nagyvárosi értelmiségiek, zsidók és mexikóiak, másként gondolkodók és nők stb.) ellenséget faragó új (szélső)jobboldal . Mert hát ellenség, az kell, mégsem helyezkedhet a trumpizmus osztályalapokra a milliárdos zagyváló vezérrel az élen. Trump mögött felsejlik a tőke minden csoportja, az olajnagytőkétől Zuckerbergig.

Trump „érdeme”, „haszna” annyi, hogy érzékelte azt, amit az elbizakodott, a világuralmi pozíció fenntartásába belerokkant nagyvárosi elit nem érzékelt. Nem veszi tudomásul, hogy Amerika többé már nem képes arra, hogy a világot ellenőrzése alatt tartsa. E feltételek között megerősödhet az antikapitalista baloldal a maga rendszerellenes, a rendszeren túllépő alternatívájával. Ki az, aki még ez után is hisz a jó kapitalizmus eljövetelében?

Ha van ilyen, ne nevezzétek többé baloldalinak, végleg eladta lelkét az ördögnek.

(Eredeti megjelenés: http://hu.mebal.eu/krausz-tamas-trump-az-amerikai-hitler/ )


Eszmélet állásfoglalás: Globális válságjelenségek nyomában (111. szám)

Törökország, menekültkérdés, „Brexit”

Lapunk történetében viszonylag új „műfajnak” számít a szerkesztőségi állásfoglalás vagy „vezércikk”. Szerkesztőségünk úgy véli, bár folyó-iratunk feladata elsődlegesen továbbra is a mélyebb, hosszabb távú történeti folyamatok és elméleti kérdések kritikai marxista elemzése, fontos világpolitikai, regionális vagy helyi fejlemények alkalmából időnként mégis helyes megszólalnia, segítendő olvasóink tájékozódását az úgy-nevezett tények dzsungelében. Mostani írásunknak az ad aktualitást, hogy a világpolitikában – számos jel szerint – olyan átrendeződések (is) zajlanak, amelyek a későbbi fejlődés szempontjából meghatározó jelentőségre tehetnek szert.
Korábban többször írtunk arról, hogy az elmúlt negyedszázadban, a bipoláris világrend megszűnése, majd az USA – kezdetben sokak által örökkévalónak hirdetett – globális hegemóniájának megkérdőjeleződése következtében, hogyan alakultak át a nagy- és középhatalmak belső és egymás közötti erőviszonyai. E hatalmak egyidejűleg állnak szövetséges és ellenséges viszonyban egymással, attól függőn, hogy a világrendszer egyes válsággócaiban érdekeik – tudniillik az állami
érdekekként megnyilvánuló osztályérdekek – mit diktálnak számukra. A nagyhatalmak számára az egész térség nem egyszerűen felvonulási terület, hanem mint háborús övezet, óriási hadi üzlet is: a német, orosz, amerikai, francia, izraeli, török fegyvergyárak és -kereskedők kincsesbányája, a legmodernebb haditechnika kísérleti terepe. A tőkefelhalmozásért, a piacokért, a természeti erőforrásokért – a profitért – folytatott szakadatlan harc az emberiséget ma újfent a világháború rémével fenyegeti.
Az alábbiakban a globális válság három aktuális – a közvéleményt joggal foglalkoztató, noha korántsem azonos súlyú, jelentőségű – problémakörére hívjuk fel olvasóink figyelmét: 1. a nyugat-ázsiai/ közép-keleti krízis eszkalálódásának hátterére, különös tekintettel a legújabb törökországi fejleményekre, 2. a nem szűnő menekülthullám okaira, valamint 3. az Európai Unióból való brit kilépés, a „Brexit” körülményeire.

A török regionális ambíció és határai
A Földközi-tenger keleti medencéje – a délkelet-európai, nyugat-ázsiai és észak-afrikai térség –, amely a hidegháború egész korszakában (sőt, a transzkontinentális kereskedelemben játszott „relészerepe” folytán valójában évszázadok óta) az államközi kapcsolatok első számú konfliktuszónája volt, az 1970-es és 80-as évek fordulóján válságának új szakaszába érkezett. A Szovjetunió regionális jelenlétének fokozatos visszaszorulásával (mögötte az államszocializmus rendszerválságával) kibontakozott az az áldatlan harc, aminek tétje a térség feletti külső nagyhatalmi és a régión belüli befolyás megszerzése volt (és maradt). A menekültek nagyobb csoportjainak vándorlását és a 2013 óta látványosan megemelkedett menekült-létszámokat a folyamatos háborús állapot, az erőszak eszkalációja magyarázza. Érdemes röviden áttekintenünk e folyamat főbb tényezőit.
1979 februárjában – mint ismeretes – a síita iszlám forradalom Iránban megdöntötte a császári rendszert, amely a térségben az USA első számú stratégiai szövetségese volt. Az esztendő végén – sikeres amerikai csapdaállítás és a szklerotikus szovjet vezetés téves percepciója nyomán – Moszkva csapatokat küldött Afganisztánba, ami által súlyos anyagi és politikai áldozatokkal járó s kezelhetetlen morális szétesést okozó háborús konfliktusba hanyatlott. Egyidejűleg – 1980 szeptemberétől – véres háború kezdődött, majd pusztított nyolc esztendőn keresztül Irán és Irak között (egymillió halottat követelve). Már az első Öböl-háborúban világosan föltárult az USA és – Teherán elvesztése után – felértékelődött két másik térségbeli szövetségese, Szaúd-Arábia és Izrael vitális érdeke: Irán és Irak, a két – politikai-katonai, demográfiai és gazdasági szempontból egyaránt – erős középhatalom meggyengítése. A második Öböl-háború következtében (Kuvait iraki annexiója, majd az amerikai vezetésű ENSZ-koalíció katonai győzelme az iraki hadsereg felett, amit repüléstilalmi övezetek létesítése köve-tett) a bagdadi rezsim szuverenitása Irak nemzeti területének középső harmadára szorult vissza, Irak (elvi) politikai egysége azonban még fennmaradt. 2001 után viszont – a szeptember 11-i terrortámadások légkörében – az USA-ban hatalomra került keresztény-fundamentalista, neokonzervatív kormányzó elit (Léo Strauss követői: Donald Rumsfeld-tól Paul Wolfowitz-on és Richard Perle-en át Condoleeza Rice-ig, s persze, George W. Bush-ig) meghirdette a „teremtő káosz” („constructive chaos”) stratégiáját, amely egy olyan „nagy” vagy „új” Közel-Kelet (Greater/New Middle East) megteremtésében vélte biztosíthatónak az amerikai befolyás fenntartását, ahol az amerikai érdekekkel ellenséges államok intézményes politikai struktúrái felpuhulnak, vagy egyenesen felszámolásra kerülnek. Az amerikai külügyminiszter e gigantikus „átrendez(őd)és” által a térség társadalmainak okozott szenvedést 2006 júliusában az Új Közel-Kelet létrehozásával együtt járó, elkerülhetetlen „szülési fájdalmaknak” („birth pangs of the New Middle East”) nevezte…
E stratégia első és legnagyobb szabású/hatású akciója Irak – minden nemzetközi jogi alapot nélkülöző, sőt, egyes NATO-szövetségeseinek (Németország, Franciaország, Luxemburg) álláspontját is kihívón semmibe vevő – újbóli megtámadása volt (2003), amely most már az iraki államiság szisztematikus lerombolására irányult. Mindenekelőtt az Irakban (a brit mandátumos uralom óta) domináns pozíciót birtokló szunnita-arab klánok hatalmát törték meg és alázták őket porig – ami majd egy évtizeddel később hozza meg rettenetes gyümölcsét az (Iraki és Levantei) Iszlám Állam (Daesh) megalakulásával.
Washington e stratégia jegyében ösztönözte és támogatta – vagyis igyekezett saját érdekei szerint manipulálni – 2011-ben az „arab tavasz” népfelkeléseit és rendszerellenes mozgalmait is. A lázadáshullám, amely Líbia, Bahrein, Szíria és Jemen esetében külső (NATO- [francia és brit], illetve szaúdi és katari) intervencióval/agresszióval párosul(t), a térség államai egy részének megrendüléséhez/megszűnéséhez vezetett. Máshol – így mindenekelőtt az arab világ kulcsfontosságú államában, Egyiptomban – az amerikai beavatkozás a fennálló politikai rendszer stabilizálását szolgálta, helyreállítva/megszilárdítva az ország négy évtizedes szövetségét a Nyugattal. E cél jegyében került sor a Muszlim Testvérek hatalomra engedésére/segítésére, majd az iszlamista kormány előrelátható, totális kudarca után – támaszkodva 2012 nyarán az elemi erejű, tömeges elégedetlenségre – annak meg-buktatására.
A 2009 -es (elcsalt) elnökválasztás után, majd az „arab tavasz” hatására, 2011 februárjában Iránban is történt kísérlet rendszerváltásra, ezt azonban az iráni nemzeti burzsoázia és politikai képviselete meghiúsította: a síita klérussal kötött sorozatos politikai kompromisszumok révén itt sikerült megőrizni/megszilárdítani az ország állami-nemzeti egységét, stabilitását és függetlenségét. Ezt 2015 júliusában az Obama-kormányzat és főbb NATO-szövetségesei (kiegészülve Oroszországgal és Kínával mint a BT állandó tagjaival) a Teheránnal megkötött atommegállapodással ismerték el, megszüntetve Irán több évtizedes nyugati kiközösítését. Ami előre vetíti Irán államközi kapcsolatainak kiszélesedését és jövőbeli aktív regionális szerepét, beleértve, hogy Teherán az USA (és a NATO) számára alternatív partner lehet az egyre inkább diszkreditálódó, mind kevésbé vállalható szaúdi vahabita rezsimmel szemben. Ez részben már meg is valósult azzal, hogy Irán – Oroszország oldalán – a Daesh elleni nemzetközi katonai koalíció megkerülhetetlen résztvevőjévé vált, ami szíriai együttműködésükben különösen is szembetűnő. Ebben a (geo)politikai kontextusban érdemes szemlélni Törökország régiós szerepét is, különös tekintettel a 2016. július 15-i sikertelen katonai hatalomátvétel körülményeire és (várható) következményeire – hozzátéve, hogy ami a konkrét eseményeket illeti, ezekről egyelőre csupán ellenőriz(het)etlen föltevések, találgatások állnak rendelkezésre. Annyi bizonyos, hogy a puccs idején Oroszország támogatta a török kormányt, míg a szövetséges Egyesült Államok az eseményeket szkeptikusan szemlélte (ami például orosz sejtések szerint, a hatalomátvételi próbálkozás amerikai támogatására utal).
Ismeretes, hogy Törökország a hidegháború tetőzésekor, 1952-ben csatlakozott a NATO-hoz, s azóta a szövetség déli szárnyának szilárd oszlopa (az Incirlik légitámaszpont a szíriai határtól 110 km-re a NATO egyik világszinten is legfontosabb bázisa). Ezt az elmúlt több mint hat évtized során sem a török belpolitika vissza-visszatérő krízisei (amelyek gyakran végződtek katonai puccsokban), sem az államközi rendszer globális vagy regionális léptékű átalakulásai nem kérdőjelezték meg. Ilyesmire a mostani fejlemények nyomán sem lehet számítani – még ha a meghiúsult puccs után a török államfő első külföldi útja Szentpétervárra vezetett is (rendezni a török–orosz kétoldalú kapcsolatokat, amelyek tavaly novemberben egy orosz vadászbombázó török lelövése miatt mélypontra kerültek). Ilyenformán a júliusi puccskísérlet inkább a török belpolitika meglévő tendenciáit erősíti: eszköz arra, hogy Recep T. Erdoğan elnök folytassa a számos vonásában a kelet-európai félperifériára emlékeztető, autoriter kapitalista rendszer sajátos török változatának kiépítését. Törökország regionális ambíciót mutatja, hogy Szíriában igyekszik a kurdokkal és damaszkuszi kormánnyal szemben is megerősíteni a vele szolidáris fegyveres csoportok hatalmát. Távolabbra tekintve pedig, arra törekszik, hogy megpróbálja kibővítse külpolitikai mozgásterét azáltal, hogy (relatív) távolságot tart az USA-tól – amihez kellő érvet jelent(het), hogy a puccskísérlet „értelmi szerzőségével” megvádolt, 1999 óta az Egyesült Államokban „gyógykezelt” szúfi hitszónok, Fethullah Gülen kiadatására vonatkozó török kérelmet az amerikaiak nyilvánvalóan nem fogják teljesíteni –, illetve ismét megpróbálja kijátszani az „orosz kártyát”: erősíti gazdasági és politikai együttműködését Moszkvával. Ez egyúttal arra is utal(hat), hogy azt szeretné, ha a véres eszközökkel elnyomott kurdok nemzetközi támogatása alább hagyna.

A menekülthullám: okok és következmények
A feltörekvő és a hatalom megszerezésére törekvő új elitek – összejátszva a nagy- és kevésbé nagy hatalmakkal, gyakran azok instrukcióit követve – (újra)élesztik, kiélezik, és manipulatív módon terjesztik a térség társadalmaiban a nyelvi, etnikai-törzsi és felekezeti ellentéteteket. A rendszeres terrorcselekmények és háborúk által okozott fájdalmak beleégnek a társadalmak mély szerkezeteibe, s emiatt a mindennapi együttlét akkor is lehetetlenné válik, ha egyik vagy másik területen éppen nem zajlik háború. A menekülés a létezés mindennapi formájává vált. A nyugat-ázsiai, észak-afrikai emberek csupán a súlyos anyagi áldozatokkal járó menekülési formák között választhatnak, s hozzájuk kapcsolódnak az ugyancsak brutalizált szubszaharai afrikai viszonyoktól megcsömörlött menekülők. Futnak férfiak és nők, gyerekek, sőt, öregek is – nemcsak Szíriából, Irakból vagy Líbiából, hanem Szomáliából, Eritreából, Dél- Szudánból és Nigériából is. Túlnyomó többségük az adott régiókban vándorol, s igyekszik helyet, menedéket találni valamely táborban, közösen bérelt albérleti szobácskákban, vagy éppen az utcán s más nyílt tereken. Próbálnak heti pár dollárért dolgozni, gyerekként vagy felnőttként, hogy legalább a mindennapi betevő meglegyen, még ha iskola vagy orvosi ellátás nincs is. Egy részük aztán elindul Európába. Ezektől a vándorló emberektől: a nagyhatalmak előidézte háborúk áldozataitól és megtévesztett, lelkileg megsebzett/megőrjített fiatalok által elkövetett terrorista cselekményektől esett „orientalista” pánikba Európa.
Az európai társadalmak, saját én-centrikus előítéleteik, beidegződéseik rabságában a menekültválságot – ahelyett, hogy kezelni próbálnák – minden szinten elmélyítik, s eközben fokozatosan önpusztító gömböccé hizlalják a hegemón pozícióra törő szélsőjobboldal csoportjait. Meglehet: a menekültválság Európa történelmének olyan váltója, amely új pályára állítja e jelentőségét vesztő földrészt.

Reakció a menekültválságra
Az Európai Unió ellentmondásos, kaotikus és több szinten önsorsrontó válasza a menekültválságra sokféle elemet tartalmaz. Egyrészt mélyen hallgat a lehetséges béketervekről, s elzárkózik a háborúzó felek nyílt kritikájától, vagy esetleges diplomáciai nyomás gyakorlásáról. Jellemző módon, kritikai hangokat egyedül Oroszország szíriai beavatkozásával kapcsolatban hallatott; két okból: egyrészt, ez beleillik az USA és az EU oroszellenes stratégiájába, másrészt csendben várja, hogy az Asszad-rendszer megbukjon, s elnyerje a leendő győztes(ek) „barátságát”. Emiatt nem csökken a háború intenzitása, s csupán a távolabbi jövőben képzelhető el, hogy a térségben olyan állami keretek jöhetnek létre, amelyek képesek stabil életviszonyokat kialakítani. Más szóval, az Európába áramló, menekültstátuszt kérő emberek száma belátható ideig nem mérséklődhet, sőt, fennáll a veszélye annak is, hogy a remény-vesztettség és a konfliktusok szaporodása miatt tovább gyarapszik a menekültek egyébként heterogén tömege. Ha a szubszaharai Afrika gazdaságai további növekedést mutatnak, miközben államrendjük bizonytalan marad, a képződő jövedelmek növekedése előrevetíti, hogy még többen próbálkozhatnak „legális” átköltözéssel, illetve „illegális” menekültcsatornák igénybevételével. Szintén ebbe az irányba mutat, hogy a sorsukra hagyott milliók – nők és férfiak, iskolához nem jutó gyermekek, tétlenségre kárhoztatott szülők – Törökországban vagy Jordániában, Libanonban vagy Iránban újabb csempészhálózatok kiépülését ösztönzik, illetve maguk közül kitermelik azoknak a „bátraknak” az ezreit, akik reménytelenségükben vállalják a gyilkos tengeri utakat. Az EU által létrehozott menekültügyi alap és intézményi rendszer messze nem elegendő a menekültek alapvető egészségügyi, oktatási és megélhetési szükségleteire, és nem látszik, hogy keletkezne ennél szélesebb, nemzetközi forrás, vagy hogy a terhekből a háború nyerészkedői is magukra vállalnának valamennyit. Ne feledjük: menekültek millióiról van szó. 8–10 millió emberről? Ki tudná megmondani pontosan? Az ENSZ is csak szeptemberben rendez e témáról magas szintű találkozót, anélkül, hogy valamiféle béketerv megvitatásra kerülne. Más szóval, az aktív békepolitika, a béke kikényszerítésére irányuló akarat hiánya, valamint a nemzetközi és uniós menekültügyi rendszer fenntartása olyan intézményi feszültséghez vezet(ett), amely maga alá temetheti a humánusabb menekültügyi rendszereket, s ez-által megmutathatja, hogy a mai globális viszonyok között a liberális/ humanitárius utópiák hosszabb távon nem tarthatók fenn. Ennek az ellentmondásnak a része az ún. kvóta-terv is, amely a nemzetközi szolidaritás valós igényéből indul ki, ám miután a válságból nem mutat kiutat, maga is könnyen a krízis áldozatává válhat. A válság különböző oldalai csakis együtt, a maguk történeti komplexitásában kezelhetők. Olyan globális politikai fordulatra van szükség, amely megfékezi a nagy- és középhatalmak agresszív szándékait.
A helyi politikai válság és a migráció más formái az EU-ban
A globális válságot azonban egy regionális szintű, „európai” válság is kiegészíti. Az elmúlt negyven év neoliberális gazdaságpolitikája – és az élőmunka-igények vele összefüggő csökkenése – oda vezetett, hogy az Unión belül is nagy tömegben élnek olyan munkavállalók, akik a társadalom perifériájára szorultak, kényszernyugdíjba menekültek, alacsony értékű szolgáltatói munkát végeznek, vagy éppen maguk is vándorbotot fogtak, főképpen itt, Kelet-Európában. A nem (vagy még nem) vándorlók kiabálnak a menekültekkel és bevándorlókkal, s aktív támogatói a félfasiszta „passzív forradalomnak” szerte Európában: kiszavazzák például az Egyesült Királyságot az EU-ból, politikai támogatást adnak a visegrádi „migráció-ellenes” blokknak, autokrata vezetőket istenítenek, és várják az „európai” – értsd: rasszista – politikai védelmet a „külső” „migránsokkal” szemben, illetve rasszista alapú garanciákat az EU-n belüli „migránsok” részére. Ennek a fordulatnak a magyar kormány az egyik megtestesítője/megjelenítője és motorja.
Orbán nemcsak a jobbra sodródott hazai tömegekhez intézi szavait, hanem Trump, Farrage, Le Pen és mások mellett egyik fő alakja az új, „tiszta beszéd”-nek. Mostani népszavazás-kampánya hazug negyed-igazságokat tartalmaz, szélsőségesen gyűlöletkeltő és megalázó minden ép érzésű és gondolkodású, itt és másutt született honfitársunk számára, s az EU döntéshozatalai képességének leépítését szolgálja.
Mindeközben a volt munkástömegek mélyen szemben állnak a globális tőkével, amely bizony nyerészkedőn hangoztatja, hogy növelni szeretné a vándoralkalmazottak tömegét, hogy a globális versenyben még hatékonyabban tudjon közöttük válogatni a munkaerő-piacon. Az új autokraták és szélsőjobbos populisták szavakban meg is ígérik a nagytőke ellenőrzését az „elhagyott” munkásosztálynak (ezért szeretik őket, hiszen védik a „történeti nemzetet”), miközben a „nemzeti” vezetők „természetesen” remek ügyleteket kötnek a globális cégekkel vendégmunkás-programokról vagy közpénzből folyósított támogatásokról. És ezt az ellentmondást nem akarja (vagy nem képes) érdemben befolyásolni a politikai baloldal, amely belecsúszik a „migránspártság” vs. „migránsellenesség” hamis dilemmájába.
Tort ül az idegenellenesség. Európa (volt) munkásai és az egzisztenciájában fenyegetett középosztály jelentős része is „orientalista” pánikban van a „keleti álmenekült hordák” – vagy épp’ a kelet-európai „legális” vándormunkások – miatt. Eközben a szélsőjobboldali vagdalkozáson kívül semmilyen globális „New Deal” nem körvonalazódik a kapitalizmus újabb válságának kezelésére. Pedig a probléma sokszorosan összetett, s ezért csakis komplex megoldás lehet sikeres, amely a világrendszer egész szerkezetét alakítja át. Egyelőre marad hát a válság és a gerjesztett fortélyos félelem.

A „Brexit”
Az instabilitás most már nem csupán a világrendszer perifériáin tapasztalható: az egyik fő európai centrumállamban, az Egyesült Királyságban megtörtént a „lehetetlen”, a szavazók többsége az Európai Unióból való kilépés mellett szavazott. Bár a közvélemény-kutatások folyamatosan azt mutatták, hogy a Brexit-szavazatok könnyen többségbe kerülhetnek, a brit és nemzetközi sajtó – és, úgy tűnik, a City és a brit politikai elit – nem számolt komolyan ezzel a forgatókönyvvel, s azt totális megdöbbenéssel fogadta.
A brit kilépés politikai és gazdasági jelentőségét egyelőre nehéz felmérni, hiszen úgy tűnik, a kormányzó brit jobboldalnak (a kilépés melletti torykat is beleértve) sem volt kész cselekvési terve a kialakult helyzetre. A történtek társadalmi -politikai gyökerei szerteágazók és heterogének, és nehéz elkerülni a monokauzális magyarázatok veszélyét. Mondhatjuk, hogy – Margaret Thatcher győzelme után több mint harmincöt évvel – a neoliberális konszenzus szétmállását látjuk: a felhalmozódó politikai elégedetlenség régóta keres kitörési pontokat magának, s a Brexit-szavazók végre boldogan találtak egy lehetőséget, hogy a kilépés ellen szinte teljesen egységesen felsorakozó média- és politikai eliten végre valamiféle „bosszút” állhassanak. Az „européer” brit sajtóban és a közösségi médiumok tipikusan fiatalabb, mobilisabb, „kozmopolitább”, liberális felhasználói körében a népszavazás eredményét kiadós „büdösprolizás” fogadta, szemére hányva a demográfiailag tipikusan idősebb, férfi, kisvárosi szavazóknak, hogy nem csak az EU-párti „optimisták” karrierlehetőségeit károsították meg súlyosan, hanem saját, kevésbé fényes életkilátásaikat is. Az ingatlanárak esni fognak, a font gyengül, a megtakarítások értéke megcsappan; a hálátlan Brexit-régiók pedig valójában nettó felvevői az EU támogatásoknak – szóltak a vádak. Mindez nagyrészt igaz is. Csak hát: nem mindenki volt haszonélvezője az utóbbi három évtized ingatlanbuborékainak, a dezindusztrializációnak és a City mérhetetlen burjánzásának. A háztartások jelentős részének nincsenek megtakarításai. Az EU támogatások sovány vigaszt jelentenek azoknak a volt ipari és mezőgazdasági régióknak, ahol a neoliberális növekedési modell nemcsak a gazdasági biztonságot, hanem régóta létező élet-formákat és a hozzájuk kötődő önképet és önbecsülést is szétzúzta. Racionálisan szavaztak Sunderland vagy Wales Brexit-szavazói? Aligha. De vajon racionálisabb lenne-e részükről a neoliberális status quo támogatása?
Itt azonban nem állhatunk meg. Mert még ha igaz is, hogy a Brexitet támogató szavazatok jelentős részének volt egyfajta osztálydimenzója, s kifejezett valamiféle szembenállást a kurrens felhalmozási modell-lel szemben, nem lehet szemet hunyni afölött, mi volt az a narratíva, amely összefogta ezen impulzusokat, hogyan és milyen politikai erők mobilizálták a szavazókat, s végül az eredmény miféle politikai dinamikát hozott felszínre. Ne áltassuk magunkat: a Brexit-kampányt az angol jobboldal és szélsőjobboldal uralta. A fő „hívószavak” az idegen-ellenesség, a fajgyűlölet, a „külfölddel” szembeni brit nacionalizmus s a „dicsőséges” gyarmati múlt iránti nosztalgia voltak. Az angol szélső-baloldal Brexit-párti csoportocskáinak „Lexit”-kampánya lényegében senkihez sem jutott el, szemben a Konzervatív Párt jobbszárnya és a Függetlenségi Párt (UKIP) idegenellenes retorikájával. Mint újabb felmérések is kimutatták,2 az angol és walesi munkásosztály, illetve alsó-középosztály jelentős része idegengyűlölő, erősen azonosul a brit nacionalizmussal, a monarchiával és a gyarmati múlttal, és jól mobilizálható a különféle (etnikai, szexuális, életmódbeli) kisebbségeket megcélzó, antiliberális diskurzussal. Mindez nem új fejlemény, mély történelmi gyökerei vannak. Ami új, hogy ezek a reflexek a „győzelemmel” most felszínre kerültek, ahogy ezt a népszavazást követő napok idegenellenes atrocitásai megmutatták. Ezekkel a meglehetősen sötét tendenciákkal vegyültek össze a különböző elitellenes impulzusok. De ez még nem minden. Mert míg a Brexit-szavazók politikai motivációi heterogének voltak, a kampányt domináló politikai erők vegytisztán radikális jobboldaliak: a Konzervatív Párt „hiperatlantista” szárnya és a bevándorló-ellenesség politikai business-éből élő UKIP. Olyan politikai erőkről van itt szó, amelyek az Európai Uniót, az európai neoliberalizmus talán legfontosabb intézményes szervét, gyakran „kommunistának” írják le, és a szerintük túlzottan rigorózus szociális (például munkajogi) és környezeti szabályozásoktól akarnak megszabadulni. Céljuk egy olyan felhalmozási modell felé elmozdulni, amely még tovább csökkentené a vállalatokra háruló munkaerő- és környezetvédelmi költségeket, fokozva a bevándorlók kiszolgáltatottságát, s erősítve az USA-val és a volt brit gyarmatokkal való (ellenkező előjelű) kapcsolatokat. Persze felmerül az a kérdés is, hogy egyáltalán milyen mértékben lehet kilépni az EU-ból: miképpen érinti a Brexit a multi-nacionális társaságok és pénzügyi intézmények nemzeti határokon messze átnyúló érdekeit? Vajon a nemzetállamok felülkerekedhetnek-e a regionális infrastruktúrákon és piaci érdekeken? Ismét vámhatárokat vezetnek be? Vagy az egész arról szól, hogy Nagy-Britannia további privilégiumokhoz ragaszkodik az EU-n belül? A tőke szabad áramlása marad, csak a munkaerőt kötik még szorosabb korlátok közé? Vagy az a baloldali projekt kerekedne felül, amely a „szociális Európa” zászlaja alatt szervezkedik, és magának az EU-nak az átalakítását követeli? A jövő megadja a válaszokat.
Összességében: a népszavazás eredménye – Nagy-Britannián túlmutatón – szimptomatikusnak tekinthető annyiban, hogy úgy tűnik, a szükséges többség már a centrumállamokban sem rakható össze ahhoz, hogy a rendszer a neoliberális business-as-usual szavazatokkal újratermelhető legyen. Más centrumállamokhoz (USA, Franciaország) hasonlóan, a szétmálló konszenzus „törmelékei” egyelőre főleg a szél-sőjobboldalhoz sodródnak. Az Egyesült Királyság esetében az ország földrajzi megosztottsága és a skót politika átalakulása miatt (a koráb-ban a Munkáspárt által uralt Skóciában a baloldali nacionalista, függet-lenség- és EU-párti SNP mára teljesen maga alá gyűrte a politikai éle-tet) ez még az állam integritásának kérdését is felveti. Nagy-Britannia esetében ugyanakkor van még egy specifikus mozzanat: ellentétben a legtöbb európai centrumországgal, nem csak a (szélső)jobboldalon látható jelentős mobilizáció. A Munkáspárt – amely a Brexit ügyében nem állt elő világos állásponttal – tagságának hatalmas többségével tavaly megválasztott, de a parlamenti frakció és a pártot támogató sajtó által soha el nem fogadott Jeremy Corbyn – a párt történetének alighanem legbaloldalibb vezetője – elleni „puccskísérlet” a pártelit és a mainstream média által egyelőre, úgy tűnik, nem a „cselszövők” reményei szerint alakul, hanem a mobilizáció újabb hullámát váltotta ki. Ez fölveti a kérdést: lesz-e az európai centrumban, Görögország után, újabb baloldali (baloldali szociáldemokrata) kísérlet a neoliberális hegemónia megtörésére balról? Létrehozható-e egy ilyen politikai koalíció, és ha igen, jobbak-e túlélési esélyei a gazdag agy-Britanniában, mint a törékeny, félperiférikus Görögországban?


A NÉPSZABADSÁG EINSTANDOLÁSÁRÓL

A NÉPSZABADSÁG EINSTANDOLÁSÁRÓL

A 2010-ben létrejött tekintélyuralmi rendszer az új uralkodó osztályok hatalmi elitjének egyik frakcióját „örök időkre” bebetonozta a hatalmi struktúrákba. A Népszabadság e fejlődés jogosságát kétségbe vonta, sőt reakciós fordulatnak tekintette. Most mint a (bal)liberális ellenzék utolsó befolyásos lapját, a „zavarkeltés” forrását egyszerűen felszámolják. Hogy e fejlődésnek mennyiben oka maga a hazai liberalizmus (és benne a Népszabadság), azt most ne vitassuk. Folyóiratunk számos cikke, tanulmánya világította már meg ezt a kérdéskört. Tiltakozásunkat akkor fogalmazzuk meg helyesen, ha az autokratikus fordulattal szemben érdekelt minden társadalmi csoportot összefogásra szólítunk fel. Ha „a szabadság kis körei” mind így cselekszenek, az újkapitalizmus hegemonisztikus, tekintélyuralmi politikai menedzselésének gépezetébe homokszemet szórhatunk, s végül, kedvező belső és külső feltételek esetén, meg is állíthatjuk. Ám ne feledjük el: Kelet-Európában az ilyen típusú rezsimeket választási úton – a történelem eddig tapasztalatai szerint – aligha vagy nem lehet elkergetni.  Vagy népfelkelés vagy külső hatalmak gazdasági-politikai-katonai nyomása szokott eredményre vezetni. De bárhogyan legyen is, a magyar értelmiségnek utolsó esélye maradék becsületének megmentésére az, hogy széles frontot nyit minden rezsimellenes erő összefogásával a tekintélyuralmi fordulat visszafordítása érdekében.
Mi, baloldali rendszerkritikusok most ne azon dilemmázzunk, mi vezetett ide, mennyiben felelősek a liberalizmus és a parlamenti baloldal politikai erői abban, hogy a dolgok idáig jutottak. Politikailag racionális következtetésként ehelyett szögezzük le: most már a diktatúra kiépítése kerülhet napirendre, amelynek az a célja, hogy az új hatalmi elit és csatolt részei gazdasági és politikai szerzeményeiket „örök időkre” megtartsák. Tegyük világossá hát a magyar társadalom számára, hogy e rezsimmel szemben csak olyan ellenállás és olyan politikai megoldás jöhet számításba, amely a magyar társadalom legszélesebb rétegeinek szociális érdekeiből indul ki. Vagyis a „fent és lent” ellentétében az utóbbi oldalon állunk, a nemzetközi rendszerkritikai baloldal régi terminológiájával, a gazdaságilag és politikailag uralkodó rendekkel szemben végre az elnyomottak pártját fogjuk! Minden FELTÁMADÁSNAK ez az alapja.

Az Eszmélet folyóirat szerkesztősége

 

Zur Beschlagnahmung von Népszabadság

Das 2010 zustande gekommene autoritäre System hat in seinen Machtstrukturen eine Fraktion der neuen herrschenden Klassen „auf alle Zeiten“ einbetoniert. Népszabadság stellte die Legitimität dieser Entwicklung in Frage, betrachtete sie gar als eine reaktionäre Wende. Jetzt wurde die letzte einflussreiche Zeitung der (links)liberalen Opposition als „Störenfried“ liquidiert. Inwieweit nun der ungarische Liberalismus (und darin Népszabadság) Grund für eben jene Entwicklung ist, soll an dieser Stelle nicht diskutiert werden. Unzählige Artikel unserer Zeitschrift widmen sich der Erörterung dieses Fragenkomplexes. Auf den Punkt bringen wir unseren Widerstand, wenn wir alle gesellschaftlichen Gruppen zum Zusammenhalt aufrufen, die gegen die autokratische Wende eintreten. Werden all „kleinen Zirkel der Freiheit“, wie der Intellektuelle und Politiker István Bibó sie 1947 nannte, so handeln, können wir Sandkörner in das Getriebe der hegemonialen autoritären Politikmanagementmaschine des Neokapitalismus streuen, und im Falle von günstigen inneren und äußeren Bedingungen am Ende die Maschine stoppen. Vergessen wir aber nicht: in Osteuropa lassen sich derartige Regime – der Erfahrung der Geschichte nach – nicht oder nur schwer durch Wahlen verjagen. In der Regel braucht es entweder einen Volksaufstand oder ökonomisch- politisch-militärischen Druck von außen. Was auch immer geschehen möge, die letzte Möglichkeit der ungarischen Intelligenz, ihre angekratzte Ehre zu retten, besteht darin, eine breite Front zu bilden und alle regimekritischen Kräfte zu bündeln, um die autoritäre Wende wieder rückgängig zu machen.

Wir, die systemkritische Linke, sollten nun nicht darüber lamentieren, was uns in diese Lage gebracht hat, wie sehr Liberalismus und die parlamentarischen linken Kräfte dafür verantwortlich sind, dass die Dinge stehen, wie sie stehen. Stattdessen müssen wir die politisch rationale Konsequenz ziehen: ab jetzt steht der Ausbau der Diktatur auf der Tagesordnung, dessen Ziel es ist, dass die neue Machtelite und ihre Verbündeten ihre wirtschaftliche und politische Beute „auf alle Zeiten“ behalten können. Machen wir also der ungarischen Gesellschaft klar, dass gegen dieses Regime nur ein solcher Widerstand und eine solche politische Lösung in Frage kommen, die von den sozialen Interessen der breiten ungarischen Gesellschaft ausgehen. Im Konflikt zwischen „oben und unten“ ist klar, wo wir stehen. Mit der alten Terminologie der internationalen systemkritischen Linken gesprochen: ergreifen wir endlich gegen die wirtschaftliche und politische herrschende Ordnung die Partei der Unterdrückten! Dies ist die Grundlage jeglicher Erhebung.

Die Redaktion der Zeitschrift Eszmélet