Összetett Keresés

Tézisek a sztálinizmusról

A szerző a sztálinizmus sokféle közkeletű értelmezése helyett történeti elemzéssel jut el a következtetéshez: a kapitalizmus saját talaján létrejött helyettesítő, nem-piaci mechanizmusok radikális és egyoldalú érvényesüléséről van szó, s a sztálinizmus a kapitalista társadalom egyik modernizációs zsákutcájának tekinthető.

A Kelet-Európában kialakult társadalmi formáció múltját (és bizonyos értelemben jelenét és jövőjét) nagymértékben meg­határozza a sztálinizmus. Ezt a kifejezést sokféle értelemben használják. Van, aki a személyi kultuszra gondol, van, aki egy ideológiát jelöl vele, van, aki egy ideológiai-politikai mozgal­mat, esetleg politikai rendszert ért alatta, míg mások egy gaz­dasági-politikai szerkezetet írnak le segítségével. Megint má­sok szerint a kifejezés értelmetlen, használata tudományta­lan, mert egy nem egységes ideológiát, társadalmi folyamatot vagy szerkezetet próbálnak meg ezzel az összefoglaló elne­vezéssel megérteni. Magát a jelenséget azonban – akár e ki­fejezéssel, akár anélkül – értékelték és értékelik a szocializ­mus tökéletes megvalósulásaként, de a szocializmus torzké­peként is. Minősítik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet – esetleg csak az adott körülmények között – egyedül lehetséges és szükségszerű folyamatának, vagy e folyamat megmerevedésének éppúgy, mint ahogy ezen átmenet egyáltalán nem szükségszerű, torz formájának, sőt a szocia­lizmus felé tett lépések zsákutcába jutásának is. Mindezek alapján bemutatják a legfőbb jónak, szükséges rossznak, vagy magának a Sátánnak a mestermunkájaként. A fentiekből következően van olyan nézet, amely szerint Sztálin halálával meg is szűnt, mások viszont a budapesti Sztálin-szobor 1956-os ledöntésével temetik a sztálinizmust, de azzal a nézettel is lehet találkozni, amely szerint még ma is sztálinizmus van Ke­let-Európa országaiban, és talán nem is Sztálin hatalomra ke­rülésével alakult ki.

Az alábbiak történeti, szerkezeti és funkcionális elemzé­sek segítségével megkísérlik a sztálinizmust vázlatosan leír­ni. E leírás szándéka szerint értékítéletektől mentes, de nem azok alól mentesítő.

1.

A sztálinizmus Európa keleti felének terméke, de kialakulásá­nak, szerkezetének és működésének megértéséhez szüksé­ges az európai társadalomfejlődés eltérő útjainak ismerete. Ezek bemutatásakor a tipizálás szempontjait a gazdaság- és társadalomszerveződés főbb szervező erői, illetve azok kom­binációi adják, amelyek Nyugat-Európában főként gazdasági (csereérték) természetűek, Kelet-Európában viszont nem­ gazdasági, szervezeti és tudati (ideológia, erkölcs, hit, érze­lem) jellegűek. E szervező erők lehetnek autonómak, önszer­veződők és fölülről szervezettek. Ezek alapján a kapitalizáló­dás és az ipari forradalom európai folyamatában a következő típusok ismerhetők fel: a) angol, b) francia, c) német, d) orosz.

a) Az angol fejlődésnél a prekapitalista gazdasági-törté­nelmi korszakoknak a kapitalizmussal való kapcsolatát és a kulturális értékek továbbélését a csereérték képviseli. Magá­nak a tőkés gazdasági életnek a folytonosságát és folyama­tosságát, a termelés totalitását szintén a csereérték biztosítja. A gazdaság- és társadalomszerveződés alapja tehát egy közvetlenül gazdasági tényező, a csereérték. Az árképző piac feltételei mellett – azaz amikor az árakat a kereslet és a kínálat ingadozása szabályozza – a magánvállalkozók forradalmasí­tották a mezőgazdaságot, így a később indult ipari forradalom támogatásával radikálisan megkezdődött a munka és a tulaj­don szétválasztása. E folyamatokat követően kiépült a mo­dern bankrendszer is. A kialakuló bürokrácia felett a társada­lom ellenőrzést gyakorol, a politikai élet helyi érdekekre épülő, többszörösen tagolt, parlamenti demokráciához vezet, ami a civil társadalom és a politikai állam elkülönülését jelzi. A társa­dalom modernizálása a gazdaság, a politika, a jog, a kultúra stb. önállóvá válásának a folyamata, vagyis a társadalom részrendszerekre tagozódása és e részrendszerek racionali­zálása. E társadalomszerveződésnek elméletileg és ideológi­ailag az empirizmus, a liberalizmus és a pragmatizmus felel meg. Az angol típusú fejlődés példájaként említhető még Hol­landia, Belgium, Svájc, illetve Dánia, Norvégia, Svédország és Európán kívül az Amerikai Egyesült Államok.

b) A francia útnál a csereérték szervező ereje gyengébb, így hiányzik egy előző hosszabb tőkefelhalmozási időszak, vagyis nagyobb a tőkeigény, de kevesebb a rendelkezésre álló felhalmozott és befektethető tőke. Emiatt a mezőgazda­sági és az ipari forradalom csak a modern bankrendszer (hi­telrendszer) kiépülésével egyidejűleg, annak segítségével megy végbe. A francia Credit Mobilier típusú, nagy mennyi­ségű értékpapírt kibocsátó bankok jellegzetes eltérést mutat­nak az angliai kereskedelmi bankoktól, mert az előbbiek a hosszú távú beruházásokat, az utóbbiak viszont a rövid távú igényeket finanszírozzák. A francia bankok az ipart támogat­ták és elsősorban a könnyűiparhoz (textilipar, élelmiszeripar) kapcsolódtak. A szakszerű bürokrácia szervezeti irányítása a társadalom által kevésbé ellenőrzött, mint Angliában, de az ál­lam szerepe még döntően a gazdasági fejlődés jogi feltételei­nek biztosítására szorítkozik. A civil társadalom és a politikai állam elkülönültsége itt is jellemző, ugyanakkor a társadalom modernizálásakor a részrendszerek racionalizálása mellett szerepet kap egy, a társadalmat átfogó racionalizálás is. E társadalomszerveződési típust elméletileg és ideológiailag a racionalizmus, a felvilágosodás és az individualizmusra épülő nacionalizmus, iparosítási ideológiaként pedig a saint-simonizmus fejezi ki.

c) A kapitalizálódás német típusánál szintén nagy a tő­keigény és kevés a rendelkezésre álló tőke, ezért a bankrend­szer kiépülése itt is a mezőgazdasági tőkeviszony kialakulá­sával és az ipari forradalommal párhuzamosan, azt segítve történik. A német bankok egyszerre elégítik ki a rövid és a hosszú távú tőkeigényeket, de tevékenységük meghaladja a hagyományos bankhitelezés területét, ipari alapítások aktív résztvevőivé válnak, mégpedig elsősorban a nehéziparban. A bankok szoros, központosított ellenőrzést gyakorolnak a ver­sengő vállalatok fölött. A koncentrált tőkebefektetés következ­tében növekszik az üzemek mérete, ami már kezdettől na­gyobb volt, mint az angliai üzemeké. Jellegzetes tehát az, hogy az egyik fő gazdaságszervező erő, a bank, szorosan összefonódik az ipari vállalattal, aminek végül szélsőséges formája a fasizmusban látható. A bürokrácia szervezeti irányí­tása, a közhatalmi funkciót kisajátító és a gazdaságot jogi eszközökkel (pl. merkantil gazdaságpolitika) befolyásoló ál­lam ez esetben ellenőrizetlenül áll a polgári társadalom fölött. Ezzel is összefüggésben van, hogy a gazdasági élet egysége­sítésében nagy szerepet kap a hadsereg, ezzel a hadiipar, il­letve, hogy a civilgazdaság szervezésére is a militarizálás a jellemző. A gazdaság- és társadalomszerveződésnek is lé­nyeges elemévé válik az ideológia, pl. a protestáns etika, a nacionalizmus, a veszélyhelyzet tudata, majd az ezeket is fel­használó fasizmus. A társadalom modernizálásakor a rész­rendszerek racionalizálása – önállósulása – helyett az átfogó racionalizálás a domináns. Ezt a fejlődési utat követi még Olaszország is.

d) A kapitalizálódás orosz típusa már inkább a perifériá­ról indul. A döntően nem árképző piac körülményei között – vagyis amikor az árak nem a kereslet és a kínálat függvényé­ben változnak – a bankok nem játszhatták azt a szerepet sem, amit a német típusú fejlődésnél, ezért szerepüket a fölülről irá­nyító szervezet, az állam veszi át. A gazdaság átalakítása az állam katonai stratégiai célokból megindított vasútépítéseivel, a közlekedés forradalmasításával kezdődik. A modernizáció az átfogó racionalizálás erősítését jelenti, amikor feladattá válik az ipari forradalom és a tőkeakkumuláció megvalósítá­sa. Ennek következtében olyan gyorsított iparosodás kezdő­dik, amelynek logikája szerint a monopolisztikus nagyszerve­zetek, nagyüzemek, nagyvállalatok és a nehéziparba közpon­tosított tőke válnak meghatározóvá. E kapitalizálódási típusra is jellemző tehát az, hogy a fő gazdaság- és társadalomszer­vező erő, az állam közvetlenül összefonódik az ipari vállalat­tal. E viszonyoknak megfelelően a politikai élet a központi irá­nyítás fetisizálásához vezet, az állami bürokrácia ellenőrzése nem lehetséges. Fontos társadalomszervező szerepet kap itt is az ideológia, így pl. a vallásos nacionalizmus vagy az elma­radottság tudata, majd a marxizmus ezeket is magába ötvöző változata. E típus esetének tekinthető már a balkáni országok és Kelet-Közép-Európa fejlődése, de Spanyolország és Por­tugália is.

A kapitalizálódás szerveződési típusairól szólva e rövid vázlatban indokolt külön is kitérni a kelet-közép-európai tér­ségre, amely a német és az orosz típusú út kombinációja, a kettő közötti átmenet (amelyen belül pl. Ausztria-Csehország inkább a német, Magyarország és Lengyelország inkább az orosz úthoz áll közel). Érdemes ezzel kapcsolatban az állam néhány olyan intézkedését felidézni, amelyet nem a szabad konkurencia szabad árképzésű piaci elvei szerint szabályoz­tak. Ilyennek tekinthetők többek között a védővámok, az ál­lami iparosítás eszközei, mint a törvénnyel szabályozott adó­mentesség, a kamatmentes állami hitelek, az állami szubven­ciók, preferenciák. E kiemelt sajátosságok nyomatékosítják azt a már az eddigiekben is megfigyelhető jellegzetességet, hogy minél elmaradottabb régió fejlődéséről van szó, an­nál nagyobb szerepet kapnak a csereérték szervező ere­jét helyettesítő, illetve a helyettesítést is pótló mechaniz­musok.

2.

A kapitalizálódás, illetve a tőkés termelés folyamata tehát tör­ténhet a csereérték szerepét, az árképző piacot helyettesítő mechanizmusokkal is, így az is lehetséges, hogy a magán­tőke érvényesülési lehetőségeit az állam biztosítsa, sőt, hogy a magántőke feladatát is az állam vegye át. Az ilyen esetek­ben a kapitalizálódás és az ipari forradalom folyamatát nem előzi meg az eredeti tőkefelhalmozás, ezért a kapitalizálódás, a tőkefelhalmozás az ipari forradalom segítségével, annak nyomása, kényszerítő hatása alatt zajlik. Mindezek miatt a tő­kés termelés nem azonosítható a kapitalizmus árképző piacú, magánvállalkozók szabadversenyes konkurenciaharcán alapuló nyugat-európai változatával – annál is kevésbé, mivel a szabad verseny „tiszta" formában még Angliában sem érvé­nyesült soha.

A fentieket figyelembe véve a tőkés termelés úgy írható le, mint munka és tulajdon radikális szétválasztásának folya­mata, majd e szétválasztottságon alapuló gazdálkodás és tár­sadalmi berendezkedés. A tőkés termelés végső célja annak a gazdasági-politikai hatalmi szerkezetnek a fenntartása, amely a szétválasztást végrehajtja és az új berendezkedést működteti. E cél elérésének alapvetően kétféle eszköze van, a szabadversenyes, az árképző piacon alapuló (a rövidség kedvéért a továbbiakban piaci), és a helyettesítésein, a mo­nopolizált helyzeteken, a konkurencia korlátozásán vagy kizá­rásán, a nem árképző piacon alapuló (a továbbiakban nem piaci) intézményrendszer. Ha a kapitalizmus a piaci viszonyo­kon alapul, akkor a hatalmi szerkezet újratermelésének módja az egyes tőkések minél nagyobb profitra való törekvése, a profitmaximalizálás. A profitmaximalizálás azt a folyamatot is jelöli, amikor a megtermelt termékek értékösszege a lehetsé­ges maximális mértékben nagyobb a korábbinál, azaz mikor a gazdasági növekedés maximalizálva van. A profitmaximalizá­lás és a növekedési ráta maximalizálása kifejezések tehát egyazon gazdasági összefüggés kétféle megfogalmazása, aminek itt az a jelentősége, hogy a két nézőpont a nyugat­európai és a kelet-európai fejlődésnél bizonyos értelemben gyakorlatilag kettéválik, amennyiben a kapitalizálódás és a tő­kés termelés Kelet-Európában inkább a növekedés folytatá­sa, mint a profitszerzés szemszögéből írható le.

A kelet-európai kapitalizmus nem piaci eszközei mellett a piacra épülő nyugat-európai (és amerikai) kapitalizmus is ki­alakít, kitermel a magánvállalkozáson alapuló szabadverse­nyes kapitalizmussal ellentétes, azt tagadó jelenségeket, ten­denciákat, még ha azokat – a tőkés termelés fenntartása ér­dekében – be is építi, integrálja működési mechanizmusába. Ezek közé sorolhatók a tőkekoncentráció és -centralizáció eredményeként kialakuló részvénytársaságok és a kartellek, szindikátusok, trösztök, konszernek, vagyis a monopóliumok, illetve a tőkés vállalatok államosítása vagy az állam által tör­ténő alapítása, majd az állam-monopolkapitalizmus kialakulá­sa. Ide számítható még a tőkés magántulajdon elszemélytele­nedése, amikor tendenciájában – különösen ha állami tulaj­donról van szó – az egyes magántulajdon általános magántu­lajdonban oldódik fel, azaz amikor a vállalat irányítását egyre kevésbé a tulajdonos látja el közvetlenül, helyébe a fizetett menedzser lép.

Az I., majd a II. világháború után Oroszországban, illetve Kelet-Európában a mind koherensebben egységesülő világ­piac hatásai miatt egyre inkább létkérdéssé vált a már koráb­ban is feladatként tudatosult modernizáció, az elmaradottság leküzdése, az utolérés, az ipari forradalom véghezvitele. Al­kalmazkodni kellett az ipari forradalom nagyipari, nehézipari, energia- és nyersanyagigényes gazdaságszerkezetéhez. Ez – Szovjet-Oroszországban több éves bizonytalankodás, más­hol taktikai kivárások után – csak gyorsított és erőltetett iparo­sítással és növekedéssel látszott megvalósíthatónak. Ezért nem a kapitalizmus piaci, hanem a kapitalizmus saját talajon létrejött helyettesítő, nem-piaci mechanizmusai látszottak felhasználhatóaknak, ezeknek és a monopolkapitalizmus önma­gát tagadó tendenciáinak radikális, végletes és egyoldalú vé­gig vitelével. E szándékok érvényesülése: a sztálinizmus.

A sztálinizmus a kapitalizmus modernizációs útja, helyet­tesítési mechanizmusokkal. A helyettesítési mechanizmusok közé tartozik hogy a csereérték helyett a szervezet és az ideo­lógia a gazdaság és a társadalom fő szervező ereje, hogy a modernizáció során a részrendszerek racionalizálása helyett az általános racionalizálás, a totalitarianizmus érvényesül, hogy a piac helyett a redisztribúció, a tervutasítás a gazda­sági szabályozó, a profit helyett a növekedés elérése a cél, a tőketulajdon elvont, általános magántulajdonná válik, a tőkést a munka feltételei és a többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi-döntési szerkezete képviseli. A sztálinizmus funkciója a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom megvalósítása, munka és tulajdon elválasztása és az ezt a folyamatot irányító gazda­sági-politikai hatalmi szerkezet újratermelése. Gazdaságilag a fölülről, szervezetileg és ideológiával irányított centralizáló, az általános magántulajdonra és a növekedés maximalizálá­sára épülő expanzív nagyipari-nehézipari energia- és nyers­anyagigényes gazdaságszerkezet a bázisa.

A kapitalizmus e formájában a tőkeviszony munka és tulajdon végletes elválasztásán alapul, amikor a mezőgaz­dasági termelőt az erőszakolt kollektivizálásokkal megfoszt­ják a tulajdontól, így a tulajdon nélküli tömegeket vagy az ál­lami gazdaságok és a burkoltan államosított gazdaságok, a „szövetkezetek", vagy az ipar szívja fel. A kisipar felszámo­lása szintén a tulajdontól megfosztottak létszámát növeli és az ipar számára nyújt munkaerőt. Az iparba került új munkások és a régebbiek egységesek abban, hogy az államosítás kö­vetkeztében a munka feltételeiről (a termelés körülményeiről, a termékről és annak mennyiségéről stb.), valamint a többlet­termék feletti rendelkezésről nem ők döntenek. Egyfelől tehát létrejön a tulajdon nélküli bérmunkások tömege, akik közé tulajdonképpen minden kereső tartozik.

A munka és tulajdon szétválasztási folyamatának másik oldalán a fölülről irányító centralizált szervezetek kiépítik azt a hatalmi-döntési szerkezetet, amelynek egyes pozíciói a munka feltételei és termékei feletti rendelkezés funkcióját el­látják. Gyakorlatilag az egyes pozíciókat birtoklók döntenek, de ők nem egyes, magántulajdonú tőkésként szerepelnek, hi­szen személyük bármikor lecserélhető, behelyettesíthető, ezen kívül – legalábbis törvényesen – rendelkezési, döntési pozíciójukat többnyire nem örökíthetik, más személyre egyéni tulajdonként át nem ruházhatják. A tőketulajdonosság e személytelensége miatt egy új osztály képviselőinek sem te­kinthetők. A hatalmi-döntési pozíciók ilyen értelemben sze­mélytelen szerkezetének egésze a tőke egésze felett rendel­kezik, így az általános magántulajdonnak, az általános tőké­nek, azaz az „össztőkének" a tulajdonosa, tőkése az álta­lános tőkés, az „össztőkés", vagyis a hatalmi-döntési szerkezet egésze. Az egyes vállalatok profitérdekeltségé­nek hiányát azonban nem az egyes tőkés személyének a hiánya okozza, hanem azok a helyettesítési mechanizmu­sok, amelyek keretei között a vállalatok termelnek, és amelyek az egyes termelő egységeket inkább – az össze­függés másik oldala felől – a növekedés fokozására ösz­tönzik. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a nem-piaci he­lyettesítő mechanizmusok leépítésével és a piaci viszonyok feltételei között az egyes vállalatok ezen a hatalmi-döntési szerkezeten belül is profitérdekeltséggel, profitmaximalizá­lásra törekedve működhetnének az egyes tőkések nélkül is.

3.

Ahol tőkeviszony van, ott tőke- és munkaerőpiac is létezik. A kelet-európai kapitalizmus sztálinista változatában a tőke-és munkaerő-áramlás nem „automatikus", hanem – tervuta­sításokkal, mondhatni kézi vezérléssel – irányított folyamat. A sztálinizmus funkciói közé tartozik a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom, valamint a munka és tulajdon elválasztásá­nak véghezvitele. E feladatok nagyszabású tőke- és munka­erő-átcsoportosítást igényelnek és hajtanak végre. A mező­gazdaság, az ipari és a tercier szektor (infrastruktúra, szolgál­tatások, oktatás, egészségügy) közötti erőforrás-, jövedelem-és munkaerő-átcsoportosítás, vagyis a makrostruktúra átala­kításának legfőbb eszköze az állami költségvetés, a redisztribúció. Tőkeátcsoportosítás történik a felhalmozás és a fo­gyasztás arányainak meghatározásakor, tőkeáramlást jelent az iparfejlesztése a mezőgazdasággal szemben, a nehézipar támogatása a könnyűiparral szemben, valamint a társadalmi jövedelem nagy részének az expanzív vállalatok vagy akár a politikai-hatalmi okok miatt preferált vállalatok, „vállalkozá­sok", beruházások, ágazatok részére történő juttatása. E tő­keáramlások egy nem árképző piac értelmében piacinak te­kinthetők, hiszen a vállalati szándékok – egy meghatározott preferenciarendszer szerkezetéhez igazodva, de – kereslet­ként és kínálatként jelentkeznek, amit a központi tervező szerv tervutasítások formájában fogalmaz meg és ezen az úton közvetít. Ez a szabályozás egy dologban hasonlít az ár­képző piacéhoz. A kereslet és a kínálat aránytalanságait az értéktörvény is, a központi tervező szerv is csak utólag – ezért pazarlóan – szabályozza.

A munkaerőpiac kínálati oldalát a nagyarányú tőkeáram­lás – gazdasági szerkezetátalakulás – következtében felsza­baduló munkaerő nyújtja, míg a munkaerő kereslet arányait a központilag előírt ágazati és területi bérarányok szabályoz­zák. A munkaerő elosztásának mechanizmusa lényegében megegyezik a fogyasztási cikkek értékesítésének mechaniz­musával, amennyiben a munkaerő-keresletnek a munkaerő felhasználására, illetve a fogyasztónak a termék felhasználá­sára előírt tervutasítás csak kínálatként jelenik meg, de sem a vevőt, sem az eladót nem kötelezi semmire.

Az egyes gazdasági egységeket, vállalatokat, terméke­ket, szolgáltatásokat felölelő mikrostruktúrán belül a tőkeát­csoportosítások – a szerkezeti változások – végrehajtására már nem alkalmas a központi elosztás. A nagy szerkezeti át­alakulások lezárulásával a tőkeelosztás arányai merev rend­szerré válnak, így a strukturális változások – a tőkeáramlás – egyre inkább a mikrostruktúrában válnak szükségessé. A mikrostruktúra gyors és rugalmas változásait azonban a redisztributív szabályozás gátolja, azaz a makro- és a mik­rostruktúra között feszültség keletkezik.

4.

Ebben a homogenizált társadalmi szerkezetben e szerkezet konzerválása, a stabilitás fenntartása a legfőbb értékké emel­kedik. A stabilitás megteremtése a gazdasági-politikai ha­talmi szerkezet feladata, amely (a gazdaságirányítási, állam­igazgatási és pártszervek hatásköreinek tisztázatlansága, összefonódása által is. alátámasztva) egy paternalisztikus személyi függőségi kapcsolatrendszer a vertikális hierarchia formális hatalmi rendszerén belül. Ezt azonban oly módon ke­resztezi, hogy a hatalmi súly nem a hierarchia fokaival, hanem a megszerzett formális pozíciók számával, súlyával és az in­formális döntési hatalommal ekvivalens. Ezáltal egy, a verti­kális hierarchián belüli gazdasági és politikai hatalmi szétta­goltság keletkezik, amit a központi irányítás centralizáló tö­rekvései tovább fokoznak, hiszen a nagyfokú centralizáció nem képes a helyi érdekeket és igényeket követni és kielégí­teni. Ezért a helyi érdekek érvényesítése céljából az érdek­egyeztetés – többnyire informális – módjai alakulnak ki.

A társadalmi és gazdasági élet minden területén megfi­gyelhető széttagoltság, atomizáltság, az elszigetelt érdekek különállása ugyanakkor a stabilitás egyik legfőbb biztosító­jává válik, egyfelől strukturálisan, másfelől gazdaságilag. A szervezeti struktúra egésze meghatározza a hatalmi pozíci­ók, a gazdasági egységek, a vállalatok vezetőinek magatartá­sát a pozícióért, a vállalatért folytatott harc – pl. a tervalku – során, ennek következtében azután megerősödnek vagy leg­alább megmaradnak a hatalmi, döntési pozíciók, ami által a struktúra egésze is újratermelődik. Eközben a legracionálisabban kezelhető nagyvállalati forma az egész társadalmat átstrukturálja, a nagy szervezeti egységeket teszi uralkodóvá, ezáltal is biztosítva a homogenitást, a stabilitást. A nehézipar fejlesztésének erőltetettsége szintén gazdaság- és társada­lomszervező erővé válik, amennyiben egyrészt nyersanyagot és felhasználást követelve termékeinek átstrukturálja a gaz­daság egészének szerkezetét (lásd a kisipar fölszámolására vagy a kollektivizálás erőszakolására kifejtett nyomását), másrészt a megtermelt többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi pozícióit is állandóan újratermeli. Ez utóbbi szempontból lényegessé válik a militarizmus, a hadiipar fejlesztése is, ami a külső fenyegetettség pszichózisához kapcsolódik, és ne­hézipart igényelve – a hatalmi szerkezetet ezáltal is újrater­melve – a társadalmi stabilitás egyik biztosítójává válik.

5.

A gazdaság és a társadalom átfogó szervezését, végső soron az absztrakt tulajdon és a munka kapcsolatát nemcsak nem­-piaci – ilyen értelemben formálisnak tekinthető – szervezetek teremtik meg, tartják fenn, hanem a tudati tényezők, az ideológia, a gazdaság szubjektivizálása is. Ezért munka és tulajdon viszonya, a termelés és a társadalom totalitása ma­gában foglalja a társadalmi és kulturális élet minden vonatko­zását, de csak abban az értelemben, hogy a társadalmi és kul­turális élet több vagy kevesebb közvetítés útján a munka és tulajdon szétválasztottságából fakadó ellentmondások felol­dásának eszközévé és területévé válik, így a szubjektum ökonomizálódik. Ennek során elvileg bármelyik tevékenység­forma megkaphatja azt a funkciót, hogy érték-reprezentánsai révén a társadalmat szervező, összetartó erővé váljon. Ez alapján indulnak munkaverseny akciók és a termelésben vagy a kulturális életben a kampányok, ez alapján szerveznek érte­kezleteket, „tájékoztatókat" a munkavállalók, a vállalatveze­tők vagy éppen a folyóirat-szerkesztők számára. A kultúra te­rületén előírják a tematikát és az ábrázolás módjait. Az érték­reprezentációt szolgálják a tömegkommunikációs eszközök pozitív és negatív példái, a sztahanovista vagy a „dolgozz hi­bátlanul" mozgalmak, a csasztuska-brigádok, vagy akár az él­sportolók felhasználása a nemzeti mi-tudat reprezentálására. Ugyancsak a társadalmat összetartó erőt kívánja fokozni a társadalmi konszenzus ideológiája vagy a nacionalizmus éb­rentartása valamilyen formában, illetve az a helyzet, amikor állandóan kell hogy akadjon valami aktuális esemény – ve­szélyhelyzet, külső fenyegetettség, az aktuális belső ellenség keresése és megtalálása -, ami segíti ezt a kívánatos egysé­get megteremteni. (Ebben az értelemben a konstrukciós pe­rek is ezt a funkciót töltötték be a társadalomban.)

Az értékreprezentáció mechanizmusa sok tekintetben hasonlíthat ahhoz a folyamathoz, amikor a csereértéken ala­puló önszerveződésben a termelés, a gazdasági tevékenység köre olyan tág lesz, hogy végül a kapitalizmusban magában foglalja a társadalmi élet totalitását, amennyiben a különböző tevékenységformák termeléssé lesznek, ha profitot eredmé­nyeznek, s így tulajdonképpen bármelyik tevékenység lehet termelés. Valójában azonban itt arról a folyamatról van szó, hogy egyre szűkül a társadalmi totalitásnak az a köre, mely a gazdaságot és a társadalmat szervezi. A hierarchiák csúcsán álló személy a legfőbb szervezővé és értékmintává válik.

Az értékreprezentáció negatív hatásai közé tartozik, hogy a munkakultúra szintje nem emelkedik. Az értékrepre­zentálásból fakadó közömbösség a munka minőségével szemben együtt jár a mindennapi élet minősége, kultúrája iránti közömbösséggel. Háttérbe szorul a kultúra demokrati­zálása, vagyis az általános műveltség növekedése és a kul­turális tulajdonviszonyok társadalmasítása éppúgy, mint a demokrácia kultúrája, a tudás, a műveltség hatalmi és tulajdo­nosi pozícióktól független részvétele a hatalomban, azaz a tö­megek magasabb műveltség révén történő részvétele saját sorsuk irányításában.

E jelenségek olyan értékrend kialakulásához és annak ideologikus megfogalmazásához vezetnek, melyben az érté­kek két szélsőséges formája, a mindennapi élettől elszakadt absztrakt értékek és a napi aktualitásokon túllépni nem képes partikularitás válnak dominánssá. Az értékreprezentálásból, az absztrakt értékeknek a mindennapi élettel szemben álló jel­legéből következő feszültségek feloldását részben az értékek partikularizálása, praktikusan felhasználhatóvá tétele, rész­ben az aktualitás idealizálása, a partikularitás értékké nyilvá­nítása kísérli meg.

6.

Az ideológiai megfogalmazásokon túl – más-más oldalról, de Kautsky, Plehanov, Thalheimer, Buharin, Gyeborin (és cso­portja: Karev, Szten, Luppol), valamint Mityin tevékenysége által előkészítve – kialakul és Sztálin elméletében kanonizálódik egy általános filozófiai elmélet is, mely felépítésében az említett értékszemléletet tükrözi. Kiindulópontjának racionális rendszerbe foglalt absztrakt, általános, „egyetemes" alapel­veket tekint, és a „valóságot" egyrészt ezek alkalmazásaként, másrészt egy empirista ismeretelmélettel teszi az elmélet ré­szévé. Rendszere – a filozófiai elméletben éppúgy, mint an­nak „alkalmazási" területein, így politikai gazdaságtanában is – a polgári szemléletet meg nem haladva az elvontan vett ember és az elvontan vett természet kategóriáira épít, és így csak az embereknek a dolgokhoz való viszonyát látja, az emberek közötti viszonyt nem. Ennek megfelelően politi­kai gazdaságtanában számára a tulajdon csak partikularitásában, praktikus használatában, csupán az embereknek az eszközökhöz való viszonyaként jelenik meg. Ebből követke­zően az ember-eszköz kapcsolatra épülő viszonyok változá­sai a termelési viszonyok változásainak tűnnek, vagyis a ma­gántulajdonnak az absztrakt tulajdonnal történő felváltása a magántulajdon megszüntetésének látszik. Termelőerőként is csak a termelőerők anyagi szubsztanciáit, a munkaeszközt és az embert ismeri fel, így ezek e nézetben nem a társadalmi termelés viszonyában, hanem csak az elvont munkafolyamat vonatkozásában kerülnek kapcsolatba. Megfogalmazódik az eszközöket fetisizáló szemlélet, a fejlődés olyan értelmezése, hogy az a termelési eszközök változásával kezdődik. Kialakul – elsősorban Buharin és Preobrazsenszkij elgondolásai alap­ján – az ún. „eredeti szocialista tőkefelhalmozás" ideológiája, noha a megvalósuló tőkefelhalmozás sem eredeti, sem szoci­alista nem volt.

Ezek az elméleti tételek természetesen a társadalmi va­lóságból kerülnek a könyvekbe, hiszen a társadalmi élet dön­tően dologi viszonyokká vagy az embereknek a dolgokhoz való viszonyává csupaszodik, mennyiségi, anyagi, naturális elemek kapcsolódása válik lényegessé az emberek egymás közti viszonyai helyett. A tervek naturális mennyiségi mutató­kat határoznak meg, így a termék társadalmiságát döntően a termelés anyagi tényezőinek mennyisége fejezi ki, ami abszt­rakt eszmei értékként áll a használati érték (a munka minősé­ge) és a csereérték (a munka mennyisége) fölött. Mindezek miatt szükségessé válik a tulajdonnak pusztán tudati viszo­nyulásként és nem társadalmi viszonyként való kezelése az ideológia és a politika eszközeivel.

Az elmélet tehát végső soron a munka és tulajdon elvá­lasztásának, a tőkefelhalmozás és az ipari forradalom erőlte­tésének és gyorsításának – azaz a sztálinizmus funkcióinak ­apológiáját nyújtja, vagyis egy modernizációs ideológiává vá­lik. Ezáltal részt vesz az ezt a modernizálási folyamatot mű­ködtető gazdasági-politikai hatalmi szerkezet újratermelésé­ben és stabilitásának biztosításában.

7.

A szervezeti és a tudati tényezők, az ideológia gazdaság- és társadalomszervező, stabilitást fenntartó szerepe után most szükséges az ezek által indukált gazdasági tevékenységek hasonló szerepét szemügyre venni. A gazdasági alanyok ma­gatartása alapvetően a szervezeti struktúrán belüli helyzetük, a döntési pozíciók hatalmának javítására vagy legalábbis megtartására irányul, és ennek érdekében a gazdasági növe­kedésnek az adott körülmények között lehetséges maximu­mát igyekeznek elérni, hiszen az ennél gyengébb teljesít­mény helyzetüket ronthatja. Ily módon a növekedési ráta ma­ximalizálása nemcsak önmaguk, de közvetlenül a szervezeti struktúra stabilitása újratermelésének is feltételévé válik. E vi­szony azonban ellentmondásos, mert a szervezeti struktúra fenntartásának ugyan a növekedés maximalizálása, a gazda­ság expanzív dinamizmusa a legfőbb biztosítója, ugyanakkor a szervezeti stabilitás és a gazdasági dinamizmus között fe­szültség, ellentét keletkezik. Emellett a mennyiségi hajsza, a beruházási éhség, az expanzió kényszere, a halmozási ten­dencia a gazdasági stabilitást is felbontja, válság keletkezik, ugyanis e törekvések a beruházási teljesítés szétforgácsoltságához, beruházási kapacitáshiányhoz, a nemzeti jövede­lem felhasználásának a fogyasztást vagy a külkereskedelmi mérleget hátrányosan érintő aránytalansága miatti feszültsé­gekhez vezetnek, és egyben felerősödnek a hiánygazda­ságra jellemző vonások. A központi irányítás a beruházások visszafogásával képes a válságot kezelni, ideiglenesen meg­szüntetni, hogy azután a dolog természetében rejlő automa­tizmus következtében egy idő múlva ismét gyakorolhassa e képességét. Válság és fellendülés azonban nem a végtelen­ségig váltogatják egymást, mert elérkezik az a helyzet, amely­től kezdve a válság már nem kúrálható, hanem már csak folya­matos fenntartására van mód.

Amikor a munka és -tulajdon szétválasztásának folya­mata befejeződik, a tőkefelhalmozás és az iparosítás a társa­dalom új gazdaságszerkezetének kialakításával véget ér, s a termelés pusztán a foglalkoztatottak számának növelésével valamint új energia- és nyersanyagforrások bevonásával már nem szélesíthető, akkor kiéleződik az a már korábban említett ellentét, mely a makrostruktúra és a mikrostruktúra között fe­szül. A termelés növelése a munka termelékenységének fo­kozásával, tehát a munkamegosztás továbbfejlesztésével, to­vábbá a technológiai színvonal emelésével, összességében a mikrostruktúrán belüli tőkeátrendeződésekkel – szerkezeti átalakulásokkal – lenne lehetséges. A helyettesítési mecha­nizmusokra és a konzervált makrostruktúrára támaszkodó gazdasági és politikai hatalmi-döntési szerkezet azonban a változásokat stabilitása, sőt léte ellen irányulónak tekinti, de ettől függetlenül, már csak tehetetlenségi ereje következté­ben sem teszi e változásokat lehetővé. A szerkezeti struktúra újratermelésének már nem lehet a növekedésmaximalizálás az eszköze, hiszen a fogyasztás vagy a külkereskedelmi egyensúly rovására történő beruházások negatív hatásai már nem ellensúlyozhatok újabb – a makrostruktúra átalakításá­ból, vagy a természeti környezetből származó – erőforrások bevonásával, expanzív gazdaságpolitikával. A növekedés­maximalizálás már a szervezeti struktúra felbomlását idézné elő, ezért állandósul a növekedés visszafogása. A gazdaság extenzív módon nem képes működni, intenzív módon viszont nem működhet. Bővített újratermelés helyett már csak egy­szerű újratermelés, nulla növekedés lehetséges. Hosszabb távon azonban a lassú vagy a nulla növekedés nem tarthatja fenn a társadalmi stabilitást.

Végül is levonható az a következtetés, hogy a munka és tulajdon szétválasztásának, a tőkefelhalmozásnak és az iparosításnak helyettesítési mechanizmusokkal történt erőltetése és gyorsítása egy, a saját működését lehetet­lenné tevő, önmagát felszámoló gazdasági-politikai rendszert hoz létre. A szervezeti struktúrát fenntartó növeke­désmaximalizálás csak a fogyasztás minimalizálása, illetve végső soron a növekedés alapfeltételéül szolgáló területek, a munkaerő újratermelését végző szféra (oktatás, egészség­ügy, szociális és kommunális ellátottság, tudomány, művé­szet) minimalizálása révén történhet, így a növekedés hosszú távon az erőforrások kiapadása nélkül is lassul vagy leáll, végső esetben szűkített újratermelés alakul ki. A szervezeti struktúra bázis nélkül marad. A sztálinizmus tehát a kapita­lista társadalom egyik modernizációs zsákutcájának te­kinthető.

8.

A sztálinizmus felbomlása hosszabb folyamat, ami már ellent­mondásainak első kiéleződésekor elkezdődik. A nemzeti jö­vedelem felhasználásának a fogyasztást hátrányosan érintő aránytalanságai feszültségekhez vezetnek, ennek következ­ményeként a munkaerő hatásfoka is csökken. Ekkor már nem bizonyul elegendőnek a gazdaság szubjektivizálása, a telje­sítmények fokozásának erkölcsi, ideológiai, politikai eszköze. A társadalmi élet folytonosságát megteremtő aktív szubjek­tum leszűkül a szervezetre, a pártra, a szervezeti struktúra működésére. Ebben a helyzetben megoldásként kínálkozik egy új társadalomszervező erő, a csereérték bekapcsolása a gazdasági-társadalmi folyamatokba. Ezzel megkezdődik a gazdaság emancipálódása, a gazdasági szféra önállóvá vá­lása. Emellett a gazdasági feszültségek hatására létrejönnek a civil társadalom szerveződésének a feltételei, vagyis meg­kezdődik a civil társadalom emancipálódása is. Ugyanakkor mindez a tényezők teljesen alárendelt szerepe miatt nem hoz lényegi változást a sztálinista gyakorlatba, csupán annak az aktuális helyzethez igazított formáját jelenti. Mégis, a sztáli­nizmus feloldhatatlan ellentmondásai mellett e két szféra emancipálódása a sztálinizmus felbomlásának tényezői közé tartozik.

A sztálinizmus felbomlását ezek mellett külső tényezők is elősegíthetik. Ezek közé tartozik az új ipari forradalom és a vi­lággazdaságban ennek nyomán végbemenő szerkezetváltás. A mikroelektronikai forradalom hatásaként új technológia je­lent meg. Eredményei lehetővé teszik a termelési folya­mat egészének automatizálását, az emberi tevékenység egyre inkább a termelés ellenőrzésére korlátozódik. A kü­lönböző funkciókat ellátó technológiai rendszerek közötti kommunikáció, illetve az adatrögzítés és -feldolgozás új infor­mációs technológiák kifejlődéséhez vezet. Az informatika for­radalma viszont nemcsak közvetlenül a termelési folyamatot, de a hírközlésen keresztül a tudományos, kulturális életet, a mindennapi életet is gyökeresen átalakítja. A mikroelektroni­kai forradalom kibontakozásával párhuzamosan megújul a vi­lág energiaellátó rendszere. Miközben a hagyományos ener­giaforrások fokozatosan kimerülnek, a sokkal kevésbé ener­gia- és nyersanyagigényes információs technológiák tenden­ciájában csökkentik a hagyományos nehézipar szerepét, így pl. kevesebb mechanikus alkatrészre van szükség, új anyago­kat állítanak elő, kifejlődik a zárt ciklusú – a melléktermékeket és hulladékokat újra felhasználó – termelés, lehetőség nyílik az alternatív energiaforrások – ár-apály-, vízi- és szélerőmű­vek, a napenergia, a geotermikus energiák, a hulladékok energiatartalmának-felhasználására. Ma még felmérhetetlenek a biotechnológiai forradalom lehetőségei, de hatásai az energiatermelés, a mezőgazdaság és az ipari termelés terén már jelentkeznek. Ezen átalakulások következtében a társa­dalom szerkezete is megváltozik, csökken az iparban, il­letve az anyagi javak termelésével foglalkozó szektorok­ban foglalkoztatottak, ezen belül a fizikai munkát végzők aránya, túlsúlyra kerül a szolgáltató szféra. A nagyipari gazdaságszerkezet elveszíti monopolhelyzetét, mert a mikro­elektronika felhasználásával a kisvállalatok jól érvényesíthe­tik rugalmasságukat. Lehetővé válik a területileg központosí­tott nagyipari centrumok helyett az ipari termelés decentrali­zálása. E folyamatok a gazdasági és politikai hatalom decent­ralizálásához, demokratizálásához vezethetnek. A minden­napi életet is átalakító információs technológiák is hozzájárul­hatnak az információk birtoklásának és így a döntéshozatal­nak a demokratizálásához. Mindemellett megvan a veszélye annak is, hogy az új ipari forradalom egy technokrata réteg el­lenőrzése és irányítása alatt megy végbe, fokozva a centrali­zációt, csökkentve a demokráciát.

Az új ipari forradalom alapvető tendenciái a mikrostruk­túra változását kényszerítve, a termelékenység növelésére ösztönözve és egy „posztindusztriális" gazdaságszerkezetet követelve megkérdőjelezik a sztálinizmus energia- és nyers­anyagigényes, centralizált nehézipari és nagyipari gazdaság­szerkezetét és az arra fölépülő politikai-hatalmi szerkezetet, azonban önmagukban nem hoznak változást. De az új ipari forradalom folyamatai Kelet-Európa számára ismételten az utolérés feladatát jelölik ki, amit az alábbi jelenségek is köve­telnek.

9.

A nyugati kapitalizmus szerves fejlődése hosszabb idő alatt három olyan változást élt – illetve él – át, ami Kelet-Európa számára most egyszerre végrehajtandó feladat.

Elsőként említhető az, amikor a nyers gazdasági érdekek közvetlenül politikai érdekként, majd konfliktusként való meg­jelenése helyett, a konfliktusok enyhítése és kezelése érdeké­ben megtörténik a gazdasági és a politikai illetve a politikai és a kormányzati hatalom szétválasztása, azaz kiépül a de­mokratikus politikai intézményrendszer. 1848 után a korábbi liberális állam „semleges", közérdeket is képviselő, közfunk­ciókat ellátó állammá válik.

A második feladat Kelet-Európa számára az intenzív gazdálkodás lehetővé tétele. A Nagy Válság után a „semle­ges" állam intervencionista állammá válik, mert a magántőke egyre inkább kivonul a nem profitábilis hosszú távú beruházá­sok és a munkaerő újratermelésének területéről, s helyébe az állam lép. Tendenciaként jelentkezik, hogy a munkaerő újra­termelésének szférája háttérbe szorul, ami hosszabb távon veszélyezteti a gazdasági fejlődést. E tendencia ellen hat a termelékenység növekedése és új piacok teremtése, azaz a differenciálódás, a specializálódás, a szolgáltatások és a ha­diipar egyre nagyobb szerepe és a tömegtermelés, majd a fo­gyasztói társadalom megjelenése, a gazdasági és a katonai­-gazdasági integrációk, valamint az új technikai-ipari forra­dalom.

A nyugati kapitalizmus harmadik változása, amit Kelet-Európa követhet, az integratív gazdálkodásra való áttérés. A 70-es évek közepétől-végétől csökken a termelékenység, mert a munkamegosztás nem fokozható, a termelés és a fo­gyasztás nem bővíthető. Egyre gyakoribbá válik, hogy a ma­gántőke a nem profitábilis produktív és improduktív szférákat elhagyja és pénzügyi manipulációkkal (bankügyletek, hitelak­ciók, spekulációk, befektetés a műkincsekbe stb.) keresi a profitmaximalizálását. Tendenciaként jelentkezik, hogy az egyes tőke profitmaximalizálása és növekedése ellentétes irányú mozgást mutat, mint az össztőke növekedése, mind­ezek következtében a termelékenység csökkenése mellett lassul a gazdasági növekedés. Ugyanakkor – az új ipari forra­dalom által is lehetővé téve – növekszik a komplex és kvalifi­káltabb munkák szerepe, megnő az igény a társadalom rész­rendszereinek (gazdaság, politika, kultúra stb.) egyoldalú ra­cionalizálása helyett a társadalom egészének racionalizálá­sára – integrálására -, vagyis nő az elvárás az összes emberi tevékenység közötti összhang, egyensúly megteremtésére. A kapitalizmus alapvető hatalmi szerkezetének fenntartása ér­dekében felmerül az igény, hogy az intervencionista állam integratív állammá váljon, azaz hogy az állam ne csak az im­produktív szférák beruházását és a nem profitábilis területe­ket, hanem az anyagi javakat termelő beruházást is kezében tartsa, egybefoglalva a profitábilis és a nem profitábilis terüle­teket. Ennek feltételeit nemcsak a közvetlen állami beavatko­zás, de egy átfogó újkonzervatív-neoliberális monetáris gaz­daságpolitika is megteremtheti.

Kelet-Európában a gazdasági és a politikai, esetleg a po­litikai és a kormányzati hatalom szétválasztásának eszköze a piaci viszonyok bevezetése, a jogállam megteremtése lehet. Az intenzív gazdálkodásra való áttéréskor mód nyílik akár az integratív gazdálkodás kialakulására is, annál is inkább, mivel mindkettőnek eszköze – a hatalmi szerkezet fenntartásának formája – a piac, a magántulajdon, a profitérdekeltség és a jogállam. (Ez utóbbi elmaradása azonban nem feltétlenül aka­dálya a modernizálásnak.)

10.

A sztálinizmus felbomlását előidéző tényezőkből és a felbom­lási folyamat fő vonásaiból olyan fejlődési irány olvasható ki, amely egy polgári demokratikus neosztálinista gazdasági-politikai hatalmi rendszer kiépülése felé mutat. E rendszer jel­legzetességei ma még csak modellszerűen vázolhatok fel. Ez a neosztálinizmus a kapitalizmus egyik neomodernizációs útja a helyettesítési mechanizmusok leépítésével vagy hát­térbe szorításával. A neosztálinizmusban szerepet kapó pro­fitérdekeltség nem radikális eltérés a sztálinista rendszertől, hiszen – mint az a sztálinizmusban érvényesülő tőkeviszony bemutatásakor látható volt – a profitérdekeltség a sztáliniz­musban sem a magántőkés személyének hiánya és a helyébe lépő gazdasági-politikai hatalmi szerkezet miatt nem érvé­nyesül, hanem azoknak a helyettesítési mechanizmusoknak a működése miatt, amelyek a neosztálinizmusban leépülnek vagy alárendelt szerephez jutnak. Ugyanakkor a nyugati tí­pusú kapitalizmus létrejöttének nincs realitása egy olyan ré­gióban, ahol az „utolérés" még feladat. így a modernizáció sem lehet lassú, szerves fejlődés eredménye.

A polgári demokratikus neosztálinizmus funkciója a munka és tulajdon elválasztottságán alapuló gazdasági-po­litikai hatalmi szerkezet működtetése, újratermelése és az új ipari forradalom érvényesítése. Bázisa politikailag a lényegé­ben megőrzött sztálinista hatalmi szerkezet – amely a jogál­lam kiépülésére is támaszkodhat -, gazdaságilag pedig az új ipari forradalom által kialakított posztindusztriális szerkezet. Az ilyen típusú modernizáció végeredményben a hagyomá­nyos sztálinista működési mechanizmusokat érvényesítő eszközeit (a szervezeti, politikai, ideológiai irányítást, végső soron a fölülről irányítást) alkalmazza, ami által egyszerre vi­szi tovább a régi rendszer alapjait és közelíti a fejlődés irányát a nyugat-európaihoz. Nem a kapitalizmus restaurációjáról van tehát szó, hiszen mint a fentiekből látható volt, a sztáliniz­mus is a tőkés társadalom egy formája. Így a neosztálinizmusra való áttérés csak a kapitalizmus egyik formájáról a másikra, a nem-piaci, diktatórikus, állammonopolista for­máról a piaci-demokratikus formára való átállást jelenti. A neosztálinizmus fő jellemzői közé tartozik, hogy a saját re­form- vagy neomodernizációs ideológiára támaszkodó fölül­ről irányító szervezet hatalmát az általános és az egyes ma­gántulajdon, az ellenőrzött piac által adott gazdasági keretbe illeszkedő posztindusztrialitás felé tartó gazdaságszerkezet és esetleg egy – egy- vagy többpártrendszerű – jogállam segít­ségével biztosítja.

A modernizációnak új típusa alakul ki, amelynek célja az utolérés, vagy pontosabban inkább a perifériára való leszorulás megakadályozása. A korábbi, a részrendszerek racionali­zálását elhanyagoló modernizáció nem folytatható, de a tár­sadalmi totalitás racionalizálása sem adható fel. A kettő opti­mális arányban tartását megkísérelheti egy demokratikus po­litikai intézményrendszer, de akár katonai diktatúra is. Mind­két esetben lehetőség nyílik – a piaci viszonyok érvényesülé­se, vagyis végső soron a részrendszerek racionalizálása mel­lett – az állam integratív igényeket kielégítő működésére.

11.

A fejlett nyugati és a kelet-európai kapitalizmusban érvé­nyesülő főbb tendenciák azonban nem pusztán az integratív állam vagy a neosztálinizmus kialakulását teszik le­hetővé, de egy ezekkel szembeni alternatíva megvalósu­lása számára is megteremtik a feltételeket. Társadalomel­méleti szempontból azt lehet mondani, hogy a használati ér­ték szerinti termelést a csereérték-orientációjú – a tőkés gaz­dálkodásban kiteljesedő – termelés váltotta fel. A tőkés terme­lés ugyanakkor olyan tendenciákat hoz létre, amelyek meg­mutatják a kapitalizmus meghaladásának azt a lehetőségét, amikor a használati értéknek, illetve a csereértéknek (vagy helyettesítési mechanizmusainak) egyoldalú társadalom­szervező szerepét a kultúra szervezőerejének dominanciája váltja fel. Az ebbe az irányba mutató tendenciák közé sorol­ható az integratív gazdálkodás igénye, az, hogy már nem egy­szerűen a hatalmi szerkezet reprodukciója, hanem egyáltalán a társadalom totalitásának újratermelése válik kérdésessé, lehetetlenül el az anyagi javakat termelő beruházások és a munkaerő újratermelésének összehangolása nélkül, miköz­ben a munkaerő újratermelésének szférájában valójában sem a magántőke, sem az állam nem érzi jól magát. Ide tartozik, hogy a tudományos-technikai forradalom kibontakozása kö­vetkeztében az emberek egymás közötti viszonya, a társa­dalmi tevékenység kombinációja (kooperáció), az informá­ció, a tudomány és a kultúra egyre inkább termelőerővé válik, továbbá hogy a gazdaság szerkezete a „posztindusztrialitás" felé tart. Ehhez kapcsolódik az anyagi-mennyiségi növe­kedési fetisizmus objektív társadalmi folyamatok által történő visszaszorítása is.

A kultúra a tárgyiasult vagy nem tárgyiasult emberi ké­pességek összessége, így termelése mindenekelőtt a mun­kaerő újratermelésének szférájához kapcsolódik. A haszná­lati érték termelésének szerkezetében a súlypont fokoza­tosan és egyre erőteljesebben az anyagi-tárgyi mozza­natról a szellemi-képességbeli mozzanatra helyeződik. Az új termelési mód alapja – ahonnan a termelés többi szfé­rája is kiindul, amely köré szerveződnek – a mindennapi élet, de nem mint a szabad idő eltöltésének területe, hanem mint az emberi képességek termelésének, a munkaerő újratermelé­sének a területe. Az új termelési módban a társadalmi terme­lés célja nem a naturális szükségleteket kielégítő (tárgyi) használati érték vagy a csereérték termelése, hanem a kul­túra, az emberi képességek, az emberi személyiség termelé­se. Ez éppúgy nem jelenti a tárgyi használati értékek termelésének, a naturális szükségletek kielégítésének hiányát, aho­gyan a csereérték-orientációjú termelés esetében sem je­lenti azt.

Az ilyen termelési mód felé tett lépés egy olyan folyamat része lehet, amely a munkaerő újratermelési szféráját (okta­tás, egészségügyi és szociális-kommunális ellátottság, tudo­mány, művészetek) társadalmasítja és összekapcsolja a ter­melői önigazgatási, a területi önkormányzati formákkal, ezál­tal a társadalom különböző területeinek, részrendszereinek egymástól való elszakadását és az emberi személyiség ré­szekre szakadását megszünteti.

1988. december

1057_04Porosz.jpg

(Ogonyok)


A mensevik párt tézisei (1920. április 10.)

Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt

Világ proletárjai, egyesüljetek!

 

A szociális világforradalom és a szociáldemokrácia feladatai

Az OSzDMP Központi Bizottságának az együttműködéshez ajánlott

alaptézisei minden marxista pártnak

 

Szociális forradalom

1. A világimperializmus fejlődése, amely világháborús katasztró­fához, évszázados birodalmak összeomlásához, mindenfajta törté­nelmi határvonal áthelyeződéséhez, az egész európai kontinens pusz­tulásához és néptömegek összekeveredéséhez vezetett, világméretek­ben megteremtette a szociális forradalom előfeltételeit, amely majd le­zárja a kapitalista fejlődés óráját és megnyitja a szocializmus kor­szakát.

2. E forradalom előfeltételei: A háború által kizsigerelt nemzet­gazdaságok helyreállítása a korábbi formában (vagyis a tőkekoncent­ráción alapuló termeléselosztás és a nemzetközi csere-, valamint hitel­rendszerek megőrzése mellett) objektív képtelenség, a kapitalista álla­mok azonban arra is képtelenek, hogy kellőképp korlátozzák a konku­renciát és a tőkésosztályok érdekeibe ütköző módon szabályozzák a gazdasági életet. Társadalmi viszonylatban feltételt jelentenek e forra­dalomhoz a háború és következményei által forradalmasodott dolgozó tömegek (és annak lehetetlensége, hogy másként elégítsék ki megnö­vekedett követeléseiket, mint a tőkésosztály jövedelmét minél alapo­sabban megcsapolva); (beleértve, hogy a háborús költségek jelentős részét is a tőkésosztállyal kell megfizettetni); mindennek akadálya azonban, hogy az államhatalom ettől az osztálytól függ. Politikai vi­szonylatban a világforradalom ezen előfeltételei abban mutatkoznak meg, hogy a világháború megszűntekor a kapitalista államok végleg képtelenné válnak valamelyest is tartós békére alapozott nemzetközi kapcsolatokat létrehozni, azokat valamelyest is megszilárdítani és a nemzetgazdaságot felszabadítani a fejlődését megbénító kolosszá­lis nem termelő kiadások terhei, az új háborúra történő előkészüle­tek alól.

3. A szociális világforradalom tehát az egész megelőző történelmi fejlődés szükségszerű következménye azon országokban, amelyekben a legtisztább formákban testesülnek meg a modern kapitalizmus ten­denciái, s amelyek gazdasági tekintetben a leginkább élenjárók. Ezek azok az országok, amelyekben teljes mértékben létrejöttek a szociális fordulat objektív feltételei, valamint azok a műszaki, anyagi és társa­dalmi tényezők is, amelyekre a fordulat által a társadalomra rótt fela­datok teljesítéséhez szükség van.

Ám a kapitalizmus fejlődése a civilizált világ egyes országait egy­mástól gazdaságilag kölcsönösen függővé is tette – ami többek között a fegyveres konfliktus világméretű mivoltában jutott kifejezésre -, ez dönti el a kapitalista óriások konkurenciaharcát. Ennek következmé­nye, hogy a forradalmi krízis áthatja a gazdasági tekintetben elmara­dott, sőt a fejlődésnek azon fokán álló országokat is, ahol a kapitalista rendszer belső ellentmondásai még ki sem éleződtek a végsőkig és maga a kapitalizmus sem merítette még ki további fejlődése összes le­hetőségét.

4. Ezekben az elmaradott országokban a forradalmi válság köz­vetlen oka a háború okozta elnyomorodás és a termelőerők hanyatlá­sa, valamint az osztályállam mechanizmusának teljes dezorganizálódása.

Ezen országok sorsának a világkapitalizmus egészétől való füg­gése folytán a bennük kialakult forradalmi válság nem merülhetett ki pusztán azoknak a feltételeknek a megsemmisítésében, amelyek a ka­pitalista termelés keretei közötti gazdasági fejlődésüket fékezték. A kapitalista termelés világméretű válságának körülményei közepette az elmaradott országok burzsoáziája nem képes helyreállítani a há­ború sújtotta nemzetgazdaságot, miközben a fejlett országokban im­már közeledő szociális forradalom az elmaradottabb országok dolgozó tömegei számára megteremti annak objektív lehetőségét, hogy a leg­fejlettebb gazdaságú országok szocializált gazdaságainak óriási erőfor­rásaira és szervező erejére támaszkodva meggyorsíthassák a szocializ­mus irányába való fejlődésük folyamatát. Mindazonáltal az ezekben az elmaradott országokban lehetővé vált és a gazdasági szükségszerűség által kikényszerített honi gazdasági reformok, amelyek korlátozzák a tisztán kapitalista viszonyok uralkodási körét – tehát az államosítás, az önkormányzat kiépítése, a termelésnek és a kereskedelemnek az ál­lam és állami monopóliumok útján való szabályozása, a munkakötele­zettség stb. – (feltételezve, hogy az államhatalom a dolgozó osztályok­tól függ) a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti társadalmi formák kifejlődésének kiindulási pontjai lehetnek.

5. A szociális világforradalmat, tehát azt a folyamatot, melynek során a társadalmat új szociális-gazdasági alapokon a hatalmat a ke­zébe ragadó új osztály szervezi át, nem foghatjuk fel úgy, mint olyan történelmi eseményt, amely néhány hónap vagy év alatt, gyorsan ter­jedő természeti katasztrófaként elsöpri az egyik gazdálkodási formát, hogy a helyére egy másfélét, az előzővel ellentéteset állítson. A szociá­lis forradalomról alkotott efféle elképzelés kibékíthetetlen ellent­mondásban van a tudományos szocializmus elméletével. A szociális forradalom bonyolult és hosszadalmas történelmi folyamat, melynek során a gazdasági élet fokozatosan szocializálódik, a termelés kapita­lista és kistőkés formái háttérbe szorulnak, és helyükre kollektív, a ter­melőerők magasabb fejlettségét biztosító formák lépnek. E forrada­lom kialakulásának sem a tempója, sem pedig fázisai nem lehetnek azonosak a különböző országokban, amelyek közt oly nagy az eltérés a kapitalizmus fejlettségi szintje, a társadalmi erőviszonyok, a lakos­ság kulturális színvonala és még egy sor lényeges feltétel tekintetében. Pontosan ugyanígy, a világháborús katasztrófa kiváltotta gazdasági válságból a szociális forradalom közvetlen lényegét jelentő forradalmi áttörésbe való átmenetnek sem kell azonosnak lennie minden olyan országban, amelyet ez a történelmi folyamat magával ragadott, s ezért aztán el kell vetnünk azt az általános képletet is, melynek értelmében az imperialista háború minden országban szükségszerűen és közvetle­nül polgárháborúba nő át. Éppen ellenkezőleg, a szociális forradalom­ról alkotott tudományos elképzelés egyáltalán nem zárja ki annak le­hetőségét, hogy az egyes – s ráadásul a gazdaságilag legfejlettebb – or­szágokban a háborús katasztrófa kiváltotta hanyatlás után bizonyos felemelkedés következik be, és a szociális forradalomhoz vezető alap­vető belső ellentmondások csak ezután éleződnek ki annyira, hogy ezekben az országokban is polgárháborús jelleget ölthetnek.

6. Ám ha a szociális forradalom ugyanazon folyamata különböző formákat ölthet is, a forradalom döntő eleme, beköszöntének jelzője és emelőkarja a különböző társadalmi osztályok képviselte erők ele­gyedése, a tőke politikai uralmának leverése és a dolgozó osztályok ha­talomra jutása, élükön a modern nagyipari proletariátussal = azaz a politikai forradalom.

A politikai forradalom és a proletariátus diktatúrája

7. Ezt a politikai forradalmat nem lehetséges a proletariátus le­gális harcának eszközeivel a polgári társadalom állami intézményrend­szerének keretében véghezvinni, mivel az uralkodó kapitalista kisebb­ség, amely a hatalom katonai és anyagi eszközeit birtokolja, ellenáll annak, hogy az államhatalom legálisan kerüljön át a dolgozók kezébe. Ezért a szociális forradalom elengedhetetlen feltétele a hatalommal nem rendelkező többség készsége és képessége arra, hogy erőszakkal megdöntse a hatalmon lévő kisebbséget.

8. A fejlett kapitalista országokban, amelyekben a proletariátus alkotja a lakosság többségét, a dolgozók többi rétege pedig szociálisan fel van oldva benne, a szociális forradalom eredménye a proletariátus diktatúrája, azaz a teljes társadalmi hatalom az ő kezében összponto­sul. Ami pedig a gazdasági fejlettség elmaradottabb fokain álló orszá­gokat illeti (amelyekben azonban a forradalom objektív szükségszerű­sége megteremtődött annak révén, hogy a burzsoázia képtelen a hábo­rús pusztítások után helyreállítani a népgazdaságot és megállítani a régi állam szétesésének folyamatát), nos, ezekben az országokban a forradalom elsődleges célja csupán a hatalomnak a proletariátus és a többi dolgozó osztály (elsősorban az önálló és félig önálló kisparaszt­ság) közötti megosztása lehet, minek során ebben a szövetségben a ve­zető szerepet – magasabb kulturális szintje, a gazdasági élet központ­jaiban való koncentrálódása és azon képessége révén, hogy emelni tudja az egész ország termelőerőinek színvonalát – a proletariátus tölti be. Ez a hatalommegosztás képezi ennek az átmeneti történelmi kor­szaknak a lényegét, egészen addig, míg a további gazdasági fejlődés nemzetközi méretekben is meg nem teremti ezekben az országokban a proletárdiktatúra előfeltételeit.

9. A proletariátus osztálydiktatúrájának célja minden kizsákmá­nyolt és elnyomott ember társadalmi felszabadítása, és csak a népgaz­daságot kizsákmányoló és az élősködő társadalmi csoportok ellen irá­nyul, akik jelenleg kezükben tartják a termelőeszközök monopóliu­mát. A proletárdiktatúra nem más, mint a forradalmi állam által szer­vezett erőszak ez ellen a kisebbség ellen, mivel ez a kisebbség a szociá­lis forradalom aláásására törekszik. Ennek az erőszaknak a fokát és formáit egészében az ellenállás ereje és megnyilvánulása határozza meg. A proletariátus osztálydiktatúrája azonban lényege szerint sem­milyen körülmények között sem irányulhat a dolgozó tömegek más ré­tegei ellen, amelyeknek a szociális átalakítás folyamatában való aktív és önkéntes részvétele elengedhetetlen; a proletariátus csak az ő segít­ségükkel küzdheti le a társadalmi formák a termelőerők további fej­lesztésével történő átalakításának nehézségeit. Ezekhez a rétegekhez sorolhatók a nem proletarizálódott városi és falusi kistulajdonosok csakúgy, mint a szellemi munka proletárjai és a modern gyáripar mű­szaki szakembergárdájának tömegei is. A dolgozók döntő többségé­nek érdekeire támaszkodva és abból az alapállásból kiindulva, hogy ez a többség mind jobban felismeri saját igazi érdekeit, a proletariátus szocialista diktatúrája tehát nem azt jelenti, hogy a nép többségére erő­szakkal rákényszeríti akaratát, hanem azt, hogy a proletariátus, a dol­gozó többség élcsapata szervezetten megvalósítja valamennyi dolgozó akaratát.

10. A proletariátus osztálydiktatúrájának fogalmában, az elneve­zést leszámítva, semmilyen közös vonás nincs az egyszemélyi vagy oli­garchikus diktatúra fogalmával, ideértve a tudatos forradalmi ki­sebbségnek a nép nem tudatos többsége fölött gyakorolt diktatúráját is, történjék bár a népérdek nevében. A forradalmi szociáldemokrácia teljes határozottsággal lép fel a kisebbség diktatúrája ellen, mivel az el­lentmond a szocializmus alaptételének, mely szerint a munkásosztály felszabadítása csakis a munkásosztály ügye lehet; az ilyen diktatúra a dolgozó tömegeket a társadalmi kísérletek passzív alanyaivá süllyeszti. A kisebbség diktatúrájának rejtett vagy nyílt formában történő meg­szilárdítására irányuló tendenciákban a szociáldemokrácia a legna­gyobb veszélyt látja, mind a munkásosztály forradalmi fejlődése, mind a társadalmi fordulat sikere szempontjából. A szociáldemokrácia ezért elvet mindenfajta terrorpolitikát mint a forradalmi diktatúra módsze­rét, ami szervesen összekapcsolódik a kisebbség azon törekvésével, hogy megtartsa és megszilárdítsa azt a hatalmat, amellyel a dolgozó tö­megek még nem ruházták fel.

Diktatúra és demokrácia

11. A proletariátus mint osztály által megvalósított diktatúra egyáltalán nem mond ellent a demokrácia elveinek, ellenkezőleg: első­ként ad lehetőséget azok következetes alkalmazására, mivel a proleta­riátus mint osztály (és nem föléje helyezett diktátorok) által megvaló­sított diktatúra csak olyan mértékű lehet, amilyen mértékben a prole­tariátus igazi akarata minden alkotóelemének szabad akaratnyilvání­tása révén kikovácsolódik – szemben a kapitalista demokráciával, amelyben a nagyszámú, a tömegek szabad önrendelkezését szisztema­tikusan letörő és eltorzító tényező miatt ez nem lehetséges. A felülről lefelé következetesen végigvitt néphatalom, a tisztségviselők privilégiu­mainak minimalizálása, általános választhatóságuk és a választó töme­gek előtti elszámolási kötelezettségük, az önigazgatás maximális és a termelőkkel szemben álló szakmai (hadi és polgári) bürokrácia minimá­lis fejlesztése, az eszmék harcának és a propagandának a lehető legna­gyobb szabadsága – a demokráciának ezek az alapelemei elválaszthatat­lanok a munkásosztály szocialista diktatúrájának fogalmától.

12. Mindenfajta demokráciát meghatározott társadalmi csopor­tok szorítanak történelmi keretek közé, s a demokratikus elvek is csak ezek között valósulhatnak meg: a polgári demokrácia egyenjogú tulaj­donosok demokráciájaként jön létre, és csak a kívülálló osztály, a pro­letariátus forradalmi nyomása alatt enged át több-kevesebb politikai jogot ez utóbbinak; a szabad amerikai köztársaság a fehér rassz de­mokráciájaként alakult ki stb. Ennek megfelelően az új munkásde­mokrácia, amely a kapitalista társadalom összeomlásából nő ki, a tár­sadalmi termelő tevékenységben részt vevők demokráciája. Ezért az osztálydiktatúra demokratikus lényegének elvben nem mond ellent a polgárjogoktól történő megfosztás vagy az ezen a demokrácián, azaz a társadalmi termelő tevékenységben részt nem vevő társadalmi csopor­tok jogainak korlátozása. Következésképpen, a dolgozó osztályok ilyen kivételtevésre vagy korlátozásra szóló jogainak tagadása avagy velük szemben az abszolút demokratikus eszmékre való hivatkozás a kritika súlya alatt összeomlik. A szocialista proletariátusnak a dolgo­zók által létrehozandó új diktatúráját behatároló keretek kérdéséhez való viszonyát a végrehajtandó társadalmi átalakítás céljának kell meghatároznia, melynek lényege, hogy az egész társadalmat bevonja a kollektív munkába, de ezt nem a régi társadalom nem termelő osztá­lyainak megsemmisítésével és nem kizsákmányolt osztályokká való át­alakításával kell elérni, ahogy ez a korábbi forradalmakban történt, hanem őket is be kell vonni a dolgozók közösségébe. Ezért a munkás­demokrácia tendenciájának lényege nem az, hogy a munkások demok­ráciája zárttá válik, és az állampolgári és politikai jogok gyakorlásából kirekeszti a legyőzött osztályok tagjait, hanem ellenkezőleg, az, hogy egy mindenkire érvényes demokrácia teremtődik meg.

13. Ezért tehát történetileg és logikailag a proletariátus szocialista diktatúrájának nem elkerülhetetlen összetevője a nem termelő cso­portok jogainak korlátozása vagy megszüntetése (a választójog, sajtó­szabadság stb. területén), mégis, ennek ellenére, a proletariátusnak, amint megszerezte a politikai hatalmat, ezt meg kell tennie, mert szük­ség van rá, mint a forradalmi önvédelem ideiglenes intézkedésére a polgárháború időszakában. Ezek az intézkedések elsősorban magának az osztálydiktatúrának az ideiglenes gyengeségéből és bizonytalansá­gából fakadnak – amíg ezt a diktatúrát a lakosság nagy része még nem a saját néphatalmaként fogadja el. Minél inkább rákényszerítik a pol­gárháborús körülmények az efféle intézkedéseket a szocialista proleta­riátusra, annál egyértelműbb, hogy az adott országban vagy nem eléggé fejlettek még a társadalmi-gazdasági előfeltételek a gyökeres szocialista átalakuláshoz, vagy pedig a dolgozó tömegek szubjektíve még nem teljesen tették magukévá forradalmi mozgalmuk történelmi feladatát. Ezért annak a szükségessége, hogy ebben az átmeneti időben a szocialista proletariátus olyan intézkedésekkel védelmezze ma­gát, amelyek a demokrácia korlátozását jelentik, arról tanúskodik, hogy még nagyobb óvatosságra és fokozatosságra van szükség a régi tár­sadalmi formák szétverésében és az újak létrehozatalában.

14. Azonban minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy a de­mokrácia korlátozásának eszközével serkentsék mesterségesen a gazda­sági élet szocializálását, és legyőzzék azt az ellenállást, amelyet a fejlet­len gazdasági viszonyok fejtenek ki ezzel a folyamattal szemben, csak a széles tömegek reakciójához és ahhoz vezethet, hogy az osztály diktatúra a fogyatkozó kisebbség diktatúrájává lesz, a munkásosztályban pedig szakadás jön létre. Összegezve: a demokráciának a polgárháború át­meneti időszakában való bármiféle korlátozása, amit a proletariátus osztályellenségeivel szemben alkalmaznak, csak akkor nem vezet fo­gyatkozáshoz és szakadáshoz, ha a dolgozó tömegek számára minél jobban kiegészül a szabadság és a demokrácia alapelveinek tökéletes uralmával, hiszen csak ez garantálhatja az osztálydiktatúra megerősö­dését, valamint azt, hogy elkerülhesse annak szükségességét, hogy rendkívüli intézkedéseket foganatosítson a társadalom valamely ré­szével kapcsolatban, ami mindig kockázatos.

A proletárdiktatúra és a Tanácsok

15. A dolgozók demokráciája társadalmi tartalmát és történelmi hivatását tekintve, szemben áll a polgári demokráciával, ezért termé­szetszerűleg nem másolhatja le egyszerűen ez utóbbi államformáit és intézményeit. Ahhoz, hogy megvalósítsa saját magát, és valóban sza­badon és pontosan nyilvánítsa ki és jelenítse meg a gyakorlatban a néptöbbség akaratát, a dolgozók demokráciájának különböző új intéz­ményekre van szüksége, amelyek alkalmasak a szocialista átalakítás feladatainak végrehajtására, s egyszersmind a tömegek forradalmi energiáinak gyűjtőhelyeiként is működnek. Ilyen intézmények lehet­nek a munkás- és paraszttanácsok, a gyári-üzemi bizottságok ugyan­úgy, mint a forradalom előtt létrehozott osztályszervezetek – szakszer­vezetek, munkabörzék stb. -, mivel ez utóbbiak is feltöltődhetnek új forradalmi szellemmel. Ugyanakkor azonban feltétlenül különbséget kell tennünk azok között a történelmi körülmények között, amelyek közepette az egyes országokban megérnek a társadalmi fordulat felté­telei, nevezetesen: a polgári demokratikus államformák elkorcsosulá­sának foka, a munkásosztály állapota, viszonya a többi dolgozó osz­tályhoz stb. Ezek lehetetlenné teszik annak előzetes eldöntését, hogy milyen szerepet játsszanak az új demokrácia megszervezésében az egyes intézmények, és doktriner utópiává torzítanak minden olyan próbálkozást, amely arra irányul, hogy azonos szervezetű proletárál­lam tervezetét írjuk elő a történelem számára, függetlenül az adott fel­tételektől.

16. Ezért a proletárdiktatúra szovjetrendszerű kiépítésének alap­tételét mint egyedül üdvözítő módszert el kell vetnünk, és a forradalmi szociáldemokráciának is el kell fogadnia, hogy a szocialista állam szer­vezetében az ilyen vagy olyan (a termeléssel való közvetlen kapcsola­tuknak köszönhetően erős termelői kollektívákat közvetlenül képvise­lő) hatalmi szervek mellett megfelelő helyet foglalhatnak el azok a szervezetek is, amelyek az állampolgárok területi csoportosulására és képviselőiknek általuk közvetlenül történő megválasztására épülnek, s ez vonatkozik a polgári demokrácia legmagasabb fejlettségi szintjén kialakított olyan intézményekre is, amilyen pl. a népszavazás és a népi kezdeményezés.

17. A „szovjetrendszernek" a demokráciával való szembeállítá­sát és azt a törekvést, hogy a szociális fordulat sikerét diktatúra útján biztosítsák, számos országban táplálják a dolgozó tömegekbe, egy­részt a szindikalista hagyomány alapján, amely azt tartja, hogy már a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet szakaszában helyette­síteni kell az állami szervezetek mindenféle formáját a termelőknek a termelési folyamatban kialakított közvetlen egyesüléseivel – amire pe­dig csak egy már teljes egészében kialakult és régóta működő szocia­lista társadalomban van mód -; másrészt ezeket a törekvéseket az ál­lami berendezkedés demokratikus formáiból való természetes kiáb­rándulás is szítja, amelynek gyökerei több szocialista pártnak a háború idején a tömegekkel szemben tanúsított magatartásához és ahhoz a szerencsétlen szerephez nyúlnak vissza, amelyet a forradalomban szü­letett demokratikus intézmények játszottak. Ez a szánalmas szerep, a reakciósság vagy az alkotmányozó nemzetgyűlések és a demokrácia más szerveinek erőtlensége csakúgy, mint az, hogy ezeket az intézmé­nyeket az ellenforradalmi erők zászlóként használták fel a proletariá­tusnak a társadalmi felszabadításra irányuló törekvéseivel szembeni harcban, végül is a proletariátus belső gyengeségének, a fel nem szá­molt szakadásnak az eredménye, ami lehetetlenné teszi számára, hogy egységes harci frontot alakítson ki a burzsoázia ellen és maga után húzza a dolgozók tömegeit. Ezért a proletariátus egyes forradalmi ele­meinek az a törekvése, hogy diktatúra címszó alatt a szovjet- (tanács-) rendszer alapján a kisebbség diktatúráját szilárdítsák meg, lényegében azt jelenti, hogy a proletariátus egy részének erejével próbálják megol­dani mindazon feladatokat, amelyekre a forradalmi folyamat adott stádiumában az egész proletariátus mint osztály sem volt még eléggé érett.

A szociáldemokrácia taktikája

18. Csak a szervezett nemzetközi proletariátust megosztó szakadás felszámolása és a belső krízis megszüntetése (mely krízis az egyrészt opportunista és nacionalista, másrészt anarcho-szindikalista és lázadó­jakobinus hangulatnak a proletariátus különböző rétegeiben való fele­rősödésében jelentkezik) teremti meg a proletariátus igazi diktatúrája megvalósításának azokat a szubjektív előfeltételeit, amelyek éppoly ke­véssé pótolhatóak egyébbel, mint az objektív feltételek (amelyek – mint említettük – a kapitalista termelés kifejlettségében és a kapitalista ál­lam szétesésében rejlenek). A forradalmi marxista szociáldemokrácia, amely ezt meggyőződéssel vallja, fő feladatául azt tűzi maga elé, hogy elő kell segítenie ennek a zűrzavarnak a legyűrését, ragaszkodnia kell a proletáregységhez, hogy így küzdjön az államhatalom megszervezé­séért a szocializmus megvalósítása érdekében, el kell szakítania a bur­zsoáziától a dolgozók azon rétegeit, amelyekre az támaszkodik, és mozgósítania kell a proletárok tömegeit a nemzetközi méretű forra­dalmi harcra.

19. Ezért mindenhol, ahol a forradalom során az államhatalom a munkásosztály aktív kisebbségének a kezébe került, s ez utóbbi a saját helyzetének leküzdhetetlen objektív ellentmondásaival folytatott harcban a gazdasági utópizmus és a politikai terrorizmus útjain téve­lyeg, a forradalmi marxista szociáldemokrácia, miközben támogatja ezt a kisebbséget az ellenforradalmi erőkkel vívott harcban valamint a néphatalom alapelveinek és a termelés szocialista megszervezésének ér­vényesítésében, minden erejével azért küzd, hogy a gazdaságpolitiká­nak a társadalmi fejlettség színvonalával és feltételeivel összhangban álló megváltoztatásával, a forradalom által létrehozott államhatalmi formák demokratizálásával és az irányítás terrorisztikus módszereinek kiirtásával megóvja az adott ország proletariátusát és vele együtt az egész nemzetközi munkásmozgalmat a súlyos vereségtől, és biztosítsa a kisebbség forradalmi – esetenként utópisztikus és terrorisztikus – dikta­túrájának átnövését az igazi dolgozó többség hatalmává.

20. Egyidejűleg a forradalmi szociáldemokrácia, mint a proletari­átus felszabadításának ügyére nézvést végzetes és a néptömegek kiala­kulását megmételyező módszert, elutasít minden olyan politikát, amely azon az alapon, hogy még nincs meg a szocialista többség, a prole­tariátus egy részét a burzsoázia egyes frakcióival egyesíti, és a demokrá­cia elveinek nevében ennek a blokknak az akaratát mint „népakaratot" szembe állítja a szocializmus megteremtéséért küzdő proletariátus leg­aktívabb részének talán még spontán, ösztönös törekvéseivel.

Moszkva, 1920. április 10.

(Ford.: Makkay Lilla)

Itt jegyezzük meg, hogy ebben a dokumentumban, illetve a Krausz Tamás megelőző tanulmányában szereplő dokumentumrészletekben a kiemelések tőlünk valók. (A szerkesztőség.)


Kapitalizmus – késő kapitalizmus (egy elemzés tapasztalatai)

A jelenkori kapitalizmus Claus Offe által adott elemzésének bemutatása és értékelése. A kapitalizmus megújulóképességének magyarázata; a válságelhárító mechanizmusok; a mai kapitalizmusnak a korábbiaktól eltérő sajátosságai. Mennyiben összeegyeztethető kapitalizmus és demokrácia, illetve mennyiben érvényes ma is lényegi összeegyeztethetetlenségük tétele?

Mai világunk megértése szempontjából sokat jelent, ha megismerjük a frankfurti iskola harmadik nemzedékéhez tartozó nemzetközi tekin­télyű gondolkodó, Claus Offe kapitalizmus felfogását.

Offe felfogásában a késő-kapitalizmus1 nem minősül a kapitaliz­mustól teljesen különnemű, idegen dolognak. A késő-kapitalizmust mint egy meghatározott fejlődési fokot, az alapstruktúra jelentős szerkezeti változásaként vizsgálja, amely mindazonáltal a legköze­lebbi összefoglaló nem-fogalomra, a kapitalizmusra vonatkozik. Ezen az alapon bírálja Offe a ma működő társadalomtudományokat, külö­nösen az összehasonlító politikatudományt, mint amely nagyon ke­véssé képes arra, hogy a tőke mozgási törvényeire – és az általa meg­határozott társadalmi struktúra mozgására – irányuló marxi alapkér­dést felvethesse. A ma uralkodó társadalomtudományi iskolák Marxot úgy „múlják felül", hogy vagy háttérbe szorítják analitikus kérdésfelte­vését, vagy elkerülik a kapitalizmusfogalom elemzési síkját, vagy pe­dig gondolatilag ezen absztrakciós sík alatt maradnak. Mindezekben az esetekben a kapitalista rendszer identitását eleve önkényes foga­lomkezeléseknek és meghatározásoknak szolgáltatják ki.

Ebből következik, hogy nem lehet megkerülni a szociál-ökonómiai formáció elemzését: a tőke mozgástörvényeire épülő és általa meghatározott társadalmi struktúrára vonatkozó törvényszerűségek és kategóriák feltárását. Offe kiinduló pozíciójának ez az egyik oldala. A másik oldala pedig az – amivel a magam részéről szintén egyetértek -, hogy természetesen a klasszikus kapitalizmus korabeli marxi elem­zésének az egyszerű alkalmazása sem elégséges ahhoz, hogy teore­tikusan tisztázza a mai fejlődési fok valamennyi jelenségének lénye­gét, nem várható el tőle, hogy a ,,késő-kapitalizmus" kategoriális új­donságait tisztázza.

Ezek után ha a kapitalizmust mint az iparilag fejlett mai nyugati társadalmak elemzéséhez szükséges kategóriát vesszük szemügyre, vissza kell mennünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mit tekintsünk voltaképpen kapitalizmusnak, nem-fogalomnak. Milyen jegyek alapján nevezhetők e társadalmak akár ma, akár a múltban, vagy akár Észak-Amerikában, akár Nyugat-Európában vagy Japánban egyaránt kapitalistának? A kapitalizmus változó, fejlődő és egy­idejűleg sokféle formában megjelenő változatai mögött Offe a követ­kező úton ragadja meg a lényegi állandóságot: egyrészt a tőkefelhal­mozási folyamat társadalmi következményei felől, másrészt az ellent­mondás marxi dialektikus fogalma segítségével. A gazdasági növe­kedés fő változója – mutatja ki -, amely a tőkés rendszereket jellemzi, tulajdonképpen csak járulékos kifejezése az egyes termelési egysé­gek, tőkés vállalkozások által elért akkumulációnak. Ez a felhalmozás határozza meg a gazdasági, társadalmi és politikai problémák „feldol­gozásának" potenciálját, lehetőségeit; a további növekedést pedig a már elért akkumulációs szint, bázis határolja be. Ennek a növekedési folyamatnak nem ellenőrzött kísérő jelenségei vannak, amelyek kö­vetkezményeit és önromboló tendenciáit a kapitalizmusfogalomnak közvetett értelemben ábrázolnia kell. E nem szándékolt kísérőjelen­ségek a rendszert az önmagához való folytonos alkalmazkodásra kényszerítik. Ilyen nem szándékolt kísérőjelenségnek kell tekinte­nünk az uralmat, az elnyomást, az elidegenedés és a hiány jelensé­geit, melyek nem szükségszerűen osztályelméletileg írhatóak csak le. Ezeket a jelenségeket a kapitalista rendszer permanens válságaként fogja föl Offe, megkülönböztetendő a valóságos krízisektől, mint ami­lyen a forradalom vagy a gazdasági összeomlás.

A kapitalizmus fogalom tehát nem elemek összességét jelöli (amelyek egy társadalmi rendszerben egy adott időpontban megtalál­hatók, mint például bizonyos jövedelemelosztás vagy technológiai fej­lettségi színvonal, vagy a munkafunkciók megoszlása a népesség kö­rében, esetleg olyan összefüggések számbavétele, mint például az, hogy a politikai elit rekonstrukciója rendre az uralkodó osztályból tör­ténik) – bár bizonyára ezekben is megnyilvánulhatnak és megnyilvá­nulnak a kapitalizmus egyes vonásai. A kapitalizmus fogalomnak a változásban és a változatosságban megmaradó lényegi összetevői ugyanis nem ezek, hanem az a közös működési törvényszerűség, amely minden egyes kapitalizmust átfog, s amit Marx a termelés nö­vekvő társadalmiasodása és a privát elsajátítás ellentmondásának fo­galmával jelölt meg, illetőleg a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondásának dialektikus fogalmával fejezett ki. Arról az ellent­mondásról van tehát szó, hogy a tőkefelhalmozás folyamatában a köl­csönös függőségi viszonyok – nem szándékoltan, de ténylegesen – kiterjednek, másrészt viszont ellentmondás áll fenn egyfelől e folya­mat, másfelől annak tudatos szervezése és tervezése között. A köl­csönös függőségi viszonyok tervezését és szervezését akadályozzák azok a termelési viszonyok, melyek a magántulajdon és a privatizált beruházási stratégiák miatt állnak fenn. Az „unorganisierte Fakticität" (szervezetlen tényszerűség) által előálló társadalmiasulás szembe­kerül a felhalmozási folyamat privát jellegével, és egyenlőtlenségek­hez, aszinkronitásokhoz vezet. A „magántulajdoniság", az adott ter­melési viszonyok következtében bizonyos, főleg a nem piackonform humán szükségleti szférák és egyes életterületek elhanyagolttá, alul­fejletté válnak. A tényszerű társadalmiasulási folyamat és a magántu­lajdoniság ellentmondásának következtében előállnak olyan jelensé­gek, melyek Offe szerint az irracionalitás közös nevezőjére hozhatók, mint a mindenkori válságok. De – szemben Marxnak és Engelsnek azzal a feltételezésével, hogy itt egy rendszeren belüli mozgás rendszeridegen konzekvenciájáról van szó, ahol a rendszeride­gen konzekvenciák szétfeszítik a rendszer kereteit – Offe úgy fogja fel az alapellentmondás szerepét, mint ami a rendszert az önmagához való folyamatos alkalmazkodásra kényszeríti.2 Él és működik az alapellentmondás, de feloldódik egy új mozgásformában. A kapitalizmusértelmezés ezen pontján vetődik fel azután a késő-ka­pitalizmus specifikumainak megragadása.

Offe láthatólag arra törekszik, hogy a kapitalizmus fogalom elem­zésekor saját elképzeléseit összhangba hozza a marxi politikai gaz­daságtannal. A döntő eltérést – amelynek elemzése messzire vezet­hetne, és amelyet itt csak jelölni, de kibontani nem tudok – mégis az adhatná meg, ha az általa ellentmondásnak, alapellentmondásnak, esetenként antagonisztikusnak nevezett fejlődésdinamikai törvény­szerűséget összevetnénk Marx egyes írásainak és A tőkének azon el­képzelésével, amely a kapitalizmust nem feltétlenül és nem egysze­rűen ellentmondásként, hanem az ellentmondás egy sajátos lételmé­leti formájaként, antagonizmusként fogta fel. Eszerint Marx valójában nem is adta a kapitalizmusnak mint olyannak a fogalmi meghatározá­sát, hanem a tőkeviszonynak az elméletét tárta fel, amelynek lényege nem a fogalmiság, hanem a kategóriák elméleti építkezése és kölcsö­nös összefüggése.

Azt mondhatnánk most már, hogy a kapitalizmus fogalmon való túllépésnél Offe két teoretikus pillérre támaszkodik, amikor kísérletet tesz a „Spätkapitalismus" megragadására. Egyrészt a frankfurti is­kola azon Horkheimer alapította tradíciójához kapcsolódik, mely sze­rint a késő-kapitalizmus már nem a szabad szerződések rendszerén keresztül reprodukálódó társadalom, hanem olyan, amelyben a politi­kai döntéseknek (Horkheimer nyelvén: a rendszer parancsuralmi jel­legének)3 van alapvető jelentősége, nem pedig a gazdaság belső köz­vetítési folyamatainak, összfolyamatának. A gazdaság saját ellent­mondásai itt ugyanis nem vagy nem elsősorban a gazdaságon belül jelennek meg, hanem átkerülnek a politikum szférájába. Úgy is ki le­het fejezni ezt az állapotot, hogy a késő-kapitalizmusban a politikai rendszer növekvő autonómiára tesz szert, a gazdaság átpoliti­zálódik, és a gazdasági alaphoz képest – az átpolitizálódás miatt – a politikát már nem egyszerűen felépítményi jelenségként kell kezelni, hanem a rendszer működőképességét, túlélését bizto­sító formaként. A másik teoretikus pillér e működőképességet bizto­sító funkciókhoz kapcsolódik és a késő-kapitalizmus rendszerelmé­leti elemzését igényli: annak taglalását, hogy milyen problémákat vet fel strukturálisan ez a szociálökonómiai alakulat, és milyen mechaniz­musokat termel ki a problémák megoldásához. A két elméleti pillér, a politikai gazdaságtani elemzés érvényességi körének a beszűkülése (esetenként tényleges negligálása), illetőleg a rendszerelmélet érvé­nyességi körének a kitágulása és kitágítása együttesen vezetik át Offét ahhoz, hogy a késő-kapitalizmus specifikumait gondolatilag meg­adhassa.4 Elemzése értelmében a késő-kapitalizmus a korábbi szaka­szoktól több mindenben eltér. Utalásszerűén: a piacmechanizmus­ban, a monopóliumok, kartellek, oligopóliumok megjelenésében, ab­ban, hogy a műszaki haladást intézményesíteni képes, és abban, hogy a piac működési zavarait az állami intervenciókkal korrigálja. El­hárító mechanizmusok sora befolyásolja az újratermelési folyamat di­namikáját és feltételeit, elsősorban abban az irányban, hogy a gazda­sági válságot nem alap-, hanem következményproblémává alakítja át. Immanens gazdasági válságok helyett a társadalmi élet külön­böző területeire tevődnek át a korábban a gazdaságban fellépő válságjelenségek. Offe a késő-kapitalizmusnak tehát egy válságel­méleti értelmezését nyújtja, s e rendszernek eszerint éppen az a spe­cifikuma, hogy milyen válságelhárító, védekező mechanizmusokat hoz mozgásba.

Ezen elhárító mechanizmusok történelmileg fokozatosan kiala­kuló három kategóriájáról van szó.5 Egyrészt olyan mechanizmusok jöttek létre, melyek az egyedi tőkék képességét jelentették a fennma­radásra. Mindenekelőtt az oligopóliumoknak, monopóliumoknak és multinacionális egyesüléseknek az árkonkurenciát mérsékelő, eset­leg kikapcsoló hatásáról, illetőleg az egyes vállalkozásokon belüli me­nedzseri tervezésből eredő önfinanszírozási és profitstabilizálási eljá­rásokról van szó. (Megjegyzendő, hogy a multinacionális jelenségnek az egyedi tőkék síkján való kezelése Offe későkapitalizmus-felfogá­sának egyik gyenge pontja, mert ennek a tőkés világgazdaság elem­zésével kellene kiegészülnie, s ezt nem tette meg.)

Az elhárító mechanizmusok második kategóriáját jelenti a tudo­mányos-műszaki haladás intézményesítése, ami már nem egysze­rűen az egyedi tőkék, hanem az össztőke túlélési képességének a síkján megy végbe. Ez a tudománynak és a technikának mint döntő termelőerőknek, Ml. a kutatásfejlesztésnek az intézményes összekap­csolását jelenti a termelés szervezésével. Az össztőke túlélési képes­sége a tőkeértékesítés tartós profitstabilizálását tette lehetővé a mű­szaki-technikai innováció rendszeres biztosítása útján, a stagnácíók áthidalása révén, illetőleg új beruházásokkal, a keresleti és kínálati ol­dal bővítésével, a szükségletek gazdagításával.

Végül beszélnünk kell az elhárító mechanizmusok harmadik ka­tegóriájáról, ami a tőkés rendszer állami szabályozását jelenti, és lé­nyegében a kapitalizmus – tőkeértékesítés által meghatározott – poli­tikai, gazdasági és társadalmi összstruktúrájának fennmaradását cé­lozza. Ennek a mechanizmusnak a hatásmódja az értékesítési ne­hézségek intervencionista eszközökkel való megszüntetése, mérsék­lése. Politikailag ez az osztálykompromisszum aktív szervezését je­lenti, az államapparátus és a politikai rendszer szelektív teljesítmé­nyeirévén.6

Egészében véve ezen elhárító mechanizmusok jelentik a tőkés rendszereken belüli legfontosabb történelmi átalakulásokat, amelye­ket a funkcionális elemzés segítségével lehet megvilágítani. Offe árra is rámutat, hogy az alapstruktúra önromboló tendenciáit kifejező elhá­rító mechanizmusok – bár különböző síkokon fejtik ki hatásukat – mégis összefüggenek egymással. így például a műszaki haladás in­tézményesítése (amely az össztőke síkján érvényesül) nem mehetett volna végbe az állam katalizátori segédlete nélkül (amely viszont az összstruktúra síkján értelmezhető), hiszen a fejlődést egyebek között a fegyverkezési kiadások és háborús technikák kifejlesztési formái tették lehetővé. Mindezt Offe egy sematikus vázlat, táblázat révén is összefoglalja, amelynek természetesen csak a problémát szemléltető ereje van (lásd alább).7 A logikai-analitikai sorrendnek – me­lyet a megkülönböztető jegy és a legközelebbi nem-fogalom viszo­nyaként mutattunk be – az említett mechanizmusok történelmi fellé­pése csak nagyon durván felel meg. Offe nem tartott igényt arra, hogy az elhárító vagy kompenzációs mechanizmusok kialakulását történe­tiségükben is megragadja.

Kompenzációs mechanizmus

A rendszer-

-problé­mák síkja

Hatásmód

A mindenkor felme­rülő   „posztkapita­lista" ideológia ill. társadalomtudo­mányi interpretáció

I.

Piac szervezése: (oligopóliumok, mo­nopóliumok, kartel­lek, multinacionális egyesülések; az ár-konkurencia   meg­szüntetése: önfinan­szírozás;     mene­dzseri      tervezés: hosszúlejáratú pro­fitstabilizálás)

Az egyes töke ké­pessége a fennma­radásra

A fönnmaradást ve­szélyeztető verseny kikapcsolása (vagy távoltartása);

az ex­port- és importpia­cok megszerzése;

a költségteher (Konstendruck) és a reali­zációs problémák időleges emancipá­ciója

„menedzserosztály"

„lélekteli vállalat"

Burnham

Berle/Means

Crosland

II.

A műszaki haladás intézményesítése (tudomány és tech­nika mint első terme­lőerők, a kutatásfej­lesztés intézményes összekapcsolása a termeléssel;  ennek szervezete mint ter­melés)

Az össztőke túlélési képessége

Tartós    profitáblilis tökeértékesítés sza­vatolása rendszeres innováció útján; A stagnáció áthidalása (Hanson), ill. a tőke-megsemmisítés, új investment-outlets (Baran,   Sweezey) állandósításának létrehozása

technológiai-,

techno-,

posztindusztriális-,

posztmodern társadalom.

Bell

Lipset

Etzioni

Aron  

(Konvergen­cia-elméletek)

III

A kapitalista összrendszer állami sza­bályozása

A kapitalista tőkeértékesítés állal meg­határozott politikai, gazdasági és tár­sadalmi összstruktúra képessége a fönmaradásra

Az értékesítési ne­hézségek megszűn­tetése intervencionista

eszközökkel;

az osztálykompro­misszum aktív szer­vezése az államap­parátus révén

„technokratikus" (Schelsky),

„vegyes gazdaság"

„tervszerűség"

„új ipari állam"

„aktív társadalom"

„pluralisztikus társadalom"

„jóléti állam"

A késő-kapitalizmus intézményi újításai tehát az alapellentmon­dás közvetlen következményei, mind funkcionális minőségüket, mind azon történelmi helyzetet illetően, amelyben országonként eltérő idő­pontokban felmerültek. Egyetlen más társadalomtudományi interpre­táció sem képes hasonló sikerrel feltárni ezen intézményi változáso­kat. A liberális társadalomtudományok javaslatai – melyekből jel­lemző módon igen kevés van – nem is foglalkoznak az elhárító me­chanizmusok Offénél érintett kategóriáival. A társadalomtudományi kutatás szempontjából az itt ismertetett elképzelés leszámol a korai összeomlási elméletekkel, amelyek a gazdasági válság önpusztító erőinek az extrapolációján alapultak, és így kérdeztek rá a rendszer határaira. (Tegyük hozzá, hogy ezt az elképzelést főként a II. Interna­cionálé ökonomista teoretikusai vallották.) Ma viszont az adekvát kér­désfeltevés – vallja Offe -, hogy a késő-kapitalizmus milyen lehetősé­gekkel rendelkezik öntagadó tendenciájának leállításában, látenssé tevésében. Ez esetben a késő jelző nem egy mágikus előtag hozzá­adásával kívánja új időkeretek közé helyezni a kapitalizmus törté­nelmi létét, hanem a közös működési törvényszerűségek elemzésé­vel mutat rá a rendszer alkalmazkodó-önújjászervező jellegére, mely működési törvények akkor is érvényben maradhatnak, ha nem a meg­haladást, hanem az önátalakítást váltották ki. Offe szerint a késő-ka­pitalista rendszer stabilizáló és labilizáló összetevőit ez ideig sem a marxista, sem a polgári társadalomtudományok nem voltak képesek megfelelően súlyozni. A mai kapitalizmus elemzésében nem elégsé­ges a gazdasági válság és az osztálykonfliktus analízise. Ennek az analízisnek ki kell terjednie az önkorrekciós mechanizmusok hatásle­hetőségeinek figyelembevételére, azaz a tervszerűségi és technokratikus szabályozótechnikák elemzésére, a jóléti állami szociális gon­doskodás határainak, az osztálykompromisszum pluralisztikus és/vagy korporatív szervezetének, az intenzív fegyverkezésre irá­nyuló technológiapolitikának valamint a multinacionális és bürokra­tikus érdekcsoportok alakjában fellépő alkalmazkodó önátalakításának az elemzésére.8

A fent jelzettek közül Offe – következetes gondolkodó lévén – több probléma megoldásának is nekifogott. Ezek közül a késő-kapita­lizmus működésének megértése szempontjából különösen az osz­tálykompromisszum pluralisztikus és/vagy korporatív intézményi összetevőinek elemzése jelentős. „A versengő pártok demokráciája és a keynesi jóléti állam: a stabilizálás és a felbomlás tényezői" című összefoglaló tanulmányában igényes elemzéseket találunk.9 Termé­keny kérdésfeltevése: mennyiben fér össze egymással a kapitalista magángazdaság és a politikai rendszerben a tömeges részvételt biz­tosító versengő pártdemokrácia. A kérdésfeltevés a klasszikus libe­ralizmusig és a klasszikus marxizmusig vezethető vissza. J. S. Millnél, A. de Tocqueville-nél és Marxnál ugyanis minden érvelésben eltérés ellenére közös mozzanat, az elemzés végső eredménye az, hogy a kapitalizmus és az általános és egyenlő választójogra épülő demokrá­cia összeegyeztethetetlen egymással. Marx azt várta (a francia de­mokratikus alkotmányfejlődést elemezve), hogy a demokrácia győze­lemre segítheti a proletariátust, megkérdőjelezve a polgári osztály­uralmat.10 A klasszikus liberálisok meggyőződése szerint a szabadság és függetlenség a társadalmi fejlődés legértékesebb vívmánya, ame­lyet minden körülmények között meg kell védeni a tömegtársadalom egyenlősítő fenyegetésével és a demokratikus tömegpolitikával szemben, amely szükségszerűen a nincstelenek és műveletlen több­ség zsarnokságához és „osztályuralmához" vezet.

A fasiszta rezsimek feltűnése a kapitalizmus történetében rávilá­gít arra, hogy milyen feszültségek lehetségesek a két intézményrend­szer között, valószínűsítve a fentebbi összeférhetetlenségi álláspon­tot. Az a tény viszont, hogy a legfejlettebb tőkés országokban a XX. század második felében létrejött az összhang a két tényező között, cáfolja az összeférhetetlenséget. Az általános választójogra épülő versengő pártrendszerek és az ellenzéki jelenség intézményesítésén nyugvó demokrácia mégis összeegyeztethetőnek bizonyul napjaink fejlett tőkés gazdaságaival.

Offe számára ebből következően éppen az vált eredeti kutatási kérdéssé, hogy a társadalmi szerveződés kétféle elvének együttélé­sét milyen intézmények és mechanizmusok milyen mértékben segítik elő, illetőleg milyen korlátai vannak a kettő összeférhetőségének. A kapitalista piacgazdaság és a polgári demokrácia összeegyeztethe­tőségét csak akkor érdemes elemezni, ha elismerjük, hogy léteznek bizonyos feszültségek közöttük. Például Lenin és a leninista hagyo­mány, hasonlóan az 50-es, 60-as években elterjedt elitista-pluralista demokráciaelméletekhez, tagadja a feszültség létét, úgy véli, hogy a kettő összefér: a tőke uralma és a polgári demokratikus formák közötti stabil harmónia azáltal valósul meg, hogy a tömegeket félrevezetik. A demokrácia ily módon a tömegek becsapásának eszköze. (Leninnél az 1905 és 1917 közötti orosz alkotmányos gyakorlat tapasztalata megalapozhatott egy ilyen következtetést, de ennek filozófiai síkra emelése, túláltalánosítása éppen az alapprobléma vizsgálatának el­vetését jelenti, ti. hogy nem evidens, meg kell magyarázni, mikor, mi­lyen feltételek mellett lehetséges vagy lehetetlen ez, és miért nem automatikus az összeférhetőség). Az elitista-pluralista elképzelés számára viszont attól evidens az összeférhetőség, hogy eltünteti a termelési módot, a gazdasági források elosztását, azaz függetleníti az osztályviszonyokat a demokratikusan kialakított politikai hatalomtól. A demokratikus formák és eljárásmódok teljes függőségét az osztály­hatalomtól (ami a lenini álláspont summázata Offe szerint) ebben a paradigmában a teljes függetlenségre cserélik fel -, így adódik szá­mukra az összeférhetőség magától értetődősége.

Az elmélettörténetből kibontott eredeti kérdésre – melyet tehát persze Kautsky „Az út a hatalornhoz"-a, és a II. Internacionálé így nem vethetett fel – a keynesi jóléti államnak és a demokrácia speciális verziójának fokozatos történelmi kibontakozása ad magyarázatot. A kapitalista növekedés dinamikus korszakában (kb. 1946-1973) a jóléti állam újraelosztási keretei között a szociális konfliktusokat mér­sékelni lehetett. A bérmunka-tőke ellentmondásra épülő alapszerke­zet nem kívánatos következményeit, mind a tőkeértékesülés, mind a munkaerő reprodukciójához szükséges értékcikktömeg szempontjá­ból kezelni lehetett az újraelosztó, kompenzációs mechanizmusokkal. Offe felteszi a kérdést: melyek azok a bővített újratermelés keretei kö­zött létrejövő politikai magatartásformák a keynesi jóléti államban (a továbbiakban: KJÁ), amelyek a makrogazdasági egyensúlyt, az összkereslet és összkínálat gazdaságpolitikai összehangolását, a növekedés állami eszközökkel történő elősegítését, a munkanélküli­ség visszaszorítását célozták meg, s egy hosszabb korszakon (economic boom) keresztül politikailag intézményesítették az osztály-kompromisszumot? Foglaljuk össze az érvelés fő vonalát:

  1. Mivel a kapitalista gazdaság ebben az időszakban pozitív végösszegű játszma, ezért ha valaki úgy játszik benne, mintha egy zéró összegű játszmában venne részt – ahol a résztvevők csak egy­mástól nyerhetnek el, de nem nyerhet mindenki -, akkor saját érdekei ellen cselekszik. Tehát minden osztálynak fontolóra kell vennie a töb­biek érdekeit: a munkásoknak a profit elvét, mivel csak megfelelő pro­fit és beruházási színvonal biztosítja a jövőbeni foglalkoztatottságot és a jövedelmek növekedését; a tőkéseknek pedig a béreket és a jóléti állam fenntartására fordított kiadásokat, mivel ezek biztosítják a tény­leges keresletet, illetőleg az egészséges, kvalifikált és jól szituált mun­kásosztályt.
  2. Az osztálykonfliktusokat nem a termelési mód, hanem az el­osztás nagysága, nem az ellenőrzés, hanem a növekedés dimenzió­jában értelmezik. Ez a konfliktus pedig alkalmas arra, hogy a pártok versenyével és korporatív egyeztetésekkel oldják fel.

Ám a stabilitás tényezői rögtön háttérbe szorultak, mihelyst a gazdasági környezet radikálisan megváltozott a 70-es évek derekától. A KJÁ-nak olyan nemkívánatos hatásai léptek fel, amelyeket nem­csak hogy nem lehetett gyógyítani ezekkel az eszközökkel, hanem amelyek egyenesen saját lényegéből következtek:

a)     A válság (részleges) eltüntetésével felfüggesztette az „alkotó rombolás" (creative destruction) pozitív funkcióját a tőkés gazda­ságban.

b)     Az állami támogatások kiterjedt rendszerével aláásta a vállal­kozói beruházásokat és a munka ösztönzését. Ez váltotta ki a kínálati gazdaságtan előtérbe kerülését a keresletösztönző keynesista megoldással szemben.

Az „a" és „b" tényezőt széles körben elismerik; a liberális-kon­zervatív, monetarista orientációjú szerzők pedig a felbomlás további fontos tényezőjeként említik azt is, hogy a KJÁ-ban a társadalompoli­tikai követelések „stop-szabály" nélkül maradnak, kivonják magukat a tőkéspiaci rendszer hatása alól.

Hogy a stabilitás és a felbomlás tényezői közötti harcban milyen történeti mértéket állíthatunk fel, azaz, hogy csak múltja, vagy pedig jövője is van-e a KJÁ-nak, ez nagy vitatéma a nemzetközi irodalom­ban. Offe nem tekinti a demokratikus kapitalizmus életképes, hosszú távú formájának a KJÁ-t. Nem, mert saját sikerei áldozatát látja ben­ne, amely csak addig teljesíthetett, ameddig a gazdasági cselekvőket váratlanul érte a hatása. Miután az állami támogatások beépültek a gazdasági cselekvők racionális kalkulációjába, egyrészt lerontják piaci alkalmazkodóképességüket, másrészt olyan mértékben növelik meg azokat a feladatokat, elvárásokat, amelyekre az államnak vála­szolnia kell, hogy több problémát okoznak, mint amennyit képesek megoldani.

Végeredményben, amikor a növekvő gazdaság átalakul recessziós pályára kerülő gazdasággá és „zéró összegű" társadalommá, a konfliktusok feloldására hivatott politikai-adminisztrativ rendszer üzemmódjában változás áll (állt) be. A kapitalizmus stabilizálódása a versengő pártok demokráciáján, illetőleg a funkcionális képviseletet megvalósító korporatív intézményi megoldásokon keresztül újra nyo­más, feszültség alá kerül. A szervezett kapitalizmus tendenciáját ki­kezdi a szervezetlenség ellentendenciája. Az osztályok közötti egyez­tetés politikai és gazdasági változatai, amelyek különösen a második világháború óta nyújtottak segítséget a kapitalizmus és a demokrácia kölcsönös összeférhetőségének megteremtésében, láthatóan bom­lani kezdenek. „Azt jelenti ez, hogy visszatérünk abba a helyzetbe, amely alátámasztja Marx és Mill egymáshoz közelítő álláspontját a politikai tömegrészvétel és a gazdasági szabadság antagonizmusával kapcsolatban? Igen és nem"11 – válaszolja Offe. Igen annyiban, hogy számíthatunk arra, hogy a konfliktusfeloldás intézményesített mechanizmusainak hatókőrén túl is megjelennek politikai feszültsé­gek. (Jelezzünk ilyeneket: vadsztrájkok, gyár- és lakásfoglaló moz­galmak, állampolgári engedetlenségi akciók, adófizetők lázadása, de az alternatív életformák és politikai képződmények is tipikusan ilyen reakciók a kései kapitalizmusban). Ugyanakkor nem, mert a „korai" és a „kései" kapitalizmus struktúrája között felállítható párhuzamok­nak szigorú határai vannak: a jelenkori pluralista szituáció alapvetően különbözik a kétpólusú osztálykonfliktus helyzetétől. Utóbbi két erő­sen szervezett kollektív cselekvőt feltételez a munkaerőpiac eladói és vevői pozíciójában, ma viszont a munkaerőpiac töredezett, megosz­tott. Mindenesetre a versengő pártdemokrácia és a keynesi jóléti ál­lam összeférhetetlenségét biztosító történelmi feltételeknek a meg­bomlása olyan gazdasági és politikai változásokkal járhat, melyek az előző periódusban elképzelhetetlenek voltak.

Egészében azt mondhatom, hogy jelentős korrekciók, finomítá­sok és változtatások szükségességének ellenére Offe hozzásegít a mai kapitalizmus adekvát értelmezési keretének felvázolásához. Munkáinak értő bírálója, Tim Guldimann mutatott rá arra, hogy Offe el­mélete differenciáltan képes elemezni a válságmegjelenés különböző funkcionális és okozati síkjait; ezzel szemben az átfogó társadalom­elemzés igényének nem felel meg, mert a termelés szférájába helye­zett alapellentmondást ilyenként nem elemzi, alábecsülve a gazda­sági rendszeren belüli konfliktusokat, válságokat. így nem is írhatja le, csak feltételezheti, hogyan közvetítődnek az immanens ökonómiai problémák a politikai-adminisztratív rendszerben.12

A továbbiakban ezt a nézőpontot az „összeférhetőség" kérdé­sére kell konkretizálnunk. Ha a növekedés vége, a stagnálás elgyengítheti-lehetetleníti a polgári demokrácia és a jóléti állam együttmű­ködését, akkor felmerül: nem kellene-e mélyebben elemezni a gazda­sági válság jelenségét, hiszen az már nemcsak kreatív pusztulásként, megújulásként (vagy ezek hiányaként) hat, hanem a politikai beren­dezkedés elveit, intézményeit is megváltoztatja. Ennyiben a késő-ka­pitalizmus fenti elemzése féloldalas, mert a politikai ökonómiai elem­zés feladatát nem veheti át módszertanilag egyenértékűen a funk­cionális elemzés. Szükséges tehát a funkcionális elemzés eszközei­nek a késő-kapitalizmusra való alkalmazása, de önmagában nem elégséges, mert nem előzte meg a gazdasági szféra gazdasági elem­zése. Tekintetbe véve Offe későbbi munkáját, és tovább finomítva a kritikai megjegyzéseket, az Arbeitgesellschaft (1984) ismereté­ben13 azt mondhatjuk, hogy míg a tőkés növekedést a munkaerő rep­rodukciója és a feldarabolódott munkaerőpiac alakulása szempontjá­ból behatóan elemezte, a tőkefelhalmozás és az értéktöbbletráta ala­kulása szempontjából elmulasztotta ezt megtenni. Pedig maga ütkö­zött bele a növekedés-felhalmozás problémába, mint a politikai rend­szer működésének belső feltételébe, s aligha védhető az az álláspont­ja, mely szerint nincsenek meggyőző válaszok a profitráta alakulásá­ra nézve.14

A tőke értékösszetételének alakulását figyelembe véve szerin­tünk felbontható, tovább elemezhető lenne a játékelméletből átvett plasztikus – mégis fontos összefüggésekben félrevivő – magyarázó séma, amit a plusz, illetőleg a nulla összegű játszma szembeállítása jelent Offénál. Társadalomelméletileg ugyanis a játékelméleti analó­gia hamisan egyszerűsíti le a történelmi-társadalmi valóságot. Szem­ben a játékokkal, itt nincs mindenre kiterjedő előzetes megállapodás (konszenzus) a cselekvési szabályokat illetően. Továbbá a játék lé­nyege, izgalma, szépsége és igazságossága abból fakad, hogy egyenlő feltételek, szabályok között egyenlő felek játszanak. Azokat az osztály-, réteg- és csoportstruktúrákat viszont, melyeket a munka­erőpiac, tőkepiac stb. elsődleges elosztási mechanizmusa hoz létre, nem jellemzi ilyenfajta egyenlőség. Közgazdaságilag pedig a gazda­sági szféra ökonómiai elemzéséhez, benne a profitráta-tendencia tör­vényeinek vizsgálatához, s közelebbről a fejlett tőkés országok életle­hetőségeinek megértéséhez éppúgy hozzátartozik az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendből következő pótlólagos erőforrá­sok kimutatása, mint a belső oldal, a nemzetgazdaság működésének feltárása. A külső itt ugyanis belsővé válik. A jóléti állam statisztikai jel­lemzése bizonyítja – ha a legfejlettebb 24 tőkés ország (OECD) átla­gát nézzük -, hogy 1960 és 1982 között az összes állami kiadás a bruttó belföldi termék 30%-áról annak 41,5%-ára emelkedett, majd ettől kezdve nem nőtt, hanem enyhén csökkent 40%-ra.15 Ami azt je­lenti, hogy elég magas szinten stabilizálódott az állami újraelosztás, a liberális-konzervatív világértelmezés uralkodó szólamai ellenére. A mértékeket illetően történt bizonyos korrekció a jóléti állam tevé­kenységében, de a statisztikai tények fényében a beavatkozásnak azok az okai, amelyeket korábbi táblázatában Offe is összefoglalt, ma is fennállnak. Az alapokat tehát nem keverhetjük össze a mértékek­kel. Ezért ha Offétól eltérő megoldást keresünk a jelenségek magya­rázatára, akkor nagyon meggyőző Bhaduri indiai közgazdász különb­ségtevése a szociáldemokrata bérnövekedési modell és a profit (vagy export) vezette gazdasági növekedés között. Az utóbbi is lehet keynesiánus, csak éppen nem az irányzat keletkezésekor betöltött, szerin­tünk is a kapitalizmust ténylegesen is demokratizáló funkciója értel­mében. Ahogy egy magyar kutató találóan írja: „A különbség a keynesizmus korábbi formájához képest a költségvetési kiadások irá­nyának megváltozásában van: a szociálpolitikai ágakból a hadiiparba áramlanak a kiadások. A keynesizmus nagyjai közül Michail Kalecki és Joan Robinson megjövendölte a keynesizmus e lehetsé­ges fordulatát. Azt ugyanis, hogy a deficit finanszírozásán keresztüli konjunktúraszabályozást, és ezzel a klasszikus típusú válságok elke­rülésére hozott keynesiánus receptet nemcsak a jóléti állam megala­pozására, azaz demokratikus célok érdekében lehet felhasználni, ha­nem egy konzervatív-antiszociális gazdaságpolitika érdekében is. E formát Joan Robinson elfajzott keynesizmusnak nevezte."16

Széles körben terjedő, viszont komoly elméleti megalapozottság­gal nem rendelkező álláspontokkal szemben Offe helyesen mutat rá arra, hogy a kapitalizmus önmeghaladása – a termelés minden társadalmasodási tendenciája és az elosztási viszonyokba való jóléti állami beavatkozás, kompenzációs mechanizmusok elle­nére – mind ez ideig nem következett be. A modern kapitalizmus a politikai demokratizálással civilizálódott, de innen a gazdasági de­mokrácia irányába történő elmozdulási kísérletek, kezdve a 20-as évek Németországától napjaink svédországi munkásalapjaiig, bár je­lentősek, nem hoztak áttörést. Sehol sem jutottak addig a pontig, hogy döntően módosították volna a beruházások nagyságával, fajtájával stb. kapcsolatos alapvető allokációs döntések pri­vát jellegét, s hogy ezek hatékony demokratikus ellenőrzés tár­gyaivá váltak volna.

Offe kísérlete kapcsán is erőteljesen aláhúzandó, hogy napja­inkra már aligha áll meg Althusser 1967-es álláspontja, mely szerint a tőkés termelési mód gazdasági szintjét ismerjük, de nem rendelke­zünk politikai és ideológiai szintjének elgondolásához szükséges marxista elmélettel.17 Offe mellett például Poulantzas, és nem ke­vésbé a politikai marxizmus legjobb angol képviselői (B. Jessop, R. Miliband, A. Gilbert stb.) sokat tettek azért, hogy feltárják a tőkés ter­melési mód mai fejlettségi szintjének megfelelő politikai struktúrákat és legitimációs mechanizmusokat.18 Munkásságuk rendszerezésre érett alkotó szintézisével végleg túlkerülhetünk az Althusser által megfogalmazott állapoton.

1055_04Szigeti.jpg

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 C. Offe: Spätkapitalismus -Versuch Einer Begriffsbestimmung (1971) In: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Aufsätze zur Politischen Soziologie. Suhrkamp 1977.

A „késő-kapitalizmus" kategória több szempontból sem szerencsés. Először is germanizmus, másodszor pedig félreérthető: a cikkben is­mertetett gondolatrendszerben s általában a frankfurti iskola termi­nológiájában nem a kapitalizmus utolsó fázisát jelenti, hanem pusztán a korai kapitalizmus ellentétét („nem-korai"). A kategória az alábbi­akban ezzel a megszorítással értendő, használatát viszont a hű ismerte­tés igénye indokolja.

2 C. Offe: Tauschverhältnis und politische Steuerung. Zur Aktualität des Legitimationsproblems (1972) in: Strukturprobleme . . . pp 27-29.

3 Horkheimer: Traditionelle und Kritische Theorie. Zeitschrift für Sozialforschung, Paris (1937).

4 Azt, hogy a késő-kapitalizmus társadalmának elemzésében Offe szerint miért kell felválta­nia a marxi (és/vagy weberi) osztályelméletet a horizontális diszparitások integrációelméleti elemzésével, bemutattuk „Szervezettkapitalizmus-, késő-kapitalizmus-elméletek" (Tájékoz­tató 1989/1.266. oldaltól) című tanulmányunkban; illetőleg lásd Offe nemzetközileg nagy ha­tású tanulmányát: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen, Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme in: Kress, G. – Senghass, D.: Politikwissenschaft, Frankfurt, 1972.

5 C. Offe (1971) 21.oldaltól.

6 C. Offe (1971) mellett lásd még ehhez: Klassenherrschaft und politisches System. Die Se-

lektivität politischer Instutionen In: Strukturprobleme

7 C. Offe (1971) p. 22. (táblázat).

8 C. Offe (1971) p. 25.

9 Political Science 15/1983. pp 225-246.

10 Pontosítanunk szükséges Offe ábrázolásán. Csak a III. napóleoni „parasztállamcsíny" (1851) előtti marxi álláspontra nézve igaz az, amit Offe általános pozícióként tüntet fel.

11 Offe, Id.mű: p.246.

12 Tim Guldimann: Die Grenzen des Wohlfahrtsstaates. Verlag C. H. Beck, München, 1976. pp 83-89.

13 C. Offe: Arbeitgesellschaft. Strukturprobleme und Zukunftsperspektiven. Campus Verlag, Frankfurt/New York, 1984.

14 C. Offe: „Unregierbarkeit". Zur Renaissance konzervativer Krisentheorien. In: Habermas: Stichworte zur „Geistigen Situation der Zeit" I., Frankfurt, 1979.

15 „Economies en transition. L'adjustement dans les pays de l'OECD". Az OECD-titkárság át­fogó tanulmányát ismerteti: Neue Zürcher Zeitung, 1989,07.11.

16 Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. In: Eszmélet 1989/1. p, 99.

17 Althusser: Marx – az eszmélet forradalma. Kossuth, 1968. p. 195. és Bihari Mihály: A politi­katudomány helyzete, in: Válság és reform. MPT Évkönyv 1987, p. 213.

18 Lásd például A politikai marxizmus az angolszász világban (Kossuth, 1988. szerk. Ágh A.) cimű válogatást.


A társadalomfejlődés tendenciái és a szocializmus

A szerző három érvet sorakoztat fel a szocializmus mellett. Ezek: a társadalmi egyenlőség, amely inkább garantálja a jólétet, mint a javakért történő versengés; a munkás idejének kisajátítását megszüntető munkaidő-csökkentés; s a társadalmi szolidaritás és együttműködés, amely a versenynél is hatékonyabb magatartásnak bizonyulhat.

A stockholmi szerző alább olvasható írása egy jellegzetesen jóléti tár­sadalom, egy fejlett tőkés szociális piacgazdaság körülményei között született. Ez a kapitalizmus a magyar gazdaság számára jelenleg adott lehetőségek fölött áll, sokak számára ez testesíti meg azt a „szocializ­must", amely felé haladnunk kell. Az írásból azonban az mindenkép­pen kiderül, hogy a kapitalizmus szociális korlátozása nem szünteti meg alapsajátosságainak érvényesülését, amelyek változatlanul kor­látként jelentkeznek a benne élők számára.

1054_04Herlitz.jpg

(Ogonyok)

E cikk célja, hogy bemutasson három, a szocializmus mellett szóló klasszikus érvet. Ezen érvek közös eredete az 1789-es francia forradalom jól ismert jelszavában van: „Szabadság, egyenlőség, testvériség".

Cikkem első pontja a társadalmi egyenlőséggel foglalko­zik. Felsorolom érveimet, hogy bemutassam: a társadalmi jó­lét lényegbevágó feltétele a javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzájutás egyenlő jogosultsága valamint a társadalmi hierarchia megszüntetése.

A második pontban a munkanap lesz a középpontban. A munkanap lerövidítése döntő fontosságú, ha meg akarunk szabadulni a kizsákmányolástól, mely alapvetően – a marxi definíció szerint – a munkás idejének kisajátítása. [ E pont kifejtésére az itt olvasható cikkben igen kevéssé kerül sor. – A szerk.]

A harmadik téma, mely a testvériséggel foglalkozik, bi­zonytalanabb és nincs részletesen kifejtve. Ez azt fogja taglal­ni, hogy az információs társadalomban a piac összeomlása gyakori, és a tervezés lehetetlen, illetve elnyomó jellegű. Az együttműködés és a jól tájékoztatott népesség kombinációja döntő fontosságú, mert a probléma nem abban áll, hogy kevés az információ, hanem abban, hogy nehéz szelektálni őket.

Véleményem szerint nem helyénvaló a fejlett ipari orszá­gokban növekvő jólétről beszélni, mert a világ egy ökológiai katasztrófa kockázatával néz szembe, és egyre szorítóbb a természeti kincsek kimeríthetőségének ténye. Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdag országoknak csökkenteniük kell a természeti kincsek fogyasztását és ez a csökkentés ko­moly problémákat fog okozni.

A demokratikus és oligarchikus jóléti társadalom

A háború utáni gazdasági fellendülés tetőpontján csak né­hány közgazdász törte a fejét a gazdasági fejlődés korlátozá­sán. Figyelemre méltó kivétel volt Roy Harrod, a keynesi nö­vekedési elmélet egyik megalapítója. Egy rövid cikkében,1 melyre akkoriban nem figyeltek fel, különbséget tett a jóléti és az oligarchikus jóléti társadalom közt. A demokratikus jóléti társadalom szolgáltatásokra és árukra épül, melyek terme­lése úgy nő, ahogy a társadalomban a termelékenység növek­szik. Mivel az áruk és szolgáltatások termelése a termelé­kenységgel együtt növekszik, elosztásuk a termelékenység növekedése mellett demokratikus lehet. Másrészt vannak ja­vak, melyek elosztása szükségképpen egyenlőtlen. Ezen ja­vak összessége azonban nem nő együtt a termelékenység­gel. Erre példa a luxuscikkek esete, melyek használati értéke ritkaságuk függvénye, mint pl. régiségek, híres művészek festményei, gyémántok és így tovább. De ugyanilyen jó példa a személyes szolgáltatások igénybevétele. Azt is megfigyelte, hogy a szolgáltatások elosztását bizonyos fokú megkötések jellemzik. Például nem lehet mindenkinek saját személyes szolgálója. Ez maximum a népesség felének kiváltsága lehet, ami annak a ténynek tudható be, hogy ha valaki szolgálót tart, másoknak szolgálóknak kell lenniük.

Tegyük félre egy pillanatra a luxuscikkek esetét és vizs­gáljuk meg, hogyan lehet demokratikusan szétosztani a szol­gáltatásokat. Itt két probléma merül fel. Az első azzal áll kap­csolatban, hogy különbség van az áruk fogyasztása és a szol­gáltatások fogyasztása között. Egy áru fogyasztása egy adott időpontban lehetetlenné teszi, hogy másvalaki ugyanazt az árut ugyanabban az időpontban fogyaszthassa. Ugyanakkor az áru fogyasztásához nem kell közreműködnie senkinek sem. Ez viszont nem igaz a szolgáltatások fogyasztására. A szolgáltatásokhoz szükséges legalább egy másik személy közreműködése.

A másik probléma mennyiségi jellegű és a szolgáltatások termelékenységének növekedésével áll kapcsolatban. Általá­nos feltevés az, hogy a termelékenység lassan vagy egyálta­lán nem nő a szolgáltatások területén. Ezt úgy lehet alátá­masztani, hogy a szolgáltatások fogyasztása nem más, mint a szolgáltatást nyújtó személyek munkaidejének fogyasztása, ezért a munkaidő lerövidítése gyakran csökkenti a szolgálta­tások hasznosíthatóságát. Ebben az esetben lehetetlen nö­velni a munka hatékonyságát. Mások abban a tényben talál­nak magyarázatot, hogy a legtöbb szolgáltatás nem produktív hanem improduktív célokat szolgál. A szolgáltatásokat nyújtó szervezetek nagyobb méretűek, a jellegükből fakadó bizony­talanság miatt. Erre példa a tűzoltóság. A tűzoltóság nagysá­gát nem lehet úgy megállapítani, hogy az csak az éppen most pusztító tüzeket fékezze meg. Mindenképpen tartalékkapaci­tással kell rendelkeznünk, mivel nem tudjuk mikor és hol fog tűz kitörni.

Ha a szolgáltatások termelékenysége nem növekszik, ennek az az eredménye, hogy a gazdaság általános termelé­kenységnövekedésével a szolgáltatások egyre drágábbak lesznek. Ez a következőképpen indokolható meg. A termelé­kenységgel együtt a jövedelmek is nőnek, és ha a jövedelmek általában nőnek, a szolgáltatási szektorban is növekedniük kell. Ellenkező esetben a jövedelemkülönbség nőne, és túl ke­vesen vállalnak állást a szolgáltatóiparban. E folyamat ered­ménye, hogy egyre több erőforrás kerül a szolgáltatóiparba, ahogy a gazdaság növekszik. Ez – a posztindusztriális társa­dalommal foglalkozó legtöbb szerző szerint – azzal jellemez­hető, hogy a szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma nö­vekszik, míg az ipari és agrár szektorban csökken. Ám ahogy a szolgáltatások iránti igény nő, úgy lesznek azok egyre nehe­zebben elérhetők. Egy kapitalista gazdaságban – ahol a szolgáltatásokat piaci alapon osztják szét – a jövedelmek elosztása egyre egyenlőtlenebbé válik. Ez a posztindusztrialisták közös „forgatókönyve". Egy olyan magasabb fejlett­ségű társadalom felé haladunk, melyben a jó és rossz jövedel­mek közti különbségek hangsúlyozottabbá válnak.

A társadalmi innovációk és a szolgáltatások áruvá válása

Ezeket a gondolatokat J. Gershuny és I. Miles vizsgálta néhány évvel ezelőtt.2 Demonstrálták azt, amit már számos más kutató is megfigyelt: a háború utáni időszakban számos területen az árukat szolgáltatások váltották ki. Ennek kiinduló­pontja az a tény, hogy az emberek azt szeretnék, hogy kielé­gítsék a szolgáltatások iránti igényeiket. A szolgáltatások egész hierarchiája áll fenn, és ezek közül megvásárolhatók az alapvetőek, mint az élelmiszer és lakás, valamint az exkluzí­vabbak, mint a szórakozás, képzés és iskola vagy a kultúra. Ezeket a szolgáltatásokat különböző módon lehet nyújtani, te­hát különböző szolgáltatási módokat különböztetünk meg. Igen jól el tudjuk határolni a tradicionális illetve innovatív mó­dot. Az előbbi munkaerőigényes, és gyakran maga után vonja a közvetlen kapcsolatot azokkal a személyekkel, akiket azért fizetnek, hogy a vásárló nevében valamely tevékenységet el­végezzen. A tőkeigény nem magas és az eszközök gyakran hosszú életűek. Ezzel szemben definiálhatunk egy innovatív szolgáltatási módot; ez a mód teljesen más költségstruktúrá­val rendelkezik. A járulékos költségek az állandó költségek­hez képest sokkal alacsonyabbak. Ennek a módnak meglehe­tősen magasak a tőkeköltségei, de a munkaerő költsége nem szignifikáns, mert megkívánja a saját munkaerő használatát-melyért nem kell fizetni – vagy az informális munkaerőt.

„A munkabér összköltségének csökkenése három folya­matnak tudható be: a gépesítés, mely csökkenti a fizikai munka részarányát; a technológiai automatizálás, mely egy­szerűsíti a szolgáltatás feladatát és végül a szolgáltatások­ban dolgozók tudásának és képességeinek megtestesülése (szoftver). Ez utóbbit a második folyamat általánosabb megfo­galmazásának is tekinthetjük."

Ma a háború utáni időszakot úgy tekinthetjük, mint a szol­gáltatások tradicionális módjának átmenetét az innovatív módba, amely által csökkent a szolgáltatások fogyasztása és meggyorsult a szolgáltatásoknak áruval való helyettesítése. Ez az átmenet nem egyszerű folyamat. Ennek oka a szolgálta­tások árainak növekedése, mely az ott dolgozókat drágábbá és nehezebben megszerezhetővé teszi. Ez a mechanizmus nem áll fenn az állami szolgáltatások területén, és ezért ott késhet az innovatív mód előretörése. (. . .) Az innovációs módba való átmenethez azonban több más dologra is szük­ség van. Az ember nem tudja használni a kocsiját, ha nincs meg az utak infrastruktúrája, és a mosógépet sem vízvezeték és elektromos hálózat nélkül. Tehát általában a szolgáltatá­sok tradicionális módjából az innovatív módba való átmene­tet társadalmi innovációként is tekinthetjük, mely magában foglalja új infrastruktúrák létesítését is.

Ez a megközelítés igen hasznosnak bizonyul a háború utáni kapitalizmus fogyasztási mintájának leírásához. A tartós fogyasztási cikkek fogyasztásában megmutatkozó növeke­dést nagyrészt a társadalmi innováció eredményeként érté­kelhetjük. (Ezek a modern konyha, mosógép, lemezjátszó és így tovább.) Ugyanígy foghatjuk fel a közlekedési rendszer át­alakulását és a szupermarket intézményét is. Ezek mind azonos módszert követtek: növekvő tőkeköltségek, csökkenő élőmunkaerő-igény és egyidejűleg a saját vagy informális munkaerő alkalmazása. Gershuny-t követve azt mondhatjuk, hogy a kapitalizmus ily módon az oligarchikus jóléti társadal­mat demokratikussá alakította át.

Ezek a társadalmi innovációk a munkaerőpiacra is hatás­sal voltak. A szolgáltatásokban dolgozók átalakultak szoftver­gyártókká, azaz a tőkeeszköz szükséges bemeneteiről gon­doskodnak, hogy az teljesítse szolgáltatási funkcióját. Általá­nosabban megfogalmazva, egy olyan tendencia fog fellépni, hogy az embereknek szembe kell nézniük a jövedelem eltűnő használhatóságával, mert a növekvő használhatóság az in­formális munkából származik.

Azonban van néhány probléma a növekedés destruktív korlátaival kapcsolatban. Először: reális-e, hogy ez a folyamat tovább folytatódik és ugyanilyen demokratikus hatással lesz a jóléti társadalom elosztására is? Másodszor és általánosab­ban: a vásárlót tényleg nem érdekli, hogy a szolgáltatási funk­ciót áru vagy személyes kiszolgálás valósítja meg? Továbbra is döntő különbség lesz a hagyományos orvosi kezelés és az orvosi diagnózist felállító számítógépek között, és így a gaz­dagok az orvosok szolgáltatásait fogják élvezni borsos áron, míg a legtöbb ember a számítógépprogramokra lesz utalva. Látható, hogy ebben az esetben egy talán egyre demokratikusabbá váló jóléti társadalmat jövendölhetünk meg, amelyben azonban egyenlőtlenségek továbbra is fenn fognak állni.

A növekedés társadalmi korlátai

Mintegy tíz évvel ezelőtt hozta nyilvánosságra Fred Hirsch a növekedés korlátairól szóló téziseit. Hirsch3 véleménye sze­rint a kapitalizmus gazdasági fejlődése azt a tendenciát mutat­ja, hogy a társadalomban az élet mind több területén a maxi­malizmust hajszoló viselkedésforma terjed. Hirsch képtelen­ségnek tartja a társadalom növekvő jólétét. Szerinte az egyé­nek közti versengés állandó növekedésével kell szembenéz­nünk. Egy állandó kényszer miatt növekszik a termelés, hi­szen az egyéneknek növekvő fogyasztási igényük van, hogy megtartsák pozíciójukat a jóléti társadalomban. (. . .)

Hirsch fő koncepciója a helyzeti áruk (positional goods) fogalma. Ezeknek az áruknak a hasznossága helyzetükhöz van kötve. Hirsch Wicksteed-et idézi, aki Napóleon mondá­sára utalt, miszerint: „bármelyik közkatona tábornok lehet", és így hangsúlyozta hadseregének demokratikus jellegét. De Wicksteed szerint nem lehet mindenkiből tábornok. A legtöbb katona hiábavalóan próbálná meg. Ennek az oka rendkívül egyszerű: csupán néhány tábornoki poszt van: mindegyik hadseregben több katonának kell lennie mint tábornoknak. Hirsch szerint a modern kapitalista társadalomban számos, az előzőkhöz hasonló eset van, és ezek az esetek mind fontosabbá válnak. Úgy vélem, itt arra gondol, hogy növekszik a termelés egy helyre csoportosulása és integrációja és a köl­csönös függőségek bonyolultsága mind a termelésben, mind a fogyasztásban.

Valójában a társadalom számos területét befolyásolja a helyzeti verseny. Szerintem ezen szituációk nagy része kap­csolatban áll az állandó sorban állással. Egy jól ismert példa a lakáspiac, mert a városokban mindig fellép az a jelenség, hogy kevés a jó lakás vagy ház. Ezért a jó lakásokért egyre élesebb a verseny, és nehéz ezt a kiélezett versengést elke­rülni, míg a lakosság nagyobb városokban koncentrálódik. Egy másik példa a munkaerőpiac. A vezető állásokból mindig kevés van, és csak néhányan tudják azokat megszerezni, bár sokaknak megvan hozzá a megfelelő végzettségük. Ahogy a termelés mind koncentráltabb módon növekszik, a vezető ál­lások száma csökken. A munkaerő- és lakáspiac talán a leg­kézenfekvőbb, de szerintem a helyzeti verseny fogalmát sok­kal szélesebben is értelmezhetjük: a mindennapi élet számos helyzetében érvényesül: különösen a kultúra és információ „fogyasztásának" területén.

Ha ez igaz, mindez a fogyasztók csalódottságát eredmé­nyezi. Növekvő különbség lesz a szükséglet és kielégített szükséglet között. Rengeteg erőfeszítés megy kárba. Sokan hosszú tanulmányokat folytatnak, hogy vezető állásba kerül­jenek, de ez csak néhányuknak fog sikerülni. Fiatalok napokig állnak sorban, hogy megszerezzék a legjobb jegyeket egy rockkoncertre, de ez csak a legszerencsésebbeknek juthat osztályrészül.

E hiábavaló cselekvések forrása a helyzeti áruk hiányá­ban keresendő. Ezeknek az áruknak az elosztása szükség­képpen egyenlőtlen, és ha a helyzeti verseny élesedik és a helyzeti áruk fontossága növekszik, elosztásuk annál egyen­lőtlenebbé válik.

De a helyzeti versennyel kapcsolatban a lehetőségek tár­sadalmi egyenlőtlensége csak az egyik probléma. A másik a hiábavaló célok elérésébe fektetett erőfeszítések elpazarlása és feleslegessége. Ezt a jelenséget koerciális akciónak nevezték el.4 Prominens példája a következő történet: A Rá­dió Luxemburg egy ötfontos magnószalagot hozott forgalom­ba, mely a munkanélkülieket megtanította arra, hogyan visel­kedjenek, ha meg akarnak szerezni egy állást. Ha ez a mag­nószalag jó lenne, mindenki számára kifizetődő lenne meg­venni. De vizsgáljuk meg azt az esetet, ha minden munkanél­küli megveszi és azonos álláselképzelésekkel rendelkeznek. Ebben az esetben mindenki elköltene öt fontot, de a munka­nélküliek sorában ugyanabban a pozícióban maradna. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a piaci összeomlásban is: az erőforrásokat társadalmi haszon nélkül fektetik be. A fenti példa különösnek tűnhet, de nekem más a véleményem. Valójában ezt minden sorban állási helyzetre alkalmazni le­het. Bárki kedvezőbb helyzetbe jutna, ha egy lépéssel előrébb mehetne a sorban, de ha mindenki ezt teszi, maga a sor változatlan marad. A piac gyakran arra ösztönzi a sorban álló embereket, hogy kezdeményezzenek, hogy javítsanak hely­zetükön; ők megpróbálják, és így erőfeszítéseket fektetnek be egy kudarcra ítélt akcióba.

A konklúzió: a helyzeti áruk és a verseny szoros össze­függésben állnak azokkal az árukkal, melyekből a társadalom szükségleteihez képest kevés van. Ezen áruk elosztása szük­ségképpen egyenlőtlen és az értük való verseny gyakran az erőforrások elpazarlását és kielégületlenséget szül. Hogy va­jon ezeknek a helyzeti áruknak a fontossága növekszik vagy csökken-e a jövőben, ez viszont a társadalmi szervezettségtől függ. Egy erősen központosított iparban csak néhány vezető állás van – erre példa a központosított állami szervezet. Egy olyan társadalomban, ahol a hatalom jobban megoszlik, több ilyen állás lesz. Egy olyan gazdaságban, ahol a központi terü­letek fontossága növekszik, nehéz lesz jó helyen lévő házat szerezni. Egy decentralizált környezetben mindez könnyebb. Vizsgáljuk meg az általános fogyasztási mintát! Ha a fogyasz­tás egysíkú, a „sok" és „kevés" fogyasztás között a különb­ség tiszta és az egyéneket eszerint rangsorolni lehet. Ha a fo­gyasztás differenciáltabb, ez a különbség egyre inkább el­veszti jelentőségét.

A szocializmus alkalmas lehet arra, hogy megszüntesse a jóléti társadalom növekedésének korlátait. [E korlátok ugyanis a tőkés társadalom természetéből következnek: a piaci verseny eleve „helyzeti árukat" preferál: a verseny monopóliu­mok megszerzéséért folyik, a jóléti társadalom pedig a fogyasztás terü­letén is „kötelezővé" teszi a pozícióharcot, függetlenítve a keresletet a fogyasztó szükségleteitől. – A szerk.] Azonban a szo­cializmusnak nem elég a jövedelmek egyenlőségéről gondos­kodnia, de olyan tervezési stratégiával is kell rendelkeznie, mely a népességet decentralizálja és a hatalmat sok kézbe osztja szét. A fogyasztás szükségletek szerinti differenciá­lása tovább növeli az egyenlőséget és jólétet.

A technológiai mód és a kapitalista fejlődés

Ennél a pontnál újra át kell tekintenünk a társadalmi innováció érveit, hogy meg tudjuk becsülni az oligarchikus jóléti társada­lom további demokratizálásának lehetőségeit. Ezek után szól­nunk kell a kapitalista fejlődés kilátásairól.

Erre jól használható koncepcionális keretet dolgozott ki a sussexi egyetemen egy kutatógárda, Christopher Freeman vezetésével. Munkájuk azok tradícióját követi, akik a kapita­lista fejlődést hosszú periódusok sorozataként fogják fel. De más szerzőktől eltérően nem találtak okot arra, hogy ezen pe­riódusok hosszának azonosnak kell lennie, valamint szerintük nem létezik egy olyan automatikus mechanizmus, amely gon­doskodna a gazdasági fellendülés időszakairól.

Vizsgálódásukban a technológiai paradigma vagy más néven a technológiai mód központi szerepet játszik, mert a kü­lönböző hosszúságú periódusokat mindig egy adott technoló­giai móddal lehet jellemezni. A technológiai mód sokkal több néhány alapvető eszköznél (mint például a gőzgép vagy elektromos áram), még ha maga a mód ezeken az eszközö­kön alapul is. Freeman szerint a technológiai mód összefüg­gésben áll a termelési rendszerbe történő befektetés új terüle­teivel illetve árucsoportjaival. Kapcsolatban van a termelési folyamat költségcsökkenésével, valamint további „diffúziós" hatásokkal, melyek az egész gazdaságot érintik. Mindez a technológiai fejlődés áttörésének eredménye, és ilyen érte­lemben az alapvető eszközöktől függ. A technológiai innová­ciót el kell fogadtatni szociális, politikai és környezetvédelmi szempontokból. Ezen kívül a technológiai módnak a gazda­ság egészére radikális módon kell hatnia.

A technológiai mód és a gazdaság más aspektusainak egymásra hatását a háború utáni növekedési ciklusban Carlotta Perez jól illusztrálta egy cikkében.5 A profitösztönzés az előrehajtó erő és a tőkeeszközök kiválasztásának kritériuma. A technológiai mód viszont az irányító eszköz, hisz ez gon­doskodik a választási lehetőségekről. Az utolsó hosszú perió­dus technológiai módja szorosan kapcsolatban áll azzal, me­lyet mások fordizmusnak neveznek.

„Ha példákat keresünk arra, mi is alkotja a technológiai módot, a harmadik és negyedik Kondratyev-ciklus között eb­ben az olcsó energia, a negyedik és ötödik Kondratyev között pedig az olcsó mikroelektronika szerepét látjuk kiemelkedő­nek. Az első a vegyipar állandó áramlását bővíti ki diszkrét, azonos egységek tömegtermelésére – ennek prototípusa Henry Ford autógyára volt. (Mindezt szervezeti szinten a ve­zetésnek és adminisztrációnak a termeléstől való éles elkülö­nülése egészítette ki, így valósítván meg Taylornak a tudomá­nyos vezetésről vallott nézeteit.) A második a mikroelektro­nika előnyeit kihasználó olyan rugalmas termelési hálózat, melyben minden tevékenységfajta (vezetői, adminisztratív, termelési stb.) egy totális és intenzív információrendszerbe in­tegrálódik, hogy információ-intenzív termékeket vagy szolgál­tatásokat állítson elő."

Egy új technológiai mód bevezetése irányadó hatással van a foglalkoztatási szerkezetre. A technológia módszereket kínál, melyekkel csökkenteni lehet a munkaerőigényt, és nö­velni lehet a szellemi munkaerő használatát. A fellendülés ele­jén a munkások körében nem csökken a foglalkoztatottság, mivel a növekedési effektus erősebb a racionalizálási hatás­nál. A foglalkoztatottsági struktúra fejlődése kijelöli a jövede­lem elosztásának új irányát: a középkeresetű csoportok lét­száma növekszik. Ezt úgy is tekinthetjük, mint a jövedelem egyenlőbb elosztása felé tett lépést, legalábbis azok számára, akik jövedelemmel rendelkeznek. A jövedelemelosztási rend­szerben bekövetkezett változás elősegíti az új fogyasztási modell kialakulását is. A régi fogyasztási piac élesen megosz­tott volt; luxuscikkekre és alapvető árukra, mint pl. élelmiszer, ruházkodás, lakbér. A kibontakozó fogyasztási modell előse­gíti a termék-, és termelési innovációt, mely a luxusárukat be­viszi a tömegtermelésbe. (…) Ebben az összefüggésben fel­idézhetjük Gershuny szociális innovációját, mely igen jól il­leszkedik ebbe a modellbe.

A társadalom és egy új technológiai mód

Freeman, Perez és még sokan mások véleménye szerint egy új technológiai mód van kialakulóban. Hogy vajon ez egy új növekedési ütemet fog-e eredményezni, az még nyitott kér­dés. A fellendüléshez nem elegendő csupán egy új technoló­giai mód. Ki kell elégíteni az intézményi követelményeket is.

A második világháború utáni növekedési érának a sikere részben a következőkben keresendő: A növekvő public szek­tor, az adópolitika és makrogazdasági tervezés, a társada­lombiztosítási rendszer (mely sokak számára lehetővé tette a tartós fogyasztási cikkek vásárlását), a képzési rendszer (mely kitermelte a fehérgallérosokat), valamint a nemzetközi intézmények, melyek létrehozták a nemzetközi kereskedel­met és egységes piacot. Azonban ezeket az intézményeket nem a technológiai mód határozta meg. Ezek a második világ­háborút követő gazdasági és politikai harcok eredményekép­pen jöttek létre. A szervezeti keretek és a technológiai mód között harmonikus együttműködésnek kell fennállnia, hogy a növekedés folytatódhassák, és Freeman valamint Perez szerint ez napjaink problémája.

Hogy milyen lehetne egy új intézményi rendszer, ez még nyitott kérdés. Ami az új technológiai módot illeti, a legtöbb szerző azt a mikroelektronikához és a biotechnológiához kapcsolja, illetve általánosan megfogalmazva az informá­ciós technológiához.

Perez szerint az új technológiai módnak van néhány jel­lemző tulajdonsága. Ezek közt legfontosabb az erős nemzet­közi jelleg (a megfelelő infrastruktúrával, mely a telekommunikáció segítségével lehetővé teszi gigantikus konglomerátu­mok működtetését a maximális profit elérésére), melynek kö­vetkeztében az ügynökségi hálózatok is világméretűvé vál­nak. A gyárak optimális nagysága bizonyos területeken óriási, mivel méretüket nem egy bizonyos termék, hanem egy vál­tozó termékcsoport piaca határozza meg. Az „információs árukat" óriási iparágak hozzák létre. Miután e termékcsoport igen rugalmas és más termékekhez képest könnyű őket meg­változtatni, gyors lesz a változás.

A mikroelektronika és még inkább a modern biotechnoló­gia ökológiai hatását elfogadható szinten kell tartani. A mikro­elektronikáról azt tartják, hogy csökkenti a hulladéktermelést és nyersanyag-felhasználást, és lehetővé teszi számos ter­mék kisebbé tételét, valamint vezérli az energiafelhasználást, ezen kívül a telekommunikáció részben kiváltja a fizikai szállí­tást is. A biotechnológia fejlődése új, forradalmi növényfajták és ökológiai szempontból előnyös alternatív energiatermelés lehetőségét teremti meg.

A nagy információtartalmú áruk

Nem akarok ahhoz a véleményhez ragaszkodni, miszerint a technológiát adottként kell elfogadnunk (vagy elvetnünk, a visszafejlődés árán). Ellenkezőleg, szerintem a technológiai váltás olyan folyamat, melyben a társadalom tagjai alakítják magát a folyamatot és annak eredményét. Ugyanakkor úgy vélem, hogy bizonyos időszakokban a technológiai fejlődés különböző elemei közös irányban haladnak. Ez az alapja az ipari társadalmak periodizációjának, az ipari forradalmaknak, melyekből az elsőt a gőzgéphez kapcsolják, a másodikat pe­dig az új típusú energiaforrásokhoz (elektromosság és olaj).

Napjainkban egy olyan piaccal állunk szemben, mely nö­vekvő mértékben képes felszívni azokat az árukat és innová­ciókat, melyekben az áru fő részét annak információs tartalma alkotja. Az ilyen típusú termékek tipikus költségszerkezete nagy fix költségeket (beleértve az információs szoftver költsé­gét) és alacsony marginális költségeket mutat. Extrém ese­tekben, mint például a számítógépipar, a marginális költségek közel nullává válnak.

Több évvel ezelőtt az ilyen költségszerkezettel rendel­kező árukat „állami áruknak" nevezték liberális közgazdá­szok, utalva arra, hogy a piac még akkor sem termeli ki őket, ha megvan a hasznosságuk. (Klasszikus példa erre a vasút és a városi parkok.) Manapság ezt az érvelést már ritkán lehet hallani.

Vizsgáljuk meg az ilyen típusú áruk piaci helyzetének néhány aspektusát. A marginális költségeken alapuló árrend­szer idejétmúlt, hiszen így a teljes bevétel soha nem haladná meg a költségek összegét. Helyette egy bizonyos típusú mo­nopóliumra épülő árrendszert kell alkalmaznunk. Ez csak ideiglenes monopólium, melyet a termékben megtestesülő in­formáció alkot. Amint a terméket eladták, a megtestesülő információ már nemcsak a gyártóé: a monopólium hamarosan megtörik és a versenytársak sokkal alacsonyabb fix költsége­ken hasonló termékeket gyártanak, alacsonyabb áron. Ha a terméket lehetséges a vásárló által hozzáférhető eszközökkel másolni, az a piacot romba döntheti. A normál vevő ismeri ezt a helyzetet. Ha a vásárló gyorsan meg akarja szerezni az in­formációs árut, akkor kifizeti az új érték magas árát. Különben vár, abban a meggyőződésben, hogy előbb vagy utóbb ala­csonyabb áron vagy ingyen megkapja azt.

Az ilyen típusú piacokra való bejutás igen kockázatos. Egy termék akkor fog „túlélni" ezen a piacon, ha van elég vá­sárló, aki hajlandó kifizetni a magas bevezetési árat. A legtöbb vásárló ezt még akkor sem teszi meg, ha hasznosnak találta az árut. A piaci árrendszer használhatatlan, éppúgy mint a fo­gyasztók és gyártók közötti jelzési rendszer.

A magas bevezetési ár hozza azt a hasznot, mellyel a to­vábbi termékfejlesztéseket finanszírozzák. Tehát nem a tö­megvásárlók, hanem az innovatív cégek vásárlásai kormá­nyozzák a termék innovációs útját. A vásárló és eladó között a bizalmatlanságon és egyenlőtlen információkon ala­puló kapcsolat fejlődik ki. Ez általában tovább rontja a pia­cot. Ha mindezt az autóiparral akarnánk modellezni, akkor a legtöbben használt kocsival járnának, miközben az autóipar az egyre gazdagabb gazdagoknak tervezné az új típusokat.

Nem merem állítani, hogy ez lesz a jövő domináns piaci helyzete. Csak azt akartam illusztrálni, hogy a tudás-, és infor­mációtermelés esetén a piac gyakran nem funkcionál. Ez az­ért van, mert a tudás fejlesztéséhez olyan bizalom és együtt­működés szükséges, melyet a piaci tranzakciós hatások meg­zavarnak. Ez annak a ténynek is betudható, hogy a piac elvi­leg a ritka erőforrások (jó vagy rossz) elosztási rendszere. A tudás és információ társadalmi értelemben ugyan lehet rit­ka, de csak a monopolizált tulajdonjogok miatt. Különben az információ közös, és a gazdasági probléma leszűkül a vá­lasztásra. Márpedig az együttműködés jobban megvalósítja ezt, mint a verseny. (…)

A jelen változásának természete tehát abba az irányba hatna, hogy az információ felhasználás monopolisztikus struk­túrája egy demokratikusabb struktúrának adja át a helyét.

(Ford.: Bálint György)

Jegyzetek

1 Roy Harrod: „The Possibility of Economic Society" in: Problems of US Economic Development. New York, I. kötet, pp 207-213.

2 Jonathan Gershuny: Social Innovation and Division of Labour. Ox­ford, 1983.

3 Fred Hirsh: Social Limits to Growth. 1976.

4 A. Ellis-K. Heath: Positional Competition or an Offer You Can't Re­fuse. London/New York, 1983.

5 Carlotta Perez: Structural Change and Assimilation of New Techno­logies in the Economic and Social System. Futures, October 1983, pp 157-375.


A mensevikek és a szocializmus – dokumentumok tükrében

A tanulmány – a Hoover Intézet (Stanford) archívumában található források feldolgozásával – Martov, Dan és általában a hivatalos szociáldemokrata mensevik párt 1917 és 1922 közötti állásfoglalásainak, nézeteinek történeti rekonstrukcióját nyújtja. Mint kiderül, elméleti kérdéseket illetően a bolsevikok és a mensevikek között lényegesen kisebb a különbség, mint ahogy ezt a történetírás eddig bemutatta.

Mai tudásunk fokán már nyilvánvaló tényként állíthatjuk, hogy a nagy októberi szocialista forradalom tulajdonképpen már a februári forrada­lom időszakában elkezdődött abban az értelemben, hogy a két forra­dalom összetorlódott: a döntő elemek, a szovjetek, a munkástaná­csok 1905 után 1917 februárjában újra megjelentek. Mégis az októ­beri forradalom februári eredetéről már a 20-as években is csak keve­sen vettek tudomást, a későbbiekben pedig egyenesen eretnek állí­tásnak számított az összefüggés hangsúlyozása. Pedig éppen azok álltak az októberi forradalom élére, akik e ténynek legelőször a tuda­tára ébredtek. Akik felismerték, hogy Oroszországban az ismert törté­nelmi okok (politikailag jelentéktelen, a cárizmus és a külföldi tőke ár­nyékában született burzsoázia, erős feudális tradíciók, a szolgaság ázsiai maradványai, a cárizmus bürokratikus abszolutista öröksége, a tőkés viszonyok korlátozottsága stb.) folytán egy nyugat-európai érte­lemben vett polgári fejlődésnek nem volt perspektívája, nem voltak meg a történelmi előfeltételei.1 Ehhez a felismeréshez olyan nagyon különböző politikusok és gondolkodók is eljutottak, mint Rosa Luxem­burg, Lenin, Trockij, Usztrjalov, Miljukov stb. és nem kevesen a men­sevikek közül.

Maguk a mensevikek a háború időszakában már csaknem kibé­kíthetetlen frakciókra bomlottak fel a háború és a forradalom kérdései körüli harcokban. Vezetőik többsége még inkább éles polémiába ke­veredett azután az októberi forradalom megítélése és a bolsevikok­hoz való viszony kapcsán.2 Persze a forradalom jellege, a hozzá való viszony egyáltalán nem volt magától értetődő kérdés az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (mensevikek) számára, hiszen ők ma­guk is harcot folytattak a politikai hatalomért már az októbert meg­előző időszakban is. A kérdés az volt, hogy mely frakció vagy csopor­tosulás képes a leginkább túltenni magát az érzelmi tényezőkön (hi­szen végül is októberben őket is megfosztották a hatalomtól), s lesz képes az új fejlemények megértésére. Végül is kevesen értették közü­lük, hogy mit jelent az valójában, hogy a pártelitek hatalma helyett a jú­liusban illegalitásba kényszerített bolsevikok aktív támogatásával a szovjethatalom győzött. A történet ismert.

I. A mensevikek és az októberi forradalom

Julij Oszipovics Martov, a mensevik párt hivatalos centrumának és ál­talában az orosz mensevizmusnak talán a legtehetségesebb és alig­hanem egyik legjelentősebb figurája volt.3 Martov alig néhány héttel az októberi fordulat után kelt levelében tájékoztatta a külföldön élő öreg és tekintélyes menseviket, Akszelrodot, a párt egyik alapítóját a mensevizmus belső megosztottságáról. Bár a „honvédőkkel" való vi­ták történetéről „közös nyelven" nem tudtak vitatkozni, de magáról az októberi forradalomról véleményt kellett cserélni, hiszen ez a korszak alapkérdése volt. Más dolog, hogy a közös nevező megtalálása a mensevik táboron belül soha nem jött létre, de Martov, Dan és mások episztoláris hagyatékában, az OSZDMP és különböző frakcióinak ko­rabeli dokumentumaiban kirajzolódik egy viszonylag összefüggő kép, amelynek felrajzolásával a történettudomány gyakorlatilag mind a mai napig adós.

A híres mensevik történész, Borisz Nyikolajevszkij, aki a 20-as évek végén Hollandiában telepedett le, óriási archív anyagot gyűjtött össze az oroszországi szociáldemokrácia történetéhez. A mensevik archívum, amely Nyikolajevszkij anyagai orosz vonatkozásaival együtt a Hoover Intézet levéltárában található, rendkívül értékes, ter­mészetesen nemcsak a szakkutatók, hanem a történelem iránt érdek­lődők számára is.4

Martov első levelei október után arról tanúskodnak, hogy a vég­bement események, az októberi fordulat megértése érdekében meg­próbál „menekülni" a közvetlen érzelmi kitörésektől, az önigazoló megítélésektől. Első reakciói is bizonyos önkritikái elemeket, a meg­előző rendszer erős kritikai elutasítását is tartalmazzák. Ezért tudott az októberi fordulattal kapcsolatban realistább állásponthoz jutni, mint sok más elvtársa. A fentebb említett november 19-i levelében az októ­beri forradalomról így tájékoztatta Pavel Boriszovics Akszelrodot: „A mi honvédőink kezdetben egy kényelmes teóriát építettek fel ma­guknak arról, hogy a felkelés tisztán »pretoriánus« fordulat volt, amely nem támaszkodott a proletariátusra, és kipukkad, mint egy szappan­buborék néhány napon belül, mert nem tud megbirkózni a gazdasági válsággal, mert nem birtokolja az államapparátust és belefullad a fék­telen pogromok által kiontott vérbe. Én óva intettem a túlságos »Opti­mizmustól«. A koalíció (Kerenszkij-rendszer) annyira elrothadt belül­ről, annyira eltaszította magától a tömegeket, hogy a kalandorokból és utópistákból álló legparadoxabb kormány is addig hatalmon tud maradni, amíg a tömegek meg nem győződnek arról, hogy képtelen a kül- és belpolitika problémáit megoldani. Ezért a legkezdetibb időtől azt mondjuk, hogy a lenini kaland … elvezet az orosz proletariátus jú­niusi napjaiig, az orosz thermidor 9-ig."5

Martov és Dan nagyon hamar tisztázták, hogy az októberi forra­dalomnak a megelőzővel összefüggésben új elemei vannak. Pl. Majszkijjal szemben egyáltalán nem egy „szimpla" polgári forrada­lomban gondolkodtak, sőt, a puccsértelmezést is elvetették. Dant egy november 21-én kelt – ugyancsak Akszelrodnak küldött levelében – a bolsevikokkal szembeni erős ellenszenve sem akadályozta meg ab­ban, hogy „egy speciális népforradalom"-ról írjon, amelyben a „lum­pen" mozzanatoknak és a „katonai" mozzanatoknak tulajdonított alapvető fontosságot: „Tulajdonképpen a lenini fordulat egy nagy ka­tonai lázadás, a 10 milliós hadsereg lázadása, amely minden áron bé­két akart, a deklasszáltak mozgalma, nem szocializmus, hanem ti­pikus anarchia … Én mindig azt gondoltam, hogy forradalmunk rot­hadt alapokon nyugszik. És most teljes nagyságában mutatkozott meg az a tragikus tény, hogy a legnagyobb forradalmat a legnagyobb ellenforradalmi erő vitte végbe, olyan, amilyen lényegében ez a 10 milliós hadsereg … A munkástömegek, kétségtelen, egyelőre a bol­sevikokkal tartanak, mert tőlük »várják« a »szocializmust«."6

A kép persze szinte napról napra differenciálódik, egyre inkább aláhúzzák a forradalom „proletár jellegét". Nem véletlen, hogy Martovék eme álláspontja kerül majd a jobboldali mensevikek vitairatainak középpontjába. Martov egy december 30-i levelében éppen erről a helyzetről számol be Akszelrodnak. Mint írja, „szélsőjobboldalunk", Potreszov, Golikov és a „jobboldal", Liber, Bogdanov (nem tévesz­tendő össze a vperjodista Sogdanowal), Baturszkij, Zareckaja „tilta­koztak határozataink bolsevik »elhajlása« miatt". Majd így folytatja: „A mi »bolsevizmusunk« persze abban rejlik, hogy nem tartjuk lehet­ségesnek a visszalépést a bolsevik anarchiától a tehetségtelen, áldat­lan koalíciós rezsimhez, hanem csupán egy demokratikus blokkhoz. Mi nem ignoráljuk a bolsevizmus pretoriánus-lumpen oldala mögött a bolsevizmus gyökereit az orosz proletariátusban, s ezért elutasítjuk polgárháború szervezését ellenük."7 Martov 1918 januárjában, már az Alkotmányozó Gyűlés szétzavarása után, a szakszervezetek összoroszországi kongresszusán a „szakszervezetek államosításának" zinovjevi elgondolásával polemizálva a mensevik frakció nevében egy olyan rendszer körvonalait vázolta föl, amelyben a munkáspártok menedzselnének egy többpártrendszeres politikai berendezkedést. Az életképtelen Kerenszkij-rendszer és az Alkotmányozó Gyűlés ta­pasztalatai azonban nagy optimizmussal nem tölthették el az objektív megfigyelőt egy polgári demokratikus parlamentarizmus életképes­sége tekintetében. Persze Martov elképzelése kezdettől több is volt, mint egy polgári demokratikus berendezkedés, amennyiben a tőke és a bürokrácia uralmának társadalmi korlátozását feltételezte.

A szakszervezeti kongresszuson abból indult ki, hogy a szocializ­mus „nem vezethető be", ezért a szakszervezeti mozgalom feladata ilyen változékony helyzetben az, hogy „ne kötelezze magát a hatalom szolgálatára mint függő intézmény, hanem annyiban vegyen részt az egész gazdasági életben, amennyiben a realizmus, a marxizmus és a tudományos szocializmus elemei, valamint a reális erők számbavé­tele megengedik neki, hogy öntevékeny szervezetként belejavíthas­son a hatalom terveibe".

Martov számára tehát az októberi forradalomból kiemelkedő szovjethatalom a maga sajátos többpártrendszeres működésével el­fogadható alternatíva volt, bár szkeptikus volt az új rendszer életben maradása tekintetében. A szocializmus közvetlen bevezetésének perspektíváit ecsetelőkkel vitázva megjegyezte, hogy az ilyen állás­pontok „logikus vége az, hogy a szakszervezeteknek magukra kell vállalniuk az államszocializmus bevezetésének funkcióit".

Marxszal és Leninnel megegyezően Martov számára sem volt összeegyeztethető a szocializmus és az állam, jóllehet ez egyelőre el­méleti probléma volt.

A viták kiéleződésében, a valódi vízválasztónak a mensevik tá­boron belül a polgárháború kitörése tekinthető. Ezt igazán jól tükrözi például az OSZDMP KB felhívása „a volgai-urali elvtársakhoz", akik­nek politikai irányvonalát bírálja a dokumentum a cseh hadifoglyok szovjetellenes felkelésével, és azzal kapcsolatban, hogy az eszer-mensevik ún. alkotmányozó gyűlési szamarai kormány kritikátlan An­tant-barátsága kiúttalan szituációba sodorta őket. A mensevik köz­ponti bizottság saját korábbi határozataira, leveleire is utalva vetette el a „hibás" politikát, amely „kifejeződött abban, hogy a Volgai-Urali Te­rületi Bizottság egyetértett Majszkij elvtársnak az Alkotmányozó Gyű­lés Bizottságának Szamarai Kormányába való belépésével".

Ugyanakkor ez a martovi irányzat – eltérően a bolsevikoktól – nem általában vetette el az Alkotmányozó Gyűlést, amelyet még no­vemberben választottak meg. A KB úgy vélekedett, hogy az Alkotmá­nyozó Gyűlés még „a fellendülő forradalmi fejlődés eredménye volt", amely a februári napokban kezdődött. Az a körülmény, hogy a bolse­vik hatalom, amely az októberi fordulat által jött létre, félrelökte azt, ter­mészetesen jobboldalibb pozíciók felé tolta el az Alkotmányozó Gyű­lést, amely ezekből a pozíciókból próbálta megállítani az ország szét­bomlását és feltartóztatni az ugrást az utópikus kísérletek területére. Az ilyen Alkotmányozó Gyűlést a szociáldemokrácia támogatta és tá­mogatnia is kellett még a dolgozó tömegek egy részével szemben is, amelyeket elragadott az azonnali kommunizmus és az ál-osztálydiktatúra utópiája.8

Ez az elemzés egyidejűleg azonban feltételezte a szovjethatalom politikai támogatását az OSZDMP KB részéről már 1918 nyarán, ami­kor is szembeszállt a bolsevikok ellen irányuló külföldi beavatkozás­sal. A KB 1918. augusztus 2-i határozata pedig Akszelrodot idézte, aki egy stockholmi német nyelvű brosúrában (Goloszi Rosszii) azt írta, hogy mindenki egyetért a külföldi beavatkozás elutasításával, annak negatív következményeivel, és „azért is, mert mi általában ahhoz a nézethez tartjuk magunkat, hogy a bolsevikok katonai erővel történő legyőzése uralmuk történelmi jellegéről szóló legendát szül, és a nem­zetközi proletariátust egy grandiózus történelemhamisítás áldoza­tává teszi."9 Hogy Akszelrod a bolsevik hatalmat és általában az októ­beri forradalmat „becsapásnak" minősítette, az már a maga korában sem vallott jó ízlésre, mert az első világháború után éppen a II. Inter­nacionálé történelmi csődje volt világos az európai munkásság szá­mára, s az októberi forradalom bírálata kevésbé talált megértésre. De még eme beállítódás is cáfolja azt a sztálini eredetű hamisítást, amit egy ideig a hidegháborús polgári történetírás is átvett, hogy a mensevikek az intervenció segítségével meg akarták volna dönteni a szovjethatalmat.

II. A polgárháború

A polgárháború és a külföldi intervenció kiszélesedésével a mensevi­kek különböző csoportjai között az ellentétek még élesebben kirajzo­lódtak. 1918 decemberében és 1919 januárjában a Szociáldemokra­ták Kezdeményező Csoportja és az OSZDMP belüli ún. honvédő-mensevikek régi pártmunkás csoportja kidolgozta „A platform alapté­ziseinek tervezetét" (Projekt osznovnih polozsenij platformi), amely a martovi hivatalos mensevizmus elleni támadás volt.10 Az „erőszakos hatalom előtti kapitulációval" vádolták Martovékal, s egyúttal dekla­rálták a velük való teljes szakítást. A dokumentum alapmotívuma, hogy a háború által kimerült országokban sehol sem lehetséges szo­cialista forradalom, s így egyetlen lehetőség marad: „Társadalmi re­formok kapitalista viszonyok alapján". Egy szó sincs arról, hogy a kolcsakisták hogyan mészárolták le az eszer-mensevik demokratákat. Oroszországra vonatkozóan pedig úgy foglaltak állást, hogy „tudato­san építsük át politikánkat, vezető elvként választva a kapitalista fejlő­dés elkerülhetetlenségének és szükségességének elismerését… kéz a kézben kell haladnunk a magángazdasági kezdeményezéssel." A munkásellenőrzés helyett polgári alkotmányt követeltek, aminek enyhén szólva ellentmondott az a naiv törekvésük, hogy „a fél-ázsiai abszolutizmusból" (a tervezet szóhasználata) a nyugat-európai kapi­talizmusba ugorjanak. Ilyen „ugrás" utópisztikusabbnak tűnik, mint a hadikommunizmus „utópiája", hiszen annak valóságos háborús kö­rülmények képezték alapját. A jobboldali mensevikek nemcsak az alapvető alternatívát nem látták a polgárháborús frontokon, hanem azt sem mérték fel, hogy valójában éppen a nyugati „demokráciák" tá­mogatják a gyenyikinista-kolcsakista fehérgárda rémuralmát, amely e támogatás nélkül aligha tarthatta volna magát. Erre a tényre Marfü­vek azonban nagyon érzékenyek voltak. Martov, Dan és az OSZDMP hivatalos vezetése pontosan tudta, hogy a polgárháború leegyszerű­sítette az alternatívákat. Végső soron „Lenin vagy Kolcsak" volt a le­hetséges választás 1919-ben, amint azt maga Kolcsak „liberális" mi­nisztere a későbbi szmenovehista Nyikolaj Usztrjalov is hang­súlyozta.11

Martov a kialakult helyzet jellemzése kapcsán a mensevikek poli­tikai korlátozása ellenére sem mulasztja el egy másik levelezőpartne­re, Alekszander Nyikolajevics Stein figyelmét felhívni arra a veszede­lemre, ami a szubjektivista megközelítésekből fakad. A levél, amely még 1918. október 25-i keltezésű, vagyis éppen a forradalom első év­fordulóján íródott (amire akkor Martov aligha fordított figyelmet), meg­döbbentő éleslátással érzékeli, hogy a bolsevikok a kialakult viszo­nyokat csupán korlátozott mértékben ellenőrzik. Figyelmezteti elvtár­sát, hogy a dolgok nem pusztán, és talán nem is elsősorban a bolsevi­kok akaratán múlnak. Így elemzi a polgárháború első hónapjainak ta­pasztalatait. „Az ipar eltűnik, s eltűnésének mértéke szerint a kommu­nisták jórészt fel kell szívódjanak a különböző intézményekben, ami­nek köszönhetően a szovjethatalom megszenvedi a bürokratikus ára­dást, amivel nagyon is megpróbál harcolni, de a bürokrácia teljesen paralizálja a szervező munkát a gazdasági és szociális szférában. Sa­játos betegség – amely ellen a bolsevikok maguk próbálnak most har­colni -, a rendőri apparátus hipertrófiája, amely apparátus önálló erővé válik, mely elnyomja a hatalom más szerveit. Ezen talajon egy­szer talán végbe megy majd a szakítás a mi Robespierre-jeink és hébertistáink között, akik a tiszta lumpenséget képviselik."12

1919 és 1920 folyamán is számos dokumentum látott napvilágot, amelyben az OSZDMP Központi Bizottsága megpróbálta megőrizni a mensevikek mint munkáspárt hírnevét, hogy az ne sározódjék be sem az Oroszország ellen folytatott intervenció, sem pedig a belső ellen­forradalom „demokratikus" igazolásával. A polgárháború csúcspont­ján, 1919. augusztus 30-án az OSZDMP Központi Bizottsága kényte­len volt elhatárolódni azoktól a mensevik irányzatoktól, amelyek a Gyenyikinnel való kollaborálás miatt súlyosan diszkreditálták a mensevizmust mint politikai irányzatot: „A KB-ba információk érkeztek ar­ról, hogy az OSZDMP néhány tagja Ukrajna gyenyikinisták által elfog­lalt részén opportunista politikát folytat, nyilvánvalóan a gyenyikinista rendszerhez való alkalmazkodásra épít, amely politika a (fehérterro­rista) rendszer demokratizálásának fantasztikus céljait követi; s ezek a megnyilatkozások a szociáldemokrácia nevében helyet kaptak ab­ban a sajtóban is, amely marxistának nevezi magát." A dokumentum a fehérgárdista diktatúra „forradalmi megdöntésére" szólított fel. A párt politikájának fő irányát így határozták meg a gyenyikinista-kolcsakista diktatúra elleni harc terén:

„A párt alapvető feladata most ezeken a területeken a gyenyiki­nista-kolcsakista rezsim forradalmi megdöntése és egyesülés Szov­jet-Oroszországgal, mint az egész oroszországi államszervezet köz­pontjával." Végül a dokumentum aláhúzza, hogy a párt tagja csak az lehet, aki az általános párthatározatok alapján áll.13 Sőt, az 1919. ok­tóber elsején született KB-határozat „a párt összes tagját a Vörös Hadsereg szolgálatában a legaktívabb munkára" szólította fel. A KB „elrendeli, hogy hívják fel a párt összes tagját a legaktívabb munkára a Vörös Hadsereg szolgálatában, és agitációra a proletariátus tevé­keny részvételéért a védelemben."14

A számos hasonló dokumentum közül még Dannak a Szovjetek VII. Kongresszusán, 1919 decemberében elmondott beszédét idéz­zük fel, melyben a forradalom melletti megalkuvás nélküli szolidaritá­sát nyilvánította ki, méghozzá annak ellenére, hogy a mensevik pártot az új hatalom részéről nem kevés üldöztetés érte: „Bármennyire is ne­gatív legyen a viszonyunk a bolsevik kormány politikájához, bármi­lyen üldözésnek és erőszaknak legyünk is alávetve a részéről, tudja meg az orosz forradalom összes ellensége, hogy pártunk minden ere­jét felvonultatja a kormány mellett mind ahányszor a forradalom védel­méről van szó. Vagyis, a forradalmat védve mi nem ezt vagy azt a kor­mányt védjük, nem ezt vagy azt a frakciót, hanem saját, vérben szüle­tett gyermekünket – a dolgozók közös vívmányát."

A forradalom védelmére javasolta az „egységes forradalmi front" létrehozását. így fejezte be beszédét: „Éljen az orosz és a világforra­dalom! Éljen az orosz és a nemzetközi szocializmus!"15

Az ellenzékiség és a forradalom melletti hitvallás sajátos össze­kapcsolódása tükröződik Dan magánlevelezésében is. Éppen ebben az időben Akszelrodnak írott, 1920. január 31-i keltezésű levelében így „vallott" erről:…..mint újra mobilizált orvos hűséggel és igazság­gal szolgálok a bolsevik kormánynak mint az egész Szovjet-Oroszor­szágot orvosi eszközökkel ellátó szervezet szervezője". Levelének politikai elemző részében nem volt optimista, „Úgy látom – írta -, hogy a kialakult ellentmondásokat nem lehet másképpen megoldani, mint a kommunista csúcson belüli éles válsággal."16

1920 tavaszán az újabb katonai fenyegetés idején, a Szovjet-Oroszország elleni lengyei támadás veszélyének erősödésével az OSZDMP Központi Bizottsága – ellenzékisége háttérbe szorításá­val – újfent a szovjethatalom védelmére mozgósított. Május 5-én a Moszkvai Szovjet mensevik frakciója, a Szakszervezetek és a Gyári-Üzemi Bizottságok mensevik csoportjai, valamint a Bund Központi Bi­zottságának együttes ülésén elfogadott deklaráció már kiindulópont­jában a frontok tisztázását tartotta a legfontosabbnak, s eloszlatva minden kétértelműséget így foglalt állást:

„Lengyelország kormánya, amelyet imperialista törekvések és az orosz forradalom iránti gyűlölet vezetnek, hadjáratot indított Szov­jet-Oroszország ellen .. . Szétzúzva az orosz fehérgárdista bandákat a Vörös Hadsereg nem teszi le a fegyvert Piłsudski imperialista légiói előtt…(…) A KB felhívja a Szociáldemokrata Párttagjait, a párton­kívüli munkásokat, alkalmazottakat és parasztokat, minden becsüle­tes állampolgárt, hogy minden erővel segítsék a forradalom védelmét mind a hátországban, mind a Vörös Hadseregbe való önkéntes jelent­kezéssel."17

A hadikommunizmus

Fjodor Dan – valószínűleg 1920-ban – papírra vetett munkája, amely­nek kéziratos formája A szovjet szisztéma címet viseli, nagyon tisztán jelez egy máig visszatérő alapproblémát: nevezetesen azt, hogy az el­mélet és gyakorlat milyen mértékben diszkreditálhatják egymást. Dan a maga részéről egyértelműen leszögezte tanulmánya elején, hogy közte és a bolsevikok között nincsen elméleti nézetkülönbség: „Elmé­letben a szovjet rendszer a dolgozók demokráciájának ideális formá­ja." Innen elemzése a hadikommunizmus működésképtelenségére futott ki, de ekkor még szó sem volt arról, hogy a karikatúra minősítené az eredeti elméletet és lehetőségét. Anélkül, hogy itt Dan írásának nem tudatosan torzító elemeit utólag bírálnánk, csupán megjegyez­zük, hogy a hadikommunizmust néhol már a kommunizmus szinoni­májaként használta, ami éppen hogy ellentmondott elméleti premisszáinak. Félelme a rendőri-bürokratikus elfajulástól természetesen érthető, de ő is jól tudta, hogy a forradalom előtti helyzethez nincs visszatérés.18

Martov 1920. január 23-i Akszelrodhoz írt levelében éppen ezt a problémát bontotta ki. A nyugati országok fejlődéséről megjegyzi, hogy a szocializmus előfeltételei szervesen ugyan csak ott fejlődtek ki, de ez is amellett szól, hogy „Oroszország számára két forradalma után elképzelhetetlen egyszerű visszatérés a »magánkapitalista vi­szonyokhoz«"„…Martov, miközben elutasítja a forradalom úgymond ne­gatív következményeit (mint az utópisztikus gazdasági törekvések, a „közvetlen kommunizmus" utópiája, egy sajátos „bürokratikus abszo­lutizmus", a hatalomgyakorlás terrorisztikus tendenciái stb.), védel­mébe veszi az októberi forradalmat: a történelem máris igazolta az ok­tóberi forradalmat, mert megszabadította Oroszországot az „imperia­lista gyámkodástól", felszámolta a tulajdonosi osztályok politikai ural­mát a feudális maradványokkal együtt… A hadikommunista viszo­nyok elemzése alapján pedig arra a következtetésre jut, hogy Szovjet-Oroszországban egy sajátos vegyes gazdaság kialakítása oldhatná meg a hadikommunizmus válságából való kilábolást. Egy kapitalista restaurációval szemben – ahogyan Martov fogalmazta – „inkább hi­hető az árutermelő-kapitalista viszonyok összeolvadásának lehető­sége a közvetlenül társadalmi gazdaság elemeivel, amely a termelő­erők növekedésének mértékében fokozatosan kiszorítja az előbbi elemeit. Ha a forradalmat elnyomják Oroszországban, akkor a gazda­sági fejlődés valószínűleg az államkapitalizmus irányába fog haladni, a falusi kistulajdon alapján. Ha az államhatalmat a dolgozó osztályok fogják a kezükben tartani, kialakul a lehetősége annak, hogy a nép­gazdaság fokozatosan a haladó országok társadalmasodó gazdasá­gához kapcsolódva (i. m. Anschluss) kollektivista kezdeményekkel itatódik át, amit utópiának ismertünk el Bernstein tételeiben a kapita­lizmus „organikus" korszakára vonatkozóan, de ami a nemzetközi for­radalom és az államhatalomnak a dolgozó osztályok kezében való koncentrálódása korában realitássá válhat. Az 1917-es orosz demokratikus forradalmat az imperializmus pusztította el azáltal, hogy fejlődését paralizálta. Ezzel együtt elkerülhetetlenné vált az új forradalom, amely erőviszonyai tekintetében csakis bolsevik lehetett, és amelyet ebben az értelemben összes ellentmondásai és reakciós tendenciái ellenére, előrelépésnek kell tekinteni a társadalmi fej­lődésben.

A forradalom vívmányait a hadikommunizmus megőrizte, s ezért Martov fontosnak tartotta felhívni Akszelrod figyelmét arra, hogy a mensevikek a szovjethatalmat katonailag csak Gyenyikin és Kolcsak felemelkedése után kezdték támogatni, mintegy levonva saját veresé­gük tapasztalatait. Martov a mensevizmuson belül kétirányú elhatáro­lódást tartott szükségesnek: egyrészt a tiszta kapitalista restauráció erői és a bolsevik rendszerben való feloldódás között próbált egy har­madik lehetőséget megvalósítani: „Most, amikor az ellenforradalmi seregek szétverése megtörtént, remélhetőleg a jobboldali ellenzék, Liberés Co. elismerik igazunkat. Sokkal kellemetlenebb baloldali el­lenzékünk, amely csaknem teljesen elragadta a Bundot, és vannak gyökerei az orosz szervezetekben is. Nem szólva a Bundról, amely 9/10 részt elsajátította a kommunista ideológiát (…) más baloldaliak is teljesen elveszítették az elvi vonalat, amely megkülönböztetné őket a bolsevizmustól: készek elismerni a szovjeteket »legfelső forma­ként", s a III. Internacionálét az egyetlennek, amely képes egyesíteni a proletariátust stb."19

Itt Martov már érzékeli a mensevik párt „felszívódásának" törté­nelmi tendenciáját, de minden politikai változástól a „feléledést" várta.

A mensevik párt újjászerveződésének – úgy tűnt – az 1920 elején létrejött lélegzetvételi szünet kedvező lehetőséget kínál. Minden­esetre 1920 áprilisának első napjaiban a KB ülése elfogadott egy összefoglaló tézisgyűjteményt, amely az összes európai marxista párt számára a szocialista perspektíva alapértékeit vázolta fel. A dokumentum, amely folyóiratunk e számában magyarul is olvasha­tó, nagy meggyőző erővel bizonyítja, hogy a bolsevikok és a „hiva­talos" mensevikek közötti alapvető különbségek nem a célok és az elméletileg körvonalazott stratégia területén mutathatók föl, hanem „csak" a konkrét gyakorlati-politikai lehetőségek és fel­adatok kijelölése terén.

A tézisek abból indulnak ki, hogy a világháború után egy új kor­szak köszöntött be, amely „megnyitja a szocializmus korszakát".

A tézisek egyáltalán nem maradnak meg az absztrakció szintjén, hanem éppen a forradalom történelmi előfeltételeinek különböző „érettségi fokából" kiindulva a kapitalizmus válságának egyenlőtlen­ségét hangsúlyozzák, ami a forradalmi átalakulás lehetőségét a világ különböző részein igen eltérő formában veti föl. Mindebből arra a kö­vetkeztetésre jutottak, hogy „a szociális forradalomra a gazdasági te­kintetben leginkább élenjáró országok" érettek. A korszak, a kapita­lista világgazdaság legbensőbb ellentmondásainak egyike – a Tézi­sek szerint – éppen az, hogy „a forradalmi válság áthatja azokat az el­maradott országokat is, amelyekben a kapitalista rendszer belső el­lentmondásai még ki sem tudtak éleződni, és maga a kapitalizmus még távolról sem merítette ki a további fejlődés összes lehetőségét". Azonban nem álltak meg ennél a felismerésnél. Martovék jól látták, hogy Oroszország nem szakítható ki a kapitalista világgazdaság vál­ságának egész rendszeréből. Szembenéztek azzal az alapvető prob­lémával, hogy „az elmaradott országok burzsoáziája nem képes hely­reállítani a háború sújtotta népgazdaságot". S ennek következtében vált ezekben az országokban lehetővé, hogy „korlátozzák a tisztán kapitalista viszonyok uralkodási körét". Ennek a „korlátozásnak" mi­benlétét nagyon pontosan körül is határolták, nyilvánvalóan az orosz forradalom tapasztalataira támaszkodva: „az államosítás, az önkor­mányzat kiépítéséről", olyan „társadalmi formák" kifejlesztéséről be­széltek, amelyek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet „kiindulási pontjai lehetnek". Ugyanakkor az orosz forradalom fejlődé­sének, a polgárháborús viszonyok tapasztalatainak alapján határo­zottan elvetették azt a felfogást, amely a forradalmat mint egyszeri eseményt fogja föl: a „szociális világforradalom" számukra szemléleti kiindulópont is, amely évtizedekben méri a nemzetközi forradalom ki­bontakozását. Itt nyilvánvalóan a hadikommunista tapasztalatokkal, az utópisztikus, messianisztikus illúziókkal polemizálnak, s a történe­lem folyamatszerűségét hangsúlyozzák. Eleve „katasztrófának" lát­ják az egyik gazdasági rendszernek, az „egyik gazdálkodási formá­nak" egy csapásra történő felváltását egy vele ellentétes másikkal. A bolsevikokat megelőzve ismerték fel: a szocializmus nem beve­zethető. Gyorsított fejlődés a szocializmus felé csakis kedvező nem­zetközi feltételek között lehetséges, ahogyan fogalmazzák: „a fejlett országokban immár közeledő szociális forradalom az elmaradottabb országok dolgozó tömegei számára megteremtheti a szocializmus le­hetőségét". Ezt a forradalmi fordulatot sem tartották azonban „tör­vénynek", sőt éppen arra figyelmeztettek, hogy egyáltalán nem szük­ségszerű az „imperialista háború polgárháborúba való közvetlen átnövése". A dokumentum aláhúzza, hogy a politikai forradalom konk­rét feltételeinek megléte nélkül a tőke politikai uralma nem megtörhe­tő, jóllehet ők is elvetették a tőke ellen tisztán legális eszközökkel folyó harc elképzelését, amennyiben a tőkés uralom maga sem legális eszközökkel tartja fenn magát, hiszen a tőkés társadalom állami in­tézményrendszere, azok az apparátusok, amelyeket a kizsákmányo­lás biztosítására hoztak létre, a magántulajdonos uralmi elit, a bankok hatalma nem kérdőjelezhetők meg a szigorúan vett legalitás keretei között maradva. Ebből a tényből azonban a mensevikek nem egy ellenterrorrendszer kiépítésének szükségszerűségére következ­tettek, hanem arra, hogy a proletariátus diktatúrája csak ott jöhet létre, ahol a proletariátus a lakosság többségét alkotja, vagyis a fejlett or­szágokban. Az elmaradott országokban, vagyis mindenekelőtt Orosz­országban olyan átmeneti állapotról írnak, ahol az elmaradott ország burzsoáziája és a hagyományos államgépezet nem képes önálló cse­lekvésre, ahol nem képes megállítani a gazdasági és politikai intéz­ményrendszer felbomlását. Az ilyen föltételek között végbement for­radalmak számára csak egyetlen lehetőséget látnak: „a forradalom elsődleges célja csupán a hatalomnak a proletariátus és a többi dol­gozó osztály közötti (…) megosztása lehet."

Vagyis itt a proletárdiktatúrát, mint a szocializmusba való átme­netet a – bolsevikokkal ellentétben – még nem tűzik napirendre, pusz­tán nemzetközi előfeltételeinek gazdasági megteremtéséről beszél­nek. A mensevikek a proletárdiktatúrát mint „kisebbségi" diktatúrát az „elméleti érveken" kívül azzal utasították el, hogy az nem képes a fej­lődést a kívánt, szocialista irányba terelni, mert az elkülönült hatalmi apparátusok terrorpolitikáját teszi lehetővé. A forradalmi dikta­túra elkorcsosulásához vezet, ha olyan feladatok megoldásába kezdenek, amely a társadalom többségének nem áll közvetlenül érdekében. Az a tény – vélték -, hogy ebben az átmeneti szakaszban a „forradalmi kisebbség", vagyis maga a munkásság már eleve csak olyan intézkedésekkel védelmezheti magát, amely jelentős társa­dalmi csoportok jogi-politikai korlátozásával jár együtt, rendkívüli óvatosságra kell, hogy intse a szociáldemokráciát „a régi társadalmi formák szétverésében és az újak létrehozásában … óvatosság min­den olyan kísérlettel szemben, amely arra irányul, hogy a demokrácia korlátozásának eszközével mesterségesen serkentse a gazdasági élet társadalmasítását és legyőzze azt az ellenállást, amelyet a fejlet­len gazdasági viszonyok fejtenek ki ezzel a folyamattal szemben". El­lenkező esetben a mensevikek totális széthullással, felbomlással szá­moltak. A gazdasági utópizmusban és a politikai terrorizmusban a munkásmozgalom nemzetközi vereségének súlyos kockázatát látják, magát a szocializmust éppenséggel nem tartották aktuálisnak. Ami­kor a NEP majd leveszi a napirendről a szocializmus megvalósításá­nak közvetlen perspektíváját, s csupán „szocialista szigetek" megőr­zésére, ill. kifejlesztésére törekszik, nagyon aktuálisan hangozhattak a dokumentum kulcsszavai:

„A »szovjetrendszernek« a demokráciával való szembeállítását és azt a törekvést, hogy a szociális fordulatot diktatúra útján ennek a rendszernek a talaján lehessen sikeresen végrehajtani, számos or­szágban táplálják a tömegekbe, egyrészt a szindikalista hagyomány révén, mely azt ta.tja, hogy már a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet szakaszában helyettesíteni kell az állami szervezetek mindenféle formáját a termelőknek a termelési folyamatban kialakított közvetlen egyesüléseivel, amire csak egy, már teljes egészében ki­alakult és régóta működő szocialista társadalomban van mód; más­részt ezeket a törekvéseket az állami berendezkedés demokratikus formáiból való természetes kiábrándulás is szítja, amelynek gyökerei több szocialista pártnak a háború idején a tömegekkel szemben tanú­sított magatartásához és ahhoz a szerencsétlen szerephez nyúlnak vissza, amelyet a forradalomban született demokratikus intézmények játszottak…"

Martov 1920. június 27-i Kautskyhoz írt német nyelvű levele, amely Németország tekintetében a Kapp-puccs után igen optimista hangvételű, a nemzetközi mozgalomban is fordulópontot vár. Neve­zetesen azt, „hogy miután a bolsevik irányzat elérte sikereinek csúcs­pontját, hamarosan bekövetkezik feloszlásának és széthullásának fo­lyamata. Lehet, hogy már a harmadik Internacionálé második kong­resszusán megmutatkoznak a hanyatlás szimptómái." Éppen a szoci­alizmus perspektíváinak, lehetőségeinek végiggondolása késztette arra Martovot, hogy magával Kautskyval, a „pápával" is közölje elem­zését és megismételje januári levelének is egyik gondolatát, mely sze­rint a nemzetközi mozgalomban is kettős elhatárolódásra van szük­ség a bolsevikok megítélése tekintetében (mivel a bolsevizmust mint a munkásmozgalom nemzetközi jelenségét közelítette meg). Az ultra­baloldali irányzatot, mint pl. a holland Pannekoek által fémjelzett cso­portot, irányzatot „pártpolitikai bolsevizmusnak" nevezte, amely – úgymond – legyőzte a „gazdasági-szovjet bolsevizmust". A shop steward angol mozgalom, a mű hely meg bízottak képviselőinek szov­jet-oroszországi látogatása kapcsán Martov azt emelte ki, hogy gaz­daságilag nem működik a bolsevizmus: „nem titkolhatták el előlük a bolsevikok, hogy Oroszországban a munkásosztálynak nincs »self-government«-je, nincs semmiféle iparigazgatás, amelyet a proletariá­tus gyakorolna …" Martov ennek ellenére kénytelen volt konstatálni, hogy a bolsevizmus alapelveit az angol küldöttek osztják, még ha a fennálló politikai viszonyokat kritikailag szemlélték is, hiszen titokban találkoztak a mensevikekkel is. Martovnak a bolsevizmus megítélé­sére vonatkozó elemzéseiben volt egy olyan ellentmondás is, amely nagyon világosan éppen ebben a Kautskyhoz írt levélben rajzolódott ki talán a legjobban. Érdemes hosszabban idézni.

„Mindezeket a részleteket azért közöltem Önnel – utalt Martov le­velének korábban itt jelzett részeire -, hogy illusztráljam azt a gondo­latomat, mely szerint a III. Internacionálé már eljutott fejlődésének arra a pontjára, ahol a bolsevizmus belső lényegéhez tartozó szektás uniformizálás, és »vasfegyelem«, mely Leninnek oly kedves, kibékít­hetetlen ellentétbe kerül a forradalmi folyamatok sokszínűségével, melyek egymást keresztezik a modern munkásmozgalomban, s me­lyek – hála a régi Internacionálé csődjének – Moszkvában keresik súlypontjukat. Mennél inkább mód nyílik arra, hogy ennek a harmadik Internacionálénak a keretein belül vitassuk meg a problémákat, a leg­közelebbi célokat, módszereket és szervezeti formákat, annál kilátás­talanabb lesz, hogy egy kalap alá hozzuk mindazokat a szindikalista, anarchista, egyszerűen puccsista, proudhonista, jakobinus-blanqu­ista és babeufista-kommunista, valamint a csupán naiv forradalmi elemeket, amelyek most a kommunista zászló alatt gyülekeznek. És annál nehezebb lesz szintetikus egységre hozni mindezeket…"

Anélkül, hogy eszembe jutna védelmembe venni a szektás elzár­kózás tendenciáit, mégis csak jelezni kell, hogy az „uniformizáló bol­sevizmus" – éppen Martov szerint is – mennyire sokszínű erőkből és hagyományokból épült föl mind nemzeti, mind nemzetközi „forrásait" tekintve. Úgy tűnik, hogy éppen egységes mozgalommá gyúrásuk, bi­zonyos „fegyelem", szervezettség és összetartás nélkül nem lettek volna életképesek sem külön, sem együttesen, hiszen – mint koráb­ban maga Martov hangsúlyozta – nem tudták volna megragadni a ha­talmat sem Oroszországban, sem sehol másutt tisztán legális, a ha­gyományos szociáldemokrata eszközökkel, mert a kapitalizmus volt olyan, amely maga sem volt képes tisztán legális eszközökkel a bur­zsoázia hatalomfenntartására. Máshogy áll a dolog a III. Internacio­nálé szerepvállalásának valóban áthidalhatatlannak látszó ellent­mondásával, amelyre Martov igen találóan mutatott rá: egyfelől világ­forradalmi elkötelezettségre, másfelől a kapitalizmussal való meg­egyezés reális kényszerére utalt, jóllehet ekkoriban a NEP még felis­mert lehetőségként sem létezett… Ezt az ellentmondást Martov így elemezte:

„…immanens belső ellentmondás áll fenn a III. Internacionálé küldetése és a »reálpolitika« tendenciái között – amelyekre a tények logikája szorítja rá a bolsevik államot. A III. Internacionálé raison d'étre-je (létjogosultsága) egyfajta „permanens forradalom« produ­kálása, vagyis, hogy Oroszország megmaradjon mint a forradalom tűzfészke, permanens harcban valamennyi kapitalista állammal; a re­ális politika pedig arra kényszeríti az államot, hogy háborúi végcélja­ként kompromisszumos békét kössön a kapitalizmussal, miután arra a meggyőződésre jutott, hogy az európai és amerikai kapitalizmus se­gítsége nélkül az orosz gazdaság teljességgel képtelen kiemelkedni jelenlegi állapotából."20

Közben a hadikommunizmus mind konkrétabb bírálata fogalma­zódott meg. 1920 augusztusában a mensevikek országos pártkonfe­renciára készültek, de a harkovi és moszkvai letartóztatások megaka­dályozták a konferencia megtartását. Így az augusztus 21-ére terve­zett konferencia helyett csak a Központi Bizottság tudott tézisekkel előállni, amelyek mindenekelőtt a hadikommunizmust mint a szocia­lizmus karikatúráját bírálták. Hangsúlyozták, hogy a hadikommunista viszonyok csak diszkreditálják a szocializmus fogalmát. Ennek a „ka­rikatúrának" az objektív okait próbálták az első tézisben megragadni:

„A nemzetközi szociális forradalom fejlődésének lassú üteme az iparilag leghaladottabb országokban szerfölött kedvezőtlen feltétele­ket teremt a szocializmus csíráinak fejlődéséhez egy olyan ország­ban, mint Oroszország, ahol a tulajdonos osztályoknak a háború által előidézett politikai összeomlása a túlnyomóan paraszti-kispolgári la­kosság politikai elmaradottsága mellett a proletariátus egyik pártját juttatta hatalomra, és megkezdte a népgazdaság szocialista átalakí­tását a kispolgári termelési viszonyok körülményei között, ahol igen gyengén fejlettek a kollektív gazdálkodás technikai-anyagi és társa­dalmi-pszichológiai feltételei." A második tézisben azt fejtegetik, hogy az utópikus vonzalmakkal és törekvésekkel szemben a polgár­háborús körülmények között az „alapkérdés az orosz forradalom to­vábbi fejlődésében … magának a társadalmi termelés puszta folya­mata fenntartásának lehetősége."21

A martovi elemzés rendkívüli következetességgel tör a maximá­lis objektivitásra. Miközben viszonylag tárgyilagos analízis bontakozik ki cikkeiből és leveleiből, látnunk kell, hogy a mensevizmusnak szer­vezeti romjaiból való újraépítésével kell foglalkoznia, s látja a felbom­lás elkerülhetetlenségét, ami még egy júniusi, Brojdónak írt leveléből is kitűnik.

„.,. már korábban érkeztek hírek Martinovról, aki beásta magát egy faluba Petljura és a pogromok birodalmában. Közli, hogy osztja a KB álláspontját. Elfelejtettem közölni, hogy V. Majszkij, akinek a párt­ból való kizárásáért úgy szidtak bennünket, szintén kommunistává nyilvánította magát és már könyvet ír; »miért lettem bolsevik". Ha nem is lett bolsevik, de meghajolt előttük Pjotr Pavl. Maszlov is, aki nem régen írt nekem egy levelet Irkutszkból. . .

… A mostani időben az fontos, hogy ne veszítsük el a kapcsola­tokat, ne vesztegessük el a minimális szervezettséget és a szociálde­mokrata arculatot, amire hajlanak mind jobboldaliaink, mind baloldaliaink. Amikor majd beköszönt a »perediska« [lélegzetvételnyi szü­net], nekem úgy tűnik, még feltámadunk."22

A szervezeti egységet építgetve, Martov kapcsolatban állt kül­földi csoportokkal is, melyek többsége a harcos antibolsevizmus tala­ján állt, s Martov volt az, aki a józan belátás és reálpolitika szellemé­ben próbálta őket mérsékletre inteni. Egy 1920. november 13-i levelé­ben – már a hadikommunizmus teljes kifulladásának időszakában -, a londoni csoportnak írt levelében a bolsevizmus megítélésének és a mensevik „stílus" megkomponálásának jegyében arra intette őket, hogy ne felejtsék el:

…..A szovjet diktatúrának a harca a külföldi beavatkozás és a Vrangelek ellen objektíve forradalmi jelentőségű annak ellenére, hogy teljesen reakciós politikát folytat Oroszországban a szociálde­mokrácia ellen … Kevésbé jelentős, de jellemző a bolsevikok Önök általi meghatározása, mint az »orosz proletariátus hóhérjai«. A párt nem így tekint a bolsevikokra, mint ahogyan nem tekinti Robespierre-t és Saint-Just-öt a »francia nép hóhérjainak« . .. Az ilyen jellemzések­nek, hacsak nem akarnak a bolsevik stílus másolatai (»véres Cereteli« stb.) lenni, nézetünk szerint a bolsevizmus szociális természetét kell tükröznie, ezt a természetet semmiképpen sem a proletariátus osztályelnyomásában látjuk."23

Hasonlóképpen foglalt állást egy nemzetközi dokumentum elké­szítésével kapcsolatban is, amire egy Scsupaknak írt december 15-i keltezésű leveléből derül fény: „Ha a világ országai közül egyedül csak Oroszországban – nem fontos, hogy miért – győzött a forrada­lom, amelynek élén szocialisták állnak, akik megkísérlik (bár ultraos­tobán) a szocializmust megvalósítani, akkor egy nemzetközi doku­mentumban nehéz elvitatni ilyen országtól a szocialista forradalom fészke elnevezést.. ."24

Így nem meglepő, ha Martov határozottan a szovjethatalommal való együttműködés alapján állt gazdasági és szociális téren is. Imént idézett december 15-i levelében, melyben egyébként felfigyelt a hadi­kommunizmus antiegalitáriánus tendenciáira is,25 kitért a mensevikek lehetséges „alkalmazkodásának" különböző formáira.

A karrierista átállásokról szólva megjegyzi: „A kommunistákhoz való átállást illetően az utóbbi időben a mi pártunk különösen kitűnt. Elmentek Hincsukon, Jahontovon, Dubrovinszkaján kívül Csirkin, Bulkin (!), Ilja Vilenszkij, most pedig a maga idején általunk kizárt Majszkij. Általában az egykori ultrajobbosok állnak át különösen gyak­ran. Persze nem mindenki karrierista megfontolásokból. Sokan őszin­tén »csúsznak át«, minden hamletizmus nélkül. .. adják át magukat annak a társadalmi munkának, amelyet most az állam monopolizál és amely területen persze valami pozitív is történik … A pártban (külö­nösen délen) még mindig nagyon erős az ultrabalos szárny, amelynek vezetői, mint pl. Ser, valószínűleg elmennek majd, de akik a maguk követelésével, hogy »enyhítsük tovább a tónust« a bolsevizmussal való harc terén, elkenik a különbséget a demokratizmus és a „felvilá­gosítás" között, és a parasztsághoz való viszony kérdésével nagy za­vart idéznek elő . . ."

Martov és a mensevikek ekkor már régen tudják, hogy mi a hadi­kommunista politikai berendezkedés alapproblémája. A már említett VII. Szovjetkongresszuson 1919 decemberében az OSZDMP dekla­rációja világosan megfogalmazta:

A proletariátus kis része vált de facto annak a hatalomnak a hordozójává, mely hatalomnak az alkotmány szerint az egész proletariátus és a dolgozó parasztság hatalmának kellene len­nie." És pontosan látták és leírták azt is, hogy hogyan falja fel a forradalmat a bürokrácia és a régi nagyorosz bürokrata-rab­szolga-hagyomány, a szokásjog, a tömegek apátiája stb. Nem voltak azonban eszközeik arra, hogy önmagukat megszervezhessék, ama döntő oknál fogva, hogy tömegek nélküli vezérek pozíciójában voltak, noha tömegpártban gondolkodtak. A történelem nem követte őket, s ők megpróbáltak alkalmazkodni, amiről az utókor számára fennmaradt elemzési kísérleteik tanúskodnak. S mindez egyáltalá­ban nem lebecsülhető intellektuális erőfeszítésekről tanúskodik. A mensevikek – számos bolsevik vezetőt megelőzve – idejekorán ér­zékelték a dolgozók kifáradását, a „munka militarizálásának"rendkí­vül gyors ellehetetlenülését és az egyre növekvő munkásellenállást.

III. A NEP

Miközben 1920-21 fordulóján a bolsevikok híres szakszervezeti vi­tája folyik, a mensevikek a hadikommunizmus teljes reformját követe­lik,26 ami tulajdonképpen magának a szakszervezeti vitának a tartal­mát is képezte.27 Szinte a kronstadti lázadás kirobbanásának pillana­tában az OSZDMP KB és a mensevik moszkvai bizottság a munká­sokhoz forduló 1921. március 7-i felhívásában igen differenciált állás­pontot fogalmazott meg. Kifejtették, hogy a mensevikek nem támo­gatják a szovjethatalom megdöntését, mert az csak anarchiához ve­zetne, „ami a múlt sötét erőinek, az uzsoratőkének, a földesuraknak és az udvari bürokráciának kedveznek, s ami ráadásul az orosz mun­kást és parasztot a francia és angol imperialisták rabszolgájává ten­né. … A szovjethatalom megdöntése a cári hatalom restaurációjá­nak veszélyével, a forradalom összes vívmányának pusztulásával fenyeget. . ." Ugyanakkor a mensevikek igazolva látták a hadikom­munizmust illető bírálatukat, és ennek megfelelően a gabonaadó, va­lamint a politikai élet teljes demokratizálásának követelményével lép­tek föl.28

A politikai pártok a hadikommunizmusból kivezető utat keresték 1920 decemberében, a szovjetek VIII. kongresszusán. A mensevikek is, akárcsak az eszerek és persze a bolsevikok, mindenekelőtt a politi­kai hatalom körüli harcokra összpontosítottak. Lenin akkoriban hir­dette meg a „kevesebb politika, több gazdaság", ill. kultúra jelszavát, ami nem nyerte el a mensevik frakciót képviselő Fjodor Dan tetszését. Úgy vélte, hogy az alaptörekvéssel ugyan egyetért, de az adott hely­zetben a politikának van primátusa s ez nem is lehet másként. „En mint szocialista, szintén olyan rend megteremtésére törekszem, amelyben az emberi együttélés állami formái kiélik magukat, s az em­beri társadalom nem lesz egyéb, mint szabad termelők és szabad dol­gozók szabad szövetsége."29

Abból a szempontból persze igaza van Dánnak, hogy Oroszor­szágot éppen nem a politikai kiegyensúlyozottság jellemezte, hanem éhséglázadások, sztrájkok és általában a bolsevikokkal szembeni elégedetlenség is. Más kérdés, hogy a válságból nem politikai, hanem gazdasági megoldás kínálkozott. Ezt a megoldást érlelték a bolsevi­kok is a már említett szakszervezeti vita során, majd a végső lökést, a döntő fordulatot a kronstadti lázadás adta meg. A forradalom egykori fellegvára szembefordult a forradalom politikai vezérkarával: „szov­jeteket kommunisták nélkül". Más kérdés, hogy a lázadás mögött ek­korra már nagyon különböző erők sorakoztak föl, s robbanásveszé­lyes helyzet volt Oroszország sok pontján. A szovjetellenes kuláklázadások már fölkapták a régi monarchista jelszavakat: „üsd a zsidókat, mentsd meg Oroszországot". Nem véletlenül írja 1921. január 30-án Martov Akszelrodnak:

„Ha ez a párt ismét, akárcsak 1917-ben képtelennek bizonyul azoknak a tömegeknek vezetésére, amelyeket mi önmagunktól nem tudunk vezetni, az mintegy tényekkel fogja bizonyítani Lenin hírhedt dilemmáját: »Vagy vörös, vagy fehér diktatúra«„.30 Martov arra is utal, hogy az eszerek Miljukowai is kokettálnak. Hogy mennyire korláto­zottak voltak a mensevikek lehetőségei egy önálló politika kialakításá­ra, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Dan még 1921 novembe­rében is arra figyelmezteti a mensevik központi bizottságot, hogy az Alkotmányozó Gyűlés jelszava a szovjethatalommal szemben rendkí­vüli kockázatot hordoz, mert „az ösztönös népmozgalmak az ellenfor­radalom veszélyét rejtik magukban", hiszen a szovjethatalom meg­döntése még sehol nem hozott magával demokráciát. Ez is oka lehe­tett annak, hogy Dan az általában vett demokrácia helyett „a dolgozók szabadsága" jelszót támogatta, de a KB-ban nem kapott többséget.31

A NEP bevezetését – s ez talán paradoxnak tűnik – csupán a mensevikek kisebb, Martov vezette csoportja üdvözölte, a többség nagyon fanyalogva fogadta, sőt voltak szép számmal, akik egyenesen visszautasították. A KB elemzése 1921 tavaszán a kialakult helyzetet mint „a bolsevizmus gazdasági összeomlását" értékelte, amit a doku­mentum szerzői szerint nem a katonai kényszerintézkedésektől való „pánikszerű visszalépés" tükröz, hanem az, „hogy a kommunista párt élelmezési és általános gazdaságpolitikája elvi alapjaitól is visszalé­pés történt: ez megmutatkozott az ipar, a kereskedelem és a beszol­gáltatás teljes nacionalizálásának elutasításában, a külföldi és orosz magántőke behozatalához való átmenetben, abban az irányváltás­ban, amely a tétet az önálló, kispolgári gazdaságra helyezi az iparban, a mezőgazdaságban és a kereskedelemben . . ,"32 A dokumentum már Martov távozása után íródott, ami abban is kifejezésre jut, hogy a NEP-et „nem annyira a termelőerők egészséges fejlődése céljából" alkalmazott gazdaságpolitikának tekintik, hanem olyannak, amely „in­kább a külföldi rablókizsákmányolás számára teremt talajt". Sőt, a szovjet fejlődés végét látták benne: „Végül is a kommunista diktatúra takarója alatt bezárul a burzsoá ellenforradalom köre, s előkészülnek a külső és belső feltételek ahhoz, hogy az ellenforradalom diadalra jusson." Gyakorlatilag egy olyan irányvonal körvonalazódik itt, amely nagyon hasonlatos ahhoz a gondolkodásmódhoz, amit a bolsevik „munkásellenzék" frakció képviselt. A tézisekből az derül ki, hogy nem egy „hagyományos" polgári demokratikus szisztéma bevezeté­sében gondolkodtak – ellentétben a jobboldali mensevik csoportosu­lásokkal -, elutasították a szovjet rendszer megdöntését az Alkotmá­nyozó Gyűlés által, „a szovjet rendszer demokratikus megreformá­lása és a dolgozók valódi uralmának szervezetévé való átalakítá­sa a cél".

Az 1921. május 4-én elfogadott dokumentumuk már hangsúlyoz­za, hogy csak „az Antant által támogatott hadseregek elleni harc indo­kolta az államhatalom jogát a gabonafelvásárlás monopóliumára", s az új helyzetben a felvásárlási árak meghatározásához „a paraszt-képviselők szabad megválasztását" javasolták. A X. bolsevik párti kongresszuson elfogadott terményadót pedig egyenesen plágiumnak nevezik.33 Ez utóbbi gondolat Martovtól ered, aki még 1921. március 24-i Akszelrodhoz írt levelében a kronstadti lázadással összefüggés­ben megjegyezte: „Lenin ellopta a mensevikek gazdasági programját és most mint a magáét adja ki. Valóban Lenin átvette az élelmezési platformunkat."34 Persze nem az az igazán érdekes, hogy ki kitől mit vett át, hiszen a hadügyi népbiztos, Trockij már 1920 februárjában ja­vasolt valami hasonlót a terményadóhoz, mégis egyike volt azoknak, akik a legkésőbben értették meg a NEP-fordulat szükségességét.

Martov – talán legelsőként – már ekkor felveti a „thermidoriánus fordulat" gondolatát, mint olyan lehetőséget, amely a kialakult törté­nelmi helyzetből a kiutat meg fogja mutatni. Ki kell alakuljon egy mér­sékelt bolsevik frakció – érvelt Martov -, amelynek – miként annak idején a thermidoriánus jakobinusoknak – el kell játszaniuk a főszere­pet a bolsevik örökség likvidálásában. A mensevikek a bolsevikokat a parasztpárttal, az eszerekkel való szövetség felé kell lökjék. Ilyen sze­repet a bolsevik párt csak akkor tud betölteni, ha meredeken szakít a régi bolsevik elemekkel, bár egy ilyen szakadásról nehéz elképzelni, hogy másként menjen végbe, mint fegyveres harc formájában, amely­ben egyik fél megpróbálja kiirtani a másikat. Egyébként Kronstadt mu­tatta meg, hogy ez megtörténhet. Az olvasó látnoki szavaknak is gon­dolhatja ezt, ha a sztálinizmus kifejlődésének történetét a francia for­radalom analógiája alapján gondolja el. Maga Martov, amikor ezzel a gondolattal előállt, nem maradt adós az adott szituáció konkrétabb vizsgálatával sem. Túllépve az általános „jóslások" keretein, megpró­bálta a NEP-ből adódó politikai előnyöket saját pártja számára is számba venni. Akkori nézete szerint az alapvető taktikai jelszót a „szabadon választott szovjetek" követelésében határozta meg, ami a kommunista diktatúra eltávolításának „emeltyűje" lehet. Martov tisz­tában volt vele, hogy most nem állhatnak elő az Alkotmányozó Gyűlés jelszavával, mert az a munkástömegek körében teljesen lejáratódott, hiszen „1918-ban a cseh hadifoglyok, az eszerek, és az Antant is az Alkotmányozó Gyűlés támogatásával vagy jelszavával mentek harcba a bolsevikok ellen."35

Martov, aki leveleiben Akszelrodot mindig a valóságos erőviszo­nyok felmérésére ösztönözte, nem győzte hangsúlyozni, hogy a bol­sevikokat támogató erők jelentősek, magukban foglalják „a valódi vá­rosi és falusi proletariátus nagyon jelentős részét". A NEP tükrében új­rakezdődik magának az októberi forradalomnak az értékelése is, mert ha valódi népi támogatás áll a bolsevikok mögött, akkor nem lehet va­lamiféle puccsista felkelésként értelmezni az eseményeket, amire bi­zonyos mensevik körökben volt hajlandóság. Martov április 5-i, már Berlinből írt levelében bár nem utasítja vissza a francia forradalommal és a párizsi kommünnel való analógiát, de Akszelrod figyelmét a mindkettőtől való különbözőségre hívja fel.

Martov – úgy tűnik, Akszelroddal vitázva – nem fogadta el az októ­beri forradalom tipikus mensevik értékelését, amely a polgári forra­dalom egy válfajaként kezelte az októberit. „Azzal kezdem – így Mar­tov -, hogy nem szabad egy lapra helyezni a bolsevizmust az 1793-as évvel, sem a párizsi kommünnel. Ha igazuk lenne a bolsevizáló euró­paiaknak, akik a bolsevik forradalomban mindenekelőtt a proletariá­tus forradalmát látják, igaz, nem érett formáját, akkor joguk lenne a pá­rizsi kommünnel egybevetni." A francia forradalommal való általános analógiát már elfogadhatóbbnak tartotta, mivel az inkább igazolhatta a saját álláspontját, mely szerint az októberi forradalom egy kispolgári forradalom. Ismert, hogy Lenin és sok bolsevik is úgy tekintett az októ­beri forradalomra, mint amely nem tiszta proletárforradalom, mert olyan feladatokat is meg kell oldania, amit Európában a polgári forra­dalmak oldottak meg (földkérdés, nemzeti piac egysége stb.). Martov viszont a forradalom proletár jellegét vitatta azzal az érveléssel, hogy „a proletár osztályfelkelés mozzanata csupán másodlagos a bolsevik fordulatban, csupán bonyolítja a paraszti-kispolgári forradalom alap­mozzanatát". Martov úgy véli, hogy akik ezt a véleményt osztják, azok bátran fordulhatnak a XVIII. századi forradalom analógiájához: „Ha Oroszországban a XVIII. századi Franciaországgal megegyező talajon kinőtt forradalom önkéntelenül megismétli a francia forradalom mód­szereit, ezzel még egyáltalán nem határozható meg a jakobinizmus »törvényessége« a XX. században." Martov itt jelzi, hogy a nemzet­közi tőkés nagyipar, az új fejlemények általában más történelmi kö­zegbe illesztették az orosz forradalmat. Ezért a jakobinizmussal való analógiát Martov bizonyos korlátok közé szorítja. Az analógia történe­tét illetően egészen 1903-ig megy vissza, amikor először hangzott el a vád: Lenin és a bolsevikok a kispolgári jakobinizmus bűnébe estek: „Mi mensevikek – írja tovább Martov – az ön személyében feltettük ezt a kérdést 1903-ban, amikor … az Iszkrában megjósoltuk, hogy az orosz szocializmus Lenin személyében objektíve a jakobinusok sze­repét játssza azáltal, hogy bevonja a néptömegeket a burzsoá forra­dalomba. Pavel Boriszovics, bennünket az Ön eszméi vezettek, ami­kor megfigyeltük, hogy a bolsevizmus váratlanul népivé vált a szó leg­teljesebb értelmében, amikor kezdte felmutatni a szélsőségesen in­ternacionalista-kommunista burokban a jakobinus sans culotte-izmus tipikus vonásait. Amit Ön megjósolt, ez megvalósult, de másfor­mában, mint ahogyan Ön azt elképzelte. Ön feltételezte, hogy a leni­nizmus felrázza a proletár tömegeket és a régi rend ostromára vezeti őket (a maga összeesküvő szervezetének és nyecsajevi-demagóg módszereinek megfelelően), majd a meghatározott pillanatban a bur­zsoá radikalizmus piedesztáljaként szolgál és másként nem is szol­gálhat." Martov azonban kénytelen volt konstatálni, hogy a bolseviz­mus megmaradt ama erők élén, amelyek hatalomra segítették. Ebből levont következtetései szinkronban vannak azzal a felfogásával, hogy a bolsevizmus egyedül volt képes megragadni – a Martov által sok szempontból elvetett eszközökkel – a történelmi haladás egyik alap­vető tényezőjét:

A bolsevizmus valójában a végtelenségig alkalmazkodva eleddig meg tudott maradni ezen erők élén … lényegében a kis­polgári forradalom élén … s egy meghatározott pillanattól – ha nem is az ideológiában, de a politikában maga lesz kénytelen ezek kispolgáriságát visszatükrözni, s ezzel kiáltó ellentmon­dásba kerül saját ideológiájával… Mi az első pillanattól készek voltunk támogatni a bolsevikokat, amennyiben szövetségre lépnek az eszerekkel (ez a szövetség jelentette volna a paraszti-demokratikus forradalom beteljesítését nem a kisebbség diktatúrája útján), és le­mondanak az utópikus kísérletekről … A velük való harc utópizmusuk és a francia jakobinusokat szolgaian utánzó terrormódszereik mi­att nem jelenti azt, hogy az a progresszió, amit az 1917-es orosz forra­dalom hozott, megsemmisült volna, mert mindennek ellenére fel­színre hozta a valódi plebset és kifejlesztette benne, kommunista illú­ziók burkában, azt a lényegében individuális radikalizmust, amely alapvető pszichológiai előfeltétele nemcsak a burzsoá rendszernek, de az ismert formában a munkásmozgalomnak is."

Martovnak, aki politikai megfontolások melletti egészségügyi okok miatt is az emigrációt választotta, külföldön írt leveleiben érző­dik, hogy minden lehetséges oroszországi információt regisztrál és feldolgoz, mégis áprilisi, előbb idézett leveléhez képest elmozdulás fi­gyelhető meg a bolsevizmus megítélése tekintetében; a rekapitalizációhoz való fordulást mélyebbnek és gyorsabbnak tartja, mint amilyen az valójában volt, s egy rendszerváltás, méghozzá egy totális burzsoá restauráció előfeltételeként szemléli az eseményeket.36

„Oroszországban a bolsevikok politikájának »elburzsoásodása« láthatóan sokkal gyorsabban megy, mint az várható volt. Azt lehet gondolni, hogy »thermidor« gazdaságilag még azelőtt végbemegy, hogy a bolsevikok elveszítenék a hatalmat, az ő segítségükkel megy végbe . . . Lenin legutóbbi munkáiban nyíltan jelszóként veti fel az »ál­lamkapitalizmus« de magát a fogalmat úgy dekódolják, hogy »magánkapitalizmus, állami szabályozás«. Egyébként »ellenforradalmárnak« nyilvánította azokat a kommunistákat, akik nem akarják megér­teni, hogy mindenáron gazdasági engedményeket kell tenni a pa­rasztságnak, még a proletariátus részéről hozott áldozatok árán is. A bolsevikok az utópizmusról való eme késői lemondással nem hi­szem, hogy egy szemernyit is megjavítják a gazdasági helyzetet. Ez nem fog sikerülni. De megkönnyíthetik örököseik feladatát, amennyi­ben saját kezükkel végzik el a »piszkos« munkát, a gyárak visszaadá­sát a tulajdonosoknak, a koncessziósok visszahívását, a kölcsönök visszafizetésének elismerését stb."37 Martov gondolkodása a továb­biakban is ugyanezen a vonalon halad. Június 8-i keltezésű levelé­ben, melyet Badenben írt, ahol betegségét gyógyíttatta, mégis az tük­röződik, hogy nem látta át, hogy a politikai hatalom fenntartása egy rekapitalizációs gazdaságpolitika körülményei között milyen ellentmon­dásokat szül. Martov ugyanis megütközésének ad hangot, amikor Akszelroddal közli, hogy Lenin a gazdaság terén kvázi a mensevikek ál­tal kijelölt úton halad, ám mégis folytatódik a mensevikek üldözése: „Nyilvánvaló, hogy nagyon nem illik a szocialisták fanatikus üldözése olyan időben, amikor ő maga (Lenin) propagálja azokat a gazdasági reformokat, amelyeket ugyanezek a mensevikek jelöltek meg, és ami a kommunizmusról való lemondását jelentette . . . Lenin maga értel­metlen eszmének nevezi a szocializmusba való közvetlen átmenet le­hetőségének fontolgatását a patriarchális gazdaságtól, a vadságtól és az oblomovizmustól, ami szavai szerint Oroszország nagy részét jellemzi, a kapitalizmus pedig érvelése szerint nemcsak rossz (a szo­cializmushoz viszonyítva), de jó is a középkorhoz képest. . ."38

Martov gondolkodásának legfőbb ellentmondása az, hogy egy­részt politikusként látja, hogy mit tehet Lenin, mit tehetnek a bolsevi­kok, másrészt mint meggyőződéses mensevik szocialista egy polgári fejlődést menedzselő szociáldemokrata vagy parasztpárti főhatalom utópiájában gondolkodik. A már halála után megjelent Világbolsevizmus c. kötetében, amely 1919-es, '20-as írásait tartalmazta, nem uta­sította el Lenin Állam és forradalom c. munkáját, a lenini szocializmus­koncepciót, az alulról szerveződő önkormányzati társadalom pers­pektíváját, de az általa is bukottnak tekintett Kerenszkij-rendszer in­tézményi struktúráját akarta mégis életre galvanizálni, csak polgári párthatalom nélkül. De felmerül a kérdés, hogy éppen Oroszország­ban hogyan történhetne meg a kapitalizmus visszaállítása polgári pártok nélkül? Erre nem tudott Martov választ adni. Illetve a politikus Martov mégiscsak adott egyfajta választ éppen az imént idézett leve­lében, amely szerint a „thermidoriánus" gazdaságpolitikát egy bonapartista fordulatnak kell követnie, amelyben Lenin a mérsékeltekre tá­maszkodva bevezeti a személyi hatalmat: „Határozottan megjósolha­tó, hogy semmilyen ,új politika' nem jön ki (a kommunisták elszabotál­ják), ha Lenin nem dönt úgy, hogy a párt okosabb kisebbségére tá­maszkodva véghezviszi a bonapartista fordulatot, azaz a pártdikta­túra helyett személyi diktatúrát hoz létre, amely a bürokrácia nem kommunista részére támaszkodik, ügynökökre és spekulánsokra, ka­tonákra stb. Ezt a végkimenetelt tartom valószínűnek, mivel a másik­a demokráciának tett engedmények útja – Lenin számára sohasem lesz elfogadható. Azonban nekünk azt mondják, hogy a kapitalizmus­nak tett engedmények hívei között már felcsendülnek olyan hangok is, hogy a gazdaság megváltozását követnie kell a felépítmény meg­változásának a politikai szabadság értelmében."

Természetesen itt nem Leninről volt szó, hanem arról, hogy Oroszországban bevezethető-e a „polgári szabadság". Éppen Mar­tov következő, június 24-i, ugyancsak Akszelrodhoz írt leveléből derül fény arra, hogy mensevik körökben is arról suttogtak, hogy Lenin a po­litikai többpártrendszer valamilyen új szisztémáján gondolkodik, mert a politikai intézményrendszer az adott gazdasági alapok és nyomorú­ság talaján azonnal összeomolhat, s újra az anarchia lesz az út, a fegyverek jutnak szóhoz. Martov tehát közölte Akszelroddal, hogy a Dannal együtt letartóztatott Rozskovot, az ismert mensevik történészt (aki egykoron bolsevik volt) kiengedték a börtönből, s azt az informá­ciót kapták tőle, hogy a Csekában afelől érdeklődtek, hogy mi a véle­mény arról, „hogy Lenin a kommunisták és a szocialisták megegyezé­sének" és „a hatalom közöttük való megosztásának lehetőségét" fon­tolgatja. Ezt az epizódot az a tény hitelesíti, hogy pár hónappal később Lenin utolsó írásaiban valóban újra felvette a mensevikekkel való vita fonalát, elegendő itt a Szunanov-kritikára utalni, de más források is vannak arról, hogy felmerült ez a lehetőség. Ennek a fejleménynek a történelmi lehetőségét húzza alá Martov – akaratlanul -, amikor ugyanebben a levélben a „lumpentömegek" növekedésére is utalva újfent Thermidor 9. elkerülhetetlenségéről ír, s szellemes megfogal­mazásai egyúttal rávilágítanak a másik oldal, a bolsevik párt lehetősé­geinek korlátozott voltára, arra a tényre is, hogy Oroszországban nem az történik, amit Leninek „előírnak" a Kremlből; „Ha Lenin személye »egocentrikusabb« lett volna, ebben a két évben már megteremthette volna magának falun a valódi napóleoni legendát ebben a szellem­ben: »csak egy kicsivel többet reklámozzanak a muzsikok között«. Meg kell adni, erről eddig nem gondoskodott és nem kevés lehetősé­get hagyott ki az önreklámozásra .. . Most már eljött szerintem az idő, amikor kénytelen lesz a pártkorlátot eltávolítani, hogy közvetlenül a (kispolgári) tömegekre támaszkodjon. Ez lett Thermidor 9. . . . Meg­látjuk, hogy sikerül-e Leninnek a forradalmi periódus thermidori likvi­dálásának élén maradni, ahelyett, hogy annak áldozata lenne."39

Martov ettől a koncepciótól és problémafelvetéstől többé már nem tudott és nem akart szabadulni. Még októberben is visszatért eh­hez a problémához, s értesítette Akszelrodot arról, hogy talált egy írást a Szovremennie zapiszki 7. könyvében, amelyben egy Oroszor­szágból érkezett levél – Martov „megnyugvására" – a kommunista párt bonapartista vagy thermidorista párttá való átalakulásáról tájé­koztat. Martov azonban egy újabb kérdéssel tovább is viszi korábbi eszmefuttatásait. Számára az új alapkérdés már így hangzik: „Elérkezett-e Oroszország abba az állapotba, hogy a külföldi tőke többé vagy kevésbé gyarmattá alakítja, helyi nemzeti burzsoázia nélkül?" Barma már tudjuk, hogy ilyen szándékai talán a nemzetközi tőke egyetlen csoportjának sem voltak már 1921-ben (mivel ők kevésbé bíztak a bolsevikok thermidoriánus fordulatában, mint maga Martov), maga a kérdésfelvetés mégsem volt történetietlen, hiszen az 1917 előtti Oroszország gazdasági beágyazottsága egy ilyen feltételezést na­gyon is jogosulttá tett.40

Hogy Martov vagy Dan gondolkodását el tudjuk helyezni a mensevizmuson belül, érdemes röviden bemutatni egy ebben a periódus­ban keletkezett olyan dokumentumot, amely a jobboldali mensevikek, a szociáldemokraták petrográdi és moszkvai csoportjainak álláspont­ját tükrözik a NEP-pel kapcsolatban. A dokumentum címe eleve jelzi a politikai irányultságot: „A bolsevikokkal való egységfront ellen!" E dokumentum a kommunistákat az anarchistákhoz és a szindikalistákhoz hasonlítja, mert nem a hagyományos parlamentarizmusban gondolkodnak, amin kívül a demokráciának nincsen más formája. Másrészt a kommunista párt kormányát a NEP kihirdetése nyomán a legnagyobb tőkés vállalkozónak nevezik, Trockiji és a többieket pedig a tőkés bérlőkkel rokonítják.41

Az a gondolat, hogy a bolsevikok kiárusítják Oroszországot, nemcsak a mensevikek köreiben volt népszerű „tézis", hanem az eszerek között is. Maga Martov, aki nemcsak magánlevelezésében, de a Szocialiszticseszkij vesztnyikben is a NEP-et az eredeti kommu­nizmus elárulásaként aposztrofálta, olyan antikommunista fordulat­ként értelmezte, amely alapján a bolsevikok útját így jellemezte: „a gazdasági Thermidoron keresztül masíroztak a politikai Brumaire 18-ához".42 De míg Martov ezt lényegét tekintve kikerülhetetlennek tartotta, addig a mensevik jobboldal itt csak a bolsevikok „rosszakara­tát" tételezte fel, s elméleti rangra emelték a korabeli viccet: NEP (Novaja Ekonomicseszkaja Politika) = Novaja Ekszpluatacija Proletariata; új gazdaságpolitika = a proletariátus új kizsákmányolása. Martov azonban maga sem látott más gazdaságpolitikai irányvonalat még 1922 elején sem, amikor január 7-i keltezésű, Scsupakhoz írt levelé­ben ezt expressis verbis le is írta, még a „baloldali kommunistákkal" szemben is megvédte a NEP-et, de ezt még európai elvtársai sem mind értették: „A bolsevikok fő hibája, hogy szocializmust csinálnak ott, ahol erre nincsenek meg a feltételek, de azért akarják őket leszól­ni, mert nem folytatnak következetesen szocialista politikát. .. Meg kell magyarázni, hogy az orosz összeomlással a külföldi tőke nélkül nem lehet boldogulni.. ."43

Dan egy Akszelrodnak írt válaszlevelében (1922. febr. 16.) Mar­todhoz hasonlóan a bolsevizmust a kommunizmussal magával azo­nosítja, s a NEP-ben is magának a kommunizmusnak a feladását lát­ja, nem pedig egy elkerülhetetlen történelmi evolúció eredeti feldolgo­zását; magát a kommunizmus fogalmat csak formációelméleti érte­lemben használja, nem reagál rá mint mozgalomra és meghatározott szellemi-politikai értékekre, s miután a bolsevikok levették a napi­rendről a kommunizmus bevezethetőségének gondolatát és praxi­sát, ez Dan számára magának a kommunizmusnak a végével azono­sult: „A bolsevikoknak véglegesen el kell búcsúzniok a kommuniz­mustól, és vagy jobbra kell fordulniok a bonapartizmus felé, vagy balra – a demokratizmus felé, mindkét esetben valamiféle rendhez kell for­dulni a most uralkodó káosz helyett… a bolsevikoknak vagy a kor­mányzást kell abbahagyni, vagy – valamilyen értelemben – meg kell szűnniük »kommunistának« lenni."44

A polgári-kapitalista restauráció, amelytől a mensevikek – frak­ciós és világnézeti hovatartozástól függően – a forradalom teljes vere­ségét vagy éppenséggel a forradalom győzelmét várták, elmaradt. A bolsevikok megakadályozták azt, de nem tudták megakadályozni a személyi diktatúrának egy olyan formáját, amely a NEP válságából a totális államosítás megvalósítása és a dolgozói önkormányzati for­mák és tendenciák megsemmisítése útján nőtt ki, vagyis egy olyan fejlődés árán, amelyet senki nem tervezett és nem is kívánt; míg a mensevikek egy liberális utópia hagyományától, a „nyugati modell" bűvköréből nem tudtak szabadulni, a bolsevikok a történelemtől szo­rongattatva egyre inkább a hatalomfenntartás „menedzselésére" kényszerültek, mert – ezt természetesen mind a bolsevikok, mind a mensevikek világosan látták – a szocializmus történelmi és civilizatórikus feltételei az akkori Oroszországban nem jöttek még létre. Végső elemzésben Oroszország és a Szovjetunió foglya maradt hát azoknak a történelmi struktúráknak, amelyek meghaladására a szociáldemok­raták a századelőn szövetkeztek … A szovjet forradalom tapasztala­tai nélkül – s ezt Martovék már a forradalom másnapján tudták – nem lehetett a történelemben továbblépni. A társadalmi formaváltásra tett kísérlet jelentősége egyetemes – ezért pártoktól és világnézettől füg­getlenül is okulhatunk belőle, ha a történelemből egyáltalán lehet okulni . . . Egy dolog bizonyosnak látszik, mindent újra kell gondolni. Néhány biztos pont azért marad. így például Martovnak bizonyosan igaza volt egy dologban: nem volt lehetőség a visszatérésre a forrada­lom előtti rendszerhez, de a szocializmus sem volt bevezethető. Vajon a nyugati polgári rendszer átültethető lett volna Oroszországba? Ki, milyen társadalmi erő hajtotta volna ezt végre? A mensevikek? Hiszen még jelentéktelenebb párt voltak, mint a bolsevik párt! Tehát a kapita­lizmus „bevezethetősége" is épp oly utópiának tekinthető, mint az „orosz kommunizmus". Mégis érdemes lesz a bolsevik alternatívát to­vább elemezni, ha az azt eltaposó sztálini örökséget véglegesen ma­gunk mögött akarjuk tudni; de anélkül, hogy a sztálini rendszer maga restaurálná a kapitalizmust, ahogyan Martov vagy Trockij ezt a lehető­séget nem egy alkalommal megjövendölte . . .

Jegyzetek

1 Az orosz történelmi fejlődés perspektíváiról és az új forradalom kilátásairól folyó vita 1907-ben játszódott le az OSZDMP londoni kongresszusán. Itt vált véglegessé a bolsevik-mensevik szakadás. A mensevikek a nyugat-európai „modell" mellett kötelezték el magukat, a bol­sevikok az orosz teltételeknek megfelelő válaszokat kerestek. E vita történelmi feldolgozását másutt elvégeztük. (Krausz T.: Az oroszországi szociáldemokrácia második szakadása. In: Századok, 1963/3.)

2 Legalább jelezni kell a mensevizmuson belüli áramlatok harcát. A februári forradalom idő­szakában két fő áramlat uralta a pártot. Az egyik a Potreszov vezette „honvédők", a másik a Martov vezette internacionalista szárny. Közöttük számos kis csoportosulás létezett. A febru­ári forradalom után létrejött a pártban egy centrum, amely Dan és Cereteli vezetésével a szovjetekben is uralkodó helyzetet foglalt el. Az októberi fordulat után új átcsoportosulás ment végbe. A centrum egyik része Dánnal az élen lényegében a martovisták álláspontját fogadta el; bár negatívan viszonyultak a bolsevik hatalomátvételhez és a proletárdiktatúrához, de kompromisszumokra törekedtek a bolsevikokkal „a népi szocialistáktól a bolsevikokig" ter­jedő egynemű szocialista kormány létrehozása jegyében. A centrum másik szárnya a jobbol­daliakkal együtt elutasított minden kompromisszumot. 1917 decemberében a mensevik párt kongresszusán a centrum és a jobboldal kisebbségbe került, visszautasították a Központi Bi­zottságba való belépést is. Ez a kompromisszumot nem ismerő szárny (Sogdanov, Gyuba, Asztrov. Potreszov, Garvi ós mások) 1920 áprilisában kilépett a pártból, bár mint Potreszov hangsúlyozta, továbbra is szociáldemokratáknak tekintették magukat. A párt másik része a polgárháború idején nem utasította el a demokrácia szovjet formáit, hanem – mai szóval élve – egy „pluralista néphatalom", a parasztsággal és általában az orosz „demokráciával" való „hatalommegosztás" alapján hajlott kompromisszumokra a bolsevikokkal, bár a nyugati for­radalom nélkül lezajló szocialista kísérletről ők is negatívan nyilatkoztak.

3 L. J. Getzler politikai életrajzát: Martov. A Political Biography of a Russian Social Democrat. Cambridge, Melbourne, Univ. Press, 1967.

4 Martov és Dan hagyatékának feldolgozása még alighogy megkezdődött. Itt azt a levelezési hagyatékot dolgoztuk fel, mutatjuk be, amely a Hoover Intézet (Stanford Univ.) Archívumá­nak Nyikolajevszkij-gyűjteményében található. (A továbbiakban: Nicolaevsky Collection -NC.) A levéltári anyag további feldolgozása természetesen még differenciálja a képet.

5 NC No. 17. Box 1. 51-2.

6 Akszelrod archívumából NC No. 16. Box 6. 45-9.

7 NC No. 17. Box 1. 51-2.

8 NC No. 6. Box 1. 5-6.

9 NC No. 6. Box 1. 5-2.

10 NC No. 6. Box 1. 5-35.

11 L. Krausz-Mesterházi-Tütő: Buharin elméleti munkásságáról. In: Demokrácia, „cézáriz­mus", szocializmus. (Buharin tanulmányai, ELTE, Pol. tud. füzetek 8. szám. Bp. 1988, pp25-28.)

12 NC No. 17. Box 1. 51-4.

13 NC No. 6. Box 1. 5-3.

14 Oborona revoljucii i szocialdemokrata. Szb. sztatyej. 1920. Szerk. Martov.

15 Dan üdvözlő beszédét l. 7-oj szjezd Szovetov K. 1920. pp 19-20.

16 NC. Akszelrod Archívuma, No. 16. Box 6. 45-9.

17 A röpirat Moszkva, 1920. május 8-i keltezésű. Aláírás: OSZDMP KB.

18 Vö. NC No. 6. Box 1. 5-39.

19 NC No. 17. Box 1.51-2.

20 NC No. 17. Box 1. 51-5.

21 NC No. 6. Box 1. 5-17.

22 NC No. 16. Box 5. 44-21. Levél Brojdónak, 1920. jún. 26.

23 NC No. 16. Box 5. 44-21 + 1.51-11. alatt.

24 NC No. 16. Box 5. 44-21.

25 Martov e levelében jól helyben hagyja a bolsevik vezetők némelyikét, mert egyáltalán nem a normális fejadagnak megfelelően fogyasztanak. Főleg Kamenyev, Radek, Rikov, Tomszkij, Sljapnyikov és a Sadoul testvérek „dőzsölését" említi, dicséri Buharin, Balabanova és Csi­cserin szerénységét. De felfigyel Lenin kultuszára is.

26 L. a KB 1921. februári levelét a pártszervezetekhez, amely tkp. a polgári demokrácia és egy antikapitalista irányvonal összeegyeztetését javasolja. Vö. NC No. 6.5-11.

27 L. erről Szakszervezetek és államhatalom. Dokumentumok a szovjet-oroszországi szak­szervezetek történetéből 1917-1923. ELTE AJTK pol. tud. füzetek, Bp. 1985. L. Krausz T. Előszó pp 9-30.

28 NC No. 6. Box 1. 5-4.

29 NC No. 6. 5-45. 1. még Szoc. Vesztnyik, 1921/2.

30 NC 51-3.

31 Vö. B. Dvinov korabeli visszaemlékezését, számos dokumentummal: Ot legalnosztyi k podpolju (1921-1922). California, Stanford Univ., 1968. pp 71-72.

32 Haraktyerisztika momenta NC n. 6. Box 1.5-16.

33 NC No. 6. Box 1. 5-16.

34 NC No. 17. Box 1. 51-3.

35 NC No. 17. Box 1. 51-3.

36 (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a beállítódás volt jellegzetes azokban a bolsevik párton belüli ellenzéki csoportokban is, amelyek a 20-as évek folyamán éppen a NEP-pel is konfron­tálódva hirdettek meg olyan politikai fordulatot, amely egy ilyen restauráció elhárítását pró­bálta meggátolni. Persze nem a sztálinizmus irányába kívántak haladni. L. erről a Kritika 1989. 11. számában közzétett Írásomat: Adalékok egy rendszerváltozás anatómiájához.)

37 51-3.1921. május 13. Berlin, Martov Akszelroodnak.

38 51-3. 1921.jún.8.

39 51-3.

40 51-3. okt.30.

41 Szt. Ivanovics papírjaiból NC No. 154., 216-13. A levél a Nemzetközi Szocialista Irodának címzett. A gépiratos másolat dátuma 1922. május 1.

42 L. Martov: Lenin protyiv kommunyizma. Szoc. versztnyik, 1921. június 19. pp 1 -5.

43 NC No. 16. Box 5. 44-21. Martov levele Sz. D. Scsupaknak 1922. jan. 7.

44 1922. febr. 16. NC. Akszelrod Archívuma, No. 16 Dan Akszelrodnak. Box 6. 45-9.