Krausz Tamás: „Úriember” megszállók és „jogtipró” partizánok? A magyar megszálló csapatok népirtó tevékenysége Ungváry értelmezésében

„Minden Egész eltörött/Minden láng csak részekben lobban” (Ady)

Ungváry Krisztián új könyvében[1] végképp feje tetejére áll a világ: a magyar megszálló csapatok történelmi bűncselekményeinek értelmezése során a szerző a hidegháború kezdeti szakaszában megszilárdult avitt „elmélet”, „a két totalitariánus diktatúra” harcának olyan koncepciója alapján áll, amely megszünteti, „felszámolja” a jó és rossz oldal, az agresszor és a honvédő, a hóhér és az áldozat, a fasizmus és antifasizmus közötti különbséget. Céltudatosan kiiktatja az antifasiszta „narratívát”, számos ponton szinte észrevétlenül tér át elemzéseiben a náci és a szövetséges megszállók, valamint a megszállókat támogató lakossági csoportok magatartásának mentegetésére, sok tekintetben igazolására, noha a holokauszt tényét elismeri és el is ítéli. Részben szakít azzal a kelet-európai hagyománnyal, amely a holokausztot leválasztja a nemzeti történelemről, de „narratívájában” a háborúért, a népirtásért, a korlátozatlan erőszakért a felelősség nagy részét leveszi a náci Németország, valamint csatlósai válláról és a Szovjetunióra, Sztálinra, a Vörös Hadseregre, a partizánmozgalomra helyezi át.

 

Általános nézőpontja az új rezsim legitimációs ideológiájának megfelelő „korszerű narratívaként” vissza-visszatér a Wehrmacht, az SS és szövetségeseik, mindenekelőtt a magyar megszálló csapatok bűncselekményeinek racionalizásához, a valóságos rendszerbeli okok elfedéséhez, végső soron a nácizmus, a népirtás egészének relativizálásához, „normalizálásához” – Ernst Nolte módjára, bár nála is élesebben.[2] Ungváry könyvét áthatja a civilizációs rasszizmus és a kulturális felsőbbrendűség ideológiája. Számára a nyugati civilizáció még náci és horthysta formájában is az emberi fejlődés abszolút viszonyítási mértéke a sztálinizmus „leleplezésében”. Könyve végén a Szovjetunió „félázsiai” jellegével szemben ezt az európai kulturális fölényt őszintén és tömören meg is fogalmazza, de szomorúan hozzáteszi: „Válságos helyzetekben azonban a lakosságnak ebből semmi előnye (sic! – KT) sem származott. Felkészültségük hiányosságai és az emberi alkalmatlanságok sorozata semmivé tette azt a kulturális előnyt, amellyel a megszállók a megszálltak felé (szégyenlősen a felé szó szerepel a felett szó helyett – KT) rendelkezhettek volna.” Ezek szerint a holokauszt és maga a náci népirtás pusztán „emberi alkalmatlanságok” és ”felkészültségi feszültségek” eredménye, azaz pusztán hiba, nem pedig a német kapitalizmus válságterméke, az európai történelem sok évszázados fejlődési eredménye. Sőt, a szerző végkövetkeztetésében odáig megy, hogy „még a magyar honvédség is (hát még a Wehrmacht! – KT) jóval közelebb áll a nyugat-európai civilizációhoz.”[3] A „nyugat-európai civilizáció”, amelyről szinte semmit nem tudunk meg Ungváry elméleti tekintetben rendkívül szegényes könyvéből, jelentsen bármit is, itt vita nélküli önérték, általánosított formális és végső viszonyítási pont a holokauszt, a nácik és csatlósaik, köztük a magyar megszálló csapatok szovjetunióbeli hároméves rémuralma ellenére.

Célok és módszerek

Ungváry Krisztián mindjárt könyve elején kimondja: egyik fő célkitűzése, hogy a témakör szovjet és kommunista történetírásával el- és leszámoljon. Nem hagy kétséget afelől, hogy Magyarországon e tárgykörben mindenekelőtt az átalunk publikált dokumentumkötetre[4] és annak bevezető tanulmányára gondol. Mindennek ellenére csupán néhány sort veszteget koncepciónkra és a kötetre, amely, úgymond, a meg nem történt tudatos népirtást bizonyítja. Nézete szerint „a történészszakma véleménye a forráskötetről több szempontból is egységesen elutasító volt”. Ám túl azon, hogy megállapítása ebben a vonatkozásban sem állja meg a helyét,[5] Ungváry és körének kritikáit megfogalmazó kollégái egyike sem tud oroszul és sohasem jártak orosz levéltárakban, ennél fogva nem tanulmányoztak orosz levéltári forrásokat, nem járatosak a Szovjetunió történetében, nem ismerik a Rendkívüli Állami Bizottság (RÁB) tevékenységét: azt pusztán a katinyi tömeggyilkosság dokumentumainak meghamisításával azonosítják. A sok millió oldal dokumentum, amely rögtön az ellenség kiűzése után a helyi lakosok közreműködésével készült, hitelességét és bizonyító erejét is kétségbe vonták, noha német, orosz, osztrák stb. történészek és levéltárosok is publikálják és használják azokat. A „szakmaiság” netovábbja, hogy a dokumentumok hitelességével szemben egyetlen szakmai érvet sem hoztak fel. De ez apróság. Fontosabb maga a kirekesztő attitűd, amely azt sugallja, mintha a tudományos igazságnak valamely „historikusi” többség kritériuma lenne. Eközben Ungváry a szerkesztőtársammal és az általam írt szaktudományos válaszcikkeket másokéval együtt[6] úgyszólván még csak meg sem említi, szakmai ellenérveinkre egyetlen vonatkozásban sem reagál „histriográfiai” bevezetőjében, ami szakmaetikai szempontból is igen aggályos eljárás. Mindeközben – a fantáziátlanság vagy talán a kisstílű ravaszkodás netovábbja! – könyvének gyakorlatilag ugyanazt a címet adja, mint ami a mi dokumentumkötetünk címe.

Nem ilyen fajsúlyú apróság azonban, hogy a mai orosz történetírásnak szentelt néhány sorában a szerző utalást sem tesz arra, hogy 1989 óta az új hatalmi elitek a balti államoktól Lengyelországon és Ukrajnán át Magyarországig lankadatlanul a saját ízlésüknek és érdekeiknek megfelelően íratják át a nagy honvédő háború történetét. Az újraírt történelem pedig magán hordozza a ruszo- és szovjetofóbia minden jellegzetes vonását. Az olvasó számára érthetetlen marad a mai kontextus egésze, az Ungváry álláspontját meghatározó általános szellemi és politikai-hatalmi közeg. A historiográfiai vitát nem helyezi a megfelelő történeti-politikai összefüggésrendszerbe, ahogyan egy történeti munkához illenék. Ungváry gondolkodását és tollát egy jól körülhatárolható ideológiai meggyőződés mozgatja, ami önmagában természetesen legitim eljárás, ám a másféle „narratívák” elhallgatása, vulgarizálása nem erősíti a könyv szakmai hitelességét. Az az állítása pedig, hogy a „nagy honvédő háború” pusztán szovjet fogalom lenne, s mint ilyet feltétlenül ki kell iktatni, ha finoman fogalmazok, a legközhelyesebb tévedés. Elkerülte ugyanis Ungváry figyelmét, hogy könyvtárnyi történeti irodalom van angol (német, francia stb. ) nyelven is a Great Patriotic War címszó alatt.

Ungváry „elbeszélő” könyvéből e téren még azt sem lehet megtudni, hogy melyik fél mikor és miért támadta meg a másikat. Úgy fogja fel a „két totalitáriánus diktatúra” harcát, mintha két egyenlő fél harcolt volna az egyetemes történelmi tértől és időtől függetlenül. E formális és felszínes gondolkodás mögött az a közhelyesen hamis beállítás húzódik meg, amit Ungváry számos helyen fejtegetett már, hogy a két diktatúra azonos módon felelős a háború kirobbantásáért, sőt, e tekintetben a goebbelsi propagandának engedve, a náci Németország, úgymond, preventív háborút indított a Szovjetunió ellen. Bár nem ismerek komoly történészt sem Európában, sem az Egyesült Államokban vagy Oroszországban, aki ezt az intellektuális kóklerkedés tárgykörébe tartozó teorémát komolyan venné, Magyarországon vannak hívei e „tanításoknak”. A fenti okfejtések részei annak a nemzetközi antikommunista kereszteshadjáratnak, amely a tudomány perifériájáról nálunk már be-becsúszik a mainstreambe is, az oktatásban pedig már ez uralja a gondolkodást.[7] Erre a kirekesztő szellemiségre koncentrálva foglalt állást az ismert liberális történész, Yehuda Bauer, aki az általam elvetett totalitarianizmus „elmélet” alapjáról is így vélekedett egy EU-s fórumon 2oo9-ben: „A két rezsim totalitariánus volt, és mégis teljesen különböző. Az emberiség számára a nagyobb fenyegetést a náci Németország képezte, és a Szovjet Hadsereg volt az, amely felszabadította Kelet-Európát, illetve a náci Németország vereségében a döntő erőt alkotta, valamint felszabadította Európát és a világot a náci rémálom alól. Tényszerűen, nem szándékoltan, a szovjetek megmentették a balti nemzeteket, a lengyeleket, a cseheket és más népeket attól, hogy kiterjesszék rájuk a náci népirtást. Ez nem vezetett volna a totális fizikai megsemmisítésükhöz, mint a zsidók esetében, de ezek a nemzetiségek „mint olyanok” eltűntek volna.”[8] Ez az a különbség, vagy egyik, de döntő különbség, amelyről Ungváry noha nagyon pontosan tájékozott, de nem beszél. Ugyanis, ha valamiről nem beszélünk, az nincs. Furcsa történetszemlélet, de ma újra divatos, és Ungváry egész könyvét áthatja: a feltárt – dicséretesen – nagy anyagot torz megvilágításba helyezi.

Ungváry Krisztián az antifasiszta narratíva „dekonstrukciója” nyomán a könyv oldalain egy saját világot épít fel, s abba szuszakolja bele a feltárt eseményeket, tényszerűségeket. Ezért is van az, hogy számos ponton a tények teljesen önkényes csoportosítását alkalmazza, az ún. reflektor-módszert, amelynek van egy trükkös sajátossága: mintha egy sötét barlangba ereszkedne le a kutató és csak a számára érdekes, fontosnak látszó tárgyakat világítaná meg, másokra mint érdektelenekre meg egyáltalán nem bocsát fényt. Így jár el például a magyar vezérkar ún. 10-es számú, narancssárga füzetével kapcsolatosan is, amelyre a megfelelő helyeken majd részletesebben is kitérek.

Ungváry a könyve kapcsán adott számos interjújában saját érdemeként hangsúlyozza, hogy művében ő alkalmazza elsőként e témakörben a szociálpszichológiai megközelítést. Talán nem sértődik meg a szerző, ha e téren is elvitatom eredetiségét, amennyiben Závada Pál a témakörben nem régen megjelent és széles körben ismert művében írói eszközökkel alkalmazza ezt a módszert. Ungváry triviális módon egy közismert amerikai kísérletre hivatkozik, mely szerint a csoportdinamika meghatározó egy adott egyén brutalizálódásában, az erőszak elfogadásában és alkalmazásában. Ám ez az egész hivatkozás a szociálpszichológiára rendkívül felszínes, félrevezető és manipulatív. Nem egyszerűen a szociálpszichológiai szakma mint önálló tudomány félreértéséről, durva vulgarizálásáról van szó (bár arról is). A náci megszállás igazi története döntően nem akörül forog, hogy a katonák háborús feltételek között hogyan veszítik el morális tartásukat és válnak gyilkosokká, ami valóban minden háborúban jellemző. Hanem arról, hogy a náci és irányításuk alatt a magyar (román stb.) hatóságok tudatosan és rendszerszerűen folyamodtak a brutális erőszakhoz. Az állam által szervezett erőszakról van szó! Miközben Ungváry egy helyen leírja a náci vezetők parancsait a háború brutalizálásáról, a megsemmisítő jellegéről, a népirtásról, és annak megtervezettségéről, másutt mindezt zárójelbe teszi és éppen a rendszerűséget hallgatja el. Ungváry ezzel a „megközelítéssel” csupán eltereli a figyelemet a döntő tényről, arról, hogy a magyar megszálló csapatok (is) történetileg meghatározott módon és rendszerszerűen vettek részt a holokausztban, rendszerszerűen vettek rész a szovjet lakossággal szembeni népirtásban a nácik fennhatósága alatt. Szubjektivizálja a problémákat ott, ahol a rendszerszerűség az uralkodó tendencia. A Horthy-rendszer háborús politikája alkalmazkodott – ezt Ungváry sem tagadja – a náci népirtás politikájához, ami kifejeződött a tömeggyilkosságok módszerességében és eszközrendszerében. De ezt az „alkalmazkodást” nem magából a Horthy-rendszerből, annak negyedszázados hivatalos rasszista jellegéből és politikájából vezeti le. A horthysta katonai hatalom 10-es számú füzete azért is értékes forrás, mert ez a rendszeresség hitelesen dokumentálódik is benne.

A háború jellege – a népirtás

Ungváry Krisztián – noha tesz bizonyos megszorításokat – nem ismeri el a Szovjetunió népei elleni általános náci népirtás tényét, csak az annak részeként megvalósult holokausztot. Dehát Ungváry módszerére – mint fentebb hangsúlyoztam – jellemző, hogy az összetartozó dolgokat elválasztja egymástól, s mint a legójátékban saját premisszáinak megfelelően rakja össze a történet, az események különféle darabjait, elemeit. Ungváry polemizál azzal a ténnyel, hogy „tudatos népirtás” történt. Név nélkül, de velünk, a kommunista propaganda itt ragadt megátalkodott, szerencsétlen szálláscsinálóival vitatkozva ezt írja a német és magyar megszállók tevékenységét értékelve: „A kommunista propaganda nyomán a történetírás bizonyos irányzatai hajlamosak arra, hogy az ezzel kapcsolatos atrocitásokat egy, a holokauszton túlmutató tudatos népirtó politika termékének állítsák be…Az említett háborús bűncselekmények nem tekinthetők ennek, annak ellenére, hogy a német politikai vezetés részéről csakugyan létezett népirtási intenció.”   De vajon komolyan lehet-e venni egy ilyen álláspontot?

Ungváry tulajdonképpen három érvet hoz fel tézisének igazolására, amelyeket mindjárt maga meg is cáfol, de ez a könyv az ilyesfajta belső ellentmondásoktól hemzseg. Az egyik érve az, hogy Hitler népirtó politikájának voltak ellenfelei a náci vezetők és a Wehrmacht tábornokai között, továbbá nem is hajthattak végre népirtást, mert szükségük volt a lakossággal való együttműködés javítására. (De miért kellett „javítani”?) Harmadik érve az, hogy a katonák nem voltak tudatában annak, hogy népirtást hajtanak végre. (Ez utóbbi állítás a magyar katonák többségére valószínűleg helytálló.) Mégis – rögtön ellentmondva önmagának – „bizonyos esetekben” elismeri, hogy népirtás történt. Három „esetet” említ. Emberek millióiról van szó! 1. „Leningrád szisztematikus és tervszerű kiéheztetése”.[9] 2. A hadifoglyok elpusztítása, mert, úgymond , a náci vezetőség „nem tervezte a róluk való gondoskodást”. 3. A holokauszt.

Eufémisztikus megfogalmazása szerint a hadifoglyok kiirtásával a magyar megszálló hadsereg csak „áttételesen került érintkezésbe”. Elfelejti, hogy csak Ukrajnában jóval több mint 20 ezer hadifogoly legyilkolása szárad a magyar megszállók lelkén (is). De hadifoglyok legyilkolásáról maguk a magyar katonák is beszámolnak. Ráadásul Ungváry, helyesen, elismeri a magyarok aktív részvételét a zsidók kiirtásában, amit korábbi, a „passzív részvételt” hangsúlyozó álláspontjához képest akár előrelépésnek is tekinthetünk.[10]

Ungváry szerint tehát intenció volt a népirtásra, népirtás is volt, de nem volt tudatos népirtás. Ha valaki ezt érti…?

Nézzük most a valóságos tényeket!   Ungváry régebb óta intencióról beszél a náci politikai vezérkar részéről, holott a népirtásra vonatkozó hitlerista dokumentumok parancsok voltak, nem egyszerűen intenciók – ezt pedig a hadtörténet iránt érdeklődő Ungvárynak evidens módon tudnia kell(ene).

Mi történt hát valójában? Az olvasó kedvéért csaknem szó szerint megismétlem a Századok folyóiratban írt Ungváry-kritikám ide vonatkozó részét (persze nem számítok arra, hogy Ungváry az érveket másodjára figyelembe veszi!). A népirtás tekintetében mind a tervekben, mind a technikai-stratégiai parancsokban, mind a gyakorlati kivitelezésben összefüggés állt fenn, ha nem lenne morbid, azt mondanám, hogy a terv és a végrehajtás között harmónia jött létre. Ungváry hic et nunc egész egyszerűen „elfeledkezett” az Ost-tervről, amely adatok szintjén végső soron 3o-5o millió emberben határozta meg az elpusztítandó szlávok számát és a zsidók teljes kiirtását egyazon oldalon. A valóságban a terveket nemhogy nem lehet szembeállítani a gyakorlattal, hanem a kezdeti nehézségek után a nácik messze túlszárnyalták az előzetes előírásokat, már 1941 végén az áldozatok száma meghaladta az egymilliót, noha a tömeges likvidálás alig volt túl az első kísérleteken.[11]

Az Ungváry által emlegetett tábornoki „tiltakozások” sohasem vezettek a népirtás leállításához, sőt maga a Wehrmacht egyre mélyebbre süllyedt ezen a téren is. Nem egy helyen, mint pl. Manstein tábornok délen, a maga hatáskörében döntött a krimi zsidók kiirtásáról 1942 telén a meleg holmik megszerzése érdekében. Nyilván a „tábornoki ellenállás” mitológiájához tartozik, hogy Ungváry elhallgatja: a komisszár-parancs nemcsak a komisszárokra vonatkozott egyedül. Amikor Ungváry korábban — kizárólag náci dokumentumok alapján — viszonylag kis számú komisszár kivégzését rekonstruálta, „elfeledkezett” arról, hogy e parancs a zsidó hadifoglyok mellett elvben minden kommunista vöröskatona és parancsnok kiirtását is magában foglalta. Márpedig ha ezt nem hangsúlyozzuk, akkor megakadályozzuk annak megértését, hogy a náci katonai vezetés egy előre eltervezett és konkrétan parancsokban is előre megformált, tudatos népirtásra törekedett és a népirtást rendkívül radikális módon meg is valósította. Az viszont kétségtelen, hogy a Vörös Hadseregnek köszönhetően azt nem fejezte be! Aron Shneer, lett-izraeli történész egy igen érdekes tanulmányában a népirtás kérdéskörét elemezve ugyancsak a náci vezetőség parancsainak a belső összefüggéseire hívja fel a figyelmet, ami nélkül nem érthető meg a népirtó szándék tudatossága, tervszerűsége és gyakorlati megvalósítása közötti összhang. Magában a „komisszár-parancsban” a népirtás egyik fő irányának megjelenését kell látnunk, amely a kommunista ideológiai befolyás fizikai kiirtását tűzte ki célul a Vörös Hadseregben és végre is hajtotta. Tehát a parancs mindenkire vonatkozik, aki a kommunista ideológia potenciális képviselője. A komisszár-parancs a kivégzések konkrét végrehajtását a Wehrmacht és az SS közös együttműködésére bízta. Még a Szovjetunió megtámadását megelőzően megszületett, a hírhedt május 13-i Keitel-parancs, amely büntetlenséget irányzott elő a szovjet civilek elleni katonai bűncselekmények esetében (!), és különösen is kitágította a Wehrmachtnak a holokausztban és általában a népirtásban játszott szerepét. E parancsokban, direktívákban a „zsidó-kommunista”, „zsidó-komisszár” azonosítások oly erőteljesek voltak, hogy a katonák maguk is azonos fogalmakként kezelték a zsidókat és a kommunistákat, a zsidókat és a szovjethatalom képviselőit. Ez vonatkozik a magyar katonákra is különösen 1942 tavasza, a vezérkar ún. 10-es számú füzetének kiadása után, amely tételesen ebben a fogalomrendszerben íródott.) Az antiszemita és oroszellenes népirtás tehát összefolyt az antikommunista tömeggyilkosságok rendszerével, nem voltak világos elválasztó határok. Vagyis a kivégzéseket mindig konkrétan „racionalizálták”.

Mindezt a Biztonsági Szolgálat 1941. július 2-i — Heydrich által aláírt — direktívája „szintetizálta”. A parancsot a szovjet területeken állomásozó SS és a rendőrség parancsnokainak címezték. A direktíva 4. szakasza, amely a Kivégzések címet viselte, pontosan meghatározta a megsemmisítendő ellenséget. A kivégzendők felsorolása megmutatja a népirtás igazi arcát: „… a Komintern munkatársai és az összes hivatásos kommunista államférfi; felső- és középszintű munkatársak a pártban és az alsó szintű aktív munkatársak a Központi Bizottságban, a területi és kerületi bizottságok népbiztosai. Zsidók – párttagok és állami szolgálatban állók, és más radikális elemek (diverzánsok, szabotőrök, propagandisták, orvlövészek, gyilkosok, uszítók stb.)”. Így lesz a népirtás gyakorlata teljessé és általánossá.[12]

Ungváry egész egyszerűen elhallgatja, hogy a Vörös Hadseregben ilyen parancsokat nem adtak ki!

És Ungváry akkor még nem is említette a népirtás belorussziai rémtörténetét, amely valóban kivételes, de nem abban az értelemben, ahogyan ő ezt más „esetekre” alkalmazta, hanem világtörténelmi értelemben. Mindenekelőtt a belorussziai falvaknak a lakossággal együtt való megsemmisítésére gondolok. Elkerülte szerzőnk figyelmét, hogy csak Belorussziában a nácik és bűntársaik 9200 falut és települést gyújtottak fel, de voltak falvak szép számmal, amelyeket nem is egyszer égettek fel. A majd tízezres adatból 5295 falut lakossággal együtt gyújtottak fel vagy semmisítettek meg. Ráadásul a falvak 63 %-át már a sztálingrádi ütközetet követően, 1943-ban égették fel. Összességében szovjet Belorussziában minden harmadik ember: 2 230 000 a náci népirtó politika áldozatává vált.[13]

Mindennek fényében Ungváry sztorija az erőszak fokozatos csökkenéséről csupán a képzelet szüleménye. Ungváry szerint a – fentebb már említett – hírhedett, 1942 áprilisában kiadott 10-es számú, ún. narancssárga füzetet, amely a vezérkar instrukcióit tartalmazta (Szombathelyi, a Honvéd vezérkar főnöke neve alatt), én tévesen értelmezem, mert a „füzet” nem radikalizálta a partizánok elleni harc módszereit, hanem éppen ellenkezőleg hatott a harc módszereire.[14] A történeti valóságban azonban az általunk kiadott szovjet dokumentumok alapos áttanulmányozása is meggyőzhet bárkit arról, hogy Ungváry e tekintetben is félreértelmezi az eseményeket és hallgat fontos körülményekről.[15] 1942 tavaszától a területileg egyre kiterjedtebb harcok módszereiben új elem volt, hogy pl. Ukrajna vagy Belorusszia területein – mely utóbbi az elemzés szintjén csaknem teljesen elkerüli Ungváry figyelmét (reflektor-módszer!) – a partizánharc jelszava alatt falvak sokaságát lőtték tűzérségi lövegekkel, sőt még repülőgépről is, s mint imént jeleztük, többségüket felgyújtották és tömeges kivégzéseket hajtottak végre 1942 nyarától 1944 nyaráig folytatólagosan. A visszavonulás – éppen a parancsnokok nyomására is – inkább dühöt váltott ki a megszállókból,[16] és a partizánharc ürügyén intenzifikálták a népirtást. Csupán „ízelítőül”: „A második hadművelet a jelinói erdőkben[17] 4-5 napig tartott …útjuk során a magyar megtorló különítmények gyújtogattak, békés polgárokat lőttek agyon, fosztogattak, nőket erőszakoltak meg…” A belorussziai események sokaságából is érdemes felidézni az Ungvárynál „útbiztosításként”[18] szereplő eseményeket, amelyek a Zsabinka-Kobrin vasútvonal mentén történtek 1943 őszén (!): „Azok a falvak és tanyák, amelyek közel voltak a vasútvonalhoz, nagyon gyakran estek áldozatul a magyar alegységek gaztetteinek. Géppisztolyokkal, géppuskákkal és más fegyverekkel…először a falut lőtték, azaz össztűz alá vették a falut, majd láncot alkotva támadást indítottak, felgyújtották a kunyhókat és egyéb építményeket. Ezután összeszedték az állatokat, az élelmiszert és különféle tárgyakat, szekérre pakoltak és elvittek mindent. Az egész lakosság fedél nélkül maradt. Ilyen gaztetteket nagyon gyakran elkövettek.” Vagy 1944 áprilisában a felgyújtott belorussziai Zburazs falu lakói így vallottak a tábornoki perben: „De a magyaroknak ez nem volt elég: valamikor áprilisban (…) megtámadták Zburazs falu lakóit is, azokat, akik az erdőben, föld alatti kunyhókban éltek, és megalázták, megerőszakolták a lányokat és asszonyokat. Ezen kívül a magyarok 1944 áprilisában aknavetővel lőtték a falu lakóit, azokat, akik a Gvoznyica és Boguszlavszka közötti erdőkben rejtőztek el. Ekkor védtelen lakosok is meghaltak, miközben a magyarok nagyon jól tudták, hogy ott békés lakosok tartózkodnak.” A kötetünkben szereplő ugyancsak munkaszolgálatos- dokumentumok tükrözik a népirtás folyamatát, amelyeknek elidegeníthetetlen része volt a szovjet lányok és asszonyok megbecstelenítése, gyakori meggyilkolásuk gyermekeikkel együtt. De ez csak néhány példa a sok száz és ezer közül, amelyek a népirtás radikalizálódását illusztrálják a visszavonulás folyamatában.[19] Ami Ungváry Krisztiánt megtéveszti, az az a körülmény, hogy a zsidókkal szembeni tömeggyilkosságok valamelyest valóban alábbhagytak. A zsidók ugyanis „elfogytak”. Bár a népirtó szándék, mint láttuk, éppen a 10-es számú füzet nyomására is fennmaradt. A gyakorlati végrehajtás ösztönzésére a magyar parancsnokságok falhirdetményeken is kifejezték a 10-es számú „füzet” szellemét, amely forrás dokumentumkötetünkben Ungváry figyelmét elkerülhette. Ime, egy ilyen dokumentum 1942 nyaráról a voronyezsi területről: „Felhívás az ázsiai vöröskatonákhoz…Célunk felszabadítani titekeket a zsidóuralom alól…Ne harcoljatok ellenünk, irtsátok ki a zsidókat, szabadítsátok fel Oroszországot!” Vagy van egy másik falhirdetmény ugyanebből a periódusból Voronyezs városából: a „civil lakosság rendszabályozását” előíró dokumentum 15. pontja elrendeli: „Az összes zsidók, férfiak, nők, gyermekek 24 órán belül kötelesek jelentkezni a katonai parancsnokságnál. Aki ezt elmulasztja azonnal meg lesz torolva (sic! a magyar verzióban). Megtorlásban részesül az az orosz nem zsidó egyén is, aki zsidót elrejt vagy zsidóval szóba áll.”[20]

Összefoglalóan. A népirtó háborúban több mint 13, 5 millió civil állampolgárt semmisítettek meg a rendszerszerűen működő náci tömeggyilkos gépezet és a fennhatóságuk alatt gyilkoló megszálló csapatok, köztük a magyar megszálló egységek is. Ehhez jönnek a legyilkolt, megsemmisített szovjet hadifoglyok milliói, a városokban és falvakban lebombázott tömegek százezrei. Ugyancsak a népirtás kategóriájába tartozik a Németországba – halálra dolgoztatás céljából – elhurcolt száz- és százezrek… Mindez nem történhetett volna meg a résztvevő rezsimek rendszerszerű népirtó politikája és katonapolitikája nélkül. Pontokba szedve a „tudatos népirtás” lényegét, így összegezhetünk:

  1. A megsemmisítő háború fogalma magában foglalja a tudatos népirtást. Célja a német élettér megszerzése a Szovjetunió területén és az „élettér” lakosságának teljes vagy részleges kiirtása, a Szovjetunió népeinek gyarmati alárendelése, rabszolgasorba kényszerítése, a nemzeti vagyon elrablása az ott élő népek államiságának totális felszámolása útján.
  2. A megsemmisítendők kategóriái nemtől, kortól függetlenül: a zsidók, a kommunisták, a komisszárok, a szovjet aktivisták, a magasabb rangú tisztségviselők, pártfunkcionáriusok. a párt és a Komszomol tagjai, hazájuk hatóságaival, azaz a szovjet hatóságokkal együttműködők, partizánok, partizángyanúsak, diverzánsok, a megszálló hatóságokkal nem együttműködők stb. E kategóriák természetesen bármikor azonosíthatók voltak a „zsidó-kommunista uralom ügynökeivel”, vagyis bárkivel. Mindez nem mond ellent annak, hogy a megsemmisítésnek is megvolt a maga – gyakran változó – hierarchiája.
  3. A gyakorlati megvalósítás történelmileg példátlan „eseménysor”, vagyis a nácizmus, a náci népirtás – amely csak a „modern társadalom” teljes mozgósításával jöhetett létre – a kapitalizmus válságtermékeként, annak egyik politikai formájaként, működésmódjaként funkcionált.
  4. A megsemmisítő háború ideológiája: a fajelmélet, valamint az antikommunizmus, antimarxizmus, antiliberalizmus radikális formaváltozatai.
  5. A végrehajtás eszközei: az SS kivégzőosztagai, büntető osztagok, rendőri kivégző osztagok, maga a Wehrmacht, a náci Németországgal szövetséges államok (és mozgalmak, pl. az Ukrán Nacionalisták Szervezete, az Ukrán Felkelő Hadsereg) megszálló csapatai (Magyarország, Románia, Olaszország, Szlovákia), a helyi lakosságból verbuvált kivégző osztagok – mindenekelőtt ukránok, lettek, litvánok, finnek.

A partizánok és a polgárháborús szindróma

Ungváry Krisztián a partizánok szerepének megítélésében is alapjaiban forgatja ki az eseményeket az eredeti kontextusukból.[21] Nem ismeri fel a szélesebb kereteket, nevezetesen, hogy a nagy háborús szembenállás alapvető homlokzata mögött egyfajta polgárháború is zajlott. Nemzeti, etnikai ellentéteket lát ott is, ahol szociális és politikai ellentétek a meghatározóak. Az alig 20 évvel korábban befejeződött polgárháború emléke még élt, a régi szociális és osztályellentétek helyét újak foglalták el – mindenekelőtt ukrán területeken. A szovjet partizánok – bár vegyes társadalmi közegből verbuválódtak – szilárd hazafias tömböt alkottak az idegen betolakodókkal szemben. Ungváry felfogásában – valamiféle „úriemberség” jegyében – a partizánok „lerontják” a népirtó, megsemmisítő rablóháború stílusát, eleganciáját. A partizán-ellenállás hovatovább illegitim ellenállásnak minősül. Az SS, a Wehrmacht és magyar (román, lett, ukrán stb.) bűntársaik nem ilyen partizánmozgalmat érdemeltek volna. Ungváry elemzésének folyamatában – mint valami ideológiai emlék a régmúltból – elsikkad, hogy a partizánok, akárcsak a Vörös Hadsereg, a hazájukat, kultúrájukat, végső soron a Szovjetunió népeinek fennmaradását védelmezték, ami Ungváry számára azonos Sztálinnal. Lelke rajta. Ungváry életidegen, ahistorikus beállítódása kevés empátiát mutat az elpusztított szovjet lakosság, köztük több millió legyilkolt gyermek iránt, miközben a könyve végén szomorúan megjegyzi, hogy az egyik magyar háborús főbűnös, horthysta tábornok 9 évnyi munkatábor után magas vérnyomással szabadult. Ajánlom a szerzőnek olvassa újra dokumentumkötetünkben Álgya-Papp tábornoknak a perében elmondott „zárszavát”…

Abban igaza van Ungváry Krisztiánnak – ma ezt Oroszországban is kevesen hangsúlyozzák, bezzeg a szovjet történetírás misztifikálta -, a partizánmozgalom (és persze a Vörös Hadsereg) alapvető szervező ereje a kommunista párt volt. De ki más szervezhette volna, ha nem a kommunisták? Ezért is ellentmondásosak Ungvárynak azok a megjegyzései, amelyek a partizánok „elvtelenségére” vonatkoznak – természetesen dokumentálatlanul. Nála a kivétel a szabály… Az állig felfegyverzett megszálló csapatokkal és bűntársaikkal szemben a fosztogató, csupán a túlélésben gondolkodó bandáknak semmi esélyük nem lett volna. A partizánmozgalom különösen fontos szereplője volt a hátországi harcoknak, ahol, és Ungvárynak ebben igaza van, több százezer szovjet állampolgár állt hosszabb-rövidebb időre az ellenség oldalára. Igaza van abban is, hogy főként Nyugat-Ukrajnában és a balti területeken friss volt az emléke annak, hogy a szovjet annexió után a tulajdonos osztályokat jórészt kisajátították, és a sztálini rendszer szabályait elutasító lakossági csoportok erőszakos elnyomása bizonyos illúziókat keltett a német támadás után a tekintetben, hogy visszaállnak a régi, megszokott viszonyok a nemzeti önrendelkezés alapján. Tudjuk, ez nem így történt. De ebből Ungváry nem tud komoly következtetést levonni. Az okok és okozatok láncolatában elkeveredik, hol felcseréli őket, hol önkényesen válogat az események közül.

Pedig Ungváry pontosan tudja, hogy kik alkották a nácik és csatlósaik társadalmi hátterét a helyi lakosság körében, de nem tulajdonít a dolognak igazi jelentőséget. A Szovjetunió megtámadásával egyidejűleg, főként Ukrajnában (de nem csak ott!) a fegyveres osztagok a lakosság szovjetellenes, döntően a szovjet rendszer elnyomó intézkedéseinek leginkább kitett csoportjaiból, részben a régi hatalmi elitekből és kiszolgálóikból vagy részben a szovjethatalom által vagyonuktól megfosztott emberek csoportjaiból verbuválódtak. Ungváry könyvének borítóján olyan kép látható, amelyen a helyi lakosság egy csoportja koszorúval köszönti a német és magyar katonákat egy arató ünnepségen. Számára ők a lakosság, a „kollaboránsok” (egyik) kategóriája, az „együttműködők”. Ám Ungváry itt is „erdőbe” viszi az olvasóit, amelyből ő maga sem talál ki. Nem érti, hogy a háború logikájának megfelelően a kollaboráció tartalmát a szovjet hatóságok határozták meg. A történésznek is ebből a realitásból kell kiindulnia, nem pedig a megszállók logikájából. Ungváry nem érti, hogy a szovjet hatóságok szemében a megszállók ab ovo bűnözők, hiszen népirtó bűnös háborút folytatnak a Szovjetunió ellen. Ez nem nagyon bonyolult kérdés. Ezért érdemes lett volna a kutatónak megismerkednie a dokumentumkötetünk bevezető írásában teljes terjedelmében idézett   politikai bizottsági határozattal, amelyet 1942. október 14-én fogadtak el: „A hitlerista területrablók és bűntársaik felelősségéről Európa elfoglalt országaiban elkövetett gonosztetteikért” címen.[22] A dokumentum alapján teljesen világos, hogy – elvben – csak a náci és szövetséges hatóságokkal való aktív együttműködőket tekintik kollaboránsoknak, vagyis a fegyveres szolgálatot teljesítőket, a megszálló hatóságok hivatalnoki alkalmazottait, besúgókat, kémeket, akik a helyi lakosságból verbuválódtak, mégpedig azzal a céllal, hogy segítsék az ellenséget a polgári lakossággal, a hadifoglyokkal, a vöröskatonákkal való leszámolásban, hogy fenntartsák a náci uralmi rendet. Tertium non datur. Ungváry állításával ellentétben szó sincsen arról, hogy a szovjetek, netán Sztálin ideológiai kérdést csináltak volna a kollaboráció kérdéséből. Közismert, hogy Sztálin 1943-ban még az egyházzal is kibékült.

Nem véletlen, hogy a partizánmozgalom keletkezése elválaszthatatlan attól az általános harctól, amelyet a helyi lakosság megszállókat támogató tömegeivel szemben is folytattak. Ám Ungváry nem számol azzal, hogy ennek a harcnak volt egy fontos sajátossága: a polgárháborús szindróma. A szerző azonban e harc egy fontos elemét, éppen és nem véletlenül a partizánmozgalmat kiemeli az egészből, külön tárgyalja attól függetlenül. A megszállók borzalmas, az emberiség történetében mind mennyiségi, mind minőségi értelemben példátlan bűneit csökkenti, minimalizálja azáltal, hogy a honvédő antifasiszta partizánmozgalmat teszi meg bűnbaknak, részben a népirtó vérengzés okának, de legalábbis „az erőszakspirál” fokozásában játszott szerepét domborítja ki. Ráadásul a goebbelsi terminológiával operál, amikor a partizánok tevékenységét terrorizmusként azonosítja. [23] Noha a partizánmozgalom levéltári forrásainak ismeretéről nem tesz tanúságot a szerző (hacsak a német és magyar katonaság dokumentumait nem tekintjük annak, mint Ungváry teszi), mégis megfellebbezhetetlen véleménnyel állt elő. Értékelése szerint „a legtöbb partizáncsapat nem a megszálló katonaságot, hanem a megszállókkal együttműködni hajlandó lakosságot tekintette fő ellenfélnek”.[24] Értsd: a partizánok a civil lakosság körében gátolták a megszállókkal való együttműködést, szervezték a megszállás elleni harcot és lehetőségeik szerint leszámoltak az ellenséghez átállt egyénekkel. Ungváry hosszan elidőz a partizánok által elkövetett bűncselekményeknél. Úgy véli, hogy a partizánok kegyetlensége és a megszállók kegyetlensége nem különbözik egymástól,[25] mintha bűnös dolog lett volna már önmagában az is, hogy a lakosságot a náci megszállók megölésére ösztönözték. Úgy tesz, mintha két egyenlő fél harcolt volna. Farizeus álláspontját még Ilja Ehrenburg ismert „Öld a németet” vagy „A német” című írására is kiterjeszti. De nem említi meg, hogy Sztálin a nyilvánosság előtt éppenséggel elhatárolódott tőle azzal, hogy nem általában a németeket tekintette ellenségnek, hanem csak a német megszállókat. Akkoriban hangzott el aforizmává lett mondata, hogy „a Hitlerek jönnek-mennek, de a német nép marad”. Ungváry nem említi ezt a közismert tényt, mert nem illeszkedik a koncepciójába. Az „erőszakspirál” felpörgetésére vonatkozó egész elképzelése szakmailag hasonló módon megalapozatlan. A magyar katonák jelentéseire, naplóbejegyzéseire támaszkodva bemutat a partizánok által elkövetett néhány borzalmas gyilkosságot, és ezek alapján arra jut a szerző, hogy lám, a partizánok a megszállókat így provokálták, s ezáltal fokozták az erőszakot, hogy a lakosságot megfélemlítsék. A sematikus, prezentista gondolkodás szép példája ez, amely híján van minden történelmi empátiának. Hiszen csak a mi dokumentumkötetünkből tucatszámra hozhatott volna Ungváry példákat arra, hogy a magyar megszállók miféle rémtettekkel, szadista kínzásokkal igyekeztek a partizánmozgalmat vérbe fojtani. Csakhogy ebben az összefüggésben a tények ilyen egymás mellé állítása nem stimmel: mert nem az a kérdés, ki kezdte. Logikája szerint először a partizánok visszaütöttek… Ez lehet a mindennapi ember vulgáris szemlélete, de ez alapján történetileg semmi nem érthető és semmi nem is magyarázható meg. Mégis a valóság az, hogy mire a partizánok elkövethették „terrorista bűncselekményeiket”, addigra már honfitársaik, rokonaik százezreit, millióit pusztították el a nácik és csatlósaik. Másutt Ungváry maga írja le, hogy Kovpak, a híres ukrán partizánvezér partizánjaival szemben a megszállók kezdettől a „ felperzselt föld” taktikáját alkalmazták.[26] Ráadásul, hogy egy újabb, önmagában álló ellentmondására utaljak, a szerző nem von le következtetést abból, hogy a nácik és csatlósaik megszálló csapatai a népirtást büntetlenül követhették el a legborzalmasabb kínzásokkal együtt, míg a partizánok által elkövetett bűnesetek miatt lefolytatott számos dokumentált perről van tudomásunk. Ha ebből következtetést vonna le Ungváry, az megint nem illeszkedne abba a prekoncepcióba, hogy a „sztálinista” partizánok (akik Ungvárynál nem a hazájukat, a családjukat, a földjüket védték, hanem a sztálinista rendszert(!) és az erőszakot radikalizálták. (Vagy talán nem kellett volna ellenállni?!)

Ilyenformán az egész „spirálelméletnek” a világon semmi értelme sincsen, ha csak az nem, hogy a partizánok tevékenységét Ungváry ki akarja rekeszteni a honvédő harcokból, hogy lehúzza őket a holokausztot végrehajtó, civilek millióit likvidáló megszálló erők színvonalára.

Tehát a „partizánkérdést” nem lehet tárgyszerűen elemezni anélkül, hogy ne helyeznénk bele a polgárháborús-világháborús összefüggésrendszerbe, amikor a frontnak – tetszik-nem tetszik – csak két oldala van, és az eszközöket a háborús feltételek meghatározzák, hiszen tudjuk és emlékezünk arra, hogy a nácik keleten másfajta háborút vívtak, mint Nyugaton! Hasonlóképpen nem szabad leegyszerűsíteni a kollaboránsproblémát, hiszen sok ága-boga van, de Ungváry könyvében e vonatkozásban is csak különálló részeket láttat, csupán egymás mellett létező események vannak…

Azt helyesen mondja Ungváry, hogy a „kollaboránsoknak” is van olyan kategóriája, csoportja, amely maga is áldozat volt, például az a hadifogoly, akit lelövés terhe mellett besoroztak a Wehrmachtba Sztálingrádnál. (Persze a katonáknak – ellentétben azzal, hogy Ungváry 40 %-ról beszél – 15-20 %-a volt szovjet hadifogoly.)[27] De nem áldozat a policáj, a besúgó, a megszálló hatóság hivatalnoka, a büntetőosztagos stb. Egy differenciáltabb megközelítésben még a magyar megszálló katona is áldozat, hiszen nem önként csatlakozott a náci területrablókhoz, nem tudta, miféle népirtásnak lesz része – ő a Horthy-rendszer áldozata.

Ungváry maga is érzi, hogy álláspontja nagyon ellentmondásos, hiszen megjegyzi: „A keleti front annyiból különleges hadszíntérnek számított, hogy itt az egyes területeken a megszállók szabályszerű népfelkeléssel álltak szemben. Másrészt a megszállók ereje kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a lakosságot meg tudják védeni a partizánok bosszújától.” „Kik a népfelkelők” a „náci üllő és a szovjet kalapács között”?[28] Eddig úgy tudtuk, a partizánok. De Ungváry fejtegetéseinek logikájából az következik, hogy a nácikkal és a magyar megszállókkal hol együttműködő, hol engedetlenkedő, a holokausztban tevékenyen résztvevő ukrán, lett, litván terrorszervezetek, amelyek a nemzeti függetlenség zászlaját is kibontották, noha a náci hatóságok számára a nemzeti függetlenség követelése eo ipso elfogadhatatlan volt.

Ungváry azonban a maga „téziseit” nem közvetlenül Goebbelstől veszi. A partizánháború kérdésében a szovjet források durva negligálása mellett (nem mentség, hogy nem tud oroszul!) egy szélsőjobboldali, lengyel-német történész, Bogdan Musial az ő szellemi vezérlő csillaga. A „vodkafőző és erőszakoskodó, terrorista partizánok” ellenmítoszát, amely a szovjet történetírás steril „hősmítoszai” helyére került, szintén Musialtól vette át.[29] Az „új narratíva” érdekében erre volt szüksége. Pedig Ungváry tudja, hogy a szovjet történetírás elhallgatásai – a partizánok és a szovjet katonák által elkövetett bűncselekmények negligálása – mellett a szovjet irodalom és filmművészet sok mindent megmutatott abból, amit ő úgy nevez interjúinak sokaságában is, hogy a „partizánmozgalom nem volt hatékony”, csak az „erőszakspirált” srófolta fel.

Vaszil Bikov, a legnagyobb belorusz író évtizedekkel korábban, 1975-ben magyarul is megjelent Hajnalig élni című nagyszerű kisregényében éppen ezt a problémát ábrázolta. Ungváry nem érti, hogy ez a „nem hatékony” ellenállás volt az – mind a Vörös Hadsereg, mind a partizánmozgalom részéről -, amely a nagy vereségek és a valóban borzalmas emberáldozatok idején, 1941-42-ben megmutatta országnak-világnak, hogy a sokkal magasabb technikai civilizációval a Szovjetunióra rárontó nácik – győzelmes csatáik ellenére – először szembekerültek komoly, kitartó, az utolsó lőszerig harcoló ellenállással. Azt is figyelmen kívül hagyja, hogy a kezdetben valóban szinte az utolsó emberig hősi halált halt partizánok olyan „homokszemeket” jelentettek a németek és csatlósaik katonai gépezetében, amelyek jelentős erőket kötöttek le a hátországban és demoralizálták az ellenséges erők katonáit, amiről tulajdonképpen Ungváry is beszámol, de nem hisz a saját maga által feltárt tényanyagnak sem. Mindennél fontosabb számára az antifasiszta „narratíva” ideológiai felszámolásának igénye. Valóban nehéz pontos adatokban felmérni azokat a károkat, veszteségeket, amelyeket a partizánmozgalom az ellenségnek okozott. Azonban az az önkényesség, ahogyan Ungváry könyvében sok helyen eljár, nem állja ki a tudományos kritikát. Semmilyen forrásra nem utalva, hasraütésre közöl innen-onnan összeszedett adatokat.[30]

Ungváry azonban ezt a „felülvizsgálatot” koncepciózusan hajtja végre. Ennek keretében lényegében azonos fogalmakban tárgyalja a Wehrmacht és az SS, a megszálló csapatok és a szovjet ellenállás sajátosságait. Ide tartozik az is, ahogyan a „felperzselt föld” taktikáját megközelíti, mintha mindkét fél ugyanazt a módszert alkalmazta volna azonos premisszák alapján.[31] Pedig pontosan tudja, hogy Hitler a szovjet elleni háborút megelőzően dolgoztatta ki a megsemmisítő háború részeként a „felperzselt föld” taktikáját és alkalmazta azt az utolsó töltényig. Sztálin pedig a Wehrmacht hátországának megbénítása céljából térben és időben korlátozott módon más célok és feltételek között alkalmazta ezt. Ungváry a célok tekintetében a katonai szembenállás értékelésében sem tesz minőségi különbséget a felek között. Ennek érdekében akár hamisított történeti dokumentumok felhasználásától sem tartóztatja meg magát.[32] Sőt dokumentálatlan és tulajdonképpen teljesen értelmetlen mondatok közlése sem idegen tőle, mint például: „Sztálin ugyanis a német féltől függetlenül szintén mindent megtett a háború totálissá fokozása érdekében.”[33] Ezek szerint Sztálin egy külön háborút vívott volna a Szovjetunió ellen? Vagy a németek ott sem voltak? Miféle ideologikus megközelítés? Ungváry az erőszak önkényes tereit hozza létre a történetileg konkrét időből és térből kilépve. Íly módon a történész szakma minden lehetséges szabályát felrúgta.

Ungváry könyve a feltételezések könyve. Vesz egy-két forrást innen-onnan, néha kap valamilyen forrást egy orosz történésztől, máskor egy német történésztől vesz át valamit (Dr. Stopper), látszólag ugyanarra problémára utalóan, de közelebbről nézve teljesen délibábos forráshasználatról van szó. Mindez a valóságban egyetlen célt szolgál, nevezetesen azt, hogy   a náci – szovjet azonosság (idea fix) ideológiai posztulátumát dúcolja alá. Ebből a szempontból tanulságos, hogy egyik alapvető mondanivalója: a szovjet partizánok nem voltak elég szervezettek, alig okoztak kárt a Wehrmachtnak éppen a brjanszki erdőben, s tévedett a teljes szovjet hadvezetés, amikor a kurszki csata időszakában rendkívül jelentősnek tartotta a partizántevékenységet. De mire is megy ki ez a képtelen állítás? ”Mindezek után felmerül a kérdés – írja szerzőnk -, hogy mi volt az oka annak, hogy a partizánok ennyire kevéssé foglalkoztak a Wehrmacht elleni akciókkal. (Mi lett volna, ha többet foglalkoznak??? Rossz belegondolni…KT) Erre a jelenségre téves volna csupán egyetlen magyarázatot találni…Legfontosabb tényezőnek azonban feltehetően (kiemelés – KT) az tekinthető, hogy Sztálin a partizánoknak elsősorban azt a feladatot szánta, hogy a lakosság felé prezentálják a szovjethatalmat. Ez sokkal fontosabb volt, mint a német katonai apparátus elleni fellépés. Ebből adódik az a kínos következtetés, hogy a partizánok akciói elsősorban a lakosság terrorizálásában és sokkal kevésbé a németek elleni fegyveres harcban ragadhatók meg.”[34] Ungváry elemzése itt végleg kicsapja a biztosítékot.   Ugyanis először csak feltételez valamit, mert nincs rá dokumentum, nem járt Sztálin archívumában (de legalább átnézte volna a brjanszki partizánokra vonatkozó levéltári forrásokat!), majd rögtön a következő mondatban már a könyv alapkoncepciójaként jelenik meg, amit majdnem szó szerint megismétel a mű végén is! Miféle történetírás ez?

Ám ha valódi orosz forrásokba tekintünk be, akkor egy másik képet látunk! Kiderül, hogy a gyenge, szánalmas partizánmozgalom, milyen mértékben foglalkoztatta a Wehrmacht és az SS egységeit, mondjuk, a már fentebb emlegetett Belorussziában – még pedig a német tömeggyilkosok elbeszélésében. 1943-ban a partizánok a köztársaság területének 60 %-át tartották ellenőrzésük alatt, ami azt a feladatot vetette fel a partizánok és a földalatti pártszervezetek számára, hogy miképpen mentsék ki a lakosságot a bosszúszomjas németek tömegmészárlásai alól, illetve hogyan mentsék meg a helyi lakosságot attól, hogy németországi rabszolgamunkára hajszolják őket. A német és más nemzetiségű büntetőosztagos hadifoglyok vallomásaikban mindig azzal védik magukat, hogy erős partizánmozgalom volt és számíthatott a lakosság támogatására, hiszen elrettentés végett gyilkoltak halomra a népet, főként öregeket, nőket, gyermekeket. Az utolsó emberig.[35] Kellett ide Sztálin „világnézeti háborúja”, amely Reichenaura lett volna válasz ? A partizánok terrorizálták saját falvaikat, rokonaikat Sztálin nyomására ? Sztálin mindenható keze elér mindenűvé. Ungváry Krisztián a sztálini korszak történetírásának fordított mását rakja elénk.

Megszállás és történelmi összevetés

Az „új narratíva” megfogalmazása céljából készültek a fentebbi megalapozatlan mondatok,[36] s arra hivatottak, hogy a Wehrmacht, a magyar megszálló csapatok és a Vörös Hadsereg, illetve a partizánmozgalom között a szerző felszámolja a politikai és morális különbségeket, ezzel a holokausztban, a Szovjetunió népei ellen folytatott népirtásban résztvevő Wehrmachtot ugyanolyan megítélésű harcoló félként ábrázolja, mint a hazájukat védő, az Auschwitzot felszabadító, Európát a fasizmustól megmentő legfőbb katonai erőket. A szerző értékelése során a sztálinizmus egy teljes mértékben strukturálatlan fogalmával operál, olyan kiterjesztésével, olyan végletes leegyszerűsítésével spekulál, amely történész számára megengedhetetlen. Miközben képes a Wehrmachton belül a népirtással – úgymond – szembenálló csoportokat „rekonstruálni”, nem tudja megkülönböztetni a hazájukat védő embermilliók hazafias küzdelmét a sztálini politikai elnyomástól, nem érti vagy nem is akarja értelmezni ezt az alapvető kérdést. Nem érti, hogy paradigmájában – nem szólva itt az antifasiszta mozgalom sok millió mártírjáról – megsérti annak a közel félmillió zsidónak[37] az emlékét is, akik a Vörös Hadseregben harcoltak és akik közül közel százezer életét áldozta a náci gyilkoló gépezet szétzúzása során.

Hogy a dokumentumkötetünk megjelenése nyomán kibontakozó vitának mi a valóságos tétje, most Ungváry – kötetünkkel lényegében azonos című – könyve világossá tette mindenki számára. Tétje a rendszerváltást követő új társadalmi rend és politika rezsimjének legitimációs ideológiája: a Horthy-rendszer megítélésének „végső” mérlege. Jelen recenzió is jórészt azért íródott meg, hogy a fiatalabb nemzedékek számára is világos legyen: létezik a politikai hatalom kiszolgálásától független történetírás, történeti értékelés, amely kisebbségben ugyan, de világosan artikulálni tudja saját alternatív pozícióját.

A két álláspont, a két történelemszemlélet és világlátás, amelyek ebben a vitában oly példaszerűen tükröződnek, a magyar és a szovjet megszállás összevetése során is megnyilatkoznak.

Ungváry e tekintetben is teljesen önkényesen válogat a tények között. Egyetlen kérdést emel ki, úgy fogalmaz, hogy „nem a magyar megszállás egészét kellene összehasonlítani a szovjet megszállással, hanem csupán azt a részét, ami érdemi partizánháború nélkül zajlott”.[38] Bár elismeri, hogy „egy ilyen összehasonlítás is kínos eredménnyel járna, hiszen kiderülne belőle, hogy strukturális értelemben (!? – KT) a magyar honvédség bizonyos mértékig (!?? – KT) részt vállalt egy népcsoport megsemmisítésének megszervezésében (!? – KT)…” Ahány szó, annyi eufémisztikus megfogalmazás, elkenés, visszalépés korábbi tényszerű leírásaihoz képest is. Sőt Nyugat-Ukrajnában, írja, „a magyar megszállók a lakossággal viszonylagos harmóniában éltek”. (Hogy közben zajlik a holokauszt, itt nem számít, csak a „harmónia”! Vagy nem érti, amit ír vagy felfoghatatlan cinizmusról van szó. Nem húzza alá, hogy e harmóniának az volt „ára”, hogy ott a lakosság egy kisebb része (éppen a holokausztban és a lengyelek kiirtásában való bűnrészessége miatt is) az ellenség oldalára állt. Azt mondja az összehasonlítás további korlátozása érdekében, hogy a debreceni ideiglenes Nemzeti Kormány létezése ellenére „a békés egymás mellett élés lehetőségét a magyarok és a szovjet katonák közötti gyakran áthidalhatatlan kulturális szakadék…” gátolta. Mi ez az értelmetlen „kultúrrasszizmus”, „kultúrfölény”? Mi volt itt „áthidalhatatlan”? Mire való a népirtásban résztvevő megszálló csapatok „européerségének”, a rasszista „felülállásnak” a kidomborítása? Majd az összehasonlítás további „elmélyítése” érdekében megjegyzi, hogy a szovjetek két (!) magyar falu teljes lakosságát meggyilkolták vélelmezett partizántevékenység miatt…”.[39] De Ungváry még csak nem is dokumentálja a két falu sorsát, ami arra utal, hogy nem is léteznek erre vonatkozó hiteles adatok, ami természetesen nem jelenti azt, hogy szovjet katonák nem követtek el nagy számban erőszakos bűncselekményeket.[40] Viszont hallgat arról, amit a mi kötetünk dokumentál: 1944-45-ben magyar területen több helyen is meggyilkoltak sebesült vagy elfogott szovjet katonákat. Pedig ez is hozzátartozik a történelmi valósághoz.

Ezt követőleg fogalmazza meg Ungváry tézisét a Szovjetunió „félázsiai” jellegéről – összefüggésben a szovjet megszállással és a sztálinista diktatúrával. Ám ez a tudományosan megalapozatlan tézis nem közelebb visz, hanem eltávolít a valóságos történelmi szembenézéstől.

Az elemzés kiinduló- és végpontja nem lehet más, mint annak világos leszögezése, hogy a nácizmus, a náci állam, a Wehrmacht, az SS és bűntársaik, illetve azok cselekedetei testesítik meg az abszolút gonoszt a történelemben.[41] Ungváry Krisztián még nem tart itt, de nem árt, ha olvasói felismerik e könyv buktatóit és nem hódolnak be egy hamis történeti koncepciónak, amely kiszolgálja a mai hivatalos „közízlést”. Az összehasonlítás e téren valóban vízválasztó, de nem a német-magyar „kultúrfölény” dölyfös és civilizációs rasszista megközelítésével, hanem azzal az abszolút evidens felismeréssel, amelyet Ungváry egyik követőjének is figyelmébe kellett ajánlanom e folyóirat hasábjain.

A magyar megszálló csapatokkal ellentétben, a szovjet katonák nem gyilkolták meg civilek és hadifoglyok százezreit Magyarországon. nem gyújtottak fel sok száz falut a teljes lakossággal, nem égettek el embereket tíz- és százezer számra csűrökben és templomokban, nem gyilkoltak millió számra gyermekeket, nem vettek részt a zsidók tömeges lemészárlásában. A Szovjet Hadsereg nem hajtott végre terrorbombázásokat a civil lakosság ellen. Továbbá a náci és szövetséges megszálló csapatokkal ellentétben a Vörös Hadsereg, a Szovjetunió nem semmisítette meg a magyar államiságot.[42]

Természetesen egy hadtörténeti szakmunka még számos más hibát tárhatna fel Ungváry Krisztián „elbeszélő” könyvében.[43] De jelen írás célja más volt: megmutatni a kötet (pre)koncepcionálisan teljesen elhibázott jellegét, valamint jelezni, a mai neohorthysta szellemiségű „felülvizsgálat” újraéledését a magyar történetírás egyik ismert, a mainstreamhez tartozó képviselőjének munkájában.

[1] Ungváry Krisztán: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944. Esemény – elbeszélés – utóélet. Osiris Kiadó, Bp., 2o15.

[2] Vö.: Fóris Ákos: A nemzetiszocialista múlt historizálásának kérdése a német történészvitában.  in: Fekete Bálint, Nyúl Viktor (szerk.): Paletta – I. Új- és Jelenkortörténeti Diákkonferencia. Tanulmánykötet. ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék, Budapest, 2014. 105–131.o.;: Bartha Eszter: Történetírás és ideológia: vita a totalitarizmusról. Múltunk, 2013, 3. sz. 6-38.

[3] Ungváry…id.m. 44o.o.

[4] Krausz T. – Varga Éva Mária szerk.: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. Bp., L’Harmattan, 2013. Ungváry csupán két forráscsoportot ismert fel a több mint 6oo oldalas könyvben, noha valójában hat különböző forráscsoport szerepel ott, ha a fotódokumentumokat is beleszámítjuk: peranyagok, RÁB jelentések, Ráb jegyzőkönyvek, tanúvallomások, hadifogoly nyilvántartási lapok, fotódokumentumok.

[5] Megemlíteném példaképpen Sipos Péter, Szilágyi Ákos vagy Vaszilij Hrisztoforov kollégák nevét.

[6] A magyar megszállás – vajúdó nemzeti önismeret. Válasz a kritikákra. Bp., Russica Pannonicana, 2013, (Szerk.: Gémesi Ferenc) Különösképpen Papp Gyula, Szilágyi Ákos és Sipos Péter írásaira hívom fel a figyelmet, amelyek rendkívül értékesek a vitában. Jelen recenzióban elsősorban a következő cikkeinkre támaszkodtam: Krausz T-Varga Éva Mária: Egy könyvrecenzió – tizenkét csúsztatás. Történelmi Szemle, 2013. 2. sz. 325-340.o.; Uők.: A kitaláció mint kritikai eszköz. Hadtörténelmi Közlemények, 2013. 4. sz. 1067-1075.o. és Krausz T.: Hogyan írná át Ungváry Krisztián a nagy honvédő háború történetét? Századok, 2o14. 1. sz. 201-228.o.

[7] Egy középiskolai tanár – példaként említem – a Hvg c. liberális lapban már evidenciaként szajkózza a végletekig leegyszerűsítő „téziseket”: hvg.hu/velemeny/nyuzsog/2o151221_Jozan_orulet

[8] Yehuda Bauer: Memo to the ITF on Comparison between Nazi Germany and the Soviet regime. 5.o.http://www.erinnern.at/bundeslaender/oesterreich/gedenktage/23.-august/23-august-ein-gedenktag-als-ausdruck-eines-gemeinsamen-europaischen-geschichtsbewusstseins-oder-von-geschichtsklitterung/yehuda-bauer.pdf

[9] Miért csak Leningrád? – Jó, itt volt a legtotálisabb, de a német tervek alapvetően számoltak az élelmiszer elvonásával a keleti területekről. Adalék: Götz Aly számítása szerint 21,2 millió embertől vonták meg teljes mértékben táplálkozás lehetőségét! (Hitler népállama Bp., Atlantisz, 2014. 232.o.– Ez a szám sokszorosa a leningrádi népirtásnak..

[10] Ungváry…435-438.o.

[11] Ld. erről Krausz T.: Hogyan írná át…Századok id. c. 206-207.o.

[12] Vö.: Krausz T.: Hogyan írná át Ungváry…id. c. Századok, 2014. 1. sz. 206. skk A hivatkozásokat ld. az eredeti cikkben, ismétlésüktől terjedelmi korlátok miatt eltekintek

[13] Vö.: Tragegyija belorusszkih dereveny. Dokumenti i matyeriali. (Szosztaviteli: N. Kirillova/V. Szelemenyev). Minszk-Moszkva, 2011. 8-9.o.

[14] Ungváry…117.o.

[15] A dokumentumkötetünk bevezetőjében részletesen vizsgáltam és idéztem a „füzetet”, amely hosszan foglalkozik a zsidók és a partizánok elleni harc fokozásával. A dokumentum és a hozzá tartozó 16-os számú melléklet megállapítja, hogy „A zsidók maradéktalan kiirtása elsőrendű érdek.” A vezérkari instrukció 31. oldalán kertelés nélkül kimondja – nyilván nem a „rossz módszerek” visszafogása érdekében – hogy „Minden zsidó – nemre és korra tekintet nélkül – a partizánokkal tart!” És akkor már a zsidók alapvető tömegeinek kiirtásán túlvannak…

[16] Ungváry Krisztián, aki preferálja a „szociálpszichológiai” módszert, elidőzhetett volna a vereségtudat és a bosszú fogalmainál és valóságánál.

[17] Ungvárynak a szovjet forrásokhoz való viszonyára egy jellemző példa. Jelinó falu elpusztítása kapcsán magyar dokumentumokból kiindulva megjegyzi, hogy miközben a magyarok a falut felgyújtották, és elfogtak 230 „partizánt” „közülük 3o-at rögtön agyonlőttek”, de Ungváry mindjárt találgatásba is kezd, hogy ez milyen kényszerítő feltétel miatt történhetett. Én már eleve gyanakodnék a forrás pontosságát illető, amely 230 embert „partizánnak” nevez. Ungváry éppen ellenkezőleg. A mi kötetünkben publikált egyik RÁB –jelentést idézi, amely szerint itt Jelinóban 296 embert öltek meg. Ő szerinte nyilván ez a téves adat, mert három évvel az események után készült a jelentés. Ungváry több dolgot sem nem érzékelt, nem tudott. Először nem érzékelte, hogy a „rögtön lőttek le 3o embert” kitétel, mit is jelent. A forrás arról nem szól, a többiekkel mi lett később, mert nem tudja vagy nem akarja elárulni. De ez a kisebbik baj Ungváry forráskritikájában. Nagyobb baj, hogy nem tudja, a jelentések a jegyzőkönyvek alapján készültek, amelyek viszont az események friss nyomán keletkeztek! Azt sem tisztázza a történész, hogy vajon mi értelme lett volna annak, hogy a halottak számát eltúlozzák!!! A helyi lakosság életben maradt tagjai nem tudták egy kis faluban családtagjaikat összeszámolni? A magyar katonáknál biztosan jobban tudták. Ráadásul nem a megszállók temették el a halottakat vagy hantolták ki őket, hanem az áldozatok hozzátartozói, képviselői. Mi több, a probléma Sztálin számára éppen az volt, hogy a RÁB-adatokból túlságosan is magas halálozási szám jött ki. Mivel ő csak 8-1o milliós emberveszteségről akart tudni, ezért a RÁB-dokumentumokat már 1946-ban titkosították és 75 évig elő sem kerültek. Ungváry tehát tisztán szakmai szempontból nem tudja megalapozni, miért a gyilkosok adatai iránt van nagyobb bizalommal, mint az áldozatokéi iránt. Vö.: Ungváry id. m …279-28o.o.

[18] Ungváry…383.o.

[19] Krausz-Varga: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947). Bp., L’Harmattan, 2013. 16o-161.o. , 176-177.o., 196-197.o., 434.o., 458.o.

[20] Krausz-Varga (Szerk.): A magyar megszálló csapatok….478-48o.o.

[21] Korábban már erre is felhívták Ungváry figyelmét, de láthatólag semmiféle kritikával nem néz szembe. Vö.: Szvák Gyula: A retrospektív partizánvadászatról. In: A magyar megszállás…id. m. 23-25.o.

[22] Krausz Tamás és Varga Éva Mária…id. m. 28.o.

[23] Vö.: Ungváry…87-88. skk Megjegyzendő, hogy adataiban, leírásaiban nem ritkán vesz át kétes értékű dokumentumokat forráskritika nélkül. Legszembetűnőbb eset Sztálin 0428-as parancsa a partinzánellenállás fokozásáról,   amelyet abban a hamis formában idéz, amelyet már korábban megbíráltam, jelezve, hogy német és orosz történészek is feltárták az eredeti dokumentumot, amelyen Sztálin saját kezűleg írta be a civil lakosság evakuálásának szükségességét. Ungváry az ellenállás fokozását „embertelennek” nevezi, egyébként több helyen is gyakorlatilag az ellenállás feleslegességét, hiábavalóságát domborítja ki, miközben így értelmezhetetlen marad az a tény, hogy a partizánmozgalom óriási anyagi és emberi erőket kötött le, amelyeket a nácik és csatlósaik nem tudtak a frontra vezényelni, nem is szólva az ellenségnek az okozott veszteségekről legyenek azok bármekkorák. Uo. 97.o. Vö.: Krausz T.: Hogyan írná át…id. c.

[24] Ungváry…1oo.o., 1o6-1o8.o. Ungváry többet foglalkozik a partizánok által elkövetett atrocitásokkal, „főállású vodkafőzéssel” és bűncselekményekkel, önkényeskedő osztagaikkal, mint a szovjet partizánmozgalom összes többi, sok ezer más osztagával. A szerző a partizánmozgalom kriminalizálását szintén B. Musial, szélsőjobboldali lengyel-német történész alapján „rekonstruálja”. Miközben Ungváry arról elmélkedik, hogy nem engedik be a magyar kutatókat a levéltárakba, jelen sorok szerzőjét számos levéltárban éppen a magyar kutatók látogatásának elősegítésére kérték, pl. éppen Voronyezsben. Beengedték volna őt a brjanszki levéltárba is…

[25] Sőt, a szerző külön kitér arra, hogy a nemzetközi hadijog nem tiltotta a partizánok kivégzését, nem hordtak jól látható megkülönböztető jelzést. Uo.52-53.o. De arra egy sort sem veszteget, hogy miféle bűn volt maga a Szovjetunió megtámadása.

[26] Ungváry…id.m. 3o1-3o2.o.

[27] Ungváry erre hiteles forrást nem tud idézni. 2010-ben egy volgográdi vizit során M.M. Zagorulko neves szovjet-orosz történész és levéltáros, aki a háborúban vöröskatonaként vett részt a harcokban, úgy nyilatkozott jelen sorok szerzőjének füle hallatára (is), hogy Sztálingrádnál kb. minden hatodik katona lehetett szovjet hadifogoly. Hivatalosan publikált adatok e tárgyban nem léteznek.

[28] Ungváry… 63.o.

[29] Ungváry Musial németországi kritikáját is magától értetődően figyelmen kívül hagyta, amely pedig Musialnak mind szakmai egyoldalúságait, mind ideológiai premisszáinak szélsőjobboldali gyökereit megmutatta. Egy Musial-kritika a sok közül: http://www.hsozkult.de/publicationreview/id/rezbuecher-11444

[30] Itt jegyzem meg, hogy a szovjet területen a holokauszt áldozatainak számára vonatkozóan a szerző ugrál az adatok között, végül megállapodik egy helyütt a 2,3 milliós adatnál, viszont ez nem felel meg a valóságos, kb. 2, 7 milliós számnak, amelyet számos írásomban bemutattam.

[31] Vö.: Ungváry…63.o.

[32] Vö. részletesebben Krausz T.: Hogyan írná át…id.c.

[33] Ungváry…51-52.o.

[34] Ungváry…349-351.o.

[35] Vö. Tragegyija belorusszkih gyereveny…id. m. 311-319.o.

[36] Sajnos ilyen mondatok szép számmal idézhetők, például, amely egy náci tábornokot, Reichenaut és Sztálint egyformán vádolja a „vilgnézeti háború fokozásáért” (sic) . Vö.: Ungváry…34-35.o.

[37] Itt jegyzem meg, hogy Ungváry helytelenül beszél „zsidó származású” emberekről a Szovjetunióban, mert ott – eltérően például Magyarországtól, a zsidók önálló nemzetiséget képeztek.

[38] Ungváry…439.o.

[39] Vö.: Ungváry…437-44o.o.

[40] Akárcsak Ungváryt, a mi dokumentumkötetünk „ihlette meg” az Országos Levéltár illetékeseit, akik előálltak a szovjet megszállás dokumentumaival egy szakmailag súlyosan sérült műben: (Szerk.: L. Balogh Béni), „Törvényes” megszállás. A szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947 között. Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2015. 567 oldal

[41] Ungváry a rá jellemző eufémisztikus megfogalmazásokkal, de azért kimondja meggyőződését, amely – számos durva szakmai és elméleti tévedést tartalmazva – közvetlenül utat nyit a holokauszt-relativizáláshoz: „…a náci Németország bizonyos származás alapján kijelölt társadalmi csoportok megsemmisítésére törekedett. Hasonló felvethető a Szovjetunióval szemben is, amely a megsemmisítendő csoportját osztályhelyzet alapján definiálta, ez a megsemmisítési szándék azonban 1941 után már nem volt annyira direkt és nem is volt annyira konzekvens, mint a nácik antiszemitizmusa.” Ungváry…438.o.

[42] Vö.: Krausz T.: Egy levéltári kurzuskötet a Győzelem 70. évében – L. Balogh Béni (szerk.): “Törvényes” megszállás. A szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között, Eszmélet 106. 86-99

[43] Példának okáért: nem használja, nem idézi Bálint József témába vágó köteteit, vagy hogy az orosz nevek átírása magyarra a teljes önkényesség jegyében történt.