“Szigeti Péter vonzásában” – Szigeti Péter: A valóság vonzásában c. könyvéről

A kortárs hazai társadalomtudomány egyik jeles képviselőjeként tartja számon szerzőnket a szakmai közvélemény. A jogelmélet és a politikaelmélet területén végzett munkássága egyaránt indokolja közelmúltban megjelent tanulmánykötetének behatóbb elemzését, mert termékeny viták alapjául szolgálhat. A valóság vonzásában1 című kötetben a szerző az elmúlt fél évtized szellemi termését foglalja össze2, első megjelenések és részben már korábban kiadott tanulmányok füzéreként közreadva. Az ember szellemi tevékenységének minden téren alapja a valóság visszatükrözése. A tudomány az ember számára belső és külső eszközöket teremt, hogy a világot úgy, ahogy van, az embertől függetlenül meg tudja ismerni. A könyv előszavából kiolvasható Szigeti “ars poeticája”: a társadalomtudományok feladata a valóság feltárása, a valóságé, amely nem más, mint a lényeg és a jelenség egysége. A társadalmi jelenségek bizonyos szintig változhatnak és változtathatók is, ám ennek a mozgásnak a mérték szab határt, azaz ha a dolog már nem önmagaként funkcionál. Bizonyos jelenségek önmagukon túlmutató struktúra-összefüggéseket hordoznak, amelyek pusztán empirikus megközelítéssel nem vehetők észre. A lényeg és a látszat kettőssége szintén megalapozza a társadalomtudósok problémafelvetéseit. A kutató elemzéseiben korunk kihívásaira kíván reflektálni; többek között a jogállamiság, az alkotmányosság és az alapjogi kontroll, a kapitalizmus átalakulása és a globalizáció folyamata által felvetett dilemmákra keres adekvát megoldásokat a megfellebbezhetetlenség igénye nélkül.

A mű szerkezetileg három, arányaiban eltérő fejezetre tagolódik. Az első és egyben a legterjedelmesebb egység Szigeti Péter jogelméleti tanulmányait tartalmazza, ezt követik politikaelméleti tárgyú írásai, majd befejezésképpen egy művészetkritikai fejezet kapott helyet a kötetben. A láncszerűen egymásra fűzött gondolatok lehetővé teszik az oda- és visszautalásokat (az utolsó fejezet kivételével), összefüggő gondolati egységet képeznek.

 

Jogelmélet

 

Jogelméleti vizsgálódásait Szigeti saját jogfelfogásának ismertetésével kezdi. A jogban nem csak normát lát, hanem egy sokoldalú ismerettárgynak tekinti azt: a jog norma, döntés, jogviszony és impériummal rendelkező szervezet egyben. Az azonos ismerettárgy különböző oldalait eltérő módszerekkel vizsgálja, majd egyben és egységben látja azokat, teóriát alkot. A jog számára “totalitas heterogenea”, nem úgy, mint az azonos cseppekből összeálló víz (“totalitas homogenea”). Ebben rejlik a szerző úgynevezett szintetikus jogfelfogásának lényege3, anélkül, hogy tagadnia kellene a módszertanilag ellentétes törekvésekben – mondjuk Hart analitikus, mérsékelt pozitivizmusában – rejlő bizonyos megismerési lehetőségeket.

Max Weber jogfejlődési sémájának (sámán-bíró-kódex), majd elméletének ismertetését követően, Szigeti tesz néhány kritikai észrevételt, majd a ma álláspontjáról tekint vissza a weberi gondolatmenetre. Teljes mértékben egyetért Weber azon kijelentésével, miszerint fejlett jog soha és sehol nem alakulhatott ki képzett jogászok nélkül. Vitatja azonban, hogy a gazdasági és társadalmi feltételeknek csupán közvetett hatásuk volna a jog fejlődésére, szemben a jogászság belső kvalitásaival. Példaként említi, hogy az Európai Unió joganyagát elsősorban a gazdasági integráció és a közös piac igénye hozta létre. A gazdaság szükségletei bizonyultak döntőnek, de a nemzeti jogrendszerek eltérhettek egymástól. Szigeti aláhúzza, hogy az egyedi konkrétumok síkján valóban a jogászság belső kvalitásai a meghatározóak, a lényegi általánosság szintjén ellenben a gazdaságnak van determináló hatása a jog fejlődésére. Webernél a jog fejlődése az irracionális jogtól a formálisan racionális jogig terjed. A szerző rámutat arra, hogy a jogfejlődés formális racionalizációja során materiális ellentendenciák is felütötték fejüket, amiket a büntetési nemek és célok vonatkozásában tart jelentősnek (relatív büntetési teóriák, reszocializáció). Hangsúlyozza, hogy a jog materiális racionalizációjának tendenciája megmarad a formálisan racionális eljárások keretei között. Ezzel egyidejűleg új formalizmusok, intézményesedések kialakulásának lehetünk tanúi a környezetvédelmi, információs és versenyjog területein. A jog formális racionalizációjának eredménye a jogorvoslati rendszer tökéletesedése. Weber már nem láthatta, ám Szigeti hozzáfűzi: az alkotmánybíráskodás gyakorlata a formális és materiális racionalizáció jegyeit egyaránt magán viseli.

A jogállamiság kérdéskörével foglalkozó irodalom több könyvtárat is megtöltene. Felmerül a kérdés: vajon mit lehet még mindehhez hozzátenni? A fogalom jelentéstartományát egyesek kitágítják, mások pedig a módszertani individualizmus jegyében leszűkítik. A szerző kutatása két irányba tekintett: egyfelől a nemzeti jogfejlődésbe ágyazva vizsgálta a jogállamiságot, másfelől módszertanilag az állam jogi aspektusait helyezte előtérbe a nem jogiakkal szemben. Ám a jogon túli tényezők közvetett hatásait sem hagyta figyelmen kívül, nem tételezi a zárt jogrendszerek felfogását (szemben a jogpozitivizmus és az autopoietikus elméletek bizonyos formáival). A nemzeti fejlődési utak (francia, angol, német) összehasonlításának alapjául egyfelől a formális jogszerűség, az állami tevékenység joghoz kötöttsége, másfelől az alkotmányos kormányzásra szorítás és az emberi szabadságjogok katalógusa kínálkozott mint a jogállamiság-joguralom közös magja. A francia konstitucionalizmus bemutatása során a szerző kiemeli, hogy a közigazgatási jog kialakulása és az igazgatás jogiasodása megteremtette a polgári nemzetállam strukturálódásának lehetőségét, a jóléti állam XX. századi elterjedésének előfeltételét. Az angol “rule of law” kialakulásának felvázolása megvilágítja többek között, hogy az intézmények folytonossága, a formális állandóság mögött lényeges jelentésváltozás áll fenn (lásd I. Károly pere), valamint hogy az állami cselekvés korlátja a joguralom. A jogállamiság érvényességi köre azonban csak a stacioner társadalmi-politikai állapotokban vizsgálandó, s a jogállam csak az állam jogi minőségére vonatkozó tartományban foglalhat helyet, és külön kérdés, hogy a jogon túli tényezők elősegítik vagy gátolják a jogállami minőségű jog létrejöttét. Szigeti rámutat arra is, hogy jogállamiság nem létezhet forradalmi helyzetben és ún. kivételes állapotban, mert ezekben az esetekben a társadalmi és politikai tényezők uralma érvényesül. A téma megközelítésének újszerűsége abban rejlik, hogy a szerző megkísérli a jog jogfilozófiai-jogelméleti sajátosságait és az alkotmánytani-politikaelméleti gondolkodásban meghonosodott jogállamiság fogalmat egymással kapcsolatba hozni. A jogállami minőségű jog elemzése során a szerző kétféle jogfogalommal operál. Az egyik a normatív formájú államakarat (voluntas), a másik pedig valami többlet elemet tartalmaz, valaminek való megfelelést (ratio vagy logos). A jogállami minőségű jog sajátosságának tekinti Szigeti, hogy fennáll a ráépülési viszony az első és a második jogfogalom között, ami elsősorban jogelméleti szintű összefüggés. Ennek feltárásához, a finomszerkezet bemutatásához nyújt segítséget a jogi objektiváció kategóriaelemzése.

A jogi objektiváció kategóriaelemzésének célja az, hogy a jog empirikus vonatkozásait a generikus általános tulajdonságok jellemzésével egészítse ki, amelyek minden jogban alapvetőek és elviek. A szerző azt kívánja bemutatni, hogy hogyan kapcsolódnak össze a létre jellemző fundamentális, a társadalmi létezésre jellemző különös kategóriák és a jog saját kategoriális meghatározottságai (érvényesség, finális determináció, másodlagos teleológia) abban az objektivációban, amely az emberek közötti konfliktusok feloldására hivatott. “A jog létalapja a polgári társadalom szükségleteinek termelése és elosztása közben szakadatlanul keletkező konfliktusokban van.” A jog ontológiai alapja tehát a társadalmi konfliktusokban, funkciója a konfliktusok feloldásában, megelőzésében-csökkentésében, azaz a szabályozásban rejlik. A szabályozás határait a társadalom összmozgása jelöli ki, a társadalmi tartalmaknak jogi tartalommá történő átformálása az objektivációra jellemző tulajdonságok és szabályozási módok szerint alakul. A modern jogi objektiváció belső szükségletévé vált a szabályozás szabályozása, amivel nagy mértékben függetlenedik léte külső alapjaitól. Ez az önszabályozási képesség azonban nem szüntetheti meg a szabályozás alapját és tárgyát, határa eddig a pontig terjedhet.

A szerző számára az alkotmányosság fogalma többet és mást jelent, mint az alapjául szolgáló alkotmány. Az alkotmányban taláható jogi normákon túl nagy szerepet játszanak a benne rejlő jogelvek, és az ezek mögött fellelhető általános elvek is. Ezek együtt teszik ki az alkotmányosság fogalmát. Az alkotmánybíróságot csak akkor és annyiban tekinti az alkotmányoság letéteményesének, amennyiben döntései konzisztensek, és elősegítik a jogrendszer hatékony és alkotmányos működését. Szigeti részletes elemzést szentel a magyar alkotmánybíráskodás akkor közel tízéves gyakorlatának. Legsikeresebb területnek az állampolgárokat megillető személyes szabadságjogok és az úgynevezett “anyajogok” (élethez és emberi méltósághoz való jog, szabad véleménynyilvánításhoz való jog) kibontását tekinti, problematikusnak ítéli azonban a testület szociális jogokkal, valamint a közvetlen demokráciával kapcsolatosan született döntéseit. A szociális jogok vonatkozásában Szigeti indokoltnak gondolja a terület újraszabályozását és kidolgoz egy reform javaslatot, amely egyben utat nyithatna egy egységes alkotmánybírósági gyakorlat kialakulása előtt. A szociális jogállam versus jelzőtlen, értsd: liberális jogállam vitát szaktudományos (jogelméleti, alkotmányjogi) alapon nem tartja eldönthetőnek, a döntés ugyanis gyakorlati értékválasztássá, politikai kérdéssé vált. Rezsimfüggő döntéssé. A szerzett jogok védelmének kapcsán a szerző a jogerős bírói ítélettel megállapított jogok státusát tartja a legvédettebbnek a később bekövetkező jogszabályváltozásokkal szemben. A pusztán jogszabályokon – és nem bírói ítéleteken – alapuló absztrakt jogosultságok ugyanis elvonhatók. Ugyanakkor a probléma speciális kezelést igényel akkor, ha a jogosultság ellenszolgáltatáson alapul vagy a jogosultak – várományként – valamilyen egzisztenciális döntést alapítottak rá. Szigeti ebben látja a szerzett jogok problematikájának lényegét. Egészében pozitívnak – ha nem is ellentmondásmentesnek – tartja a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatát jogrendszerünk racionalizálásában és politikai intézményeink moderálásában.

 

Politikaelmélet

 

Szigeti politikaelméleti vizsgálódásainak módszertana a világrendszer-elméleten alapszik. Ez az 1960-as évektől elterjedt áramlat a centrum-félperiféria-periféria kategóriákat teszi kutatásának alapjává, regionális és világrendszer szintű összefüggésekben gondolkodik. Alaptétele, hogy a centrum és a periféria országai között fennálló hierarchikus viszonyok folyamatosan újratermelődnek. A hosszú táv perspektívájában jól láthatóak azok a függési formák, amelyeket a rövid távú konjunktúra-ingadozások inkább csak elrejtenek. A tanulmányok a jelenben érzékelhető problémákra reflektálnak. A politikaelméleti részben található elemzések többek között a kapitalizmus átalakulásának, az állami funkciók megváltozásának, a szocialista kísérletek kudarcának, valamint a nagy eszmeáramlatok XX. század végi sorsának kérdésköreit járják körül. A fejezetben helyet kapott néhány magyar vonatkozású problémafelvetés, valamint egy gondolatébresztő írás a közbiztonság témájának többdimenziós megközelítéséről.

A kapitalizmus átalakulásának elemzése során a szerző részletesen megvizsgálja az állami funkciók változásait a szabadversenyes kapitalizmus korától a jóléti államon és annak leépítésén keresztül egészen napjaink neoliberális gazdaságpolitikájáig. Ez utóbbit a dezetatizáció (államtalanítás) és dereguláció államaként írja le, amely “megtisztítja az utat a multinacionális trösztök előtt és a munkaerőpiacok szegmentálásával negatív, alulkínálati versenyt indukál”. A tőkebefektetések nemzetköziesedésével az ipar a félperiféria országaiba települt, szerepe ezzel párhuzamosan leértékelődött, a centrum pedig tovább növelte kereskedelmi és pénzügyi előnyeit. Bár a verseny globális, a versenyképesség feltételeit lokálisan kell megteremteni. A “kapitalizmus kapitalizálódásának” nagy veszteseivé a helyi munkástársadalmak váltak; a szerző reményei szerint a munkaerőpiac nemzetközivé válása életre hívhat majd fokozottabb és hatékonyabb munkavállalói fellépést is. Rámutat, hogy a globalizáció folyamata nem állítható meg, és adekvát baloldali, internacionális stratégiák kidolgozása vált szükségessé. Hangsúlyozza egy regionális összefogás szükségességét is, és felvázolja egy szociális Európa képét (a monetáris Európa alternatívájaként).

Szigeti szerint a viszonylagosan elmaradottabb (félperiférián elhelyezkedő) országok államszocialista kísérletei – a centrum meghaladása szempontjából – annyiban eleve kudarcra voltak ítélve, hogy nem rendelkeztek a transzcendálás megvalósításához szükséges megfelelő gazdasági alappal. Mint a Kommunista Kiáltvány ezredfordulós analízise során is rámutat, az egyenlő fejlődés elve volt a kiindulópont, a gyakorlatban azonban egyenlőtlen fejlődés valósult meg. Az államszocializmus országaiban így válhatott a politikai szocializmus a gazdasági szocializmus hiányának pótlékává.

A Magyarország 1989 utáni politikai fejlődésének főbb vonulatait áttekintő tanulmány több általános megállapítást tesz. Egyrészt tényként kezeli, hogy csak azok a politikai pártok voltak képesek parlamenti erőként fennmaradni, amelyek az “indulásnál” is jelen voltak (ez jelenleg sem változott, csupán a parlamentbe jutott pártok száma csökkent az akkori hat helyett négyre): “… csak az új rendszer történelmi születése pillanatában lehetett megszerezni a bekerüléshez szükséges legitimációt.” A tulajdoni rendszer jellegével kapcsolatosan pedig felteszi a kérdést: a szektorsemleges, vegyes tulajdoni rendszerű gazdaság célkitűzéséből hogyan jöhetett létre a magántulajdoni túlsúly gondolata és gyakorlata? A szerző a privatizációt túlzottnak, a köztulajdoni formák drasztikus felszámolását pedig elhibázottnak tartja. A különböző tulajdoni formák megfelelő arányán alapuló piacgazdaságot kellett volna kialakítani, valójában azonban a “labdába rúgó” politikai erők a magántulajdonon alapuló kapitalizmus előfeltételeit teremtették meg. A magánosítási folyamat eredményeképpen a munkástársadalom védtelenné vált saját érdekeinek megszervezésében. Az elemzés végén Szigeti a közvetlen demokrácia és az együttdöntési jogok visszaszorulásával összefüggésben tesz figyelemre méltó észrevételeket. Egy másik magyar vonatkozású írásában az MSZP 1998-as választási fiaskójának okait boncolgatja. A sikertelenséget több okra vezeti vissza: a politikai váltógazdaság törvényeire, a koalíciós feszültségekre, a párt önhibáira, főleg azonban a baloldalisághoz kötődő társadalmi elvárások deficitjére.

A hazai közbiztonságról szóló irodalomban újszerűnek számít, hogy a szerző nem egyszerűen szociáltechnikai kérdésként kezeli a problémákat. Kritikai szemléletmódja lehetővé teszi az esetleges ellentétek és ellentmondások felszínre hozását, a fennálló rend nemkívánatos jelenségeinek megvilágítását. Mindezt Wallersteinnek a világrendszer alakulásának hosszú távú megfigyelése nyomán kibontott közbiztonság- diagnózisával alapozza meg, miszerint: az állami struktúrákba vetett bizalom csökkenésével eszkalálódnak a társadalmi félelmek, az erőszak napról-napra növekszik, a fiskális krízis következtében azonban a közrendőrség nem képes feladatait adekvát módon ellátni. Ez a folyamat többek között a biztonsági magánszemélyzetek gombamódra szaporodó számához vezetett. Nemzetállami szinten ez azt jelenti, hogy “a magánhelyzetek különböző védettségi lehetőségei – a vagyoni különbségek függvényében – differenciálják a közbiztonságot: a biztonsági magánszolgáltatások megvásárlásával plusz biztonsági szinteket teremtő népesség át tudja csoportosítani a bűnözés arányait a csak a közbiztonsági nívótól védelmet remélhető népesség terhére”. Szigeti rávilágít arra, hogy mindez egyfelől a refeudalizáció irányába mutat (magántulajdonhoz kötik a közbiztonságot), ugyanakkor sérti az Alkotmányban szereplő jogegyenlőségi tételt is, mivel éppen az esélyegyenlőtlenségeket növeli. A helyzet lokális szintű elemzésének záró sorai megfontolandó alternatívát kínálnak: az amerikai mintájú közösségi rendőrség (Community Policing) létrehozását. Ez is hivatalos rendőri szervezet, amely azonban a lakossággal szorosan együttműködve, a bűncselekmények felderítése mellett a bűnmegelőzés tevékenységére (proaktivitás) ugyanolyan hangsúlyt fektetne, mint az utólagos represszióra.

 

Művészetkritika

 

A kötet harmadik és egyben legrövidebb szerkezeti egysége Szigeti Péter “esztétikai kóborlásaiba” nyújt betekintést. A művészet is a valóságot tükrözi, de mint az ember világát. Első tanulmányában egy híres francia regény elemzése kapcsán a nőiség esztétikumát kutatja. Bovarynét a bevett értelmezésekkel ellentétben nem egyszerűen bukott nőnek tartja: szerinte abban nyilvánul meg a házasságtörő nő esztétikuma, hogy unalmas és poros kisvárosi asszony létét kockára meri tenni egy új és szellemileg is izgalmasnak tűnő szerelmi viszony miatt, a szerelem által való felemelkedésbe vetett hittel. A szerző utal arra, hogy a főhős jelleme csak az adott korral összefüggésben értelmezhető, és ami túlmutat ezen: “a szociális elszigeteltségben és/vagy alávetettségben kibontakozó kapcsolatok tragikuma – a nőkérdés”. A nagy művészek megragadják a haladó, jövőbe mutató, fennmaradásra érdemes gondolatokat, emberi tulajdonságokat és ezeket rögzítik. A történet tragikus befejezése ellenére a bátorságot, a szebb és teljesebb élet iránti – végül be nem teljesedett – vágyat állítja esztétikai értékként a középpontba.

A valóság művészi elsajátítása terén Szigeti a festészettel is foglalkozik. Egy kortárs magyar festő, Ridovics Péter képeinek bemutatása során a humánumot, az emberi értékek hangsúlyozását emeli ki, amit korunk elidegenedett világában különösen fontos mintának tart. “Ridovics kompozícióiban és kolorit világában a humánum tematikái harmóniába rendeződnek, hiányoznak, vagy csak ritkán bukkannak fel olyan esztétikai minőségek, mint a rút, az alantas, vagy a groteszk. A művészi ars poetica az élet igenléséhez, a szépség és a humánum meglátásához keresi a kifejező tematikákat és eszközöket, s találja meg enterieurjeiben, portréiban, tájképeiben, csendéleteiben, vagy éppen személyközi viszonylatok megragadásában.” A figuratív és non-figuratív festészet határán alkotó festő által alkalmazott meleg színvilág szintén alátámasztja az emberi, egyetemes otthonosság eszmeiségét.

Az utolsó művészeti tárgyú írás Kállai R. Gábor Kafka műveiről szóló esszéjét boncolgatja. Kállai R. műve a kafkai állattörténet-novellák elemzésén alapul, megvilágító erejű azonban az egész életmű tekintetében is. Az állattörténetek túlmutatnak önmagukon, írójuk a múlt század központi problémáira (elidegenedés) világít rá a groteszk eszközével és a művészi ábrázolás segítségével szólítja meg az emberiség öntudatát.

 

 

Jegyzetek

 

1 Publicationes Jaurinensis op. 5. Széchenyi István Főiskola, Győr. 2001. 335 oldal.

2 A szerző előző tanulmánykötete “Az út maga a cél. Társadalomelméleti tanulmányok” címmel 1995-ben jelent meg (MTA PTI).

3 Azt is mondhatjuk, hogy szerzőnk itt a magyar jogelmélet egyik legizmosabb tradíciójának folytatója