Úgy tűnhet, a megalapozott GULAG-kutatás megteremtésének feladata mára leegyszerűsödött: mindössze közzé kell tenni a maguk óráját kivárt dokumentumokat. A valóságban azonban új bonyodalmak bukkantak fel a kutatómunkában. A történészek felfigyeltek a forradalmi erőszak "második hullámának" természetével kapcsolatos, ritkaság számba menő nagy értetlenségre.

Napjainkban százakra tehető a “Nagy terror”-nak és a GULAG-nak szentelt munkák száma. A 90-es évek elejétől a témával kapcsolatos oroszországi irodalom áradata lavinaként zúdul, emellett a monográfiákat és vázlatokat újságpublikációk tömege is megelőzte.¹ A GULAG-gal (formálisan nem, de lényegében helytállóan) azonosított javító-nevelő munkatáborok rendszerének intenzív tanulmányozása 1991 után két irányból bontakozott ki: a “Memorial” aktivistáinak tevékenysége és a tulajdonképpeni tudományos kutatás felől. Legelőször a felvilágosító feladatokra fordítottak gondot, a munka a személyes dokumentumokra – visszaemlékezésekre, levelekre, elbeszélésekre, ankétokra stb. – alapozódott. Aztán az archívumok feltárulásának mértékében a kutatók az alapvető dokumentumtárak anyagainak feldolgozására kezdtek koncentrálni. A memorialisták lelkesedése összetalálkozott a velük szimpatizáló levéltári dolgozók tapasztalatával. Ugyanakkor a lágerszokások tanulmányozásának hagyománya, amely az oral historyra és a vidéki archívumok anyagaira támaszkodó helyi kutatók erőfeszítésein alapszik, magától értetődően nem szakadt meg.

Mindezek ellenére a szovjetunióbeli megtorló-nevelő rendszer lényegéről hiányoznak a világos elképzelések. A GULAG-ról szóló orosz és külhoni munkák a statisztikákra helyezik a hangsúlyt², ami azt a gyanút kelti, hogy a jelenséget valamiféle, mennyiségi módszerekkel démonizálandó alvilági hatalmasságként értékelik. Szisztematikus analízis nem történik, feltűnő a regionális kutatás irányába való elhajlás, s az utóbbi években mindinkább elterjedőben vannak az ún. “emlékkönyvek”³. És bár összegyűlt az anyag a lágerek szociokulturális történetének megírására, sőt Moszkvában még múzeum is működik a GULAG művészetéről és hétköznapjairól⁴, a fenomén értelmezésében továbbra is a gazdasági nézőpont uralkodik⁵. Létezik olyan szemlélet, hogy a Szovjetunió 30-as, 40-es, sőt 50-es évekbeli sikerei kizárólag annak voltak köszönhetőek, hogy a gazdaság katonai rendszerben működött, s a GULAG mindössze ennek legpregnánsabb – ugyanakkor hihetetlenül pazarló⁶ – példája volt.

Mindemellett úgy látszik, a kutatók nézetei semmi másban nem olyan egybehangzóak, mint abban, hogy a 30-as évek terrorjának kezdeményezése kizárólag Sztálin gonosz szándékának tulajdonítható. Az általa “előre megtervezett” megtorló intézkedésekről szóló nézet vált uralkodóvá⁷. A vezér háta mögött álló vezető csekisták inkább áldozatként, semmint hóhérként jelennek meg⁸ . A terror számos okmagyarázata közül, beleértve a kispolgárnak szánt legegzotikusabbakat is – mint például a diktátor sértődöttsége az ellenzékkel szemben, akik elszakították őt a később öngyilkosságot elkövető feleségétől⁹ –, kiemelkedik az a törekvés, hogy a jelenséget a “bürokratikus klánizmus” elleni harccal hozzák összefüggésbe¹⁰.

Nem nehéz kitalálni, hogy mindemögött a “totalitaristáknak” és a “revizionistáknak” a szovjet történelem magyarázatáról folyó régi vitája húzódik meg. Az előbbiek a mai orosz történetírásban követőkre találnak az ismert szimplifikációkra hajlamos egykori “párttörténészek” széles köréből.

A hatalom eddig a GULAG-irodalomban leginkább absztrakt-mindenható fensőbbségként jelent meg, áldozatai pedig elesett és vétlen mártírokként. Arch Getty ebben kételkedni kezdett és felhívta a figyelmet Sztálin démonizálásának hibás voltára. Érvként a Jezsov és Sztálin között a KB Politbüro 1936 júniusi plénumán lezajlott vitapárbajt hozta fel, ahol előbbi a több mint 200 ezer letartóztatott párttagról beszélt, mire Sztálin kijelentette, hogy ez túl sok, elég lenne 30 ezer is¹¹. Emellett a gulag-rendszer néhány elítélt jóvoltából különösen rossz hírre tett szert organikus ostobaságai miatt, melyek általánosítva teljességgel egybeestek a szovjet szisztémával. “A tömegpusztításnak két arca van” – írta I. Szolonyevics. “Egyfelől messzire ér ‘a GPU véres keze’, vagyis a rendszer végiggondolt, és bár irgalmatlan, kegyetlen, mégsem értelmetlen; másfelől pedig működik egy aktíva (az iskolázatlan és kapzsi végrehajtók – V. B.), akik ezt a mindenki, még a GPU számára is tökéletesen felesleges kíméletlenséget a teljes értelmetlenségig viszik. Ez így megy mind a szabad világban, mind a táborokban.”¹²

Úgy tűnhet, a megalapozott GULAG-kutatás megteremtésének feladata mára leegyszerűsödött: mindössze közzé kell tenni a maguk idejét kivárt dokumentumokat. A valóságban azonban új bonyodalmak bukkantak fel a kutatómunkában.

A történészek felfigyeltek a forradalmi erőszak “második hullámának” természetével kapcsolatos ritka nagy értetlenségre. Innen a törekvés, hogy ezt magából a marxista tan természetéből fejtsék ki¹³, miközben elfelejtik, hogy bármilyen elmélet, utópia etatizálódása szinte automatikusan együtt jár a kaotikus-megtorló jelleg erősödésével, vagy összekapcsolódik a speciális – mind az ideokrácia ellenőrzése alól kicsúszó, mind a vele összeolvadó – büntetőszervek működésével¹⁴ .

Ugyanakkor könnyű megragadni az ösztönös és félösztönös forradalmi terrortól az erőszak állami monopóliumának újbóli kialakulásáig tartó átmenet mozgását. A bolsevik vezetés az egész polgárháború folyamán nem véletlenül hangsúlyozta folyton, hogy minden kommunistának dolgoznia kell a Csekában, de akkor ez nem hozta meg az erősödő államiság kívánta eredményt: egyes kommunisták nyíltan szemére vetették Dzerdzsinszkijnek, hogy minél több eszközzel rendelkezik hivatala, annál több üres ügyet gyárt¹⁵. 1917 októberétől a hatalom önérdekből, szándékosan vagy önkéntelenül próbálta adagolni az erőszakot. A szocális bőszültséget idővel az eszmei elkeseredés kezdte felváltani, s a megtorlás csak ezután – és korántsem egy csapásra – tud viszonylag stabil államjogi formákra találni. Ám ez utóbbinak ellentmondott nemcsak a néptömegek, de a forradalmi vezetők jogkultúrájának alacsony színvonala (ha nem teljes hiánya) is.

Mint ismeretes, az első koncentrációs táborok még 1918-ban kezdtek – többnyire spontán módon – megjelenni. Az állam csak 1919 tavaszán fogott mind az NKVD, mind a VCSK alá tartozó táborrendszer szabályozásához. 1922-ben, ez utóbbi OGPU-vá történő átformálásával az összes büntetésvégrehajtási intézmény újra az NKVD hatáskörébe került. Formálisan épp ettől az időponttól vezetik a GULAG családfáját (hivatalosan 1930. április 25-től létezik, a Szovjetunió NKVD irányítása alá 1934. július 11-én került, 1960. január 25-én zárták be és fennállása alatt nem egyszer változott a neve). Valójában maga a szovjet állam születése összefonódott egy sajátos osztálypolitikai represszióval, mely létezett az idővel ennek névjegykártyájává lett félelmetes betűszó megjelenése előtt és eltűnése után is.

Ezzel együtt helytelen lenne azt gondolni, hogy a szovjet rendszer keletkezése együtt járt a megtorlás mechanikus növekedésével, megszűnése pedig, hasonlóképp, az állami terror fokozatos leépülésével. A NEP megszülte az össztársadalmi gyanakvás atmoszféráját: a hatalom mindenhol “összeesküvéseket” vélt látni; a tömegek ugyanakkor nem értették, hogy a hatóságok miért nem büntetik a helyszíneken elkövetett gyalázatosságokat. A 20-as években megfigyelhető a politikai bűncselekményekért elítéltek számának töretlen csökkenése, aminek hátteréül szolgált – az igazat megvallva – a jobboldali eszerek demonstratív pere, a mensevikek üldözése (az utóvéd-megelőző terror sajátos formája), hajsza a hivatalos pravoszláv egyház és a “burzsoá” nacionalisták ellen, majd a politikai nyomozás általános fokozódása, később pedig az intrikus harc a “párton belüli ellenzékkel”. Ebben az időben, a köztörvényes bűnözés növekedése ellenére, a börtönbüntetés kiszabható felső határa nem lépte át a 10 évet (sőt 1922-ben levitték 5 évre), a javító-nevelő rendszer enyhe és értelmetlen volt¹⁶, új börtönök nem épültek, a “proletár” bíróság vezetői pedig arra panaszkodtak, hogy az “elvtársaknak” a büntető szerveknél “nincs kedvük lőni”¹⁷.

A “totálisnak” beállított rendszer hervadtsága a NEP éveiben abban is kifejezésre jutott, hogy 1924 után meredeken zuhant a legsúlyosabb büntetésre ítéltek száma: 1924-ben 1748, 1926-ban mindössze 880 fő, és ehhez hozzá tehetjük, hogy a sokféle amnesztia után ezen elítélteknek is csak mintegy a felét végezték ki.¹⁸ Ezzel együtt a NEP-korszakbeli fegyházrendszer annyira kusza volt, hogy igen nehéz felfejteni furcsaságait, ostobaságait, illetőleg kapcsolatát a forradalmi terrorral. Épp a 20-as évek vége, a 30-as évek eleje tűnt ki a megtorlás éles erősödésével és a Szovjetunió büntetőrendszerének szabályozottá válásával.

De vajon tisztán represszív intézmény volt-e a GULAG? A sztálini megtorlások pusztán politikai jellemzőket hordoztak-e?

A 20-as évek második felére kiderült, hogy a néptömegekben is olyan pszichoszociális változások mentek végbe, amelyek előtt maga az osztályerőszak eszméjét állhatatosan sulykoló bolsevik hatalom is értetlenül állt. A 20-as évek közepéhez kötődik a korábban elképzelhetetlennek tartott öngyilkossági hullám a párt és a komszomol soraiban¹⁹. Közismert, hogy a szuicidalitás összefügg a társadalom szociálisan determinált lelki folyamataival, betegségeivel. Ám ebben az esetben kiemelendő, hogy a lakosság a bűntett és a büntetés “igazságos” egyensúlyának érzetét veszítette el, s ez sokakban erősítette a bűntudatot. Megemlíthető a forradalmi célok megvalósulatlansága miatt érzett csalódottság is.

1927 júniusában az Orosz Föderáció Népbiztosok Tanácsának és ÖKVB-jének bizottsága megkezdte a büntetőpolitikával kapcsolatos munkáját. Ürügyként formálisan mindössze a börtönhelyek számának elégtelensége (újak elvi okokból nem épültek, a régiek pedig használhatatlanná váltak), valamint a bírósági és nevelő intézmények munkájának nem kellő hatékonysága szolgált. Gyakorlatilag bebizonyosodott, hogy az Október győzelme utáni évtizedben olyan negatív jelenségek mutatkoztak a társadalmi életben, amelyeket a diszciplináris átnevelésre alapozott rendszer segítségével sehogy sem sikerült megoldani.

Világossá vált, hogy – noha a szovjethatalom ténylegesen győzelmet aratott az ellenforradalom felett, és az ezzel összefüggő bűncselekmények visszafordíthatalanul csökkentek – a részeges huliganizmus (különösen a munkások körében) és a nemi erőszak (elsősorban falun) fenyegetően kezd kicsúszni az ellenőrzés alól. A politikai “fehérbandita” figuráját elnyelte a múlt, a helyét viszont elfoglalta a nem ritkán párttagkönyves nagybani sikkasztó (a teljes létszám 13%-a volt ilyen). Ily módon pont a gazdasági bűncselekmények “ragadtak le” állandóan a vizsgálati szakaszban²⁰. Ezen túlmenően a börtönöket állandóan tehermentesíteni kellett, aminek következtében valahogy munkásból kevés, “naplopó elemből” pedig sok került szabadlábra. A foglyoknak eltávozási joguk volt, ennek eredményeként “kijárt” az ellenforradalmárok 29%-a, a sikkasztók 23%-a és a gyilkosok 44%-a, emellett a fegyőrök mindenhol szenvedélyesen kártyáztak a rabokkal²¹. Kiderült, hogy a parasztok nem értik a bíróságok engedékenységét a lótolvajokkal szemben, s még jobban megdöbbentek, amikor a felettük való önbíráskodásban résztvevők egy cellába kerültek a bűnözőkkel²². Meglepően magasnak tűnik a feltételes szabadságvesztés túlsúlya olyan esetekben, mint a sikkasztás (25%) vagy a gazdasági bűncselekmények (30%). Egészében véve a kényszermunka kiépültsége is teret vesztett (1922-ben az ítéletek 23%-a, 1926-ban 13%), szervezettsége rendszerint kritikán aluli volt. Akárcsak a száműzetés működtetéséig, most is a bűnözésnek az egyik kormányzóságból a másikba való átszivattyúzási formájává minősültek²³. A hatalom maga hozta létre a kaotikus társadalmi környezetet.

Napvilágra került még egy érdekes részlet. Továbbra is érvényben maradt a törvényi büntetés a gondatlanságért – ennek konkrét gyakorlati alkalmazását akkor nem tudta megérteni senki²⁴ . A 20-as években még nem terjedt el össztársadalmilag a “kártevő” univerzális definíciója, mely később villámgyorsan alakította át az absztrakt jogterületet a gyermekkori lidércnyomásokból ismert, ijesztő, földön túli lények hierarchiájává, ami ellen harcolva minden eszköz elfogadhatónak bizonyult.

Jellemző, hogy a negatív szociális jelenségek leküzdésekor a hatalomnak eszébe sem jutott állandóan a közvéleményhez fordulni segítségért – ezt a társadalom mindig önként tette meg. A NEP éveiben korábban soha nem tapasztalt aktivitással jelent meg a nép és a hatalom közti érintkezésnek egy alapjaiban új párbeszéd-formája. Ennek legjellemzőbb részét alkották a mindenféle feljelentések a “régiek” ellen, a kispolgári tyúkpereskedésekről már nem is beszélve. A feljelentések jelentős hányadát az úgynevezett “lisenyec”-ek levelei tették ki, vagyis olyan embereké, akiket “osztályelv” alapján fosztottak meg állampolgári jogaiktól.

Ahogy az lenni szokott, a megtorlás a hatalom részéről primitív társadalmat stabilizál, és ellenkezőleg, elutasítása vagy hirtelen gyengülése a szociális gondolkodás átprogramozásának olyan formáihoz vezet, amelyek megingatják a korábbi alapértékeket. A posztforradalmi káosz ráadásul a zendülés zűrzavaránál messzebb vezető következményekkel is bírhat. A csúcson ezt sajátosan “reagálták le”. Egyebek között 1927-ben, a Népbiztosok Tanácsa és az ÖKVB által felállított, büntetőpolitikával foglalkozó bizottság munkája során két sarkalatos nézőpont alakult ki a bűnözés kiirtásával kapcsolatban. A. B. Lunacsarszkij, tekintélyes kulturális népbiztos úgy vélte, hogy az ellenséget “100-szor kíméletlenebbül kell lőni”, meg kell különböztetni a köztörvényes bűnözőtől, ez utóbbiak tömegét jobb átnevelni – a visszaesőket leültetni, a többit “megfélemlíteni”. “A bűnözőhöz, társadalmunk beteg tagjához úgy kell viszonyulni, mint a kificamított ujjhoz, gyógyítani és ápolni kell”²⁵. Egyértelmű, hogy a forradalmi idealizmus vagy a doktrinális széplelkűség visszamaradt formájával van dolgunk.

A másik szélsőséget G. G. Jagoda képviselte. Kijelentette, hogy az országban “a büntetőpolitika teljes hiánya uralkodik”: a rendőrség körében virágzik a “korrupció, részegeskedés, botrányos viselkedés”, a bíróságokban pedig a tisztogatások ellenére hemzsegnek a “fehér tisztek, régi csinovnyikok”. A legsürgősebb feladat – vélte – “nem büntetni és nem leültetni, hanem így vagy úgy odahatni, hogy több bűnözés ne legyen”. Ilyen feltételek között a Büntetőtörvénykönyv megengedhetetlen luxus, hisz a munkapad mellett álló dolgozó nem képes eligazodni a jogi finomságokban. A Btk.-t “rövid instrukciókkal” kell felváltani. Kezdeti lépésként egész egyszerűen meg kell semmisíteni a visszaesőket²⁶.

Tudatosan vagy önkéntelenül, Jagoda arra mutatott rá, hogy a formális jog önmagában épp azt a paternalista megtorló jelleget tagadja, amelyet a tömegek képesek voltak felfogni. A javító-nevelő intézményekért felelős személyek megérezték, hogy a rendszer nem bírja ki a törvényi procedúrát és könnyen összeomolhat. A szakemberek meglepődtek a szovjet bírósági eljárások eredménytelenségén, és ezért támogatták az “egyszerűsítését” szorgalmazó javaslatokat²⁷. Jellemző, hogy 1928 májusában az Igazságügyi Népbiztosság testületi ülésén N. V. Krilenko felszólalt a proletárállam ellen elkövetett bűncselekményekért végrehajtott “megtorlások patikamérlegen való méregetése” ellen. Még az a javaslat is felmerült, hogy a “kártevőket” az “átnevelés” időtartamának meghatározása nélkül küldjék a táborokba. Az ehhez hasonló újítások hátterében az az általános eszme állt, hogy “a jog folyamatos és rugalmas hozzászoktatás a szocialista építés soron következő feladataihoz”²⁸. Az ilyen elgondolások már korábban követőkre találtak az alsó szinteken. Elviekben a hatalom rendelkezett a szükséges alulról jövő sugalmazással arról, hogy milyennek kell lennie, és saját érdekében hogyan oldja meg a felzaklatott szociális közeg “lokalizálásának” feladatát. Minden a vezetőségnek a gonoszság kiirtására irányuló elszántságán múlott. S mivel épp ebből nem volt elég, előbb vagy utóbb be kellett hogy következzen a pszichikai törés.

1928-ban kitört az úgynevezett szmolenszki botrány: 150 vezető funkcionáriust kizártak a pártból, a kormányzósági pártbizottság 77%-át, a kerületi 85%-át, a megyei 60%-át leváltották, a komszomolból eltávolították majd minden hetedik tagot, elítéltek 118 embert²⁹, hármat közülük halálra. Számításba jöhet, hogy a szmolenszki kormányzóság nyíltan szembeszállt a központtal a “nagy áttörés” kérdésében. Ám ha figyelembe vesszük, hogy ezt megelőzően zajlott a “sahti ügy”, majd egy sor egyéb, főként részegeskedéssel, fajtalankodással, az állami tulajdon hűtlen kezelésével, a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos regionális “fekélyt” tártak fel³⁰, akkor világossá válik, hogy itt inkább a központi hatóságok erőtlenségének félhisztérikus akciójával van dolgunk, mely abból a felismerésből fakadt, hogy az alsó szintű apparátus képtelen “normális” rendben dolgozni.

A büntető hatalom aktivizálódásának lehetőségét meggyorsította a kényszerű átmenet a világforradalom pszichológiájából az ostromlott erőd pszichózisába. Ez már a kínai forradalom kapcsán jelentkezett, amikor is a kommunisták győzelmeit felváltotta a kuomintang-fordulat. A kapcsolatok romlása Nagy-Britanniával, mely akkoriban az imperializmus védőbástyájának számított, valóságos pánikot eredményezett mind a vezetésben, mind az egyszerű nép körében. Ezt még kiegészítette P. L. Vojkov követ meggyilkolása Lengyelországban. Magától értetődik, a Szovjetunió reális fenyegetettségéről ekkortájt egy szó sem volt igaz³¹. Mégis, az ország vezetésén kezdett eluralkodni a zűrzavaros félelem, mely kifejezésre jutott a Szovjetunió és a kapitalista környezet közeli jövőbeni elkerülhetelen háborújának hivatalos elismerésében³², a Kína³³ és Nagy-Britannia elleni háborúról terjengő ostoba pletykákban, egészen addig a képzetig, hogy az angol csapatok már Ogyesszában vannak³⁴. Következett a kém-mánia hisztériája, mely azután átfordult a “kártevők elleni harc” elhúzódó kampányába. Általánosságban a társadalom vonakodott elismerni a szovjetkormány cselekedeteinek ésszerűségét, amikor nem üzent háborút a “világ lealjasult népeinek”³⁵, egyes munkások eljutottak annak kijelentéséig: “meg kell hirdetni a kegyetlen háborút, hogy javítsuk a tömegek hangulatát, hisz az súlyosan romlott”³⁶.

Létezik olyan nézőpont is, hogy a GULAG, amely a kollektivizálás és a kulák-deportálás legjelentősebb másodlagos következménye volt, most a szovjetrendszer fő komponensévé vált³⁷. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a gulag-ritualisztika szünet nélkül magába foglalta az “átgyúrás” propagandaeszméjét³⁸. És valóban, a 30-as évek terrorja inkább mondható emocionálisnak, irányítatlannak, mintsem tervezettnek.

A GULAG-áldozatok összetételének vizsgálatakor még egy sajátos nehézség merül fel. Ismeretes, hogy a hatalom saját politikai ellenfeleit állandóan a büntetőtörvénycikkek alapján ítélte el, másik oldalról viszont a bűnözőkre időnként a politikai paragrafusokat “ragasztotta”. A GULAG-on belül létezett az elítéltek saját hierarchiája: a táborvezetés sokkal tisztelettudóbban bánt a köztörvényesekkel, a politikaiak a legalacsonyabb rétegnek számítottak a zónában, bár mint “specialisták”, itt is kiügyeskedték a “felzárkózást”.³⁹

De vajon tervezetten volt-e represszív a GULAG-rendszer? Egyáltalán nem, hiszen a szovjet struktúrában eredendően szemben állt a hagyományos paternalizmus és a forradalmi osztály-ideokrácia alapelve.

A “szociális” és az “állami” erőszak változó viszonya csakúgy, mint a társadalom betegségeinek az állam terrorisztikus monopóliuma felé történő váltási folyamata – a korabeli számok viszonylagossága ellenére is – statisztikailag könnyen leírható: 1918. január 1-én Oroszország területén 606 börtön működött, 1918 októberében (a “vörös terror” tetőfokán) 304, 1919-ben 217⁴⁰ . Ugyanakkor 1920 elejére már 34 koncentrációs tábor létezett (8.660 elítélttel), 1920 végén 84 (25.336 fő), 1922-ben pedig 120, 40 ezer fogollyal. Eközben némileg változott az állomány osztályösszetétele: a “burzsoák” helyett az alapkontingenst parasztok (39%) és munkások (34%)⁴¹ alkották. Fokozatosan a létszám is megközelítette a forradalom előtti szintet. A rendszer megtorló jellegét szentesítő 1921-es büntető törvénykönyvben megjelent két jellemző alapelv: a bűncselekmények osztály, állami és személyi jellegű szétválasztása; a szükség a bűntettet kikényszerítette-e vagy sem. A NEP idejében a javító-nevelő hálózat közelített a megszokott paternalista optimumhoz – épp ez volt az, amire a vezetők felfigyeltek.

Szigorúan véve a GULAG egyáltalán nem volt szokatlan jelenség Oroszország ezeréves történelmében. Egyes szerzők egy sorba állítják Rettegett Iván opricsnyikjait, I. Péter gárdistáit és a csekistákat, kiterjesztve a “rendkívüli állapotok” genealógiáját egészen a mai modern Rendkívüli Esetek Minisztériumáig⁴² . Való igaz, a sztálini táborokban erővel kényszerítettek dolgozni, dolgozni és dolgozni a szovjet állam javára. Viszont Oroszországban régóta bevett volt a robotmunka, a hatalom sohasem riadt vissza használatától új területek és a termelés kisajátítására. M. Malia teljesen logikusan úgy tekint a GULAG-ra, mint a munkások jobbágymódszerrel történő röghözkötésének eszközére⁴³ . Hozott-e a GULAG bármilyen újdonságot az ezeréves orosz történelembe? Tudott volna-e a szovjet rezsim a GULAG nélkül létezni?

Az a benyomás támad, hogy a GULAG semmi többet nem jelentett, mint “szigetvilágot”; a külsőre büntető-nevelő intézmény a Szovjetunió népgazdaságának sajátos vázát és egész rendeltetésének specifikusan koncentrált kifejezését jelenti. Más dolog a GULAG földrajza. Ezen keresztül ítélhető meg az “új” területek kisajátításának prioritása, pontosabban azoké, amelyek normális módon való megszerzése még egy ilyen hatalmas állam számára is, mint az orosz, nehézségekbe ütközött.

A GULAG-ról már idézett tisztán statisztikai adatok bőséges anyagot adnak a szovjetrendszer egészéről és történelmi evolúciójáról való gondolkodáshoz. Egyes szerzők 20 millióra becsülik a politikai repressziók halálos áldozatainak számát⁴⁴. Kétségtelen, ez többszörös túlzás, ami azzal is összefüggésbe hozható, hogy az áldozatok tömege esetében lehetetlen megállapítani, hogy politikaiak vagy köztörvényesek voltak-e.

Vessünk egy pillantást a javító-munkatáborok elítéltszámának dinamikájára. 1935-ben a foglyok száma meghaladta az 1 milliót, a háború kezdetekor 2,35 millióan voltak, aztán következett egy nagyfokú csökkenés, majd a háború után újabb emelkedés, s 1953-ra a táborlakók létszáma meghaladta a 2,5 millió főt⁴⁵. Természetesen ezek messze nem a teljes adatok. Minimum hozzá kell ehhez adni a kényszer-kitelepítettek hatalmas számát, akik mintegy el is mosták a határokat zónalakók és “szabadok” között. A megtorlás következő hullámait szokás elkülöníteni: 1. kollektivizáció, 2. “Nagy terror”, 3. harc az úgynevezett burzsoá nacionalizmussal a nyugati területek 1939–1940-es csatolása kapcsán, 4. a Nagy Honvédő háború következményei (vétkes katonák, nemzeti kisebbségek), 5. kollaboráns tevékenység. Az ezt követő hullámok nem voltak annyira szembetűnőek, de jellemző maradt a hatalom kényszeres reakciója az állam stabilitásának bármiféle fenyegetésére (beleértve a kiagyaltakat is).

Hozzá kell tenni, hogy a “szigetvilág” körvonalai nem csak elítéltekkel töltődtek ki. 1939-es adatok szerint az NKVD alatt működő intézmények lakossága 3,7 millió embert tett ki. Ebből az “A” kontingens (adminisztratív és operatív csekista egységek, az NKVD határőr és belügyi csapatai) 366 ezer, a “B” (a rendőrség iskoláinak és részlegeinek állandó és ideiglenes állománya, tűzoltóság, a börtönök, táborok, kolóniák, munkatelepek állami és önkéntes tagjai) 269 ezer, a “C” (elítéltek és őrizetesek a börtönökben, táborokban, kolóniákban, munkatelepeken) 3,1 millió fő. A rendszer elképesztően ormótlan volt. Az NKVD adatai szerint 1939. január 1-én 350 ezren ültek börtönben, 365 ezren a munkatáborokban, a GULAG-munkatelepek számadásain pedig 990 ezer fő szerepelt. Abban az időben az elítéltek legnagyobb létszámát a BAM-táborok lakói tették ki – 260 ezer embert. Többségük ipari és építő (531 ezer), mezőgazdasági (234 ezer) és fafeldolgozó (231 ezer) hatóságok kezelésébe tartozott. A gulag-lakosság 79%-át férfiak alkották, közülük mintegy 60% a 30 év alatti személy. A nők és a gyerekek az úgynevezett munkatelepeken koncentrálódtak. Megjegyzendő, hogy a GULAG-on az országos átlaggal összevetve többen voltak mind a képzett, mind az iskolázatlan rétegből – a rendszer összemosta a “szélsőségeket”, a politikai-ellenzéki és a “tudatlan” elemeket.

Persze a dolog lényege nem a személytelen számokban van. A rendszer nemcsak az utópista eszme egy meghatározott fajtájára támaszkodott (az elítéltek teljes átnevelése), ami aztán átnőtt egyfajta “progresszivista” minőségbe (rentabilitás majd gazdasági hatékonyság), hanem az állami paternalista-jobbágyi hagyományokra is. Ez utóbbi szempontból végképp nem irányult “a szocializmus számára haszontalan”, “osztályidegen”, kártékony” stb. embertömegek megsemmisítésére és kiselejtezésére; akiktől a rendszer meg akart szabadulni, azt kivégezték. A szovjet rendszer bizonyos értelemben túlságosan is nagy feladata abban állt, hogy alattvalóit fegyelmezetten termelő tömeggé, sajátos fajta “öntudatos” munkássággá formálja át. Mivel azonban változott az eszmei-termelési szituáció, a lágerhálózat fejlődésének meghatározott szakaszában egyforma közönnyel kezdte elnyelni a politikaiakat, a köztörvényeseket, a hadifoglyokat, a munkára mozgósítottakat. Ezzel együtt, fennállásának egyéb periódusaiban nem úgy kell tekintenünk a GULAG-ra, mint egy különös szociális ülepítőre, hanem olyan részlegre, amely a hatalom számára lényeges “állami-gazdasági-társadalmi” feladatokat lát el.

Köztudott, hogy a GULAG elválaszthatatlan az “évszázad építkezéseitől”, de emellett a nyersanyag-komplexum és a népgazdasági infrastruktúra elsődleges kiszolgálója volt. Ugyanakkor kevéssé ismeretes a munkatáborok bevonása szovhozok építésébe és a bennük folyó munkába⁴⁶ , köztük a szűzföldeken, a halászatban, közszükségleti cikkek gyártásában, mezőgazdasági munkákba a csecsemőotthonok, kórházak, úttörőtáborok ellátására, állami üdülők építésébe Kiszlovodszkban, Esszentukiban, Zseleznovodszkban, az “Sz-25”-ös berendezés felállításába az Akadémia Fizikai Intézete számára és az “M”-ébe Dubnában. A szovjethatalom igazából semmilyen területen, még a “legjelentéktelenebbeken” sem tudott meglenni a kényszermunka alkalmazása nélkül. Olyanok is kiderültek, hogy például a volgai németek kitelepítésekor az ottani szovhozok 1942-ben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, átkerültek az NKVD kezelésébe – vagy a szovjetgazdaságokat állította valaki a táborok egyfajta példaképéül, vagy a “zónák” tudtak idővel átalakulni a mezőgazdasági munka “legelöl járó” szervezetévé. Ismeretes, hogy a gulag-szovhozok száma az 50-es évek elejére érte el a csúcsát, később ehhez hozzájött még néhány tucat vállalat. Napvilágra kerültek a GULAG egyéb sajátosságai is. Elképesztő nemcsak a vezetőség hihetetlenül gyors rotációja, de az is, hogy gyakran letartóztatták és elítélték őket – és nemcsak a sokféle visszaélésért, a “munka széteséséért”, “hatalmi túlkapásért”, de az “elítéltek magas halálozási arányáért” is.⁴⁷

És ez nem egyszerűen a tisztán termelési feladatok megoldása közben végzett “káderkiválasztási és -csoportosítási” munka; az ideokrácia elvből nem választotta el a pásztort a hitközségtől. A szovjet represszivitás sosem vesztette el paternalista vonásait, nem véletlenül működtek gyógyító és rokkant munkatáborok, sőt, ez utóbbiak szervezését nem ritkán maguk az elítéltek kezdeményezték a szocialista építés feladatainak “optimizálása” céljából. A GULAG egyáltalán nem jelentett jogi hatalmaskodást, saját keretein belül mindig az erőszak adagolására törekedett.

A sztálinizmust és a hitlerizmust leginkább megtorló jellegük formális-statisztikai mutatói alapján szokták összevetni⁴⁸, ritkábban antikapitalista “rokonságuk” révén, noha minden “egyezés” ellenére is céljaik és funkciójuk eltérőek voltak. A nyugati elemzők többsége napjainkban mindkét esetet a terrorisztikus elhajlás kontextusában értelmezi, a maga módján gyónva meg hajdani elragadtatását a “szocialista építés” grandiozitásától. Ám előbb vagy utóbb muszáj lesz elismerni, hogy a sztálinizmus egyáltalán nem tűzte ki konkrét céljául a nyugati értelmiség ördögi megtévesztését, zömében tisztán oroszországi feladatokat próbált megoldani, még akkor is, ha állított fel globális célokat és formálisan az európai tradíciók örököseként lépett fel. Ugyanakkor, amennyiben a hitleri Németországban a zsidó vagy a kommunista tisztában volt azzal, hogy őt zsidó vagy kommunista minőségében semmisítik meg, a sztálini áldozatok leggyakrabban csak tippelni tudtak arra, hogy mi a vétkük a vezér szemében. Utóbbi esetben ez egyben a paternalista hatalom megerősítésének különleges formája is volt az “öncélúan ostoba” megtorláson keresztül.

A GULAG története egy gyenge, sőt félelemben élő, mindenesetre messze nem “totális” rezsim története. A sztálini rendszer inkább e sajátosságaiból, “ingadozásaiból”, semmint “emberevő” természetéből fakadóan büntetett. A hatalom a repressziók segítségével mindenki szemében “igazságos” hatalomként próbált feltűnni. Előttünk a “cinkos áldozat”⁴⁹ fenoménja – a körön belül mindenki mártírnak érezhette magát. Valóban, a GULAG-on nemcsak a foglyok, de az őrök is a megtorlás Damoklesz kardját érezték fejük felett. Ugyanakkor még valamit figyelembe kell venni: az orosz állampolgárok jelentős része a 30-as években hitt a “kártevők” és a “kémek”⁵⁰ létezésében, nem fért ugyanis a tudatukba a látható ellentmondás a Sztálin által kitűzött célok és az alsó szinteken uralkodó káosz között.

A hivatalos adatoknak megfelelően 1927–1938-ban 681.692 embert végeztek ki⁵¹. Természetesen az áldozatok valós száma sokkal több volt: rengetegen haltak meg “fegyveres ellenállás” vagy “szökési kísérlet” eredményeképp; a GULAG kontingensének bármily jelentős emelkedése a halálozás növekedését vonta maga után. Egyes számítások szerint az áldozatok száma ezekben az években 1–1,5 millió fő körül mozgott⁵². Bárhogy is volt, mindkét adat a “hisztérikus” megtorlás, nem pedig a “szisztematikus” büntetés kategóriájába esik.

Egyes szerzők úgy vélekednek, hogy a “Nagy terror”, bármennyire is irracionálisnak hat bizonyos szemszögből, végső eredményként a társadalom konszolidálódását hozta⁵³. Véleményük szerint a “jezsovi korszak” lezárultával a rendszer kevésbé megtorlóvá vált, az elítéltek száma jelentősen apadt. Ez részben vitatható. A sztálinizmus továbbra is “gyenge” hatalom maradt, aligha helyes tehát bármiféle társadalmi konszolidációról beszélni. Továbbá a valóságban, 1939-ben a GULAG létszáma mindössze 120 ezer fővel csökkent. Végbement a börtönök némi tehermentesítése, emellett viszont erősödött a tábortevékenység termelő jellege, szigorodott a fenntartása, ami automatikusan a halálozási ráta emelkedését vonta maga után. Formálisan 1938 jelenti a terror csúcspontját, de Berija, mindenesetre, kitolta a GULAG határait, megépítve a “saraskákat”⁵⁴. 1940-ben a börtönöket, táborokat, telepeket 560 ezer rabbal bővítették – túlnyomórészt “osztályidegen” elemekkel Nyugat-Ukrajnából, Belorussziából, Lengyelországból, Moldáviából, a Baltikumból.

A gulagrendszer egyik alapsajátossága fejeződik ki abban, ahogyan a Nagy Honvédő Háború kezdetén a fogolyevakuáció történt. Az 1941 júniusában született Berija-parancs rendelkezik azoknak az őrizeteseknek az elszállításáról, “akikkel kapcsolatban a további nyomozás elengedhetetlen mint diverzáns, kém-, terrorszervezet és ellenséges ügynökség tagjai” ellen, rendelkezik továbbá a gyermekes anyák szabadon bocsátásáról (kivéve “az ellenforradalmi tevékenységért, banditizmusért elítélteket, a visszaesőket, továbbá a németeket, lengyeleket, litvánokat, letteket, észteket, finneket, románokat, olaszokat, magyarokat”), valamint azok elengedéséről, akik jelentéktelen bűncselekményekért vannak fogva tartva; és rendelkezik a maradék kivégzéséről. Az eredmény az lett, hogy a parancs által érintett 141,5 ezer emberből kiengedtek 7,4 ezret, kivégeztek 9,8 ezret, útközben meghalt 1 ezer, zendülés leverése közben 674, továbbá “az őrkíséret törvénytelenül lelőtt” 769 embert⁵⁵. Kijelenthető, hogy a hatalom szívesebben részesítette előnyben a kivégzést, mint a szabadon bocsátást, emellett az elengedés semmiképp sem vonatkozhatott a “gyanús” nemzetiségek képviselőire. Ugyanakkor a vezetés, még extrém helyzetekben is ellenségei “törvényes” megsemmisítésére törekedett, vagyis minden erejével próbálta paternalista imidzsét fenntartani. Ezenkívül mindent megtett az őrök stb. fegyelmezésére.

A háború győzelme esetére várt amnesztia a politikai foglyok számára hatalmas kiábrándulást hozott – a köztörvényeseket engedték ki⁵⁶. Idővel a helyzet még tovább romlott. Megjegyzendő, hogy 1948-tól elkezdték a táborokba irányítani az úgynevezett “ismétlőket”, vagyis azokat, akiket a 30-as évek végén ítéltek 10 évre. Idetartoztak a megtorlás áldozatainak gyerekei is. Ugyanekkor kezdik szervezni a “speciális rendszerű” táborokat a “szovjetellenesek” és az “ellenforradalmárok” számára. Ez időre datálódik az ukránok (2,4-szeres), beloruszok (2,1-szeres), litvánok (7,5-szörös), észtek (3,5-szörös) arányának emelkedése a táborlakók között. És a vezetés ismét “korbáccsal” és “kaláccsal” manipulált, amibe nemcsak a halálbüntetés ideiglenes eltörlése tartozik. 1949-ben L. P. Berija javasolta a 800 grammos kenyérfejadag 900 grammra emelését (a háború előtt 1100 gramm volt), az egyéb élelmiszerekre pedig visszaállították a háború előtti normákat. Ám ezeket az intézkedéseket kizárólag a gazdasági célszerűség diktálta: úgy számolták, hogy a “szocializmus építésén” végzett “élmunkához” 3000 kalória bőven elegendő (más kérdés, hogy a “zónán kívül” is voltak jelentős területek, ahol nem jutott több kalória. Ugyanebben az időben érte el rekordját az úgynevezett speciális telepesek száma, aminek túlnyomó részét deportált nemzetiségek tették ki. Összlétszámuk 1953. január 1-én elérte a 2 millió 753 ezer főt. Mellesleg tömegük magába foglalta a “szovjetellenes illegalitást” és az “árulókat” (a ténylegeseket és az ártatlanokat) csakúgy, mint a “kuláktalanítottakat”. Ily módon az “ukrán nacionalisták” száma 175 ezerre rúgott, a “vlaszovisták” pedig 58 ezret számláltak a speciális telepesekből.

Létezik olyan nézőpont, amely szerint 1951-től “kidomborodott a lágergazdaság válsága”⁵⁷, s ez vezetett a GULAG lebontásához. Ám a gulag-gazdaság így működött már a 30-as évek elején is, ami az akkori táborparancsnokok számára is világos volt. Valószínűleg arról lehet szó, hogy a társadalomban kezdett tudatosulni a GULAG abnormalitása, és a maga módján ezt jelezte is a hatalom felé. Kétségtelenül az is hatott, hogy a hruscsovi vezetés igyekezett látványosan elhatárolni magát a “sztálini” bűnöktől.

Meglehet, a GULAG-jelenséget igen egyszerű megmagyarázni. A szovjethatalom haladónak kiáltotta ki magát, valójában pedig a forradalom, a kolosszális társadalmi megrázkódtatás után a társadalom és a hatalom rendkívül archaikusnak bizonyult pszichoszociális töltete szempontjából. “Totális” sosem volt. Ebből fakad a represszió oly szörnyű elszabadulása – az elmaradott tömeget semmi sem szilárdítja meg úgy, mint az áldozat és a mártíromság.

Előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a GULAG-ot mint a nép és vezetőinek “történelmi eltévelyedettsége” által előhívott “hisztérikus terror”-t értékelni és újraértékelni. Továbbá mindaddig, amíg nem sikerül kideríteni, miért és milyen erők által zuhant a kommunista (orosz-birodalmi?) hatalom (és nem a vezetők) a gyakran elállatiasodott megtorlásba, és hogy a tömeg miért nem tudott nemhogy ellenállni ennek a kísértésnek, de még támogatta is azt, addig az oroszok nincsenek bebiztosítva a GULAG megismétlődése ellen.

Jegyzetek

¹ Ld.:Tyerror: tragegyija revoljucii. “Kruglüj sztol” LG // Lityeraturnaja gazeta. 1990. augusztus 15.; G. Kalinyin: CsP v Rübinszkoj CsK // Szevernüj kraj (Jaroszlávl). 1992. október 13; N. A. Kozsevnyikova,: Iz isztorii Grjazoveckoj CsK // Gorodok na Moszkovszkoj doroge. Isztoriko-krajevedcseszkij szbornyik. Vologda, 1994.; A. L. Litvin: Krasznüj i belüj tyerror v Rosszii. 1918–1922 gg. Kazany, 1995.; L. P. Rasszkazov: Karatyel’nüje organü v processze formirovanyija adminyisztratyivno-komandnoj szisztyemü v Szovjetszkom goszudarsztve. (1917–1941 gg.). Ufa, 1994.; M. N. Petrov: BCsK-OGPU: pervoje gyeszjatyiletyije (na matyerialah Szevero-Zapada Rosszii). Novgorod, 1995; Policija i milicija Rosszii: sztranyicü isztorii. Moszkva, 1995; A. Sz. Sztikalin: Kolonyii i tyur’mü v Szovjetszkoj Rosszii. Jekatyerinburg, 1997.

² Ld.: B. A. Jakovlev: Koncentracionnüje lageri SzSzSzR. München, 1955.; J. Bunyian: The Origin of Forced Labor in the Soviet State, 1917–1921. Documents and Materials. Stanford, 1967.; E. M. Giljarov – A. V. Mihajlicsenko: Sztanovlenyije i razvityije ITU szovjetszkovo goszudarsztva (1917–1925 gg.) Domogyedovo, 1990.; V. N. Zemszkov: GULAG (isztoriko-szociologicseszkij aszpekt) // Szociologicseszkije isszledovanyija. 1991. No. 6.; V. N. Zemszkov: Zakljucsonnüje v 1930-e godü: szocial’no-demograficseszkije problemü // Otyecsesztvennaja isztorija. 1997. ? 4.; M. G. Gyetkov: Szogyerzsanyije karatyel’noj polityiki szovjetszkovo goszudarsztva i jejo realizacija pri iszpolnyenyija ugolovnovo nakazanyija v vigye lisenyija szvobodü v tridcatüje-pjatyigyeszjatüje godü. Domogyedovo, 1992.; M. Jacobson: Origins of the Gulag: The Soviet Camp System 1917–1934. Lexington, 1993.; J. Arch Getty–G. T. Rittersporn–V. N. Zemskov: Victims of the Soviet Penal System in the Pre-War Years: A First Approach on the Bases of Archival Evidence // The American Historical Review. 1993. Vol. 98. No. 4.; Stalinist Terror: New Perspectivies. Ed. by J. Arch Getty and R. T. Manning. Cambridge, 1993.; E. Bacon: The Gulag at War: Stalin’s Forced Labor System in the Light of the Archives. London, Basingstoke, 1994.; R. Stettner: “Archipel GULAG”: Stalins Zwangslager: Terrorinstrument und Wirtschaftsgigant: Organisation und Funktion das Sowjetischen Lagersystems. Frankfurt a/M.,1996.; Sz. A. Kraszil’nyikov: Rozsgyenyije GULAGa: diszkusszii v verhnyih eselonah vlasztyi: Posztanovlenyija Politbjüro CK VKP(b), 1929-1930 gg. // Isztoricseszkij arhiv. 1997. ? 4.; Ju. Sztecovszkij: Isztorija szovjetszkih represszij. T. 1-2. Moszkva, 1997.; GULAG: jevo sztroityeli, obitatyeli i geroji. Moszkva – Sankt-Peterburg, 1998.; N. Werth: Un etat contre son peuple // Le livre noir du Communisme: Crimes, terreur, repression. Paris, 1997.; V. B. Konaszov: Szugyebnoje preszledovanyije nyemeckih vojennoplennüh v SzSzSzR. Vnyesnyepolityicseszkij aszpekt problemü. Moszkva, 1998.; V. M. Kirillov: Isztorija represszij i pravozascsitnoje dvizsenyije v Rosszii. Jekatyerinburg, 1999.

³ Ld.: E. V. Kogyin: “Szmolenszkij narüv”. Szmolenszk, 1995.; V. M. Kirillov: Isztorija represszij v Nyizsnyetagil’szkom regionye Urala, 1920-nacsalo 50-h gg. Nyizsnyij Tagil, 1996.; L. I. Gvozdkova: Isztorija represszij i sztalinszkih lagerej v Kuzbasze. Kemerovo, 1997.; N. A. Morozov: GULAG v Komi kraje. 1929-1956. Sziktivkar, 1997.; N. A. Morozov: Oszobüje lagerja MVD SzSzSzR v Komi kraje (1948–1954 godü). Sziktivkar, 1998.; Polityicseszkije represszii na Dal’nyem Vosztoke SzSzSzR v 1920-1950-e godü. Vlagyivosztok, 1997.; Nye predaty zabvenyiju: Knyiga pamjatyi zsertv politycseszkih represszij, szvjazannüh szugybami sz Jaroszlavszkoj oblasztyju. T. 5. Jaroszlavl, 1998.; Godü tyerrora: Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij

⁴ N. A. Malihina: Muzej tvorcsesztva i büta v GULAGe // Rosszija i szovremennüj mir. 1999. ? 1 (22)., sz. 167-180.

⁵ G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva // Szocial’nüje reformü v Rosszii: Tyeorija i praktyika. Vüp. 1. Moszkva, 1995.; G. M. Ivanova: GULAG v szisztyeme totalitarnovo goszudarsztva. Moszkva, 1997.; O. P. Jelanceva: Sztroityel’sztvo ? 500 NKVD: zseleznaja doroga Komszomol’szk – Szovjetszkaja gavany 1930-40-e gg. Vlagyivosztok, 1995.; Ekonomika GULAGa i jejo rol’ v razvityii sztranü. 1930-e godü. Szb. dokumentov. Moszkva, 1998.

⁶ M. Malia: The Soviet Tragedy. A History of Socialism in Russia. 1917–1991. N. Y., 1994, p. 363.; G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva // Szocial’nüje reformü v Rosszii: tyeorija i praktyika. Vüp. 1. Moszkva, 1995., sz. 46–48.

⁷ Ld.: O. V. Hlevnyuk: 1937-j: Sztalin, NKVD i szovjetszkoje obscsesztvo. Moszkva, 1992.; P. Szolomonov: Szovjetszkaja jusztyicija pri Sztalinye. Moszkva, 1998.

⁸ Ld.: V. K. Starkov: Narkom Ezhov // Stalinist terror: New Perspectives, p. 21-39.; B. B. Brjuhanov – E. N. Soskov: Opravdanyiju ne podlezsit: Jezsov i jezsovscsina. 1936–1938 gg. Sankt-Peterburg, 1998.; V. I. Berezskov: Iszkusenyije csekiszta Bokija: Vecsnüj revoljucionyer. Sankt-Peterburg, 1999.

⁹ Ld.: E. Sz. Radzinszkij: Sztalin. Moszkva, 1997.

¹⁰ Totalitarizm v Jevrope XX veka: iz isztorii ideologij, dvizsenyij, rezsimov i ih preodolenyija. Moszkva, 1996., sz. 77.

¹¹ J. Arch Getty: The Politics of Repression Revisited // Stalinist Terror: New Perspectivies, p. 51.

¹² I. L. Szolonyevics: Rosszija v konclagere Moszkva, 1999., sz. 122.

¹³ Ld.: Sz. V. Leonov: Rozsgyenyije szovjetszkoj imperiji: goszudarsztvo i igyeologija. 1917–1922 gg. Moszkva, 1997.

¹⁴ Gimpelson hisz a “NEP és a CsK szimbiózisának” létezésében. Ld.: E. G. Gimpelson: Formirovanyije szovjetszkoj polityicseszkoj szisztyemü. 1917–1923 gg. Moszkva, 1995., sz. 168.

¹⁵ Ld.: E. G. Gimpelson: Ukaz. szocs., sz 175.

¹⁶ A szolovecki táborlakók – legalábbis papíron – még 1926-ban is a vörös katonák fejadagját kapták. Ld.: V. Smirov: K probleme sztanovlenyija GULAGa (Vislag) // Godü tyerrora. Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij. Perm, 1998., sz. 175.

¹⁷ GA RF, f. 374., op. 28., gy. 4034., l. 144.

¹⁸ T. V. Carevszkaja: Presztuplenyije i nakazanyije: Paradokszü 20-h godov // Revoljucija i cselovek: Büt, nravü, povegyenyije, moral’. Moszkva, 1997.

¹⁹ Ld.: V. Sz. Tyazsel’nyikova: Szamoubijsztva kommunyisztov v 1920-e godü // Otyecsesztvennaja isztorija. 1998. 6. sz.

²⁰ Ld.: GA RF, f. 374., op. 28., gy 4034., l. 138., 140-143., 83.

²¹ U. o., l. 154., 156., 159-161.

²² U. o., l. 87-89.

²³ U.o., l. 150-152.

²⁴ U. o., l. 200.

²⁵ U. o., l. 108-109.

²⁶ U. o., l. 186-190.

²⁷ Ld.: P. Szolomon: Szovjetszkaja juszticija pri Sztaline. Moszkva, 1998., sz. 65-69.

²⁸ K. B. Litvak: Polityicseszkaja aktyivnoszty kreszt’jansztva v szvetye szugyebnoj sztatyisztyiki 1920-h godov // Isztorija SzSzSzR. 1991. ? 2., sz. 135.

²⁹ Je. V. Kogyin: “Szmolenszkij narüv”: Repressziji v rosszijszkoj provinciji nakanunye “sztalinszkoj revoljuciji”, 1928–1929 gg. // Naucsnüje trudü mezsdunarodnoj naucsno-praktyicseszkoj konferenciji ucsonüh LGAU, MSzHA, MADI (TU), SzPGU, 23–24 janvarja 1999 goda. Luganszk, Moszkva, Szmolenszk, 1999., sz. 111.

³⁰ Ld.: Pravda. 1928. 25, 26 maja, 2 ijunja.

³¹ Ld.: O. Ju. Olejnyik: Problemü vojennoj ugrozü SzSzSzR v 1927 g. (K analizu ocenok polityicseszkovo rukovodsztva sztranü) // Problemü szocial’no-polityicseszkovo razvityija rosszijszkovo obscsesztva. Ivanovo, 1992., sz. 42–50.

³² Ld.: KPSzSz v rezoljucijah i resenyijah sz’ezdov, konferencij i plenumov CK. T. 4. Moszkva, 1984., sz. 175.

³³ Ld.: Golosz Naroda. Pisz’ma i otkliki rjadovüh szovjetszkih grazsdan o szobütyijah 1918–1932 gg. Moszkva, 1998., sz. 285.

³⁴ Pisz’ma vo vlaszty. 1917–1927. Zajavlenyija, zsalobü, donoszü, pisz’ma v goszudarsztvennüje sztrukturü i bol’sevisztszkim vozsgyam. Moszkva, 1998., sz. 581., 582., 583.

³⁵ U. o., sz. 577.

³⁶ U. o., sz. 574.

³⁷ M. Malia: Op. cit., p. 198.

³⁸ I. L. Szolonyevics: Rosszija v konclagere. Moszkva, 1999., sz. 146.

³⁹ Ld.: Bevett gyakorlat volt a foglyok egyik csoportjának uszítása a másik ellen. Legismertebb a “tolvajok” és a “kurvák” (olyan köztörvényesek, akik együttműködnek a vezetőséggel) ellenségeskedése. Egyik is, másik is gyakran bosszulta meg sérelmét a “népellenségeken”. De lázadások esetén köztörvényesek és politikaiak legtöbbször összefogtak, s fellépéseik időnként terrorisztikus jelleget öltöttek. Volja. Zsurnal uznyikov totalitarnüh szisztyem. 1993. 1., sz. 9–10.

⁴⁰ Sz. V. Leonov: Id. m. 147.

⁴¹ G. Legget: The Cheka. Lenin’s Politikal police: The All-Russian Extraordinary Comissions for Combating, Counter-Revolution and Sabotage. December 1917 to February 1922. Oxford, 1981., p. 178.

⁴² A. I. Furszov: Kolokola isztoriji. Cs. 2. Moszkva, 1996., sz. 326–327.

⁴³ M. Malia: Op. cit., p. 52., 204.

⁴⁴ M. Malia: Op. cit., p. 263.

⁴⁵ Szisztyema iszpravityel’no-trudovüh lagerej v SzSzSzR. 1923–1960. Szpravocsnyik. Szoszt. M. B. Szmirnov. Moszkva, “Zven’ja”, 1998., sz. 38., 48., 58.

⁴⁶ Szisztyema iszpravityel’no-trudovüh lagerej v SzSzSzR, sz. 285., 399., 401.

⁴⁷ U. o., sz. 186., 196., 228–234., 274., 313., 318.300., 339., 348., 360., 364., 367., 384., 435., 448, 400., 412, 464., 479., 492., 497., 500., 516. 228–234.

⁴⁸ Ld.: I. Kershaw: Totalitarism Revisited: Nazism and Stalinism in Comparative Perspective // Tel Aviver Jahrbuch für deutsche Geschichte. Bd. XXIII, 1994.; S. Wheatcroft: The Scale and Nature os German Soviet Repression and Mass Killings, 1930–1945 // Europe-Asia Studies. Vol. 48, No. 8, 1996; Stalinism and Nazism: Dictatorships in Comparison. Ed. by Ian Kershaw and Moshe Lewin. Cambridge, 1997.

⁴⁹ L. Garai: Pszichoekonomicseszkaja szisztyema bol’sevisztkovo tyipa // Polisz. 1993. 1., sz. 76.

⁵⁰ S. Fitzpatrick: Everyday Stalinism. Ordinary Life in Extraordinary Times: Soviet Russia in the 1930s. New York, Oxford, 1999., p. 214–215.

⁵¹ Otyecsesztvennüje arhivü. 1992. 2., sz. 28-29.

⁵² The Economic Transformation in the Soviet Union, 1933–1945. Ed. by. R. W. Davies, M. Harrison and S. G. Wheatcroft. Cambridge, 1994., sz. 77.

⁵³ M. Malia: Op. cit., p. 257.

⁵⁴ Ibid., p. 263. Sáráská – tudósoknak tudományos kutatás céljából fenntartott privilegizált feltételeket biztosító börtön – a szerk.

⁵⁵ A. V. Druzsinyina: Szugybü zakljucsonnüh v godü Velikoj Otyecsesztvennoj vojnü 1941–1945 gg. // Vlaszty i obscsesztvo Rossziji. XX bek. Moszkva, Tambov, 1999., sz. 165–169.

⁵⁶ N. A. Morozov: Isztrebityel’no-trudovüje godü // Pokajanyije. Komi reszpublikanszkij martyirolog zsertv masszovüh polityicseszkih represszij. T. 1. Sziktikvar, 1998., sz. 181.

⁵⁷ G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva, Id. m. 46.