Eszmélet : Stabilizálódott a nemzeti-konzervatív Magyarország dominanciája a parlamenti választásokon

A rendszerváltás óta Magyarországon és a kelet-közép-európai régióban elkerülhetetlen az új tekintélyuralmi rendszer kialakulása. Ugyanis ez az újkapitalizmus a Nyugaton megismert ún. polgári demokratikus intézmény- és eszközrendszerrel nem stabilizálható itt a világrendszer félperifériáján. Ennek okai ismertek: a tömeges elszegényedés, a munkabérek tartós leszorítása, a munkanélküliség állandóan magasan tartott szintje, emberek millióinak feláldozása az új uralkodó osztályok felülről való létrehozásának érdekében tekintélyuralmat követel meg.
A kapitalizmus magyarországi második kiadásának történelmi gyökerei elválaszthatatlanok a Horthy-rendszer „hagyományaitól”. Az új uralkodó osztály részben még eredetében is visszamegy dzsentri „családfájához”, ezáltal is demonstrálva – mutatis mutandis – a Horthy-rendszer második kiadását. A mai Magyarország társadalmi szerkezete ugyanolyan „kasztos”, mint a Horthy-rendszeré.

Orbán Viktor és a Fidesz célja az új nemzeti burzsoázia, s ezáltal egy stabil szavazóbázis létrehozása. Ez részben már sikerült is nekik, sőt az adófizetők pénzéből feltőkésített új elit már fel is vásárolta az ország egy részét, függő helyzetbe hozva az intézményeket és az állampolgárokat. Közvetve vagy közvetlenül tömegek sorsa, egzisztenciája függ az új uraktól: ha nem nyer a Fidesz, akkor elveszíted a közmunkáért kapott negyvenhétezer forintodat is, vagy nem fog a busz kimenni a lakótelepig. Az utolsó napszámos is arra gondol: most még megkapja a napi ötszáz forintot az új földesúrtól, de mi lesz, ha változik a hatalom? Ő ugyan mit tehet az ellen, hogy néhány oligarcha kezében van a birtok, vagy hogy néhány oligarcha kezében összpontosul az állami javak szétosztásának joga?

A 2014-es választások eredménye tehát nem a választási kampányoktól, pártprogramoktól és vitáktól függött. Kimondhatjuk, hogy ezeknek (már amennyiben egyáltalán voltak ilyenek) szinte semmilyen befolyása nem volt a választások kimenetelére. A választások eredménye az elmúlt négy év kormánypolitikájának egyenes következménye. Nem meglepő tehát, hogy Magyarországon a politikai erőviszonyok még inkább jobbra tolódtak el: a Fidesz hasonló arányban birtokolja majd a parlamenti mandátumokat, mint a választások előtt, és a Jobbik is erősebb lett. Ez nem jelenti azt, hogy többen szavaztak volna a jobboldalra, mint négy évvel ezelőtt. A Fidesz több mint 7 százalékponttal, azaz kb. 600 ezer szavazattal kevesebbet szerzett, mint 2010-ben. A Fidesz most 44,61 százalékkal a parlamenti helyek 66,83 százalékát (azaz éppen megvan a 2/3-os többség) szerezte meg, míg 2010-ben 52,73 százalékos eredménnyel a parlamenti helyek 67,88 százalékát. A balliberális ellenzék nagyjából annyi szavazatot, a Jobbik pedig mintegy 120 ezerrel többet kapott, mint négy évvel ezelőtt. Mindez mutatja, hogy az emberek érzékelik, milyen borzalmasan kormányzott a Fidesz, de egyfelől az említett függőség és az ezzel járó félelem, másrészt az ellenzék alternatíva-nélkülisége, végül pedig új választási rendszer nem hozhatott más eredményt. Most látható, hogy a Fidesz a saját politikai érdekeiknek megfelelően alakította át a választási rendszert és a választási körzeteket. Az azonban a választási rendszertől független tény, hogy a Jobbik egyértelműen erősebb lett, hiszen nem csak több szavazatot szerzett, hanem a 106 egyéni választókörzetből 42-ben a Fidesz után a második erővé vált, vidéken, számos helyen alaposan megverte a balliberális összefogást. Vagyis a választójogukkal élő állampolgárok egyértelműen elutasították a balliberális alternatíva-nélküliséget. Ha Budapesten nem szerepelt volna ilyen jól az ellenzék, akkor a Jobbik országosan is egyértelműen a második erővé válhatott volna. Ugyanakkor sem a Fidesz, sem a Jobbik eredményére nem volt különös befolyással az LMP parlamentbe jutása.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a neoliberális dogmatizmusba belesüllyedt (ál)baloldal történelmi méretű vereséget szenvedett, s el is kell tűnniük a történelem színpadáról, mert minden baloldali politikát és értéket meggyaláztak. Tehetségtelen karrierizmusuk és korruptságuk mellett súlyosabb probléma volt, hogy teljesen belesimultak a rendszerbe, úgy politizáltak, mintha Magyarországon még demokrácia lett volna. A Fideszes tekintélyuralmi rendszer a maga nacionalista retorikájával a liberalizmusra és a baloldalra immár másodszor mért megsemmisítő vereséget. Újra kiderült, hogy a magyar nép nem kér a liberális és globális utópiákból, amely ellentmond egész kultúrájának. Mivel a fideszes tekintélyuralmi rendszer a liberálisok segítségével balra lezárta a politikai tájékozódás szinte minden lehetőségét,  érthető, hogy az emberek nagy tömegei is az erő mögé állnak. Ugyanakkor nagyon sokan érzékelték  a rendszer ellentmondásait, példátlan, hogy csupán a jogosultak 60,2 %-a ment el szavazni. A balliberális ellenzék pedig a maga antikommunista és liberális retorikájával eltaszította magától az egyszerű baloldali érzelmű embereket.

A balliberális összefogás prominensei (Mesterházy Attila, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon) két körülményt emelnek ki kudarcuk magyarázataként: 1. A kormányzó pártok által konszenzus nélkül alkotott, számukra kedvező, többségi, aránytalan, vegyes választási rendszer megoldásai 2. A négy év óta tartó folyamatos anyagi-erőforrásbeli és információs fölényt, amellyel a kormányzó pártok rendelkeztek, s amely antipluralisztikus tendenciákkal és súlyos médiabeli esélyegyenlőtlenségekkel terhelt.

Mindez kétségtelenül igaz, mégis súlyos horizontvesztés, ha ezt az eredményt nem nézzük átfogóbb tendenciák szempontjából. Miért tudott a keresztény-nemzeti, autoriter, továbbá gazdaság- és erkölcsfilozófiájában neokonzervatív rezsim stabilizálódni? Miért most volt a legalacsonyabb részvétel 1990 óta a választásokon? Másként, miért van egyfelől széles tömegeknek elegük a parlamenti pártok elit-harcaiból, illetve másfelől, miért lehet sikeresen mozgósítani a 21. századi Magyarországon a nacionalizmus ideológiájával a magát nemzeti kormánynak nevező Orbán kurzusnak?

„ … a nacionalizmus arra jó mindenek felett, hogy a vele megmámorosított tömeg ne vegye észre, mi hiányzik neki s mihez van joga. […] halálra butították az országot a nemzeti kurjantások” – idézhetjük Ady Endrét a mára vonatkoztatva, a globalizáció és az EU ellen hangoló mozgósítás eredményességének magyarázataként. Látni kell, hogy a népesség elszegényedett 40%-nak a jobboldal legalább ennyit ad: identitást, nemzethez tartozást, amit az ellenzék demokráciát és jogállamot visszaállítani kívánó céljai nem ellensúlyozhattak. De térjünk át az átfogóbb magyarázó dimenziókhoz:

Magyarországon a nemzeti-konzervatív és a liberális politikai erők 25 éven keresztül, közösen és szisztematikusan periferizálták a baloldali, rendszerkritikus gondolkodást a szellemi életből és ezzel a társadalmi egyenlőség és szolidaritás értékeit. A magát balközép pártnak tekintő szociáldemokrácia (MSZP) szociálliberálissá válásával pedig megszűnt 3. pólus lenni. Haladunk a két világháború közötti Magyarország politikai tagoltságának új kiadása felé: a nemzeti és a polgári erők küzdelme mellett nincs valós baloldali ellensúly. Ezen domináns szellemi- és politikai tendenciákkal szembenegy újjászerveződő, kapitalizmus-kritikus baloldalnak a szociális kérdést kellene visszaszereznie és reorganizálnia a népi Magyarországot. Ehhez a társadalmi önvédelem kibontakoztatására és politikai akciók széles eszköztárára volna szükség, amelyeknek nem látszanak tudatos és szervezett erői. Az uralkodó ideológiák és ideológiai államapparátusok – írott sajtó, egyház, iskolarendszer, média – más húrokat pengetnek.

Így néz ki a rendszerváltás utáni félperifériás, oligarchikus kapitalizmusunk politikai rezsimje.