A gyors ütemben közelítő globális ökológiai és társadalmi válság árnyékában társadalmi kommunikációnk és irányítási (kontroll-) folyamataink széles körű átszervezésére, radikális társadalmi innovációra van szükség. Létre kell jönnie egy olyan típusú oktatásnak, amely a társadalom felnövekvő generációit az értelem, az érzelem és az akarat erejével vonja be a növekvő ökológiai és társadalmi veszélyekre és azok orvoslására vonatkozó tudás megteremtésébe. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha a közoktatásnak és a tudománynak az ipari korszakban kialault, sokáig rendkívül sikeres struktúrái információs társadalmivá alakulnak, autonómia, a magasabb szintű társadalmi szerepvállalás és a kooperáció mintázatai mentén.

„Nincs igaz szó, mely egyszerre ne lenne gyakorlat is.

Ezért igazat szólni annyit tesz, mint átalakítani a világot." (Paulo Freire)

 

Paulo Freire életművének fő gondolata szerint az elnyomás alóli felszabadulás és egy konstruktív humán és ökológiai környezetbe való átmenet legfőbb eszköze a megfelelő oktatás.¹ Ez az elképzelés ma is éppoly érvényes, mint Freire 1997-ben bekövetkezett halálakor, s ezért a kortárs társadalomelméleti diskurzustól is megköveteli Freire gondolatainak aktualizálását, vagy még inkább a belőlük adódó következtetések levonását.

A tanulmányban két, egymástól látszólag távoli területet vizsgálunk meg, és igyekszünk fényt deríteni a köztük fennálló alapvető kapcsolatra, amely részben közvetlen kölcsönhatásokból, részben pedig számos áttétellel működő szerkezeti közösségből fakad.

Az első téma a mindennapi iskolai oktatási gyakorlat és a tudomány közti újfajta alapviszony kialakításának szükségessége. A részleges integráció formájában megvalósuló, újfajta elvű és újfajta volumenű tudástermelés mindkét nagy alrendszer (tudomány és oktatás) számos strukturális gondjára jelenthet megoldást, s ennek révén válhat az ipari korszak közoktatása és tudománya is információs társadalmivá. Ehhez társadalmi kommunikációnk és irányítási (kontroll-) folyamataink széles körű átszervezésére, radikális társadalmi innovációra van szükség, amelynek során a meginduló integráció maga is visszacsatolási „lökésekkel" segítheti előre a folyamatot.

A Freire fő téziséből kiinduló másik gondolatkör a fenntartható fejlődésbe való átmenettel kapcsolatos. A gyors ütemben közelítő globális ökológiai és társadalmi válság elhárításához mélyreható kulturális változásra van szükség, melyben az oktatásnak szükségszerűen döntő szerepet kell kapnia. Létre kell jönnie egy olyan típusú oktatásnak, amely a társadalom felnövekvő generációit az értelem, az érzelem és az akarat erejével vonja be a növekvő ökológiai és társadalmi veszélyekre és azok orvoslására vonatkozó tudás megteremtésébe. Ez különösen érvényes a helyi és regionális közösségek veszélyeztetettségét okozó, látszólag apró kérdésekre, amelyeknek komoly szerep jut a magasabb szintű ökológiai és társadalmi szerepvállalás, a kooperáció és a tudatosság kialakításában.

Az elméleti keret: a kontroll átfogó és szűk értelmezése

A fenntarthatósági krízis közeledése egyre erősebben mutat rá egy átfogó és alapvető kulturális-civilizációs változás szükségességére – az ipari korszakban kialakult struktúrák, intézmények és mechanizmusok elavulására. Ennek az immár globális szinten értelmezett gazdasági, politikai és kulturális kihívásnak a része az információs társadalom tudományának és oktatásának várva várt megszületése. A közös mozzanat a jelenlegi tudástermelési, megosztási, kommunikációs és kontrollfolyamatok átalakítása. A közoktatást és a tudományt megújító, illetve a fenntarthatóságot szolgáló nagy volumenű intézményes átszervezéseket ráadásul oly módon kell megtervezni, hogy azok ne teremtsenek új, elnyomó jellegű bürokráciákat. Ehhez egy teljesen új, emberi méretű kisközösségekből álló, decentralizált hálózatra lesz szükség, amelynek körvonalairól egyre többet tudunk – annyit azonban még nem, hogy ne megoldásra váró kérdésként kelljen tárgyalnunk.

Sok helyről indulhatnánk el tehát az egymásba ágyazódó szempontok labirintusában, a legcélszerűbbnek mégis az tűnik, ha gondolatmenetünkkel a „kontroll" kibernetikai fogantatású, de a társadalomtudományba is jó ideje beköltözött fogalmától rugaszkodunk el.

A „kontroll" – Norbert Wiener² és a fogalmat különösen termékennyé tevő és azt sokoldalúan népszerűsítő James Beniger³ nyomán – a komplex rendszerként felfogott társadalom (társadalmak, emberi kisközösségek, illetve maga az „emberiség") működését biztosító szabályozási, vezérlési, irányítási, koordinációs és információs folyamatok összességét sűríti, amellyel a rendszer különböző elemei a viselkedések befolyásolásán keresztül érik el a szükségesnek tartott „kimeneteket". A kontrollstruktúrákat egyaránt hordozzák törvények és intézmények, írott és íratlan szabályok, normák, hagyományok, szokások, „bevett" viselkedésmódok, elfogadott erkölcsi kódok, de kialakult életmódbeli szokások, eszközhasználati rutinok, sőt maga a mindenkori nyelv is. Jelentése ezért jóval mélyebb a szokásosan használt „uralom, hatalom" értelemnél. Norbert Elias nagy munkája, A civilizáció folyamata éppen azáltal termékenyítette meg a történeti szociológiai gondolkodást, hogy bemutatta: a társadalmakat pókhálóként szövik át meg át azok a kontrollmechanizmusok, amelyek az individuális viselkedés szabályozásával, belsővé tett normákon keresztül érik el a tágabb közösség sikeres adaptációját lehetővé tévő automatizmusok meggyökeresedését.

Kihívásokkal és megoldásra váró társadalmi problémákkal teli korszakunk leírható – és részben megérthető – tehát egymásra rétegződő kontrollstruktúrák bonyolult szőtteseként is,⁴ ahol a „legabsztraktabb" mintákat a globális térre és az emberiség egészére szabott kontrollfolyamatok (makro)szintje kínálja. Középszinten helyezkednek el az egyes társadalmak, a multinacionális nagyvállalatok, illetve a globálisan összekapcsolt nagy társadalmi alrendszerek (gazdaság, politika, tudomány, közoktatás, egészségügy), és „alul" találjuk a helyi (és más önszervező – pl. szakmai, illetve érdeklődés-) közösségek mikroszintjét, a lokális dimenziót.

A nagy társadalmi alrendszerek válságjelenségeinek és a fenntarthatósággal kapcsolatos diskurzusnak egyaránt az ad keretet, hogy éppen kialakul az új, globális kontrollminőség, amely újrarendezi és középszintűvé szorítja vissza a feladatainak egyre kevésbé megfelelő hagyományos kontrollstruktúrákat.

Andrew Shapiro nyomán⁵ azonban elterjedt egy másik, a bemutatottnál sokkal szűkebb kontroll-fogalom is, amelyet szintén termékenynek tartunk és használni fogunk. Shapiro „kontrollforradalom" alatt azt a monumentálisnak ígérkező váltást érti, amely az internethez hasonló új technológiáknak köszönhetően az intézményektől az individuumokhoz helyezi az ellenőrzés funkcióját – vagyis a kontroll ebben az esetben a negatívnak tartott hatalmat megtestesítő nagy erejű intézményekkel (kormányok, vállalatbirodalmak, média) szemben kiépülő individuális és közösségi „ellensúlyra" utal. Ebben a jelentésében a kontroll azokra a mechanizmusokra használható, amelyeket különböző korszakokban az elnyomónak, emberellenesnek tartott szerkezetek megregulázására, kordában tartására fejlesztettek ki az egyes közösségek. A megkülönböztetés érdekében a későbbiekben mindezt „farkas-kontrollnak" fogjuk nevezni.

Mivel Beniger és Elias kontroll-fogalmai az emberi kultúra kognitív és szocializációs oldalát hangsúlyozzák, remek értelmezési keretet kínálnak a tudomány és az oktatás óriásrendszereinek átalakulásához, szervesen kapcsolódva az információs társadalom vitairodalmához. A fenntartható fejlődésbe való átmenet vizsgálatához azonban egy még tágabb, antropológiai-pszichológiai-történeti-szociológiai beágyazású fogalmi térre van szükség, amellyel képesek vagyunk érvényes állításokat tenni a kulturális evolúció rendszerszintjén is. Itt ismét Wienert hívhatjuk segítségül, mert a kontroll kibernetikai fogalma olyan általános, hogy abba beilleszthető a társadalmi lét minden aspektusa – így a fenntartható fejlődés felé való kulturális átmenet szokásos „intézményi" és „kognitív" szempontjain túl az érzelmi és akarati oldal is, amely a szándékosságot, a tudatosságot és a spiritualitást is összefogja. Shapiro kiegészítő üzenete pedig az elméleti felismerések akcionista „lefordítását", vagyis már a cselekvésszervezést segíti.

Kontrollválság és kontrollforradalom a tudományban és az oktatásban

James Beniger modellje szerint a 19. század második felében az ipari fejlődés és a nyomában járó társadalmi és politikai átalakulások egyre erősebb kontrollválságot idéztek elő. Ezt egy olyan kontrollforradalom „ütötte helyre", amely technológiai és társadalmi innovációkat lán­colt egybe a modern iparszervezéstől a korszerű bürokrácián át a „mo­dern" tudomány, közoktatás és média kialakulásával. S noha Beni­ger maga csak a 19. század közepétől a 20. század első harma­dáig tartó időszakot dokumentálta részletesen, a modellt követői, ismer­tetői⁶ és saját maga is használhatónak véli az azóta eltelt időszak fejleményeire is. Ennek megfelelően az egymástól látszatra távol álló válságtünetek (az ökológiai válság, az akut gazdasági fejlettségbeli különbségek, a biztonsági problémák, az értékválság stb., stb.) egyaránt a korábbi kontrollforradalommal helyreálló rendszeregyensúly újbóli megrendülésének jelzései, és mint ilyenek egy következő kontroll­forradalomért kiáltanak.

Ebből a „válságmátrixból" elsőként nagyon röviden a tudományt, majd sokkal hosszabban az oktatást vesszük szemügyre, hogy aztán a talán leginkább érzékeny területig, a fenntarthatóságig jussunk.

A tudomány jelenlegi helyzete és dinamikája James Beniger termékeny modellje nyomán nem csupán nagy leíró erővel magyarázható ún. kontrollválságként (control crisis), de maga a szerző is vállalkozott arra, hogy egy önálló tanulmányban kifejtse⁷ ez irányú gondolatait. Mindezt azért kell megemlítenünk, mert ezt a tanulmányt már kevésbé kidolgozottnak érezzük, és a tudomány kontrollválságára másutt vélünk rábukkanni, mint Beniger.

Azokon a területeken, ahol az algoritmizálható agymunka gépesítése, vagyis a szellemi munka automatizálása folytatható, ott mindig enyhébb a tudomány kontrollválsága. A tudományos közösség ugyanakkor lépésről lépésre eljut annak felismeréséhez, hogy a kontrollválság számos (finanszírozási, irányítási, erőforrás-kezelési, koordinációs) összetevője közül a szűk keresztmetszet a nem algoritmizálható tudások birodalma: a tudástermelési folyamatból ma már leginkább az értelmezésre és kontextusba helyezésre képes, a jeltömeg méretét ellensúlyozni tudó emberi agyak hiányoznak.

A csillagászat ma már gyorsabban termel és dolgoz fel jeleket, mint amennyit az összes csillagász együttesen feldolgozni képes. 700 millió fényképfelvételen csak az emberi szemtől remélhető, hogy az apró csillagporszemcséket azonosítja; a képfeldolgozás automata rendszerei erre még nem alkalmasak (Stardust Project). A régészek által felszínre hozott milliárdnyi egyedi objektum megtekintése, azonosítása, osztályozása, rendszerezése, előfeldolgozása elképzelhetetlen emberi kezek, agyak és szemek nélkül. Egy biotóp teljes átvizsgálásához nem áll rendelkezésre egyidejűleg több száz tudós, de ha egy tudós mellé rendelünk háromszáz, megfelelően felkészített diákot, akkor azok képesek kiszűrni például a frissen megjelent invazív növényeket – és a sort még hosszan folytathatnánk.

A tudomány új kontrollforradalma tehát csakis az emberi infrastruktúrából nőhet ki, csakis humán forradalom lehet – és mint ilyen, már nem technológiai, hanem társadalmi innovációt követel.

Minden más lehetőség kizárása után a közoktatás, ezúttal Lewis Mumford⁸ metaforáját használva, mint kész megagépezet tökéletesen alkalmasnak látszik arra, hogy jelenlegi működését radikálisan megújítva egyúttal kutatási megagépezetté is váljon, részben megoldva a tudomány – és mintegy mellesleg: részben saját – kontrollválságát.

Az UNESCO 2004-es adataiból kiinduló, felületesen óvatos extrapoláció szerint 2007-re körülbelül 800 millió diák tartozik a 12-18 éves korosztályba, akikre körülbelül 40 millió tanár felügyel, üzemszerű rendben. A pedagógiai fordulat arra az antropológiai előfeltételezésre épül, hogy a különböző absztrakciós szintű és megfelelően irányított problémamegoldó folyamatokba a 12-18 éves korosztály bevonható, hogy a diákok tanáraik és a folyamatban érintett tudósok segítségével képesek lesznek releváns új tudások létrehozására, ráadásul közvetlen érintettségük és választásaik folytán erősen motiválttá is válnak a tanulásra, amelynek révén tudományos óriásprojektek teljes értékű résztvevőivé válhatnak. A majdani óriásgépek tehát kutatók, tanárok és diákok mélységében sokszorosan tagolt hibridjeiként szerveződhetnek, ahol az adott témával eltöltött idő, a problémamélység, illetve a méretek függvényében különülnek el a feladatok.

Ez látszólag utópisztikus, valójában azonban nagyon is realisztikus világ. A tudomány kontrollválságának leküzdése közben ugyanis a közoktatás olyan gyakorlati fordulata is megvalósulhat, amelyre elvi és elméleti szinten már régóta készen állnak a pedagógiai játéktér szereplői. (Aki nagyon kíváncsi, már arra is számos példát találhat, hogy a majdani megagépezet kialakulásának „előszeleként" kisebb diákközösségekkel már meg is kezdődött a tudományos problémamegoldás folyamatába való becsatlakozás.⁹ )

Dióhéjban ez az a vízió, amelynek pedagógiai és társadalompolitikai tartalma mintha Freire köpönyegéből bújt volna ki. 1970-es emble­matikus könyve, a Pedagogy of the Oppressed normatív módon fogalmazta meg, milyen irányba kell megváltoznia az iskolának és az oktatásnak, hogy a továbbiakban ne az elnyomást, hanem a felszabadítást szolgálja.

A „katedrapedagógia" alkonya és új tudástermelési tér az iskolákban

Az érintettség, a helyi problémákra való reflexió fontosságát Freire akkor ismerte fel, amikor írástudás-terjesztő missziója közben Brazília északkeleti (legszegényebb és legelnyomottabb) vidékein szembesült a standard tankönyvek használhatatlanságával.¹⁰

A fennálló oktatási rendszerek alapjellemzőit Freire a banking edu­cation kategóriája köré rendezi (ahogy a pénzt betesszük a bankba, úgy tesszük a tudást a diák fejébe – ezt Magyarországon katedrapedagógiának hívjuk). A tanár tanít és nevel, a diákot tanítják és nevelik. A tanár mindent tud, a diák semmit. A tanár beszél, a diák figyel, és követi a tanár választásait és gondolatait, az általa kijelölt tartalmakat. A tanár cselekszik, a diáknak a tanár cselekvésének követése és ezen keresztül a cselekvés illúziója jut. A tanár összevegyíti a saját szakmai autoritását magának a tudásnak az autoritásával, a diákot a tanulási folyamat objektumává fokozva le. Mindezek nyomán a katedrapedagógia a diákok kreatív erejének csökkentésében vagy egyenesen lenullázásában merül ki, a világ megváltoztatásában ellenérdekeltek szolgálatában.

Emiatt erős a nyomás az oktatási tartalmaknak a valóságtól való eltávolítására is, nehogy felerősödjön az ahhoz esetleg hozzákapcsolódó kritikai potenciál, illetve az összefüggések felismerése – ez tételesen megfogalmazódik olyan pedagógiai pozíciókban, amelyek szerint a jelennel kapcsolatos ismeretek átadására az iskolának nem kell vállalkoznia. Az elnyomás mechanisztikus, a gyakorlattal szemben a memóriára támaszkodó, a tudás birtoklását annak megélése fölé helyező, az élet teljessége helyett csak annak árnyképeit közvetítő kontrollstruktúráját (overwhelming control) Freire nekrofilnak – azaz halottkedvelőnek – nevezi. A kultúra és a tudás, amely ebben a rendszerben megőrződik, mint a diák megismerő munkájának tárgya, valójában inkább a tanár tudástulajdona (knowledge property), a közvetítő szerep és reflexió híján pedig nem valóságos tudást és nem valóságos kultúrát reprezentál.

A Freire látleletének megjelenése óta eltelt évtizedek alatt a pedagógiai kultúra a világ minden részén sokat távolodott a katedrapedagógia szélsőségeitől, és a tanító-nevelő munka megújításának fősodra ugyanilyen felfogásban fogott a modernizációhoz. A pedagógiai konstruktivizmus esernyője alatt sikeresen bontakozott ki egy olyan gyakorlati ellenmozgalom, amelyik lépésről lépésre egyre több nekrofil jellemzőt alakított át az iskolákban, legyenek azok Chicago, Malmö, Budapest, Valparaiso, Manila vagy éppen Maputo valamelyik kerületében, és az internet megjelenésével ez a folyamat látványosan fel is gyorsult. A mai pedagógiai elméletben és a politikai filozófiában nincs olyan számottevő erő, amelyik visszafordítani igyekezne a folyamatokat, ne előre vinni.

Csakhogy a valóságosan végbemenő változások mégsem rendszerszintűek és nem is rendszertermészetűek – pusztán felszíni változások, mint azt majd részletesebben is látni fogjuk. Emiatt esetlegesek is a szónak abban az értelmében, hogy személyek, tantestületek vagy éppen egy oktatáspolitikai kurzus választásainak megfelelően történik valami – vagy nem történik semmi – a módszertani kultúra, a pedagógiai szemlélet vagy a rejtett tanterv átalakítása érdekében. Sporadikusak, mert nincs egységesség és tömegesség az „új" átvételében és terjedésében. Bizonytalanok, mert nem mélyen rögzült mintázatok alapján, nagyjából azonos nyomvonalon alakulnak és szilárdulnak meg a korszerű standardok, hanem a mai napig ki vannak téve a tanárok, tanári stílusok, tantestületek és iskolavezetők választásainak. Lokálisak, mert a koordináció a finanszírozás (kis)közösségi volta és a nemzeti kultúrák iskolai túlreprezentáltsága miatt nem tud kilépni a nemzetállamok feletti tervezési térbe. Képmutatóak, mert a „kis lépések" apológiája rendre a valódi kihívás elkerülése érdekében formálódik érvvé, és a „sok helyen már megújult a rendszer" lefegyverző állítása elfedi, hogy „még több helyen" nem.

Freire terápiaként 1970-ben azt javasolja, hogy a Jelen pszeudopartici­pációját, a részvétel illúzióját a valóban közösen megtervezett, kointencionális oktatás (co-intentional education) váltsa fel. Az oktatás Tárgyaként felfogott diák helyébe Alanyként emancipált diáknak és tanárnak kell kerülnie, akik közösen fedezik fel és alkotják újra és újra a valósághoz ezer szállal kötődő tudást. A közös reflexiókon és kritikákon keresztül közös és erősen gyakorlati természetű tudások formálják a folyamatokat, amelynek során nem külső kényszer, hanem belsőleg vállalt elköteleződés a felhajtóerő – ez az első lépés a felszabaduláshoz (liberation) vezető úton. A tudás csak akcióközpontú lehet: mit ér az az ismeret, amelynek révén nem akarunk megváltoztatni valamit a világban? Ha nem valamilyen eleven probléma szervezi maga köré a tanulási folyamatot?

Freire megoldása a kommunikációhoz elengedhetetlen dialógusközpontúság és a kooperációképességhez nélkülözhetetlen kritikai gondolkodás (critical thinking). A forradalom akkor megy majd végbe, amikor a tudásszerzés nem előre programozott tananyagcsomagok kényszerzubbonyába szorul, a jutalom és a büntetés silány módszertani kultúrájának zivataros égboltja alatt, hanem a dialógus és a kritikai gondolkodás képességével felvértezett individuumok saját személyiségüket tükrözik vissza (reprezentálják) a megismerés saját maguk által választott, szervezett, szisztematizált és fejlesztett keretei között.

De vajon még mindig a régi, nekrofil struktúrák nehezednek-e az oktatásra és nyomják el továbbra is a következő generációkat, vagy már látjuk a végbemenő paradigmaváltás kontúrjait, a diák, a tanár, a tanulási folyamat vagy a tananyag radikálisan új szellemű transzformációival?

A válaszunk egészen határozottan az, hogy noha a csírái itt-ott megjelennek egy egészen más elvű tudásgazdálkodásnak és oktatásfilozófiának, hogy az (el)nyomás enyhül, hogy „jobb", mint korábban, mindez még nem jelenti azt, hogy a valódi emancipáció végbement volna. Továbbra is a tudásnak a tömegtermelése folyik a szónak abban az értelmében, hogy a folyamatok célfüggvénye a diák fejében végbemenő tudásváltozás és az általa produkálható és mérhető tudásteljesítmény. A tudás tananyaggá párolt korpuszainak adagolása – kanállal, szakáccsal, előemésztve. Még a legmodernebb iskolák is a 19. század utolsó harmadának munkaerő-piaci követelményeket és a nemzeti identitás attribútumait középpontba helyező levegőjét árasztják.

Az oktatás új kontrollforradalom előtt

Freire ikercsillaga, Ivan Illich ugyancsak 1970-ben megjelent, hason­lóan provokatív könyvében¹¹ megmondja, hogy mi a végső ok: a világ különböző bürokráciáinak összeolvadása (merger of world bureau­cracies), amely nemcsak az iskolát, hanem a gazdasági életet, a keres­kedelmet, a politikai intézményrendszert vagy az egészségügyet (és tegyük hozzá: a tudományt) is homogenizálja.

Ahogy korábban láttuk, mindez a 19. század végén elindult kontrollforradalom eredménye: a termelés és az elosztás (a gazdaság és a politika) irányíthatóságát fenntartó technológiai és társadalmi innovációk diadala. Az iskolák képét is az első pillanattól fogva e bürokratikus kontroll formálta. Ennek három sarkalatos eleme, a finanszírozás, a tanterv meghatározása és a tanárképzés a mai napig lényegét tekintve alapvetően változatlan, még akkor is, ha a képet alternatív iskolafenntartók (önkormányzatok, alapítványok, egyházak) és alternatív tananyagok is színesítik. Minden más erre épül rá: a tananyagok, a rendtartás, a működés szabályozása, a tanórák és azok szakmai-pedagógiai tartalma.

Az iskolák közti különbségek ezeken a felszíni vonatkozásokban ragadhatóak meg, illetve az oktatás milyenségét döntően meghatározó tanárok teljesítmény-, színvonal- és felkészültségbeli különbségeiben. Minden olyan reform, amely a felszín korszerűsítését szolgálta az oktatástechnológia, a tantárgyak, a módszertani kultúra vagy az iskolai idő- és munkaszervezés megújításával, javított az összteljesítményen, miközben változatlanul hagyta a bürokratikus kontroll szerkezeti meghatározottságait. Az oktatás világválságáról elindult diskurzus is jórészt a felszín jelenségvilágára koncentrált, azt hagyva figyelmen kívül, hogy az iskola a mai napig tökéletesen ellátja az ipari korszakban kialakított funkcióit: a szülők munkaideje alatti gyermekfelügyeletet, a termelés és az adminisztráció feladattömegét kezelni képes, interoperábilis és írástudó generációk előállítását, a tanárutánpótlás biztosítását és a tudományos elit kinevelésének korai feladatait.

Az ipari korszak bürokratikus kontroll alatt álló iskolájában azonban másodlagos a gyermek: a legfontosabb célfüggvény a mérhető tudásteljesítmény és az állampolgári érintkezéshez és a kultúraelsajátításhoz (fogyasztáshoz) szükséges készségek és képességek kialakítása. A bürokratikus kontroll iskolája saját jól felfogott érdekében megengedi ugyan, hogy intelligens, elkötelezett és csupa szív pedagógusok aranyozzák be a gyermekek életét, ha van rá kedvük, idejük és indíttatásuk, de nem törődik avval, ha közömbös, kontraszelektált, felkészületlen, alulmotivált tanárok lelki terrorja és elidegenítő unalma teszi börtönné a tantermeket.

Gaudig, Freinet, Freire és sokan mások már az ipari korszakban az információs társadalom iskolájáról álmodtak. Helyesen látta meg Illich: a tanulás új gyermek- és emberképhez igazodó világának megteremtéséhez először nem az iskolákat kell megváltoztatni, hanem a mögötte álló gazdasági és politikai rendet – utána változnak majd az iskolák is. Másképpen: az iskolákhoz nyúlni anélkül, hogy a létüket meghatározó bürokratikus kontrollt nem váltja fel valami más, Illich szavaival a semmibe vezető hídépítés (bridges to nowhere).

A forradalmi ideológia azonban, amelynek Marx-fordulata óta Freire sincs híján, nem számol avval, hogy egy kontrollválság radikális társadalomfordító programok híján is kihordja a jövőt. Az elmúlt évtizedben azt láttuk, hogy a bürokratikus kontroll éppen az információtechnológia újabb nagyszerű vívmányainak a rendszerbe állításával hosszabbította meg sikeresen a saját válságának kibontakozásához vezető utat és időt. Eközben viszont mind több olyan, rendszerszintű fejleményre is felfigyelhetünk, amelyek már egy következő időszak új típusú kontrollkörnyezete felé mutatnak – külső beavatkozás nélkül, a fennálló viszonyok inherens változási logikájából fakadóan.

Példaképp négy jelenséget említünk meg, amelyek ugyanannak a szerkezeti változásnak a különböző oldalairól tudósítanak.

Avval, ahogyan többek között a fenti nyomások miatt is a tudás potenciális hordozójaként tekintett gyermek felé fordul a bürokratikus kontroll, egyúttal el is kezdi felszámolni magát. Saját célfüggvényei érdekében ugyanis olyan folyamatokat indít el, amelyek már az őt felváltó új kontrollminőség építőelemei lesznek.

Az is rögvest egyértelművé válik, hogy a változás letéteményesei nem a maguk fertályán kis tudás- és értékoázisokat létrehozó pedagógus-hősök, hanem az intézményi struktúrát globális méretekben, rendszerszinten átalakítani képes aktorok. Nincs lokális alternatíva – pontosabban ugyanannak a valóságnak egymást kiegészítő és felerősítő lokális percepciói vannak. Emiatt az új kontrollminőségről is keveset tudunk egyelőre, de az bizonyos, hogy az ipari korszakban kiformált nemzetállami-bürokratikus érdekstruktúrákat felülírja, és globális (planetáris) szintű koordináción alapszik majd. Várható, hogy az új kontrollminőség nem egyetlen döntési centrumhoz köthető, hanem sok kis döntési centrum tartja működésben. Nem egy szereplő irányít teljes hatáskörrel (amit ma az oktatáspolitika allegóriája testesít meg), hanem sok: az új kontrollminőség emiatt részben multi-stakeholder világ, részben önkormányzás (self-governance) lesz a szó igazi értelmében. Valódi önszervező rendszer tehát: ám azokat a módokat, ahogyan az önszerveződés végbemegy, nagyban meghatározzák majd a tudatos akciók, a politikai síkon megvalósított társadalmi innovációk. Kérdés, hogy a sok kicsi hogy függ majd össze. Hogy lehet a kis közösségeket egy hierarchiamentes hálóban úgy összefogni, hogy ahol a központi koordináció lényeges, ott meglegyen, de a kis közösségek és azok egyes tagjai autonómiájának megsértése nélkül? Az új kontrollstruktúra célfüggvénye a kooperatív tudásfolyamatok révén összecsiszolt, kreatív polgár, ahol ez a minőség nem a legtehetségesebbek jellemzője csupán, hanem szinte mindenkié, aki az oktatási rendszerből kilép.

A premodern gyermekkép szimbóluma, a pálca helyett, amely a fegyelmezendő mivoltra utal, az ipari korszak jelképe a tölcsér, amellyel az üres fejekbe tudás töltetik. És noha a tölcsér jobb, mint a pálca, mostanra már egyre nyilvánvalóbban inadekvát a paternalista gyermekkép, amelyre épül, amelyből vétetett. Ez igazából sohasem volt korszerű, de mostanra már kifejezetten kártékonnyá vált. A kilencvenes évek közepének digitális robbanása óta ugyanis egyre jobban látszik, ahogy a screenagerek, a számítógép és a televízió nemzedéke az információs írástudás magabiztos birtokosaiként egyre több kompetenciát mutatnak általában és az iskolán túli tudáskörnyezet birtokbavételével speciálisan is. Milyen tölcsérrel álljon a számítógépes analfabéta tanár a diákja mellé, aki épp a chicagói reptér forgalmát irányítja egy szimulációs játékon? Az információs társadalom új kontrollstruktúrájának és gyermekképének a szimbóluma a tölcsért leváltó „milliónyi kis tudáskazán" – feltételezzük, hogy Freire nem tiltakozna ez ellen a kép ellen.

A harmadik világ kontextusában, ahol sok esetben magának az iskolának mint intézménynek a fizikai megteremtéséért is óriási erőforrásokat kell mozgósítani (mint például Indiában, mert épülethiány vagy tanárhiány miatt nem láthatók el a gyerekek), ahol a tudáshordozókhoz való hozzáférés mindennapi gond, ahol a foglalkoztathatóság komoly korlátja a kibocsátásnak, sok esetben még a bürokratikus kontroll előtti állapotban van az oktatási rendszer. Ebből a perspektívából nehéz, de nem lehetetlen a következő rendszerszint hegycsúcsait pásztázni, és ahhoz igazítani a cselekvést. Kiindulásképpen azt kell felismerni és elfogadni, hogy az utolérés reménytelen program. Nem a fejlettek éppen lecserélés alatt álló mintáinak másolása, hanem az új minőség felé mutató közös cselekvések megtalálása a stratégiai kihívás. A problématér közösségének felismerése az együttes cselekvés kiindulópontja: a globális környezeti kihívások, az emberi össztudás tömegének gyarapítása az ősi, helyi tudásokkal (indigenous knowledge), a javak termelésében és fogyasztásában való összeabroncsozottság, amely határoktól függetlenül növeli meg a milliónyi tudáskazán iránti keresletet.

A vízió, amelyik globális koordináció alatt álló tudástermelő közösségekké kívánja kovácsolni a diákokat és a tanárokat, olyan jövő- és gyermekkép, amely messzemenően az új kontrollminőség felé mutat. Pontosabban: az egyik lehetséges irányt és megoldást jelzi, amellyel elképzelt és megtervezett mikrovilágok társadalmi innovációként életre kelhetnek. A tudomány képviselői új szereplőként jelennek meg az iskolák életében, másutt bizonyára az egyre sikeresebb és egyre nagyobb tömeghatást elérni képes társadalmi vállalkozók, social enterpreneurök alakítanak ki új működésmódokat.

A felszabadító üzenet része az, hogy az akut társadalmi problémák közül a tudásszakadék csökkentése bele van kódolva a vízióba. S mivel – nem utolsósorban Freire szellemében – a majdani tudástermelésnek valóságos problémákra kell vonatkoznia, kétség sem férhet hozzá, hogy sok egyéb mellett a gazdasági fejlődésnek és az életminőségnek a fenntarthatóság kérdéskörében összefutó kihívásegyüttese lesz az a terület, amelyekre bizonyosan fókuszálni kell majd. Szubregionális szinten, a majdani globális programok előképeként már a rendszerszintű változás előtt tervezhetőek és elindíthatóak kísérleti, ún. pilot-projektek, amelyek égető környezeti, ökológiai vagy egészségügyi kérdésekben termelnek meg más erőforrás híján előállni nem képes tudásokat. A bürokratikus kontroll egyik erénye, hogy effajta programokat gyorsan és hatékonyan vezényel le – ha bele tud törődni abba, hogy nem a tölcsér másik végét, hanem a megoldó erőt kell a gondjaira bízottakban látnia.

Kulturális átmenet a fenntartható fejlődésbe

A fenntartható fejlődésre való átállás erőteljesen (és kölcsönösen) kötődik a mindennapi iskolai gyakorlat és a diákok által végzett kreatív tudományos munka közti kapcsolat gondolatához. A legfontosabb láncszem köztük talán éppen az a korábbi megjegyzésünk, mely szerint ha meg akarjuk változtatni az iskolákat, először a társadalmi környezetüket adó gazdasági és politikai rendet kell megváltoztatnunk. Ugyanez vonatkozik a fenntartható fejlődésbe való átmenetre is – csak sokkal sürgetőbben.

Miközben azt láttuk, hogy az információs társadalmak kiformálódása már önmagában is felkavarja és egyre inkább átrendezi a kontrollfolyamatokat, az átrendeződésnek a sürgető mivoltát radikálisan növeli az emberiséget nyilvánvalóan fenyegető és egyre közeledő globális ökológiai és társadalmi válság.¹³ Amennyiben a világ jelenlegi túlzott erőforrás-fogyasztását, hulladéktermelését és egyéb, környezetünkkel kapcsolatos problémáit nem fogjuk vissza, mégpedig mielőbb, az elkerülhetetlenül regionális ökológiai vészhelyzetekhez vezet, amelyek pedig hamar áttevődnek egyre terjedő, összeomlás felé vezető, kezelhetetlen társadalmi ellentétekbe. A közvéleménynek és a döntéshozóknak tehát mihamarabb túl kell jutniuk azon a ponton, amikor még mindig tagadják (sokszor tudat alatt is) és elutasítják a helyzet lényegét, s vele együtt a szóban forgó mély és kiterjedt gazdasági és politikai változások szükségességét.

A tagadásra való hajlam a közeledő válság vészjelzéseinek sokszorozódásával várhatóan egyre csökken. Ma az erdők, a halászat és a globális felmelegedés követel figyelmet; holnap a kőolaj, hamarosan pedig a szántók és legelők katasztrofális eróziója, vagy sok terület elsivatagosodása, mindenekelőtt a harmadik világban. A túlfeszített rendszerekből fakadó egyre súlyosabb ökológiai csapások hatására nem az emberiség hagyja majd el a tagadást, hanem a tagadás az emberiséget. Még nem vonatkoztattuk önmagunkra a régi bölcsességet: ha azt akarod, hogy a szamár rád figyeljen, csapj a fejére.

A társadalom gazdasági és politikai alapjait átrendező lényeges változások tehát valószínűleg inkább lesznek a fenyegető vagy kezdeti fenntarthatósági krízisre adott válaszok, mint az iskolákkal és a tudománnyal kapcsolatban tárgyaltakhoz hasonló, az intézményes erők nyomására adott reakciók. Ha azonban egyszer a fenntarthatósági kényszerek hatására elindulnak a megfelelő irányba mutató folyamatok, az intézményes erők mindkét területen jelentősen javítják majd ezek továbbvitelének esélyeit.

A fenntartható fejlődésre való átállással kapcsolatban előfeltevésünk ellentétes a jelenleg uralkodó konvencionális nézettel, miszerint a társadalmi problémák megoldásának lehetőségét a jövő technológiai változásai hordják magukban. Azt állítjuk, hogy a szükséges technológiáknak már birtokában vagyunk – noha ezek még fejleszthetőek -, s amennyiben a forrásokat megfelelően mobilizáljuk, hasznosítjuk és osztjuk el, ezek a technológiák a társadalom számára elérhetőek.¹⁴

A valódi probléma tehát az, hogy egyelőre nem sikerült széles körű társadalmi együttműködést és koordinációt teremteni és fenntartani autonóm (azaz nem kényszer alatt működő) egyének között. A megoldáshoz olyan hatékony mechanizmusok kialakítása szükséges, amelyek képesek ellensúlyozni vagy leszerelni a jelenlegi politikai és gazdasági intézmények antiszociális és kizsákmányoló mozzanatait, amelyek egyúttal a fenntarthatóság felé való elmozdulással szembeni ellenállás sarkalatos elemei is.

A feladat az, hogy beazonosítsuk a rendszer átstrukturálására alkalmas evolúciós folyamatokat, és módokat találjunk azok megerősítésére annak érdekében, hogy elhárítsuk a fenyegetően közeledő ökológiai és társadalmi válságot.

A potyautas-kontroll (free rider control)¹⁵ minden működőképes kooperatív rendszer lényeges mechanizmusa, amelyet az emberiség a biológiai evolúció évmilliárdos folyamataival örökölt, s azóta is az emberi együttműködésnek a főemlősökön jóval messzebbre visszamenő alapját képezi. A potyautas a kooperatív egységnek olyan tagja, amely más tagoktól elfogad támogatást, de azt nem viszonozza. Mivel az evolúció menete véletlenszerű variációk állandó újratermelésétől függ, minden kooperatív rendszerben szükségképpen újra meg újra feltűnnek potyautasok. Ha egy rendszerben a hányaduk túlnő egy (amúgy elég alacsony) korláton, akkor a kooperáció összeomlik. Ezért egy kooperatív rendszer csak akkor életképes, ha kitermeli és fenntartja azokat a mechanizmusokat is, amelyek a megjelenő potyautasokat állandóan leszerelik. Ez azonban önmagában nem elegendő a jelenlegi valóságból a fenntarthatóságba való átmenethez.

Az ősi kultúra és az emberi agy struktúrája

A kölcsönös összeférés és a kooperáció imperatívusza, mint a potyautas-kontrollt megvalósító mechanizmusok, különböző alakváltozatokban kísérték végig főemlős őseink kis csoportokba szervezett létformáit. Ezen a fokon azonban még nem eredményezett valóságos és kölcsönös méltányosságot élelemhez vagy nemi partnerekhez való hozzáférés tekintetében; a domináns egyének többhöz jutottak. Valódi méltányosság csak az emberré válás után, vadász-halász-gyűjtögető ősi közösségeinkben jelent meg, és a későbbi metamorfózisok ellenére, mint látni fogjuk, máig is jelentős szerepet játszik a társadalmi kötőszövetek táplálásában és mentalitásunkban.

A fenntartható fejlődés kérdésének ilyen irányú megközelítésekor az egyik lehetséges, noha nem elterjedt kiindulópont az emberi agy struktúrája, mely minden társadalmi cselekmény alapja. Mai modern agyunk, mellyel egy szinte globális dimenziójú társadalmat működtetünk, lényegében¹⁶ ugyanaz, amellyel őseink vadásztak és halásztak. Agyunk speciális emberi tulajdonságai az évszázezredek alatt lezajlott evolúciós folyamatok során alakultak ki, mégpedig szorosan kötődő, kis létszámú (jellegzetesen 100-200 fős) közösségek támogatására, melyek méretét mind kommunikációs folyamataik, mind a természetből nyerhető erőforrásaik szigorúan ezen a szinten tartották.

Ezt a nézetet erősen alátámasztják Robin Dunbar regressziószámításai a csoportnagyság és a főemlősök neocortexének kapcsolatáról, melyek azt mutatják, hogy az emberi aggyal genetikailag összhangban lévő csoportméret 150 fő körül mozog.¹⁷ Az ilyen méretű közösségeket a saját és más csoporttagok társas kapcsolatainak monitorozásával az egyének képesek megfelelően összetartani. A kapcsolatok száma a közösség méretével exponenciálisan emelkedik, ennek kezelésében pedig az agy kapacitásai már korlátozottak. A másik korlátot az jelenti, hogy nagyobb csoportok mind hamarabb kényszerülnek új környékre továbbmozdulni, mivel hamarabb élik föl közvetlen környezetük növényi és állati erőforrásait – s az ilyen elmozdulások ütemének természetes felső határa van, mert nem lehet óránként továbbhurcolkodni, de még naponta sem. A csoportméret e két korlátozó tényezője az evolúció során összefonódva alakult ki.

A későbbiek során a genetikai evolúciónál sokkal gyorsabb kulturális evolúció vezetett az egymást kölcsönösen támogató, autonóm individuumok közti, önkéntes együttműködésen alapuló társadalmi kapcsolatokhoz mint túlélési előnyhöz. Michael Tomasello¹⁸ azt állítja, hogy az ember és a főemlősök közti lényegi eltérés majdnem teljes egészében a progresszív kulturális evolúció terméke, mely egy vagy legfeljebb két alapvető fontosságú genetikai változásra épül. Amellett érvel, hogy a genetikai szempontból gyorsan elrepülő 8 millió év, mely a csimpánzoktól elválaszt minket, többre nem adott volna lehetőséget. Tomasellónak ez a tézise meggyőzőnek tűnik, főleg annak alapján, amit a DNS szerepét illetően az ezredfordulóig kiderített a genetika tudománya.¹⁹ Dunbar viszont, előzőleg idézett könyvében, erősen ellenzi ezt a nézetet, és a nyelvet a főemlősök közti általános kommunikációs rendszer, a csoporton belüli szociális viszonyokat kialakító és fenntartó kontrollstruktúra termékének tartja (amelynek emblematikus tevékenységtípusa a látszatra spontán, valójában szigorúan szabályozott kurkászás, a páronként eszközölt kölcsönös szőrápolás és vakargatás). Ennek szociális szerepét veszi át sokkal hatékonyabban a vokális alapokon induló nyelv, elsősorban a közösségi hálót kifeszítő pletyka céljaira.²⁰

Tomasello legújabb írásaiban több, számunkra fontos új érv és téma jelenik meg. Az első a megosztott célokra együttesen irányuló szándékosság és törekvés képessége²¹ (shared intentionality) mint a minket a csimpánzoktól megkülönböztető, döntő genetikai ugrás, amely minden emberi kooperáció és arra épülő kulturális evolúció alapja. Erre vezeti vissza a mutatást mint kommunikációt,²² melynek lényege, hogy valaki egy másik ember figyelmét egy harmadik tárgyra (vagy személyre) irányítja olyan körülmények közt, hogy azt mind az első, mind a második szándékos irányításként értelmezi. Tomasello szerint a nyelv kulturális kifejlődése ezen az alapon indul.²³ (Megjegyzendő, hogy Tomasello és Dunbar nézete nem szükségképp ellentétes: a korai nyelv valószínűleg a mutogató és vokális jelek kombinációján alapulhatott.)

Csimpánzok a mutatásra nem képesek, még az emberi mutogatás értelmezésére sem, viszont érdekes módon kutyák igen,²⁴ amit Tomasello a farkasok megszelídítésére és kutyává domesztikálására vezet vissza. Innen ered az az érdekes ötlete is, hogy az emberi kooperációhoz vezető genetikai ugrást talán a megelőző ősemberi fokra rákövetkező egyfajta „megszelídülés" tette volna lehetővé.

Az újonnan kifejlődött társadalmi kapcsolatok²⁵ védelmet és elismerést hoztak a halász-vadász közösségek minden autonóm tagja számára, illetve különösen megemelték az évek során a válságok kezelésében több tapasztalatot felhalmozott idősebb egyedek tekintélyét az erejük teljében lévő egyedek, elsősorban hímek fizikai dominanciájával szemben. Ezt jelentősen alátámasztják a vadászó és gyűjtögető társadalmakban a pubertás időszakában szinte univerzálisan megjelenő körülmetélési szertartások:²⁶ a közösség szimbolikus kasztrációs fenyegetéssel követelte meg a serdülőkor és a felnőttkor közti határ átlépésekor a megfontolt és tiszteletteljes viselkedést.²⁷ A közösséget körülvevő természetes környezetre vonatkozó számos tényszerű instrukció átadásával, valamint a kitartást és a bátorságot bizonyító (tipikusan napokon keresztül, potenciálisan veszélyes körülmények között egyedül leküzdendő) próbákkal járó, az átmenetet szimbolizáló rítusok (rites of passage) célja egyértelműen az élethosszig tartó rendkívüli élmények megteremtése volt.

Hasonlóképpen a kulturális evolúció vezetett ezeknek a közösségeknek a természettel való olyan kapcsolatához, amely az egyszerű jelenléten messze túlmenő, tiszteletteljes és védelmező jellegű, spirituális felhangokkal megerősített természeti beágyazottságot mutat (embedding in nature). Az ősi közösségek fejlődése egy olyan természetes világhoz vezetett, amelynek a védőszellemeit – az emberi kapcsolatok mintájára – célszerű volt tisztelettel kezelni azért, hogy cserébe ők is tiszteletet mutassanak, és megadják azt, amire az emberi közösségnek szüksége van.

Mindezt erősen alátámasztja az, amit az emberiség természeti kapcsolatairól tudunk abból a korszakból, amely közvetlenül megelőzte a jelenkorig túlélő halász-vadász közösségeknek az antropológusok által részletesen dokumentált, komoly tisztelettel kezelt természet-szellem-világát. A régészeti leletek rávilágítanak arra a korábbi kíméletlen életmódra, melynek időszakában a világ különböző tájain kipusztult a megafauna, a nagy testméretű állatfajták világa, sok helyen teljesen, másutt nagyrészt.²⁸ Mintegy 40 ezer évvel ezelőtt az Ausztrália területén először megjelenő emberi közösségek kipusztították a nagy növényevő erszényeseket, hüllőket és madarakat, s ettől függetlenül mindössze kb. 11-13 ezer éve pedig az észak- és dél-amerikai kontinensen egy nagy csoport állatfajtát,²⁹ beleértve a mamutokat és masztodonokat. Mindez szerves része volt e kontinensek ember általi első megszállásának.

A következmények kétségtelenül fenyegetőek voltak. A kontinenshatárok elérésével, a hívogató szűz területek elfogyásával bizonytalanná vált a szükséges húsmennyiség megszerezhetősége, így az emberi közösségek fennmaradása. Ennek az volt az elsődleges oka, hogy mind a nők egészséges biológiai ciklusához, mind a magzat agyfejlődéséhez nagy mennyiségű, szerves vegyületekben kötött vasra van szükség,³⁰ amelynek a hús volt a fő forrása akkor (és mai is). Nem meglepő tehát, hogy csak azok a vadász-halász közösségek maradtak fenn elég hosszú ideig ahhoz, hogy az antropológusok rájuk bukkanhassanak, amelyek sikeresen válaszoltak a megváltozott helyzet kihívására. Ennek során a természettel új és tiszteletteli, védelmező viszonyt alakítottak ki, amelynek szellemében óvakodtak attól, hogy kiirtsák a legnagyobb vadak után a közepes és kisebb nagyságrendű vadakat is.

A neolitikus átmenet következményei

A neolitikus átmenet során, a mezőgazdaság megjelenésével (először Eurázsiában mintegy tíz-tizenegy ezer évvel ezelőtt, s az amerikai kontinensen valamivel később) ledőlt a halász-vadász közösségek méreteit mindaddig szabályozó táplálékellátási korlát. Az evolúciós előny akkor azokra az egyre nagyobb közösségi csoportokra szállt át, amelyek adott területeken a mezőgazdaság révén egy nagyságrenddel nagyobb népsűrűséget voltak képesek fenntartani, s így területeikből ki tudták szorítani először az ősi halász-vadász közösségeket és később az új, de náluk kisebb társadalmi csoportokat is.

Az ősi közösségek méreteit túllépő nagyobb társadalmi egységek összetettebb viszonyait azonban már nem volt képes a hagyományos kooperatív módon rendezni és fenntartani az az emberi agy, amely a halász-vadász közösségekhez vezető kulturális evolúció alapja volt, s azóta, lényeges vonásaiban, nem változott semmit. A nagyobb társadalmi aggregátumokat, amelyek már elérték a (majdnem) kontinentális méreteket, csak a hierarchikusan tagolt közösségeken belül működő instabil hatalmi viszonyokkal lehetett akkortól és azóta is összetartani. A korai agrártársadalmak, noha egyre hierarchikusabbakká váltak, viszonylag humánusak voltak, mert a termékenység spirituális princípiuma hatotta át őket.³¹ Ez vonatkozott az élettel azonosított gabonát termő földre, ezt szimbolizálta a nők termékenysége, ezt tisztelték az istennők képében; s ez vezetett számos korai agrártársadalomban a nőknek a férfiakénál magasabb státusához.

A hímnemű hadúristenségek és a meredező karmú, agyarú, csőrű ragadozó vadállatokat és madarakat ábrázoló bálványképeik csak a későbbi korszakokban tűntek föl,³² amikor a szomszédos társadalmak között már fegyveres konfliktusok törtek ki a földterületek degradálódása és a meglevő erőforrásokért folytatott verseny során, s ezekben túlélési előnyt jelentett a katonai erő és a puszta számokban megtestesülő fölény. Ez hozta magával a férfierő, a virtus felmagasztalását, a nők társadalmi státusának felszámolását, és tette a társadalmi kapcsolatokat konfliktusokkal terheltekké, erőszakosakká és kizsákmányolóvá. Ezzel együtt jelenik meg a családok sok gyermek vállalására való ösztönzése, az akkoriban keletkező, részben még ma is élő vallások szerves részeként.

Bizonyos időszakokban és területeken a szemben álló közösségekben destruktív visszacsatolási ciklusok indultak. Megnőtt a földek degradációjához vezető populációs nyomás, és ez a versenyző közösségek közti ellenségeskedés kiéleződésébe, a még magasabb születésszám általi számbeli előnyökre való törekvésbe, így végső soron még erősebb populációs nyomásba fordult. Mindez még intenzívebb földdegradációt és a rivális etnikumok kiirtásának szándékát, a nagy családok még állhatatosabb erőltetését eredményezte, vagyis ismét csak még erősebb populációs nyomásig szaladt.

Világszerte több esetben is az összeomlásig jutott ez a folyamat, melyet itt csak vázlatosan mutattunk be, annak illusztrációjára, hogy a legfenyegetőbb helyzetek akkor állnak elő, ha az összefonódott ökológiai és társadalmi tényezők egymást súlyosbítják. Sajnos az emberiség mai globális helyzetében épp ilyen destruktív jellegű összefonódás áll fenn.

A valóságos történelmi összeomlások tényezőit és logikáját részletesen tárgyalja Jared Diamond Collapse (Összeomlás) című könyvében, amelynek egyes esettanulmányaiból mindig az domborodik ki, hogy a közösségek és a társadalmak hogyan és miért voltak képtelenek egy-egy fenyegető helyzet kihívására megfelelő kooperatív választ találni. Diamond négy tipikus okot talált erre, mindegyik esetében sok alváltozattal.³³ Az összeomlott társadalmak vagy nem látták előre a vészhelyzet kialakulását, mielőtt a következmények beütöttek volna; vagy nem észlelték, hogy a destruktív folyamatok már működésben vannak; vagy éppen észlelték is, de ennek ellenére meg se próbálták a vészes csapást kivédeni; végül észlelték is, próbáltak is megfelelő adaptációt találni, de esetleg a probléma megoldása valóban meghaladta képességeiket, esetleg túl keveset tettek túl későn, és amivel próbálkoztak, talán visszafelé sült el, és a folyamat így vagy úgy összeomlással végződött.

Ha mérlegre tesszük a kulturális evolúciónak ezt a korszakát, amelynek késői változataira voltaképpen a mai napig ráismerhetünk, sok visszássága ellenére (amelybe a helyi és regionális összeomlások veszélyét is bele kell értenünk) mégsem lesz teljesen negatív a kép. A túlélésért folytatott össztársadalmi harccal párhuzamosan, és nagy részben e harc közvetlen következményeként, a versengő társadalmak termelő- és katonai tevékenységét elősegítő tudás- és technológiai alapzat gyors tempóban kiszélesedett. A társadalmak egyre hatékonyabb uralmat fejlesztettek ki a természet felett, s ennek értékét nem csorbítja, hogy legújabban, a modern tudomány eredményeinek köszönhetően, mindez annak az illúziónak is a kialakulásához vezetett, hogy meg is valósult egy gyakorlatilag teljes kontroll. A modernitás előrehaladása azonban nem változtatott az emberi kapcsolatoknak és az azokat igazolni hivatott erkölcsnek a hierarchikus, konfliktusokkal terhelt és kizsákmányoló jellegén. Csak átformálta és korszerűsítette azokat a mechanizmusokat, amelyek a kontrollstruktúrákat védik és újratermelik. Míg a korai időszakokban a politikai és katonai hatalom urai a kontrollt közvetlen fegyveres erőszakkal gyakorolták, a jelenkori fejlettebb társadalmakban az alapvető termelési források és nagy pénzjövedelmek birtokosai teszik ezt, amennyire lehet, a tőkevagyon eszközeivel és megfelelően manipulált piaci viszonyok segítségével. A nyers erőszak azonban, utolsó érvként, a mai napig a tarsolyban van.

A természet folyamataiba és az emberi produkció, illetve reprodukció problémáiba való belátásunk jelenlegi, viszonylag magas szintjének elérésével az embernek a természet fölött, valamint az emberi természet fölött gyakorolt kontrolljának illúziója szertefoszlik. A nagyobb létszámú csoportoknak a kisebbekkel szembeni posztneolitikus evolúciós előnyeit, az ezeket támogató zsákmányoló jellegű kulturális tulajdonságokkal együtt, a szemünk láttára írja felül az új evolúciós imperatívusz, melyet az emberiségnek a globális rendszerszint ökológiai és társadalmi korlátaival való ütközése hívott életre. Így aztán azok a hierarchikus erkölcsi értékek, amelyek a múltban e társadalmakat működtették, s a mai napig erősen hatnak, és amelyek implicit módon tolerálják a kapzsi, ragadozó és kizsákmányoló emberi kapcsolatokat, egyre inkább a túlélési előny gátjaiként jelennek meg. Sőt, egyre szélesebb körben tekintik őket egzisztenciális kockázatnak, mert az önkéntes és konstruktív együttműködés útjába állított akadályok az egész emberiséget társadalmi-ökológiai válság és az abból következő katasztrofális összeomlás felé sodorják.

A fenntarthatóság adaptációs alapfeladata

A túlélés érdekében az emberiségnek egy irányváltással el kell indulnia egy olyan evolúciós-adaptációs úton, mely a tudás és a komplexitás egy magasabb szintjén vezet újra végig egy korábbi kulturális evolúciós folyamaton, azon, mely vadászó és gyűjtögető őseinket elvezette az autonóm és kölcsönösen támogató együttműködések társadalmi viszonyai közé és a közösségeknek a természetbe való tiszteletteljes és védelmező beágyazásához.

A jelenlegi világ konfliktusokkal terhes dinamikája nem folytatható, mert a hosszú ideje sértett természet türelme kifogyóban van. A természettel való kapcsolatunk drámai módon kerül előtérbe; helyi ökológiai krízisek összeolvadása és globális méretűvé növekedése fenyeget. A katasztrofális összeomlás elkerülése érdekében ezért ismét, mint halász-vadász őseink korában, elsősorban a természettel való viszonyunkat kell törekvéseink középpontjába helyezni.

Ez a nehéz evolúciós kihívás azonban valójában áldás álöltözetben. Minthogy a két konfliktus (a társadalomé önmagával, illetve a társadalomé a természettel) összefonódik, a természettel való konfliktus feloldása nem valósítható meg anélkül, hogy az emberi társadalom fel ne oldja önmagával való sok évezredes konfliktusát. Az összefonódott konfliktusok megoldása érdekében tehát mindkét irányból egyszerre kell elindulnunk, megfelelő adaptációs lépésekkel, s hamar kell cselekednünk, hogy a fenntartható világ felé mozduljunk el, amíg még van rá idő.

Amire égető szükségünk van, az az emberi agy struktúrájával összhangban lévő olyan, nagyméretű társadalmak megalkotása, melyek kicsi és kooperatív közösségekből felépülő, nem hierarchikus hálózatokból állnak. Erre mostanáig nem kínálkozott praktikus mód, bár a lehetséges megoldásokat már kezdjük látni, elsősorban (de nem szükségképp kizárólag) az internet állandó, valódi minőségi változásokat hordozó megújulásaiban. A globális szintű közösségi kooperáció működő modelljeinek kialakítása, amelyeket nem hierarchikus kötöttségek kényszerítenek ki, hanem autonóm egyének önkéntes kezdeményezésén alapulnak, sürgető feladat – nélkülük nemigen beszélhetünk majd fenntartható fejlődésről.

Ennek a feladatnak a megoldásában a kiindulópont az a nagyfokú instabilitás, amely az ősi közösségekkel ellentétben a mai világot jellemzi. Ennek végső oka s ugyanakkor a megoldás fő reménye az, hogy a neolitikus mezőgazdasági átmenet után kialakult hierarchikus hatalmi viszonyok ellentmondásban vannak azokkal a modern társadalmakba is mélyen beágyazott kulturális hagyományokkal, amelyek az ősi méreteket megközelítő mai kisközösségek emberi viszonyait még most is sokszor az ősi kooperatív, kölcsönös segítségre kész, kölcsönösen autonómiatisztelő és érzelmileg nagyon magasra értékelt módon kívánják rendezni és fenntartani.

Dunbar erre sok példát mutat³⁴ az Ausztráliában, Afrikában és Dél-Amerikában máig is túlélő vadász-gyűjtögető közösségek életéből. Ezekben a legnagyobb csoport (clan), amelyben az emberek személyesen ismerik egymást, tipikusan 150 főt számlál. Az első, hétezer évvel ezelőtti közép-keleti földművelő települések lakosságát a régészek az építmények számának alapján ugyancsak tipikusan kb. 150 főre becsülik. Dunbar említi a hutterita kommunális vallási közösségeket, melyeknek történelme Európában négyszáz évre megy vissza, s melyek ma Kanadában és az Egyesült Államokban (Dakota) élnek tovább. Ezek átlagosan 100 fősek, mert amint elérik a 150-es határt, kettéhasadnak, annak a belátásnak alapján, hogy e létszám felett egyre nehezebb a közösséget csupán a közvélemény fegyelmével összetartani. A kb. ötezer tagú amerikai mormon hitközösség 19. századi vándorlása Utah felé ugyancsak 150 fős csoportokban történt, a hitközösség feje, Brigham Young utasítása alapján, mert ezek egymástól függetlenül tudtak működni, hatékony belső koordináció fenntartásával. A katonaságnál is a 100-200-as nagyságrendű század alakult ki, mint az önállóan működni képes és feszesen koordinált elemi harci csoport. A katonai századon belüli szoros emberi kapcsolatokat jól érzékeltetik a friss iraki haditudósítások, amelyek illusztrálják, hogy a mai napig a század a legnagyobb egység, amelyen belül emberek hajlandók életüket kockára tenni azért, hogy társaik életét megmentsék. A szociológiában jól ismert és dokumentált elv, hogy a 150-200-nál nagyobb csoportok egyre hierarchikusabbak, míg a kisebb csoportok sokszor minden szerkezet nélkül, személyes kapcsolatok alapján tartják magukat működésben. Dunbar szerint mindez arra mutat, hogy „emberi társadalmak rejtve hordanak magukban kb. 150 fős természetes csoportokat […], [amelyeknek] nincs sajátos funkciójuk: egy társadalomban szolgálhatnak egy célra, egy másik társadalomban más, különböző célra",³⁵ de valamilyen formában és céllal univerzálisan jelen vannak. Az ősi kultúra ma kicsi, emberszabású közösségekben él csak tovább, de azokban sokszor igen szilárdan.

Általánosan elfogadott nézet, hogy az ősi emberi közösségeket a nyelven alapuló kultúra tartotta össze. Fontos viszont hangsúlyozni, hogy a nyelv társadalmi összetartó szerepében annak nemcsak a kognitív oldala volt fontos, hanem megkülönböztetetten az érzelmi és spirituális oldala is, különösen ének formájában. Szertartásokkal, dobolással és sokszor eksztatikus csoporttánccal összekapcsolva ez minden halász-vadász csoport központi eleme, s mint a közösség tagjainak megosztott, közvetlenül testileg érzékelt élménye, rendkívül erős érzelmi kapocs is volt.³⁶

A közösségi csoportos tánc ősi hagyománya, mint a nyelv, kizárólagosan emberi képesség, mert még legközelebbi főemlős rokonaink, a csimpánzok se tudnak együtt közös ütemet tartani. Az ilyen csoportos vagy körtánc – megkülönböztetve azt a sokkal későbbi, európai eredetű páros tánc formáitól – máig is minden emberi csoportra univerzálisan jellemző vonás, mely akkor is mindig fel-felbukkant, ha későbbi társadalmak tiltani vagy üldözni próbálták. Barbara Ehrenreich Dancing in the Streets (Tánc az utcákon) című könyvében hangsúlyozza, hogy semmi nem gátolja, hogy az ősi közösségi ünnepségek és eksztatikus szertartások tovább éljenek népesebb és tagoltabb jelenkori társadalmainkban, kivéve azt a félelmet és gyűlöletet, amellyel a hierarchikus elitek tiltották és üldözték ezeket a történelem folyamán – és amennyire tehetik, teszik ma is.

Az elitek félelme nem alaptalan. Az ilyen eksztatikus ünnepségek és a ritmikusan megosztott csoportos táncok során leomlanak az egyéni tartózkodás korlátai, amelyek az embereket egymástól elválasztják, és az egyediség érzete beleolvad a közösségbe tartozás mámorító élményébe, mely a halhatatlanság és a szellemvilágba tartozás élményével határos. Ahogy ezt Ehrenreich megfogalmazza, „a múlt táncolt vallásaival összehasonlítva a mai hitek sápadt élmények – ha másért nem, éppen, mert »hitek«, tehát hívéstől függenek, és azt követelik, szemben a közvetlen ismerettel. Az ősi rituális táncos, a menád és a vudu gyakorlója nem hitt istenében vagy isteneiben, hanem ismerte őket, mert a csoporteksztázis tetőfokán azok eltöltölték lényét jelenlétükkel."³⁷

Az ilyen élmények közösségi alapját a modern pszichológia fogalmaival absztraktabb módon, de rokon értelmezéssel foghatjuk meg. Eszerint személyes énünk a korai gyermekkori fejlődés során úgy épül fel, hogy abba sok elem integrálódik bele nemcsak szüleink korai képéből, ahogy azt érzékeltük, hanem közösségünk alapvető vonásaiból, valamint a világot és a társadalmat illető ki nem mondott feltevéseiből is, ahogy azokat az anyanyelvünkkel együtt tudat alatt magunkba szívtuk. A közösség tehát nemcsak hogy körülvesz minket, hanem bennünk is él mint énünk integráns része. És mivel a közösség tovább él, amikor a mi biológiai létünk megszűnik, nem meglepő, hogy a halhatatlanság érzése számunkra könnyen válhat meggyőzővé ünnepségek csoportos énekeinek és táncainak elragadtatásával; ez adja meg a közösségi mámor halhatatlanságot sugalló felhangjait.³⁸ Mindebből ered az a rendkívül erős közösségi kapocs, amitől a hierarchikus eliteket a hideg rázza. Mert az ünnepségek örömteli énekeiben, szertartásaiban, csoportos táncaiban, elragadtatásában éppen azok a szociális hatalmi és életszínvonalbeli különbségek merülnek el, amelyekre a hierarchikus társadalmak felső rétegeinek egész életformája rá van építve. Ehrenreich szavaival: „Az ünnepségek és eksztatikus szertartások tilalma és üldözése az évszázadok során férfiak, és néha nők, tudatos munkája volt, akik egy valóságos és sürgető fenyegetést észleltek benne. A »civilizációnak« az a vonása, amely a legellenségesebb az ünnepséggel szemben, nem a kapitalizmus vagy az ipari társadalom – amelyek viszonylag késői »újítások« -, hanem maga a társadalmi hierarchia, ami sokkal régebbi. Amikor egy osztály, vagy egy etnikai csoport, vagy egy nem (gender) gyakorol uralmat alárendelt népessége fölött, akkor félni kezd az alárendelteket szociálisan megerősítő (empowering) szertartásoktól, amelyek veszélyeztetik a társadalmi rendet és a fennálló kontrollstruktúrákat."³⁹

Ha visszatekintünk az ősi halász-vadász közösségek e két sarkalatos vonásának makacs továbbélésére – a modern társadalmakba mélyen beágyazott kis, emberszabású közösségekre és az ünnepségekre, táncokra, szertartásokra, amelyek letiltva, üldözve mégis újra és újra felbukkannak -, felmerül a kérdés: hogyan lehetséges egy ilyen hagyomány fennmaradása a brutális posztneolitikus társadalmakban, sajátos genetikai alap nélkül (ha Tomasello érvelését követjük), tisztán kulturális alapon, a nagy társadalmi ellentmondás dacára?

Tomasello érvelése a kulturális evolúciót nemcsak történelmi, azaz filogenetikus pályáján követi, hanem az egyes ember életpályáján, tehát ontogenetikai síkon is, főleg az élet első hónapjaiban és éveiben.⁴⁰ Ekkor szilárdulnak meg azok az alapok, amelyek lehetővé teszik a kultúra generációról generációra való, lépésenként továbbfejlődő átadását. És ezek a korai élmények szükségképp olyan kicsiny és szűk társadalmi környezetekben születnek, amelyek nem haladják meg az ősi közösségek méreteit. Így nem meglepő talán, hogy sok embernek ebből a korból tudat alatt olyan élménye marad, amely az elvesztett Éden nemesebb emberi kapcsolataira, az autonóm egyének közt működő spontán és önkéntes kooperációra van beállítva.

Az ilyen kooperáció széles körű újrateremtésének kilátásait erősen javítja az ősi hagyományok továbbélése korunk társadalmaiban. Ezen túlmenően viszont elengedhetetlen a modern társadalmak legmélyébe beépített konfliktusgeneráló és zsákmányoló jellegzetességek felszámolása, amelyeket korunkban főképp a nagyvállalati, állami és pártbürokráciák hierarchikus kontrollja tartott vagy tart működésben, a piaci demokrácia vagy éppen a múlt századi centralizált és hierarchikus szocializmus leple alatt. Sok egyéb mellett a tudomány és a közoktatás világát is a mai napig ezek a kontrollstruktúrák határozzák meg.

Mély kulturális megújulás nélkül tehát a fenntartható fejlődésre való áttérés nem valósulhat meg. Mindez nyilvánvalóan nem következhet be elég hamar ahhoz, hogy megelőzze és kivédje annak az ökológiai és társadalmi katasztrófának a veszélyét, melyet a közvélemény egy része bizonytalan lehetőségként már jó ideje sejt, de nem érez eléggé a zsigereiben ahhoz, hogy kiváltson egy kulturális váltásra irányuló ellenállhatatlan nyomást.

Új kontrollmechanizmusok – „kicsiben" és „nagyban"

A fenntarthatóságba való kulturális átmenethez új emberi értékekre és azoknak megfelelő új kontrollmechanizmusra van szükségünk, az együttműködést elősegítő olyan kontrollra, amelyik különbözik a potyautas-kontrolltól, amennyiben egy magasabb fokú társadalmi kihívásra ad választ. A kihívás két okból magasabb fokú.

Az első, hogy a modern társadalom sokkal nagyobb méretű és ennek megfelelően tagoltabb, mint az ősi társadalmak, s így összetettebb és tagoltabb kontrollt is kíván. A másik, hogy bár a potyautasok ártalmasak, mert vonakodnak viszonozni a kapott segítséget és támogatást, legalább nem vesznek el semmit erőszakkal másoktól, nem sértik mások autonómiáját, és nem sajátítják ki mások munkaerejét. Viszont a mezőgazdasági forradalmat követő társadalmakban fellépő antiszociális erők jellegzetesen ilyen és hasonló módokon sértik a közösségi igazságérzetet, méltányosságot, és így a kooperáció lehetőségét.

Az eddigiekben azokat az intézményes kapcsolatokat, amelyeket kontrollálni kell, egy csoport jelzővel írtuk körül – hierarchikus, konfliktusgeneráló, erőszakos, brutális, zsákmányoló, kizsákmányoló, fosztogató, ragadozó -, de önmagában egyik sem fogja meg a mögöttük álló fogalom lényegét kielégítő módon. Ahhoz, amit mondani kívánunk, legközelebb a Plautustól származó klasszikus latin mondás áll, homo homini lupus, ember az embernek farkasa. Ezeket az intézményekbe szervezett, azokban működő emberfarkas-kapcsolatokat kell tehát ártalmatlanná tenni.

Viszont lényeges most mindjárt tisztáznunk, hogy intézményes kapcsolatrendszerek leszereléséről és kiküszöböléséről beszélünk, nem pedig kiszemelt egyedek emberfarkassá minősítéséről, a társadalom ellenségévé nyilvánításáról, kipellengérezéséről és összetöréséről. Sok történelmi példa igazolja, hogy olyanok, akik az utóbbi irányba fordulnak, nem a meglevő probléma megoldását érik el, hanem csak annak más formában való újratermelését. (Ugyancsak hangsúlyozni kívánjuk, hogy a plautusi mondás mint metafora csak emberfarkasokra vonatkozhat, mert a természet farkasaira, falkáikon belül, ellenkezőleg, az állhatna, hogy lupus lupo non est homo, farkas a farkasnak nem embere, tehát egymással szemben szinte nemesen viselkednek, nem embertelenül).

A neolitikus mezőgazdasági áttörés óta működő konkrét társadalmi kontrollt, más-más helyeken és korszakokban, így korunkban is, egymástól különböző mértékben, különböző minőséggel és különböző eszközökkel olyan intézményi kapcsolatokon keresztül gyakorolták, amelyeket tehát emberfarkas-jellegűeknek nevezünk, nem feledve, hogy ez az általános fogalom milyen sok szerkezeti és minőségi különbséget fedez. A fenntarthatóságot előmozdító kulturális váltás azt kívánja, hogy ezt a kontrollt egy olyan társadalmi kontroll váltsa fel, amelyre az előzőleg említett káros társadalmi kapcsolatoknak nincs vagy legalábbis egyre kevésbé van befolyásuk. Ezt emberfarkas-kapcsolatokat leszerelő kontrollnak, a „farkasok" kontrolljának, röviden farkas-kontrollnak hívjuk tehát, shapirói, szűk értelemben. Ilyen jellegű kontrollmechanizmusok hatékony megjelenése a korunkbeli társadalom legkülönbözőbb szintjein az előfeltétele annak, hogy az emberi törekvések a fenntartható kultúra felé orientálódhassanak. Ez nem célja, hanem előfeltétele annak, hogy a hierarchiák megszüntetésével egykor egy teljesen újfajta, benigeri értelemben vett átfogó kontrollmechanizmus jöhessen létre, amely az „emberfarkasok által gyakorolt" kontrollt váltja fel.

Ennek a reorientációnak a harmadik világ egyes területein még folytatódó népességnövekedéstől és a módosabb vidékeket jellemző érzéketlen túlfogyasztástól egy magasabb életminőség felé kell mutatnia, amelyben a hangsúly az anyagi javak és emberi kapcsolatok egyensúlyára helyeződik, egy stabil világlakosság ernyője alatt, melynek mérete a kívánt életminőséggel összeférhető.

Amikor azt elemezzük, hogy korunkban hogyan jelenhetne meg egy ilyen típusú hatékony kontroll, hirtelen bevillan, hogy őseink vadászó és gyűjtögető társadalmaiban nem voltak jelen emberfarkas jellegű, antiszociális kapcsolatok, noha látszólag nem működött bennük egy közvetlenül ezekre irányuló leszerelő-megregulázó mechanizmus.

Vagy talán mégis? Ennek keresése termékeny új irányba tereli az egész kérdés megfogalmazását. Ösztönösen érezzük, hogy a leghatékonyabb farkas-kontroll nem az, amely beazonosítja és leszereli a már működő emberfarkas-jellegű kapcsolatok rendszerét, hanem az, amelyik hatékonyan megelőzi, hogy ilyen ártalmas kapcsolatok egyáltalán megjelenhessenek!

Amint ez a felismerés látóterünkbe kerül, a vadászó és gyűjtögető őseink pubertáskori átmeneti-beavatási rítusai egészen új értelmet nyernek. Ez különösen igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy az önkéntes együttműködés alapját adó személyes autonómia tisztelete, valamint a környezet megbecsülése és védelme, ami az ősi emberiség természetbe való tökéletes beágyazását lehetővé tette, egy kulturális evolúció termékei, nem az emberi génekbe évszázezredekkel régebben bekódolt tartalom.⁴¹ Miképpen tudunk tehát útjára indítani egy hasonló kulturális evolúciós folyamatot jelenkori világunkban?

A szokásos irányelv-lefektetési logikákkal ez nem fog menni. Ahogy Donella Meadows, a fenntarthatóságnak az 1970-es évek óta egyik első és fő apostola, utolsó írásában kifejezi: a természet és az emberiség együttes rendszere sokkalta bonyolultabb, mintsem hogy lehetővé tenné evolúciójának előrevetítését, s még kevésbé evolúciós pályájának kontrollját egy előírt kívánatos jövendőbeli állapotának elérése felé.⁴²

A kívánt irányba vezető, ám kiszámíthatatlanul előbukkanó evolúciós ösvényeket azonban szélesíteni tudjuk, mint ahogy némely kártyajátékban is felhasználhatjuk a váratlanul kapott joker lehetőségeit. Az oktatás és a tudomány korábban tárgyalt összefonódása pontosan ilyen átjárót nyithat a jövő felé – talán a legígéretesebbet az összes ösvény közül.

Oktatás és tudomány összefonódása és a „megelőző kontroll" esélyei

Azt gondoljuk, hogy a felnövekvő nemzedékek jól tudatosított, lokális és globális környezeti problémák megoldását célul kitűző, valóságos, tudományos problémamegoldó projektekbe való integrálása adja meg az átjárás kulcsát. Még ha ez az integráció kezdetben szerény, korlátozott méretű kísérleti projektekkel történik is csak, magában hordozza annak a lehetőségét, hogy megindítson egy valóban hatékony, megelőző típusú kontrollmechanizmus felé haladó kulturális evolúciót. Jellegét és kontrollfunkcióját tekintve az evolúció analóg a vadászó és gyűjtögető őseink által gyakorolt pubertáskori átmeneti-beavatási szertartásokkal.

Az analógiát három, egymástól jól elkülöníthető területen vehetjük nagyító alá.

a) Fennáll, először is, egy kognitív, értelmi egybeesés. A tudástermelővé átszervezett oktatási rendszerekben – természetesen más tudományágak művelése mellett – könnyen lehet a fenntarthatóság legfontosabb változóira is koncentrálni. Rendkívüli mennyiségű tényinformáció születhet és kerülhet feldolgozásra a helyi és regionális részletek sűrű lefedésével, melyeket e nélkül valószínűleg nem lehet megfelelően értékelni és sikeresen rendszerezni. Ezt tekinthetjük úgy, mint az ősi átmeneti-beavatási szertartások instrukciós komponensének modern megfelelőjét, amely akkor a természet világában való túlélés kihívásaira készítette fel a fiatalokat. Ma a fenntarthatósági krízisek közeledtével, az oktatás és a tudomány közös megagépezetének egy hasonló, de modern instrukciós és kutatási tevékenységében való részvétel nagyon is hasonló szerepet hivatott betölteni a 12-18 éves diákok életében és egyre táguló ismeret- és tapasztalatvilágában.

b) Másodszor, fennáll egy érzelmi egybeesés a sikeres önkéntes együttműködés alapját képező felelősségteljes autonómia megteremtésével. Az oktatási rendszerek új tudás termelését szolgáló átszervezésének egyik nélkülözhetetlen eleme az az elv, hogy az eredeti tudományos munkát végző diákok autonómiáját tiszteletben kell tartani, tekintet nélkül arra, hogy az ő egyszerű feladataik a vezető tudósokhoz mérten csak második vagy harmadik szintűek. Együttes teljesítményük azonban mégis meghaladja az algoritmizálható programokkal működő számítógépes rendszerek képességeit, egyenesen „rátelepülnek" arra. Tevékenységük és értékhozzáadásuk ott kezdődik, ahol a számítógépes feldolgozó rendszerek tevékenysége véget ér: az értelmezésre váró jeltömegnél. A feldolgozásnak ez a szakasza emberi éleslátást és ösztönös megérzést követel, nem helyettesíthető gépi intelligenciával, és nem lehet mozgósítani a diákok autonómiájának őszinte tisztelete nélkül – s ez természetesen nagy kihívást jelent a régimódi, tölcsérezéshez szokott tanárok számára is.

A fiatal diákok autonómiájának tisztelete elengedhetetlen feltétele annak, hogy a mások autonómiáját tisztelő emberekként nőjenek fel. Igazi jelentősége azonban annak van, hogy ezt a megerősítést a diákok eredeti és kooperatív szellemi munkavégzéssel összeköttetésben kapják. Tapasztalataikban így a személyes autonómia és a kooperáció úgy jelenik meg, mint egy egységes társadalmi erőkifejtés két oldala. Ilyen tapasztalatok híján mai, konfliktusokkal terhelt világunkban sokkal valószínűbb lenne, hogy a személyes autonómiát és a kooperációt mint két kölcsönösen ellentétes lehetőséget érzékeljék.

Mindez egybecseng az ősi átmeneti-beavatási szertartások másik érzelmi motívumával is, amely tiszteletet biztosított az idősebbek autonómiája s így sok évtizedes tapasztalataikon nyugvó véleményei iránt. Az idősebbek tisztelete ugyancsak tiszteletet termett a közösség más tagjainak is, és a mások autonómiája iránti általános tisztelet tette lehetővé, hogy az új, eredeti, kreatív és újító jellegű ötletek, bárkitől is származtak azok, visszhangra és megfontolásra találjanak. Mindez pedig messzemenően megerősítette annak a lehetőségét, hogy a szükségszerűen kooperatív erőfeszítések a lehető legjobb esélyekkel szolgálják a közösség fennmaradását egy sokszor instabil és veszélyes természeti környezetben.

Napjainkban az egész emberiség olyan korszakba lépett be, amelyben a természeti környezet újfajta módon vált instabillá és veszélyessé. Noha látszólag már megszelídítettük azt néhány nyilvánvaló irányban – legtöbbünknek nem kell óvakodnia tigrisektől, kígyóktól és cápáktól -, ez a természeti környezet emberi tevékenységeink súlya alatt immár ökológiai határaiig, sőt azokon is túl feszült, és olyanfajta intelligens és újító szellemű, autonóm társadalmi együttműködést igényel, amelynek híján ijesztően hamar kellene globális méretű vészhelyzettel szembesülnünk.

Fontos leszögezni, hogy a fentiekben méltatott autonóm együttműködés felé való átmenethez, amelyet most vizsgálunk, nem szükséges a fenntartható fejlődéssel összekötött környezeti tudományok bevonása az oktatási-tudományos megagépezetbe – nem úgy, mint az első és a hamarosan tárgyalt harmadik összhang esetében. Az autonóm együttműködést jelentősen erősíti bármely tudomány, amely a szükséges és lehetséges módokon olvad össze a tizenévesek oktatásával. Érthető viszont, hogy amint mindezek folytán egy valóban autonóm együttműködési stílus és gyakorlat kezd elterjedni a társadalmi kapcsolatokban, az várhatóan megindítja a farkas-jellegű, a fenntarthatóságra irányuló társadalmi erőfeszítések elleni intézményes ellenállások felszámolását is

c) Harmadszor – és talán ez a leglényegesebb -, erős egybeesést találunk a motivációk, az ösztönzés „kis világaival" is. Ez abból az egzisztenciális érintettségből táplálkozhat, amely a fenntarthatóságkutatási projektek aktív részeseivé tett tizenéveseknek a zsigereibe égeti a fenyegetés komolyságát és a szükséges változtatások iránti felelősséget. A fiatalok már csak azért is a legerősebben érzékenyek minderre, mert életük középpontjában a jövőjük áll, míg a felnőttek figyelmét a mindennapi gondok a jelenre terelik, az idősek pedig jellemzően a múltban élnek.

Viszont a zsigerekbe kódolt veszélyérzet nem múlik el, amikor a fiatalok felnőnek, hanem tovább kíséri őket abba az életkorba, amikor már sokkal nagyobb befolyást tudnak gyakorolni a világ dolgaira. Mindez párhuzamot mutat azzal a szimbolikus testi fenyegetettséggel, amely a pubertáskorú fiúknak az érett férfiúvá válást megelőző ősi rituális körülmetélésében rejlik, s amely hatékonyan megakadályozza, hogy emberfarkassá váljanak. Egy hasonlóan személyes testi veszélyeztetettségérzést váltottak ki a képesség és kitartás próbái, egyedül a vadonban, amelyek az ősi átmeneti-beavatási szertartásoknak tipikus részei voltak.

Modern körülmények közt a fenntarthatóság összeomlásának szakadékába vetett pillantás előbb-utóbb egy hasonlóan közvetlen testi veszélyeztetettségérzetet kelt. Noha a szorongás, amit ez kivált, még távolinak tűnhet, amennyiben most még az erdőket, a halászatot, a fajok kihalását, a klímaváltozást, a sivatagosodás veszélyét érinti, de a fiatalok számára mégis a gyermeki ártatlanság megingását eredményezheti. A valóság betör a gyermekkor biztonságos kis világába, s azt egy sokkal nagyobb világ részeként mutatja meg nekik, amely már egyáltalán nem biztonságos, és szinte teljesen az ellenőrzésükön kívül áll. Mintha közvetlenül érzékelnék, amint a Természet fájdalmas sebet ejt az emberiségen – ennek sokkja személyes élményként rezonál az ősi beavatási szertartások gyötrelmével. Ami egykor a társadalom és a Természet haragjának rettenetes képzete volt a figyelmeztetések elutasítása miatt, az a várható katasztrófák bekövetkezésétől való félelem formáját ölti, ha csak társadalmi kapcsolatainkat és a Természetet illetően mindnyájan feltétel nélkül el nem kötelezzük magunkat egy sokkal érettebb, autonóm és önkéntes együttműködésre.

A diákok számára tehát a modern oktatási-tudományos probléma­megoldási folyamatokban való autonóm és kooperatív részvételnek nagy a jelentősége, mert ezek az ősi beavatási rítusokhoz hasonlóan egy életre szóló, rendkívüli beavatási élményt nyújtanak. De a személyes élmény mellett a beavatási folyamat három különböző, korunkban már megindult vagy éppen meginduló társadalmi innováció dinamikáját is visszatükrözi: a tudomány és oktatás egyre szorosabb összefonódását, a fenntartható fejlődés imperatívuszának elfogadását és a globális korszakába lépett emberiség új kontrollstruktúrájának kialakítását.

Epilógus: fenntarthatóság, kontroll és társadalom

Tudomány és oktatás összefonódásának előzetes tárgyalásakor már jeleztük, hogy bár ez a folyamat az információs társadalom fejlődésének során önmagától is halad előre, az átmenet ütemét lassítja, hogy az oktatás társadalmi kontrollja nagyrészt még mindig az ipari korszak követelményeihez igazodik. Minden olyan hatás, amely az információs társadalom igényeinek megfelelő kontrollstruktúrák kialakítását sürgeti, amely a káros ökológiai hatások egyre fenyegetőbb terjedése miatt a fenntartható fejlődés felé való elmozdulást igénylő politikai nyomást növeli, és a szükséges gazdasági és társadalmi változásokkal szembeni farkas-jellegű ellenállások leszerelése és megelőzése érdekében követeli a kontrollmechanizmusok cseréjét, a tudomány és az oktatás összefonódását is gyorsítani fogja.

És itt jutunk vissza a diákok „beavatásának" kérdéséhez. Minél gyorsabban alakul ki és kezd működni az oktatás és a tudomány részben közös megagépezete, annál hamarabb fejti ki hatását az új generációknak a fenntartható fejlődésre való „átprogramozásában". Ez részben közvetlen hatásként, eredményként jelentkezik, amely új ismeretek és eljárások révén sikeresebb fellépést tesz lehetővé a klíma-, energia-, ökológiai problémákkal vagy épp a hulladékkezeléssel kapcsolatos válságterületeken. Másfelől sokkal mélyebbre is hatol, mert mindez egy új kontrollmechanizmus öntőformáiban terem meg, a diákok megélt tapasztalatainak révén, az egyéni autonómia és önkéntes kooperáció primer gyakorlatával, szöges ellentétben a farkas-jellegű intézmények monopolisztikus, bürokratikus és hatalmi, illetve érdekkötésekből táplálkozó politikai praxisával.

Nyilvánvaló, hogy az új kontrollstruktúra megerősödése tovább gyorsítja mind a fenntartható fejlődés, mind a tudomány és az oktatás fúziójának sebességét, így a szaporodó pozitív visszacsatolási ciklusok révén hamarosan el lehet jutni arra a pontra, amikor a folyamat már nem visszafordítható. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy a ciklusokat, megfelelő kontrolljuk híján, azok farkas-ellenzői képesek lehetnek – akár a legelején is – sikeresen leállítani. Korunk tudásintenzív jellege miatt azonban mindazok, akik a tudományt és közoktatási rendszerüket az ipari korszakba fagyasztanák vissza, saját versenyképességüket áldozzák fel. A fenntarthatóság szempontjait figyelembe nem vevők befolyása sorvadásnak indul a nemzetközi közösségben. A régi kontrollstruktúrákhoz való ragaszkodás előbb-utóbb ellehetetleníti a más normákkal szerveződő gazdasági, technológiai és kulturális áramlásokat és tranzakciókat.

A pozitív ciklusok egyre táguló körei azonban azt eredményezhetik, hogy a jövő generációknak az önkéntes együttműködésre való készsége drasztikusan növekszik minden, a közösség számára fontos, ám ma még sok esetben a politika zsákutcáiban megrekedő egyéb kérdésben is, hiszen sok ipari korszakból származó struktúra vár még újratervezésre, illetve átépítésre. Noha a diákok tudományos-oktatási tapasztalatai nem érintik közvetlenül a pénzvagyonon és jövedelmen keresztül gyakorolt kontrollt, ezek a tapasztalatok bőséges lehetőséget kínálnak a kritikai gondolkodás számára, illetve nagyfokú erősödést a társadalmi kapcsolatok tudatosságában, melyeket a farkas-jellegű kontroll erői inkább rejtve tartanának.

Ki tartja vissza a bestiát, hogy elkerüljünk egy újabb sötét korszakot? – kérdezi James Martin legújabb könyvében.⁴³ A fiatalok T-generációja, az átmenet (transition) nemzedéke – adja meg a választ. Azok a fiatalok, akik globálisan hasonló jellemzőikkel, attitűdjeikkel és tudásukkal mind nyitottabbak és alkalmasabbak a kooperációra és a konstruktív társadalmi cselekvésre. Hogy mikor lesz valóság a vízióból, miszerint a T-generáció egyre nagyobb számban vesz részt iskoláikban zajló, a fenntartható fejlődésre (is) orientált tudományos projektekben? Hogy kialakul-e a felnőttkorba való átmenet rítusaként szolgáló, minden fiatalnak értelmes cselekvési teret adó, teljes körű polgárságtudomány, „citizen science", amely beléjük plántálja az önkéntes és kölcsönösen támogató együttműködés mintázatait, valamint helyi közösségeik és a globális emberi társadalom minden egyes tagja autonómiájának tiszteletét?

A válasz nem rajtuk múlik: a sok százmillió apró tudáskazán készen áll arra, hogy beizzítsák.

 

Jegyzetek

¹ Paulo Freire: Pedagogia do oprimido. Rio de Janeiro, Editora Paz e Terra 1970, 23ª Edição, 1996; angol fordításban: Pedagogy of the Oppressed. (Magyarul különböző válogatásokban jelentek meg részletek ebből a könyvből.)

² Norbert Wiener: Cybernetics. MIT Press, 1948; uő: The Human Use of Human Beings. Da Capo Press, 1950.

³ James R. Beniger: The Control Revolution. Harvard University Press, 1986.

⁴ Az egymásra rétegződő kontrollstruktúrák fogalmának absztrakcióját és átfogó jellegét már a tisztán biológiai kontrollstruktúrák egymásra rétegződése is illusztrálja, amely a többsejtű szervezetekben visszamegy az egyes sejtekig, s azokon belül a mitokondrium és egyéb sejtszervecskék együttműködésének szabályozásáig: John Stewart: Evolution's Arrow: The Directions of Evolution and the Future of Humanity (Az evolúció nyila: az evolúció irányai és az emberiség jövője). Canberra: The Chapman Press, 2000, 5. fejezet; http://users.tpg.com.au/users/jes999/index.htm

⁵ Shapiro Andrew L.: The Control revolution. A Century Foundation Book Public Affairs, New York, 1999.

⁶ Magyarországon elsőként: Varga Károly: Az aránypár megoldása. A moder­nizáció kommunikációs elmélete 30 év után. Jel-Kép, 1998. 3. sz. 63-82.

⁷ James R. Beniger: Information Society and Global Science In: Telescience: Scientific Communication in the Information Age (Információs társadalom és globális tudomány a távtudományban: tudományos kommunikáció az információs korszakban). Annals of the American Academy of Political and Social Science, vol. 495, 1988. január, 14-28. Újraközölve: Charles Dunlop – Rob Kling (eds.): Computerization and Controversy: Value Conflicts and Social Choices. San Diego: Academic Press, 1991.

⁸ Lewis Mumford: The Myth of the Machine, vol. 1: Technics and Human Development. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1967; vol. 2: The Pentagon of Power. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1970. (Magyarul [válogatásban]: A gép mítosza. Európa, 1986, 2000.)

⁹ Diák csillagászok, diák ökológusok és diák régészek régóta számos nemzetközi projekt sikeres résztvevői. Észtországban az észt fák adatbázisát az ottani sulinetes diákok építették fel, tanáraikkal és tudósokkal közösen. Szingapúrban a középiskolások élő biokémiai kísérleti projektek résztvevői. A magyarországi kutató diákmozgalomban több ezer középiskolás vesz részt, patrónus-professzoraival közösen.

¹⁰ „Semleges" mondatokkal, mint „a papír fehér", vagy „Jancsi labdát dob", kudarcba fulladt a tanítás, ám amikor Freire olyanfajta példákat kezdett szerkeszteni, hogy „a földesúr ellopja azt, ami a tiéd", varázslatosan megnyílt az írástudáshoz vezető kapu.

¹¹ Deschooling Society (A társadalom „iskolátlanítása"). Harrow Books, Harper and Row, 1970.

¹² A behelyettesíthetőségnek azonban erős korlátai vannak: vajon mennyi szellemi tőkére van szükség a repülőgépek üzemanyag-fogyasztásának csökkentéséhez? (Hiszen tisztán szellemi tőkével a gép nem fog felszállni, bármennyit fektetünk is belé.)

¹³ Minderről jó tudományos képet ad a Scientific American 2005. szeptemberi, e témának szentelt száma: Crossroads for Planet Earth (Föld bolygónk a keresztútnál).

¹⁴ Az ilyen technológiákról kitűnő összképet ad Paul Hawken – Amory Lovins – L. Hunter Lovins: Natural Capitalism. New York, Little Brown, 1999. A címben a „kapitalizmus" kifejezés megtévesztő: a jobboldali kritika szerint inkább „természetes szocializmusnak" kellene nevezni, tehát politikailag semleges.

¹⁵ Stewart: i. m. 5. fejezet.

¹⁶ Lényegében, tehát alapszerkezetében és tipikus működési módjában. Ebből viszont nem következik – mint azt Norman Doidge hangsúlyozza nemrég megjelent könyvében (The Brain that Changes Itself [Az agy, mely önmagát módosítja], Viking, 2007) -, hogy agyunk anatómiája, mint írja, megrekedt volna a pleisztocén korszakban (291-292.). Ez utóbbi nézet „nem veszi számításba az agy képlékenységét, amely ugyancsak része genetikai örökségünknek. A vadász-gyűjtögető agy éppoly képlékeny volt, mint a miénk, és egyáltalán nem volt a pleisztocénban megrekedve, sőt, ellenkezőleg, képes volt szerkezetét és működését a váltakozó körülményeknek megfelelően átszervezni." Doidge könyve részletesen bemutatja az elmúlt két évtizedben zajló forradalmi paradigmaváltást, amely az emberi agynak a tudományokban Descartes óta begyökeredzett mechanikus szemléletét egy sokkal formálhatóbb és átrendezhetőbb szemlélettel cseréli fel.

¹⁷ Robin Dunbar: Grooming, Gossip, and the Evolution of Language (Kurkászás, pletyka és a nyelv evolúciója). Cambridge: Harvard University Press, 1996, 3. és 4. fejezet.

¹⁸ Michael Tomasello: The Cultural Origins of Human Cognition (A társadalmi megismerés kulturális forrásai). Cambridge, MA, Harvard University Press, 1999.

¹⁹ Az RNS genetikai szerepe sokkalta fontosabb, mint eddig gondoltuk, de arról, hogy ez milyen módon befolyásolhatta az emberiség biológiai és kulturális evolúcióját, még semmit sem tudunk. The RNA Revolution. The Economist, 2007. június 14., 13. és 87-89.

²⁰ Dunbar: i. m.

²¹ M. Tomasello – M. Carpenter – J. Call – T. Behne – H. Moll: Understanding and sharing intentions: The origins of cultural cognition (Intenciók megértése és megosztása: a megismerés kulturális forrásai). Behavioral and Brain Sciences, 28, 2005, 675-691. Ezt és a további Tomasello-referenciákat pdf-formátumban lásd: http://www.eva.mpg.de/~tomas/

²² M. Tomasello: Why don't apes point? (A majmok miért nem mutatnak?) In: N. J. Enfield – S. C. Levinson (eds.): Roots of Human Sociality: Culture, cognition, and interaction (Az emberi társadalmiság gyökerei: kultúra, megismerés és kölcsönhatás). Oxford, Berg, 2006, 506-524.

²³ Ugyancsak Tran Duc Thao szerint „a mutatás gesztusának, mint a nyelv legősibb jelének, megvan az az egészen egyedülálló sajátossága, hogy puszta anyagi formájával teljesen önmaga termeli ki tulajdon jelentését". Recherche sur l'origine du langage et de la conscience. Editions Sociales, Paris, 1973. Magyar fordításban: A nyelv és a tudat. Gondolat, Budapest, 1978, 39.

²⁴ B. Hare – M. Tomasello: Human-like social skills in dogs? Trends in Cognitive Science, 9, 2005, 439-444.

²⁵ Az ősi közösségek társadalmi kapcsolatainak itt és a későbbiekben bemutatott sajátosságait és értékelését elsősorban Stanley Diamond munkássága befolyásolta. Lásd In Search of the Primitive: A Critique of Civilization (A primitív nyomában: a civilizáció kritikája). 1974, 1980.

²⁶ Ezeknek a halász-vadász közösségekben megfigyelt átmeneti-beavatási szertartásoknak széles antropológiai irodalmuk van. Az ősi társadalmi viszonyokat illetően azok a megfigyelések a leghitelesebbek, amelyek olyan közösségekből erednek, amelyeket a későbbi civilizációk hatásai legkevésbé érintettek, például a legkorábbi megfigyelések Ausztráliában, Észak- és Dél-Amerikában. Ezekben jellegzetesen egyenlőség áll fenn mind nők és férfiak, mind különböző családok között.

²⁷ A rituális körülmetélés eredetének és társadalmi jelentőségének értelmezésére tucatjával vannak különböző, egymásnak részben ellentmondó elméletek. Arra az értelmezésre, amelyet a kulturális evolúció szempontjából legmeggyőzőbbnek tartunk, s amelyet a szövegben tárgyalunk, nem találunk az irodalomban sem direkt megerősítést, sem cáfolatot.

²⁸ Noha e kipusztulást sokan sokáig próbálták az utolsó jégkorszakot követő klímaváltozásokkal magyarázni, ez nem kielégítő ok, mert a klímaváltozás a különböző földrészeken nagyjából egyidejűleg zajlott le, míg a nagy állatfajták különböző helyeken nagyon különböző időkben tűntek el. Lásd Tim Flannery: Future Eaters (A jövendő megevői). Reed New Holland, 1994, 183-186. Flannery részletesen tárgyalja a világszerte lefolyt kipusztulásokat s lehetséges okaikat.

²⁹ Flannery szerint ez a kipusztulás 11 ezer éve történt. Egy újabb forrás (C. J. Donlan: Restoring America's Big Wild Animals. Scientific American, 2007. június, 73.) szerint a kipusztulás Észak-Amerikában 13 ezer éve történt, és öt rendbe (order) tartozó, 45 kg-nál nagyobb testsúlyú, 35 állatfajta közül 25-nek az eltűnését eredményezte.

³⁰ Leonard Shlain: Sex, Time, and Power: How Women's Sexuality Shaped Human Evolution (Nemiség, idő és hatalom: miként befolyásolta a női szexualitás az emberiség evolúcióját). Penguin Books, 1994, 26-35, 105-111.

³¹ Leonard Shlain: The Alphabet versus the Goddess (Az ábécé az istennő ellen). Peguin-Compass, 1998.

³² Shlain: i. m.

³³ New York, Viking, 2005, 14. fejezet, 419-440.

³⁴ Dunbar: i. m. 69-79.

³⁵ Uo. 77.

³⁶ Uo. 142-147.; Barbara Ehrenreich: Dancing in the Streets (Tánc az utcákon). New York, Holt, 2006.

³⁷ Ehrenreich: i. m. 256.

³⁸ Ennek árnyoldala is van. Amikor egy közösség összeomlik, annak tagjai zsigereikben érzik a halált. Innen a székely, ír és skót népballadák, melyekkel a közösség szublimálja az elviselhetetlen halálérzetet. Ha a közösség túl kicsi az ilyen művészi szublimáció időszerű megteremtéséhez, a halálérzet valósággá válik. Anestasia Shkilnyk A Poison Stronger than Love: Destruction of an Ojibwa Community (Egy méreg, mely a szeretetnél erősebb: egy ojibwa közösség elpusztítása) című könyvében (Yale University Press, 1985) arról tudósít, hogy az érintett közösségben tíz év alatt a halálesetek nyolcvan százalékának oka gyilkosság vagy öngyilkosság volt.

³⁹ Ehrenreich: i. m. 251.

⁴⁰ Lásd Tomasello: i. m.; Tomasello et al.: i. m.

⁴¹ A legtöbb emberben, férfiakban sokkal inkább, mint nőkben, úgy tűnik, van valamelyes potenciális „emberfarkas" vonás. Ennek eredete olyanfajta főemlős őseinkig mehet vissza, mint a páviánok, amelyeknek csoportjait erejük teljében lévő hímek védték párducoktól és más ragadozóktól. Legközelebbi rokonaink közt a csimpánzok csoportjai hímek által domináltak, de a bonobókéi nem. Ősi átmeneti-beavatási szertartásaink azt sugallják pubertáskori hím-körülmetéléseikkel, hogy az ember öröksége jobban hasonlít a csimpánzokéra, mint a bonobókéra.

⁴² Donella Meadows: Dancing with Systems (Tánc a szisztémákkal). Whole Earth Magazine, 2002. tél.

⁴³ James Martin: The Meaning of the 21st Century. A vital blueprint for ensuring our future. Riverhead Books, 2006.